lehetek nárcisztikus és ha igen érdemes terápiába menni? hosszú lesz.
Tele vagyok vágyakkal, fantáziálok sikerről, hatalomról. De nagyon durván.
Mindig kiöltözök, hétköznaponként is, így érzem jól magam. Annyira azonosulok ezzel, hogy az egész mindenség megváltozik.
Mindenből a tökéleteset akarom.
Gyakran vannak ugye dühkitöréseim, hiszti rohamaim, amikor a párnát tépem szét. Nem szeretek családtagokkal mutatkozni, mert szerintem hülyén viselekednek és rossz fényt vetnek rám.
Gyakran a világ közepe vagyok fejben és amikor bemegyek valahova a szoba közepén állok, hogy nézzenek és csodáljanak.
Mostanában keresem a sikeres emberek közelségét, de közben zavarnak is, mert én még nem vagyok az.
Mindenhova kiterítem magam, fórumokat is tele írkálom.
Múltkor elmentem pszichológusról, mert egy sikeres nő volt igazgatónő, olyan kis tökéletes, és hasonlított rám (szerintem) főleg arcban, csak nőben és elképzeltem, hogy összebarátkozok vele és le is fekszünk stb. és majd ő segít kideríteni, hogy mire vagyok hivatott. És olyan igazi empatikus anyuka volt. Teljesen felfújtam magamat
De kudarcba fulladt, az első találkozó végén írtam neki hogy szeretnék még menni de ő nem írt vissza még 5 nap múlva se, ezért visszamentem kövi héten ugyanakkor, benyitottam hozzá, ez csak így automatikusan,lettek volna előttem. Ő felháborodott fejet vágott, az aranyos kis hangján “még nem írtam vissza önnek” és elhajtott. És teljesen összeomlott minden bennem, szerintem szembesültem a bennem élő szörnnyel,és hát az nem túl szép. de az nagyon rossz nem akarom. Az egész testemben, az a hidegség is.
Még mindig visszajátszom azt az eseményt. és leértékelem a nőt. Arrogánsnak címkézem, mert gazdag. Emailba képet is küldtem neki magamról, mert a figyelmét akartam. Azért írtam le ezt a sztorimat, mert pszichológusoknak írok és így korrekt.
Folyton szükségét érzem annak, hogy kiterítsem minden érzésem valakinek ,és a másik fél úgymond tükör legyen, aki mindent helyesel és azt adja vissza amit elvárok.
Fiatal vagyok 21 éves pasi.
Igen ám de még szakmám sincs, csak félbehagyott, mert abból is az igazi karriert keresem, és őfelsége pakolós munkát nem vállal hosszú távon, 1 hónap elég volt.
Szóval úgy döntöttem terápiára szánom rá magam, de csakis ingyenesre. Tudom hogy pszichológus nem fog mindent helyeselni és emiatt haragos leszek és szidni is fogom. Egy pszichológus azt írta, hogy akkor érdemes terápiába menni, ha elismerem hogy másnak a véleménye is igaz lehet. Egyáltalán milyen fajta terápia a jó?
De nem akarom látni a szörnyet.
Mostanában döntöttem úgy, hogy barátnőt is szerzek, a végtelenségig el tudnám halmozni szeretettel és bókokkal, én régi módi vagyok, virágot vennék és valami jó évjáratú bort. Plusz magamat adom, az igazi kincset.
Vagy a kis aranyos, pici, együttérző fiatalabb iskolás lányok, vagy a sikeres karakán nők, vagy mint az a pszichológus, aki mindkettőt magába foglalta, a tökéletes.

Kedves Cintia Doktornő!
Hatalmas problémával fordulok önhöz, de legalább arra a pontra eljutottam, hogy bennem van a hiba. És személyesen ia felfogok keresni egy szakembert.

Több, mint 3 hómaposak az ikreim, és betegesen féltem őket egy kifejezett betegségtől.
Amint haza kerültünk a kórházból, elkaptam egy kisebb megfázást, amiután csúnya herpesz keletkezett az orromon. Csupán elég volt egyszer utána olvasnom, és azonnal az agyvelőgyulladásnál lyukadtam ki.
Megrögzötten fertőtlenítettem, olyan szinten, hogy a kezemet szétmarta a fertőtlenitő, a herpeszhez abszolút nem értem, egészségügyi ketyűvel plusz fülpiszkáló pálcikával kenegettem az érintett felüleletet, és még szájmaszkot is hordtam, ennek ellenére még is kételkedtem a magamban, hogy megfertőztem őket és minden apró jelből azt gondoltam, hogy agyvelőgyulladásuk van kialakulóban, folyton az orvost és védőnőt keretem.
Ahogy elmúlt a herpesz a leírtak szerint még egy hetig nem szabad érintkezni az érintett felületettel, így is tettem, majd megnyugodtam.
Majd jött a 2 hónapos kötelező oltás nekik, amikor kapják a gennyes agyvelőgyulladás elleni oltást, akkor a kis lányom kutácsán vettem észre, hogy kidudorodik, azonnal vittem orvoshoz, a helyzet az volt, hogy csak beképzeltem és valóban nem volt semmi baja.
Eltalt azóta kis idő, semmi egetrengető dolog nem törtent, majd multhet szombaton eljött édes anyám, aki herpesszel a száján puszilta meg a kis fiam nyakát. Azonnal elvettem tőle, megtörölgettem, majd csúnyán letoltam.
Aznap még is nem volt baj, bár sokan voltak itt, így a gondolatiam sem ekörül forogtak.
Vasárnap kezdett a dolog aggasztani, és megint elkezdtem felfedezni az agyvelőgyulladás jeleit. Egész ejszaka nem alutam, minden moccatanára felkeltem, hogy ha bármi baj van, akkor résen legyek és azonnal tudjam a mentőt hívni, mivel nem történt semmi, hétfőn (az az tegnap) elvittem orvoshoz őket, hozzáteszem egésznap sírtam és nem ettem, s azon gondolkoztam, hogy mi lesz ha belehal az agyvelőgyulladásba.
Az orvos megnyugtatott, ahogy a védőnök is, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, általában azok a babák halnak meg ebben, akiknek az immunrendszerük gyenge.
De én ezt nem hittem el, most sem hiszem, és csak jár az agyam. Azóta beszéltem egy gyermekorvossal, aki ezzel foglalkozik, a SOTE 1. Sz. Gyermeklinikán, s ő is azt mondta, hogy túl aggódom, s hogy valószínüleg semmi baja nem lesz. Én még ezek ellenére is figyelem a jeleket és mihelyst sír, azt gondolom, hogy beindult a folyamat és csak óráink vannak hátra, ebből kifolyólag csak vele foglalkozom, éjszaka magam mellett altatom, hogy minden szeretetemet neki adjam és ha bekövetkezik a baj, akkor csak az vigasztaljon, hogy én mindent megtettem, emelett a kis lányomat hanyagolom el, ami megint csak bánt, mert neki is járna a törődés. Most azon agyalok épp, hogy hogyan tudom meg biztosra, hogy nem lesz agyvelőgyulladás a vége, hogy van e valami vervétel, vizsgálat, ami kizárja a bajt.
Tegnap este az étkező asztalnál elkezdtem sírni, a férjem cserben hagyott, hogy ő ezt nem hallgatja tovább, míg elment fürdeni én kint iszogattam (alkoholt…..) azt gondoltam ez megoldás lehet a szenvedésemre, es legalább aludni is tudok.
Így történt, az éjszakát majdnem végig aludtam, es reggel, mintha újabb erővel ébredtem volna, de nem. Minden folytatódik, keresem a jeleket, és nem nyugtat semmi.
Köszönöm, hogy megoszthattam a félelmeimet és paranoiáimat. Nem lett jobb, de legalább egy szakembernek írtam le.

Kedves Dr.No!
Nagyon szepen koszonom a valaszat!
Szuksegem lenne egy kis ” beszelgetesre”valoban.
Hogyan tudnank megoldani?internetem tobbnyire van.
Szep Hetet Kivanok ! Niki

Jó napot azzal a problémával fordulók önhöz hogy nem rég lett vége a 3 éves kapcsolatomnak .közös megegyezés alapján döntöttünk mind ketten tudtok hogy már nem működik. Külföldön élünk eggyut is lakunk sajnos el nem tudók költözni a lakás miatt .tudom hogy nem ment a kapcsolatunk de valamiért annyira nehéz ez az egész szinte felemészt nem tudom hogy hogyan tovább nm tudok tovább lépni kérem segítsen válaszát köszönöm

rendszeresen fáj tőle a hasam

Üdvözlöm! Azzal a problémával kerestem fel Önt, miszerint rengeteg barátom van, nagyon sokan ismernek, de a hozzám legközelebb állókkal sem tudok olyan felszabadultan beszélgetni, mint ahogy azt kellene. Gyötrődöm, ha beszélgetnem kell, mert attól félek, hogy ha nem tudok újat mutatni rámunnak az emberek. Egyszerűen annyira zárkózott vagyok, hogy szinte mindenben gátol. Ha este, lefekvés előtt átgondolom a napomat görcsbe rándul a gyomrom, hogy nem azt kellett volna mondanom, amit mondtam és hogy másképp kellett volna cselekednem. Jelenleg párkapcsolatban élek, van egy barátom, akivel 3 hónapja vagyunk együtt. Már több mint 2 éve ismerem. Ennek ellenére vele sem tudok kommunikálni gátlások nélkül. Félek ránézni, nehogy észrevegye a rajtam lapuló hibákat. Ha mond valamit, amire tudnék frappánsan válaszolni írásban, de szóban nem, akkor inkább meg sem szólalok. Nem tudom, ha szemtől szembe vagyok emberekkel, leblokkol az agyam és nem tudok úgy beszélni, mint ahogy írásban. Rettenetesen zavar, hogy szinte 2 személyiségem van. Az egyik az írásbeli, a másik pedig a szóbeli. A másik oldala a gátlásaimnak pedig a testi kontakt. Hosszan kell magamat győzködnöm, hogy hozzáérjek egy adott illetőhöz. Nem azért, mert nem akarom megérteni, hanem azért, mert félek a másik fél reakciójától. Ez így van szexualitás terén is. Vágyom a nemi életre, ugyanakkor félek is tőle. Nem tudok úgy felszabadulni, ahogy én azt gondolnám. Teljes mértékben megbízom a partneremben, amit engednek a gátlásaim és önmagam, azt elmondok neki, vagy épp leírom.. Tehát fogalmam sincs mi a baj. A neveltetésem nagyon konzervatív. Mivel még a szüleimmel élek, mert még nem vagyok nagykorú ezért nagyban befolyásol az ő jellemük. Édesanyám előtt teljes másképp viselkedem, kell viselkednem a barátommal, mivel még egy csókot sem adhatok a páromnak, ha anya velünk van. Pedig nagyon jóban vannak, de anya egyszerűen utálja, ha valaki előtte “szerelmeskedik”. Akkor vagyok igazán stresszes állapotban, ha anyával és a barátommal vagyok egyszerre. Nem tudom önmagamat adni. Próbálkozom teljes erőmmel, de egyszerűen nem megy. Van, amikor annyira úgy érzem, hogy másképp kellett volna cselekednem, hogy gyomorgörcsöm lesz és összerándulok. Néha megfogadom, hogy minden gátlásom levetkőzöm és végre megmutatom, hogy milyen is az igazi énem. Eddig egyszer-kétszer sikerült. És nemcsak a barátom előtt vagyok ennyire zárkózott, hanem mindenki előtt, aki csak a környezetemben van. Folyton azon rágódom, hogy mások sokkal viccesebbek, felszabadultabbak, és hogy ez nekem miért nem megy. A külsőmmel sosem voltam megelégedve, pedig sok pozitív kritikát kapok. Megdicsérnek az emberek, de ezt inkább csak holmi udvariasságnak tekintem. Nem tudom elhinni, hogy mondjuk szép az arcom, mert én nem tartom annak. Hiába, ha csak egy apróbb hibát ejtek akármiben, amit lehet a másik észre sem vesz, de én igen, akkor már az van bennem, hogy hibáztam, ezért/és kevés vagyok. Túlságosan félek megtenni dolgokat, és iszonyatosan rástresszelek mindenre. Válaszát előre is köszönöm!
Kitti, 17 éves

Mit lehet csinálni a fiammal?
25 éves, nem csinál semmit,sose dolgozott, tanulni nem akar, pedig már tanfolyamokat is ajánlottunk neki, füvezik,
Régen még egyetemre szeretett volna menni. 11-ben otthagyta az iskolát
Ő azt mondja fél dolgozni, vagy iskolába járni mert attól fél hogy bántani fogják.

Kedves doktornő!

20 éves egyetemista lány vagyok. Viszonylag izgalmas életet élek, olyan értelemben, hogy azt tanulom, amit mindig is szerettem volna, sosem unom meg, amit csinálok, rengeteg kihívást, kudarcot, de sikerélményt is jelent nekem. Az utóbbi időben ezeknek köszönhetően több helyre is eljutottam, új élményekkel gazdagodtam. Tulajdonképpen folyamatosan elfoglalom magam olyan dolgokkal, amiket általában véve szeretek, a környezetemben lévő emberek is jó hatással vannak rám. Sok nehézségem a családi problémákból eredeztethető, de az édesanyámmal és a testvéremmel nagyon erős és szeretetteljes viszonyom van, ami rengeteget jelent és azt érzem, ha ők vannak nekem, nem is panaszkodom másért.
A jelenlegi problémám az, hogy évek óta erős szorongással küzdök, ami pánikba is átcsap olykor, hol erősebb, hol gyengébb, de jelen van általában. Ezt viszonylag mindig jól tudtam kezelni. Mióta egyetemen vagyok, ez egy hosszabb időszakra meg is szűnt, aztán idén megint előjött, de már olyan formában, ami megijeszt és rettegek tőle.
Kicsi korom óta nagyon élénk a fantáziám (aminek most, a tanulmányaimban, hasznát is tudom venni), mindig az aktuális álmaim, vágyaim alapján kitaláltam egy saját kis álomvilágot, amiken gondolkoztam elalvás előtt, ettől tudtam elaludni. De olyan részletesen kigondoltam mindent, hogy sokszor napközben is lefeküdtem, csak azért, hogy ezeken képzelődjek, pedig mindig el tudtam foglalni magam ezzel-azzal, jó barátokkal, nem voltam magányos, vagy legalábbis nagy általánosságban nem. Egyszerűen az elképzelt világom mindig izgalmasabbnak tűnt, akármennyire is volt mindig elfoglaltságom. Mire nagyobb lettem, nagyjából leszoktam erről és épp eléggé lefoglalt a valóság, vagy ha álmodoztam is, elérhető dolgokról. Viszont most, kb. 2 hónapja valamiért újra előjött. Megláttam egy ismertebb férfit egy műsorban, amit azelőtt is ismertem, de most valamiért nagyon megakadt a szemem rajta, és elgondolkoztam, hogy hú, milyen vonzó, de csak annyira, amennyire a barátnőimmel is kibeszélünk egy-két hírességet, hogy ilyen meg olyan jól néz ki, de semmi komoly rajongásról nem szól. Akkor este, elalvás előtt elképzeltem, hogy milyen lenne, ha találkoznánk, vajon én tetszenék-e neki és megint elkezdtem építeni egy kis világot, de belealudtam. Félig-meddig ezzel is álmodtam és reggel, mikor felébredtem, azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyszerűen elszakadtam a valóságtól. Mintha az agyam hátuljából néztem volna, amiket teszek, mondok, szinte egyáltalán nem tudtam befogadni a külvilágot. Tizenkét-tizenhárom éves koromtól már voltak ilyenek, de nagyon ritkán (mikor belegondoltam, az univerzumba, meg végignéztem a testemen, hogy ki is vagyok én, stb.) de csak pár másodpercig tartottak, és akkor is majdnem elájultam, mikor rám tört. Most viszont két hétig folyamatosan tartott, borzasztó nehezen tudtam megküzdeni vele és nyilván rögtön azt hittem, ez egy súlyos mentális zavar, előjöttek a pánikolások, a szorongásom az ötszázszorosára nőtt. Aztán elutaztam tanulmányi okokból és az ottani dolgok szép lassan enyhítették, sokat fejlődtem szakmailag, sok emberrel találkoztam és tudtam (tudok) érezni szerelmet, tudtam vágyakozni hús-vér, valóságos férfiak után is (nem csak egy álomkép után). De amíg tartott ez az ,,elszakadás”, semmit nem tudtam érezni, érzékelni sem a külvilágban, sem magamban, belül, az agyam alig működött, minden gondolattól féltem és idegennek éreztem. Egy közeli rokonom is pontosan ezzel küzdött, az ő pszichológusa azt mondta, ez a deperszonalizáció, amennyire utána tudtam járni még ezen kívül, azt hiszem, nekem is ez volt, bár nem akarok öndiagnózist felállítani. De mikor tudatosítottam magamban, hogy lehet, hogy ez az én problémám is, sikerült leállítsam a kezdődő pánikrohamokat, tudtam, hogy nincs fizikai bajom, így a halálfélelmem is elmúlt ilyenkor, ma már nem is jön elő. De pl. színházi előadásokat nem tudtam végigülni az utóbbi hónapokban, mert 10 perc után az ájulás és a pánik kerülgetett. Most elég stabil a helyzet, de jön a vizsgaidőszak, a nyári munkák, stb. és rettegek, hogy megint előjön, akkor is, ha elfoglalom magam és már nagyon nehezen tudok vele szembenézni, akármennyire tudom, mi ez. Simán álmodozni már nem is merek, semmiről, pedig ez az álomvilág alig jut eszembe (de azért akaratlanul is elő szokott jönni, csak nem tudom, mekkora problémának gondoljam) Tudom, hogy kézenfekvő lenne pszichológushoz menni (már csak az évek óta tartó szorongás miatt is), de sajnos anyagi okokból nem tudok jelenleg. Arra lennék kíváncsi, hogy így tudok-e magamért tenni valamit? És, hogy van-e összefüggés a két hónappal ezelőtti álmodozásom és a rögtön utána következő, valóságtól való elszakadásom között? (azóta azt a műsort alig merem nézni, mert mindig arra emlékeztet, hogy utána milyen elviselhetetlen volt az a két hét, akaratomon kívül is összekapcsolom a kettőt) Legalább egy időleges megoldást szeretnék találni, amíg úgy alakul a helyzet, hogy el tudjak menni személyesen szakemberhez. Elnézést a hosszúra sikeredett levélért, a válaszát előre is köszönöm!

Iskolai piszkálás hatására kialakulhat stockholm szindróma? Vagy trauma?
Már óvodában is csúfoltak gyakran, késöbb is, de mást is, egymást is,ez ilyen “normális”dolog volt.
Általánosban Volt egy agresszor osztálytársam(illetve több), aki mindig vert az általános iskolában és hagytam magam, sőt az elején még élveztem hogy ütöget, olyan volt mint egyfajta törődés, mert gyakran jó fej volt és mindig meghívott a szülinapi bulijára játszani és az anyukája jóban volt az enyémmel, de mindig tőlünk kérték el a leckét. Mellette ültem annak ellenére, hogy bántott, de közben rossz volt, de jó is, gyakran sírt, mert őt is bántották. Mindig csúnyán beszélt hozzám.
Később már felvettem vele a harcot, de nagyobb és erősebb volt és mindig lenyomott. Akkoriba nagyon szorongtam, de nem tudtam miért. Középiskolában is osztálytársam lett és ott is folytatódott, plusz volt még egy pár verbális agresszor, akik kinéztek maguknak és csúfoltak, röhögtek rajtam folyamatosan a tanórán is, mert “furán beszélek” stb. mindig mondták, hogy “nézz már ide” és én automatikusan odanéztem, reflex szerűen. Védekezni nem tudtam, mert lefagytam, elvörösödtem és ez volt a normális. Valamiért vonzottam az agresszorokat és “megéreztem” őket és ők is engem. Konkrétan úgy hogy amikor megláttam őket automatikusan lehajtottam a fejemet, vagy rájuk néztem, ők meg belém kötöttek, éreztem hogy itt vannak és leblokkoltam. Próbáltam megfelelni nekik és abban a hitben voltam hogy majd jövőre megváltoznak, de ugyanúgy folytatódott. Amikor pont kedvesek voltak velem, mert kellett nekik valami, akkor nagyon jó érzés volt, boldog voltam. A végén már a fél osztály piszkált. De valamiért kerestem az agresszorok társaságát, mintha a szagukat is éreztem volna, olyan nagynak és erősnek láttam őket.
Folyamatos félelemben telt az iskola. Nem mertem erről szólni senkinek. Amikor kérdezte a tanár, mert látta hogy ütöget az a gyerek én felmentettem őt, hogy nem is. Rettegtem attól hogy ezek kiderülnek és fenyegetésnek láttam a segítséget.
Általános iskolában voltam rendőrségen, mert az a gyerek hozzám vágta a kajáját, jött egy másik gyerek és pofon verte őt, mert engem akart megvédeni, agyrázkódása lett, de én mellette tanuskodtam, holott végig bántott.
Középiskola 3. évben már annyira beteg lettem hogy elkezdtem lógni az iskolából. és nagyon féltem az emberektől, ilyen szociális szorongásom volt, pszichiáternél is voltam, miután kiderült a lógás.
kevert szorongásos-depressziós zavart írt. és súlyos pszichotikus depressziós epizódot. Felmerült az iskola váltás, de én maradtam, mert féltem hogy a másik iskolában is megtalálnak majd. Közben fantáziáltam, hogy majd egy másik közösségben befogadnak és megmenekülök.
Voltam kineziológusnál. Ott kiderült: megfelelési kényszer, önértékelési zavar, és azért bántottak, mert megérezték, a szemembe látták, én meg azért féltem tőlük, azért fagytam le, mert az apámat láttam bennük, ő is agresszor ember volt. És kialakultak bennem ilyen tudattalan reakciók, lábaimat keresztbe tettem, összegörnyedtem, a fejemet lehajtottam, fél szemmel néztem őket. És ezt a sok rosszat ami történt velem elfojtottam,azt mutattam kifele, hogy minden oké. Érdekes módon a kezelés után nagyjából békén hagytak,jobban is lettem a kezelésektől, az osztályfőnök is beszélt velük és a szüleim is próbáltak segíteni.
Volt amúgy hogy iskolán kívül is belém kötöttek csak úgy emberek.
Már nincs iskola, de nehezen alakítok ki kapcsolatokat.

Tisztelt Pszichológus!
A kislányom holnap lesz 5 éves. Középső csoportos, vidám, pajkos, jó eszű, minden hájjal megkent. A leghuncutabb kisfiúkkal barátkozik – nem egy Barbi típus.
Az Anyák napi mesében “üldögélő kisvirág” szerepet osztottak rá. Majd egyik naptól szarka lett – a szerepe szövegét ill. a mese teljes szövegét (beleértve az óvónő narrátor mondatait is) ő tudta a legjobban a csoportban a dadus néni elmondása szerint.
Egy hétig volt szarka, amikor is “visszajött” az eredetileg szarkának kinevezett csoporttársa és így visszavették a kislányomtól a szerepet, aki igen elkeseredett, mivel nem szerett volna már kisvirág lenni, “mert az nem mond semmit” – és ő szeretne nekem szépen szerepelni.
A következő napon ismét boldogan jött haza, hogy ő lett a 4. kiscsirke – a csirkék főszereplők, sok szövegük van. Több napig volt csirke, ami örömmel töltötte el.
Az anyáknapi készülődés idején szarkaként majd kiscsirkeként “mesemámorban” éltünk, reggeltől estig verselte a kislányom a mesét, a fürdőkádban este el is játszatta a fürdőjátékokkal.
Az ünnepet megelőző nap a kiscsirkém már teljes lázban égett.
De mikor Anyák napján beléptem a terembe, a kislányom ült a székén és sírt keservesen. Meglátott és odarohant hozzám, alig tudtam megyugtatni. A dadus mondta, hogy a kislányom nem akarta felvenni a kisvirág jelmezt . Gondolom azért, mert tegnap még kiscsirke volt – válaszoltam.
A kislányom a mesejáték ideje alatt végig az ölemben ült szégyenkezve… kértem, hogy menjen vissza a többiekhez – erőt is vett magán, visszament, és 1-2 percen belül felvette a ritmust, mondta a közös verseket, részt vett a közös körtáncokban.
Az óvónők mai napig sehogy sem kommentálták a helyezetet. Én a kislányomat kérdezgettem, próbáltam rájönni, hogy mi történhetett. Elmondása szerint nem viselkedett rosszul, amiért a “kisvirággá visszaminősítést” kaphatta volna (annyira őszinte ugyanis, hogy mindig elmondja, ha rosszat csinál, ha jót…)….. az is kiderült, hogy csak 3 db csirkejelmez volt az oviban…. ha ezt tudom, biztosan szerzek valahonnan egy negyediket….
Az ünnepség óta nem zeng otthon a mese, nincsen szarka, nincsenek kiscsirkék…..
Szeretném valamiképpen a helyzetet az óvónőkkel megbeszélni, de nem tudom, hogyan kezdjem és hogy jót teszek-e vele, ha felhozom a témát, hiszen még 1 évig odajárunk….
Az én felnőtt lelkem Anyák napján megsérült – és attól félek, hogy a kisányomé is…
Előre is köszönöm a tanácsát a helyzet kezelésére.
Üdvözlettel,
Csilla

Kedves Dr.nő.Az óvodából folyton csak azt hallom,hogy a gyerekem aki most kezdte az ovit szeptemberben,egyre agresszívabban viselkedik a társaival.Lelöki a székről,megrúgja,ma pl.fejbe ütötte a társát egy székkel.Persze lett is nagy púp.a mi óvónénink úgy bünteti ezért meg,hogy kiveszi a közösségből,leülteti maga mellé,és kirakoznak,rajzolnak.de ha valaki odamegy hozzájuk akkor azt már megböki.Itthon egy 11 éves testvére van,könnyen beszokott az óvodába,kb.1 hónapja szóltak elsőnek,hogy már nem csak lökdösődik hanem egyre agresszívabb.Itthon semmi nem történt amire rálehetne fogni,hogy lehet az miatt.Én arra gondolok,hogy ő nem büntetésnek veszi amit az óvónőtől kap,hanem jutalmazásnak mert akkor csak vele foglalkoznak.Ez miatt most kérik,hogy vigyem pszihológushoz.Vigyem vagy megvárjam a szeptembert,hogy addig hátha változik?hozzáteszem itthon nem csinálja ezeket a dolgokat amikor esetleg eljön valaki játszani hozzánk.Köszönöm a válaszát:Anita

Kedves pszichológusok!
Mivel máshol nem tudom, itt kérdezem meg.
Munkát keresek, de az a gond hogy jártam egy ilyen okj képzésre, de otthagytam felelőtlenségből vizsga előtt, mert felidegesítettem magam és nincs róla vizsgabizonyítványom, csak egy érettségim. Na már most baj ha belehazudom az önéletrajzba,hogy elvégeztem, mert amúgy végigjártam csak nem mentem el vizsgázni, az van a papíromon, hogy javítóvizsgát tehet, de szerintem nem fogom befejezni már. Már nem is lehetne szerintem.
munkahelyen el szokták kérni a bizonyítványokat? valaki azt mondja nem, valaki azt hogy igen. Nem ilyen hú de nagy munkahelyekre akarok menni, csak hogy dolgozzak.
amíg nem találok olyan szakmát ami érdekel és meg is csinálom, közben dolgozni akarok, de ha csak érettségit írok az elég szegényes, inkább hazudnám azt hogy elvégeztem azt a okj-t és így azt se kérdezhetik mit csináltam eddig. De ha elkérik a bizonyítványt akkor nem lesz jó.
Már bánom, hogy nem hallgattam anyámra és nem fejeztem be, így most ennyivel hátrányba vagyok. Lenen egy szakmám, még ha nem is dolgozok benne, legalább jól mutat. és nem kellene feszengeni ilyeneken.
Mindig kérdik állástalálkozón, hogy mit csináltam, mindig hazudok.

Tisztelt Válaszadó!
Az unokahúgom pedagógusként dolgozik. Sokszor úgy el van keseredve, hogy a szívem szakad. Pedig szereti a hivatását, 10 éve dolgozik, minden vágya ez volt már kiskorában is. De mostanában olyan hatások érik, hogy elgondolkozik néha, hogy inkább elhagyja a pályát, mert ezt nem lehet idegekkel bírni.
A gyerekek viselkedése úgy általában is sokat változott az első évek óta. Szófogadatlanabbak, motiválatlanabbak mint korábban. Nem könnyű, de azért meg lehet birkózni a feladattal. De sajnos vannak az iskolájában roma tanulók is. Egyszerűen megkeserítik a mindennapjait. A tanórát zavarják mindenféle zajokkal, énekléssel, egyéb viselkedéssel. A többi gyerekkel durvák, verekszenek, ezt nem lehet szó nélkül hagyni, hiszen sok esetben meg is félemlítik társaikat, a szüleikkel fenyegetőznek, van, amelyiktől a fél iskola retteg. Nyilván a többi gyerek a pedagógusban bízik, hogy majd védelmet biztosít azzal, hogy rendre utasítja a kötekedőt. Csakhogy olyan szinten nem fogad szót, visszabeszél, szidja a tanárt, időset, fiatalt egyaránt, gúnyos vigyorral nézi a tanárok erőlködését, azzal a tudattal, hogy semmi eszköz nincs a kezében vele szemben. A kisujját sem mozdíthatja felé még azért sem, hogy kitessékelje a teremből, ha az nem akar kimenni, pl szünetben az udvarra. Unokahúgom mesélte múltkor, hogy az anyához fordult, hogy beszéljen vele fia viselkedéséről, kérte, hogy segítsen, mert nem lehet vele bírni. Na, amit ezért kapott az anyától, azt nem tette zsebre. Az, hogy a más gyereke is rossz, azoknak miért nem szól, ez csak az eleje volt, aztán elmondta mindennek, a végén tehetetlenül hagyta ott őket, mert képtelenség volt normálisan elmondania is a problémáját.
Az emberi méltóságában sértik meg naponta, és nem tud semmit tenni ellene. Ha beír az ellenőrzőjébe, odavágja elé az asztalra azzal, hogy írjon be egyszerre kettőt!
Kérem, adjon tanácsot, hogy mit lehet ilyenkor tenni a helyzet valamiféle normalizálásáért?
Köszönettel: Gabi

Kedves Válaszadó!
Amióta az eszemet tudom önbizalomhiánytól szenvedek. Gyermekként sokat bántottak az osztálytársaim, ismerőseim és idegenek az utcán. Sok fájdalmat kellett elviselnem, emiatt nagyon zárkózott lettem. Kevés barátom volt mindig. A családom körében érzem a legjobban magam,mert úgy érzem, ők nem fognak bántani engem. Volt egy barátom,majd 10 évig voltunk együtt. Másféle éve szakítottunk,de azóta is kapcsolatban maradtunk. Nem mertem mással találkozni azóta, nehogy csalódjon az illető,ha találkozik velem. Meglehetősen vékony vagyok, egy baleset miatt az egyik szememre teljesen vak vagyok, emiatt kancsal vagyok arra a szememre. A családom mindig azt mondja nem vagyok csúnya, de soha életemben nem kaptam más visszajelzést csak azt,h az vagyok. Szeretnék megbékélni a magánnyal, elfogadni,hogy csúnya vagyok és nincs bennem semmi értékes, de nem tudom hogyan csináljam.
Hogyan tudnám elfogadni,hogy ronda vagyok és értéktelen és soha senki nem fog majd családot alapítani velem?
Kérem szépen, segítsenek rajtam.
Köszönöm szépen.
Üdvözlettel

Tisztelt Szakértő(k)!

Feleségemmel, közös óvodáskorú és általános iskolás, a feleségem előző kapcsolatából származó gyerekkel élünk. Számos dologban más az elképzelésünk, és ha jól értem a feleségemet, akkor ezek egyedüli megoldásaként azt látja, ha megváltoznék, nagyjából olyanná válnék, amilyennek ő szeretne.
Néhány dolog, ahogy a feleségem és ahogy én látom:
– Szeretné, ha “szebben beszélnék” elsősorban a nagyobb gyerekekkel. Ehhez képest én úgy látom, hogy olykor (sajnos valóban nem minden esetben) magam is meglepődöm azon a türelmen, és visszafogottságon, amit olyan esetekben is tanúsítani tudok, amikor már
akár megalázva érzem magam. Átmeneti megoldásként azt próbálom megvalósítani, hogy lehetőség szerin nem megyek bele olyan helyzetekbe, amik így végződhetnének. Így persze felmerül a következő probléma:
– “Nem csinálok semmit, amit meg mégis, azt minek”. Ehhez képest a házimunkából lehetőségeim és képességeim szerint maximálisan kiveszem
a részem (ha látom, hogy a fürdőszoba/szőnyeg/mosogató/hulladéktárolók/stb. tisztaságával gond van, akkor nem a feleségemnek/gyerekeknek szólok, hanem megcsinálom magam). Szülői értekezletre/fogadóórákra járok (iskolai/óvodai), bevásárlok, a gyerekekkel napi szinten játszótérre, ha amikor csak lehet színházba/kirándulni járok, a programokat is magam nézem ki. Sokáig igen aktívan igyekeztem a tanulásban is segíteni, de ott az volt a probléma, hogy a nagyobbak minden lehetséges eszközt megragadtak volna a szabotálásra, ha ezt engedem. A kicsiket és nagyokat különböző rendszeres heti programokra vittem/viszem, és sportolni is vinném, de ebben nem támogat senki. Otthon próbálom lekötni a gyerekeket valamivel, a ház körüli kisebb-nagyobb munkákat (kerítésfestés/polckészítés/duguláshárítás) elvégzem, bár ezen a területen valóban tetemes az elmaradásom. De ennek sem a semmitevés, hanem az az oka, hogy rosszul viselem, ha fúrás/faragás közepette a kicsik egymást, vagy éppen a nagyokat “ölik”. A nagyokat nem tudom bevonni a barkácsolásba, mert szeretném, ha nem a végleges munkadarabon szereznének gyakorlatot, és amúgy sem igen fogadják meg a szerszámok használatára vonatkozó tanácsaimat, amivel saját magukat, és másokat is veszélyeztetnek.
– “A gyerekeink jólneveltségét, mindenki dicséri, tehát én mindent jól csinálok, ezért te ne szólj bele a nevelésükbe, és ha lehet másba sem.” Amikor a gyerekek viselkedésével mégis probléma van, akkor annak én vagyok az oka. Számomra az egyik legelkeserítőbb, amikor azt látom, hogy sem a kicsik, sem a nagyok – az igen ritka kivételtől eltekintve – nem képesek lekötni magukat higgadtabb időtöltéssel, pl. rajzolás, papírral, ollóval történő
barkácsolás, társasjáték, gyurmázás, stb., vagy ha igen, akkor azt csak akkor, ha felnőtt is van velük. Persze a konyhában minden gyerek szeret
segíteni. Erre az is lehetne magyarázat, hogy én durván, méltatlanul bánok velük, míg az anyjuk kedvesen. Ezzel csak az a gond, hogy időnként
Zsuzsától is kapnak olyan oktalan szidalmat, vagy nehezen minősíthető hangnemet, mint tőlem.
– “A gyerekek jól neveltek, ha nem teljesítik a kérésedet, az azért van, mert a múltban nem a megfelelő módon viszonyultál hozzájuk és most már ezért sem fogadnak szót.” Valóban zavar, hogy időnként a legelemibb dolgokat is többször kell kérnem, viszont én úgy látom, hogy a feleségem sem eredményesebb ezen a téren. A különbség talán inkább csak annyi, hogy ezt eltűri, amiből a gyerekek szerintem azt láthatják, hogy igazából nem kell elsőre megtenni azt, amire anya többnyire a konyhából bekiabálva, vagy apa közvetlen közelről megkér.

– “A családban egy hangos szó se essen, a vita, veszekedés pedig megengedhetetlen”. A feleségem számára a vita azonos veszekedéssel, viszont számomra lényeges a különbség, és mindig a vitára törekszem. Problémák megbeszélésénél a feleségem vagdossa a fejemhez a 4-5 éve elhangzott/megtörtént, félreértett, időnként sajnos valóban nem szerencsés, esetenként kifejezetten rosszindulatú mondataimat, míg ha én fogalmazom meg az 1-2 nappal ezelőtt történt eseménnyel kapcsolatos észrevételemet, akkor azt kapom, hogy felhánytorgatom a múltat.
– “Ha úgy hozná kedved, anélkül is megtennél bármit, hogy egyezetnél velem”. Ehhez képest régóta nem tudjuk megbeszélni (“idő híján”), hogy milyen
szolgáltatást, viszont ő a megkérdezésem nélkül döntött egy másik szolgáltatással kapcsolatban, mondván “biztos nem egyeztem volna bele” (pedig de).

Sajnos egyre inkább úgy látom, hogy alapvetően két megoldás lehet: “papuccsá” válás, vagy elválás. Előbbi szerepre viszont nem vágyom.

Köszönettel venném, ha valaki rá tudna mutatni, miben látom rosszul a kettőnk kapcsolatát, illetve hogy lehet módosítani, vagy egyáltalán lehet-e,
érdemes-e, vagy elkerülhetetlen a válás.