Jó napot kívánok, azt szeretném kérdezni hogy milyen jelei vannak annak hogy egy házaságban a férj hordja a nadrágot és írányitsa a feleségét ?

Pánikbetegséggel küzdök már jó pár éve és sertralin-t szedtem, szedek. Próbálom csökkenteni az adagot és teljesen elhagyni és szeretnék valami természetesre áttérni. Kérdésem, hogy a Sertralint lehet együtt szedni valamilyen természetes nyugtatókkal? Pl: Valerian relaxal vagy orbáncfű kapszulával?
Azért szeretném elhagyni a sertralint mert a párommal gyereket szeretnénk és félünk a gyógyszer hatásaitól!
A válaszát előre is köszönöm!

Miért normális a bullying? hozzáteszem nagyon zavar. Voltam már pszichológusnál.
Meséltem neki arról hogy bántottak, de húzta a száját mert bántalmazásnak neveztem. És rögtön témát váltott a kérdéseivel hogy elvégeztem e az iskolát stb. és el is vigyorogta magát. Mondtam hogy szedtem gyógyszert. kérdezte hogy leérettségiztem e. mondom igen és “hát akkor csak ért valamit a gyógyszer”. Mintha én nem érnék semmit magamban?
Ezt nem értem hogy miért más ha valakit az utcán bántalmaznak, valakit meg az iskolában. az iskolai normális? attol hogy tizenévesek követik el még a hatása ugyanolyan.
vagy én vagyok erre a témára harapós mert traumatikus. Most nem csak a pszichológus hanem sok ember a környezetemben, iskoláimban, tanárok is igy átsiklottak felette, de az már benne van a hirekbe ha az utcán egy bevándorló ordibál, és félnek tőle. nekem az osztálytársaim ordibáltak.
Érdekes testvéremmel beszéltem már erről és ő megértő volt, mondta hogy semmi szégyelnivaló nincs benne, és hogy azok az osztálytársaim jól visszakapják majd az élettől, lelki sérültek. Ez jól esett mert mellettem állt.
Csak nemtudom én nekem az az elvárásom egy pszichológustól hogy értsen meg és álljon mellettem. feltudjam dolgozni a bullyingot, mert nagyon megviselt, drogot is használtam emiatt. Olvastam erről hogy ez megfélemlités amikor egy csoport kinéz magának valakit és rászállnak. elnyomás. A pszichológus szerint nem jól gondolom.
De pszichológus nem segít ebbe. Pszichológus miben segit? Már tudom, hogy mi a megoldás magamtól rájöttem, ehhez nem kell pszichológus ha megint ilyen helyzetbe kerülnék, iskolát munkahelyet kell váltani, szólni a főnöknek, vagy bárkinek és ha nem válik be akkor otthagyni a mérgező környezetet. Nekem csak arra van szükségem hogy kidühöngjem magamból valakinek ezt a sok régi sérelmet és ne húzza a száját, mosolyodjon el a megfélemlitésen, mert nemtudom mi baja. Sokan még mindig abban a hitben élnek hogy a megfélemlités a fiatal kor szerves része vagy nem tudom. Talán oviban igen, de nem középiskolában.
A pszichológus meg rögtön azzal kezdte hogy nem tudtam kiállni magamért, kiegyenlitetlen erőviszonyok mellett biztos könnyű, hát próbálja meg, főleg hogy annak nincs értelme hadakozni velük szerintem, a “kiállok magamért” az azt jelenti hogy vissza szólok az agresszoroknak? próbáltam akkor még jobban rákapcsoltak, a baráti körükkel, hogy visszaállitsák az erőviszonyokat.
Nekem voltak tul nagy elvárásaim egy pszichológussal szemben? mire jó egy pszichológus?
minek kéne kiállni magamért? szerintem menni kell máshova és szólni valakinek. Mi ebben a szégyelni való? Miért kéne nekem attól félnem hogy “árulkodósnak” neveznek? vagy milyen véleménnyel lesznek rólam az osztálytársak? tényleg miért olyan nagy szó az hogy osztálytárs? kik azok nekem? kényszerből összezárt mindenféle ember…..miért kéne valami gyerekbandába beilleszkednem? ugyse fogom őket többet látni……miért kellene leragadnom egy iskolába? másik iskolába is lehet tanulni….
Ezeket a kérdéseket magamnak pörgetem sok ideje.
Mintha a pszichológus azt figyelnék hogy ott a közegbe alkalmazkodni kellene a többi emberhez még akkor is ha bántanak, talán még ki is vívni a társak elismerését azzal hogy ott megmutatom….vagy nem tudom…. miért kellene, semmit sem kell. Szerintem úgy kell csinálni a dolgainkat ahogy nekünk a legmegfelelőbb.

durva haragot érzek anyám iránt.(hosszú levél) Azzal van összefüggésben hogy kiskoromban ilyen dolgok voltak és most is lázadok. A testvéreim is olyanok voltak, hogy leszidtak, ellenőrizgettek. igy felém hajoltak és folyton mondták,ha nem fogtam jól a kanalat, leettem magam stb.
Olyan hogy puszta gyűlölet áraszt el. Még a mai napig, mert ha megemlitem neki hogy mennék főiskolára vagy valami rögtön manipulál, mert szerintem fél hogy magára marad, beszélni nem lehet vele normálisan mert durva érzelmi manipulációkat küld úgy érzem és utána ilyen stresszes leszek. És akkor jön a gyűlölet, az hogy meg szeretném ütni, eltávolitani az utamból. Az is probléma neki hogy nem eszek vele az asztalnál ebédidőbe, és hogy ő ezt elnézi nekem, közben mondja hogy nagyon rosszul esik neki.
De legalább már látom a valódi énét, kiskoromba mindig úgy viselkedtem ahogy elvárja, csendben voltam, most hogy már kiállok magamért, hangot adok magamnak, rögtön le akar nyomni, én így érzem. A testvéreim is mellette állnak, teljesen be akarnak fogni. Úgy érzem magam mint egy kis oroszlán, akit láncra akarnak verni.
Azon gondolkoztam hogy direkt orditozni fogok mint egy őrült és poharakat dobálok hogy megijedjen, felgyujtok valamit. Igy is csapkodom az ajtókat és káromkodok. Mert nem birom ezt a valamit ami bennem gyűlik. A háta mögött szidom anyukámat, igy magamban beszélek, hát eléggé átkozódós, durva dolgokat. Azon is gondolkozom hogy ő lesz akin levezetem a stresszt.
Tényleg mi lenne ha nem mennék el karácsonykor a rokonokhoz, mert ők is idegesitenek, ők is ilyen kontrollálók, túlféltőek voltak, amikor gyerek voltam, tiltani akartak mindent. Én utálom az ilyen családi dolgokat,összejöveteleket sose ülök le velük beszélgetni, mert kb ha mondok valamit, akkor közbe szólnak, nem hallgatnak végig, nem nagyon vesznek figyelembe. Gyerekkoromba is ez volt, legalábbis én ezeket igy éreztem. Ha én mondok valamit azt gyakran figyelmen kivül hagyták, mintha én lennék a kis hülye. Mindig rengeteget beszéltek a teljesitményről, általában apám beszélt magáról mindig, a nagy sikereiről alkoholos állapotban. Én kiskoromban nem szerettem ilyen helyzetekben beszélni, gyakran anyám válaszolt helyettem.
Megoldás lenne, ha mindent megszüntetnék velük. Mert egyébként nekem hatalmas felüdülés ha nem vagyok otthon, érzem hogy szabad vagyok.
Felfedeztem magamban egy enyhe nárcizmust is, hogy én irányitok, magam alatt tartok valakit, dominancia, tökéletes párkapcsolat. Amikor jön ez a kontrollvesztettség miatti harag okozza ezt, amit nárcizmusnak nevezek.
Az segit leküzdeni a dühkitöréseket, hogy tudatositom ,hogy attól még hogy manipulálni, meg akarják mondani nekem mit tegyek, attól még nekem nem kell úgy tennem, és mehetek úgy ahogy akarom. Ettől átlalában gyorsan elmúlik, este is kipróbáltam és működik. Mi más lehetne még a megoldás ezen kivül, ha az őszinte kommunikáció nem segit, próbálok én asszertivan szólni hozzá mindig. Az is idegesit hogy ő elvárt sok mindent tőlem, de én nem kérhettem.
Nagyon jól forgatja a szavakat, ha érvel amellett hogy miért ne menjek küldölre, vagy bárhova messzire. Mondom neki “úgy érzem túl akarsz félteni” -“ez nem túlféltés én csak elmondom a véleményem”. A testvérem is olyan hogy mindenért kérdőre von, hova megyek, mit csinálok, anyukám mellett van, hogy miért ne menjek főiskolára, miért ne azt a szakmát tanuljam “az nehéééz” “oda kell érteni a matekot és te abból nem vagy jó” “az precizitást igényel és te nem vagy egy preciz ember, mert széjjel hagyod a ruháidat”.
Közben én próbálok szépen beszélni, kifejezni magam, de észre se veszik.
Ő akar csinálni mindent, mondtam neki hogy én akarom mosni a saját ruháimat, azt se akarja engedni, mert ő kezeli a mosógépet.
Anyám ilyenkor mutatja meg a rejtett arcát, ha kiállok magamért és megmutatom hogy ez igy nem jó, mert egyébként meg ilyen kis kedves nő. Szerintem retteg attól hogy egyedül marad. Mert apámmal nem volt jó a kapcsolata és az egyetlen örömforrásai a gyerekei. Az egyetlen barátja a nővérem.
Elköltözni nem tudok amig nincs végzettségem, mert nincs. Húzom én a határaimat, szép szóval szólok, de nem érti.
Mondjuk legalább kajálni tudok itthon. Azt is magamnak veszem inkább, dolgozásból összeszedett pénzből. Csak melóból nem tudok elköltözni, csak egy érettségim van és kéne végzettség. Addig ilyen gyümölcsszedéses munkákat csinálok.
Csak jól esne ha mellettem állnának abban hogy igen most tanulni fogok és érzem hogy segitenek benne érzelmileg, nem az hogy megemlitem otthon hogy most én ezt akarom tanulni vagy hogyan csinálom a dolgaimat és ők mondják hogy pff az miért nem jó. De pont teljesen elbizonytalanodok.
De annyira lehúzva érzem magam, hogy a végén semmit nem csinálok gyakran, mint akit szét cincáltak úgy érzem magam. és csak ülök és bámulom a falat. Vagy ütöm a falat.
Az durva volt amikor mondom anyukámnak, hogy figyelj, “nem szeretném ha irányitgatnál, mert zavar és ne mondd meg kérlek, mit hogyan csináljak, mert a tapasztalataimból szeretnék tanulni” erre ő: “A jelenlétem nem zavar?” és el kezdett remegni. és bűntudatom lett, de aztán elengedtem, mert tudom hogy teljesen normálisan akarom érvényesiteni az igényeimet.
Máskor is mondom neki hogy szerintem kompromisszumok kellenének és kölcsönösség erre ő: “nehogy már a farok csóválja a kutyát.”
Mondom neki, megyek munkás szállóra, erre ő: “ott aztán sok a beszólogatós ember, te azt nem szereted”.
Néha rám mond olyan dolgokat hogy én lenézem őt, amit nem tudom honnan vesz, mert semmi olyat nem mondok.
Elmondhatná, hogy félti a pici fiát, vagy valami és akkor érthető. Mondjuk megértem, mert 5 éves koromban meghalt a bátyjám és ez trauma.
De úgy érzem magam mint egy bábu.
Volt olyan hogy pont ingben voltam otthon, mert szeretek szépen öltözködni, ebbe belekötött, hogy “olyan vagy mint apád” de már nem köt bele.
A testvérem szobájában lakok, mert az ilyen eldugottabb hely, testvérem már amúgy se lakik otthon. Anyukám szerint meg menjek a saját szobámba,mert csak koszt csinálok, most az miért baj hogy melyik szobában töltöm a napomat? és akkor is önzőnek nevez.
takaritok, csak nem az ő elvárásai szerint, hanem a sajátjaim szerint.
Mondjuk abba meg igaza van, hogy mindent szétdobálok és nem tartok olyan hű de nagy rendet, csak nekem a rend más jelent fiúként, mint neki.
Máskor megrántottam a vállamat, mert egy kisebb vitánk volt és erre haragra gerjedt
Kicsit olyan ez mintha amikor hangot adok magamnak, vagy haragosabb, hangosabb vagyok, akkor nem vagyok neki jó, csak akkor vagyok jó neki, ha kis csendes fiú vagyok aki szépen mosolyog, mert kisgyerekként az voltam. De ezt csak én látom így. Rengeteg pszichológiát olvasok.
Az megmaradt bennem, hogy amikor rossz kedvem volt, stressz gyerekként és egyszer körzővel karcoltam az asztalt anyukám azt mondta “inkább a kezemet karcoljam”.
Vagy amikor volt igazolatlan hiányzásom, csokival engeszteltem ki hogy ne haragudjon rám.
Nem mertem neki elmondani, ha történt valami az iskolában. Főleg ha én csináltam hibát.
Furcsa mert valamelyik tanár is ilyen volt, hogy egyik osztálytársam piszkált, ütögetett, bennem gyűlt a düh és belevágtam a körzőt az osztálytársam kézfejébe, a tanár meg azt mondta csalódott bennem.
Gyerek koromban mindig a kedvére akartam tenni és mellette lenni, nem tudtam neki ellent mondani.
apukám eléggé agressziv ember volt, sokat veszekedtek.
Nem mondom azt hogy én hibátlan lennék, mert nekem is vannak fura dolgaim, mint mindenkinek.
Csak nem tudom anyám azért ilyen mert tényleg félt, vagy fél attól hogy egyedül marad, vagy én vagyok a bűnbak, vagy csak én fújom fel ezeket a dolgait és ez még semmi, vagy valami komoly lelki gondja van, vagy én vagyok paranoiás? Vagy a családomban ez ilyen kóros valami?

Tisztelt Pszichológus!
12 éves lányom életében először megy ott alvós táborba egy hét múlva.
Most derült ki , hogy mobil használat semmilyen formában sem engedélyezett.
Este sem , egy perc sem.
A gyerekek önállóságra szoktatása érdekében a táborvezető szerint.
A gyerek elkeseredett , én pedig a bizalmamat vesztettem el.
Nehéz megoldani a nyarat tábor nélkül , de nem tudom elengedjem-e?
Köszönettel:
Andrea

Hello:)
Abban az ügyben írok, hogy üresnek érzem magam. Az történt, hogy a barátaimmal voltam egy helyen pár napig és ott megismerkedtem egy sráccal, akivel annak ellenére, hogy más nyelvet beszélünk, nagyon jól megértettük egymást. Nem tudom beleszerettem-e, talán (ilyen rövid idő alatt nem tudom, lehetséges-e). De miután hazajöttünk, borzalmas ürességet kezdtem érezni és az a kérdésem, hogy mit kéne tennem, hogy elmúljon?

Mi a véleménye azokról a lányokról akik fiatalon mennek férjhez és ilyen 21-22 évesen válnak anyává ? Elég érettek a feladatra ?

Szep napot!
21 eves vagyok,kint eltem kulfoldon haza kelett jonnom mert a parom haza jott es nem tudtam volna nelkule maradni,nem jo ez a kapcsolat folytonos veszekedes es meg agressziv is.Sosem volt csaladom valojaban sosem foglalkoztak velem igazan.Jelen pillanatban teljesen maganyosnak ellveszetnek es celtudatlannak erzem magam,fogalmam sincs merre menjek mit csinaljak,vissza menni keptelen vagyok annyira szeretem.Koszonom a valaszt!

Mik a jelei annak ha valaki nagyon de nagyon szerelmes ?

jonapot
az én problémám az kicsit összetettebb én külföldön élek,és jauárban volt eggy karambolom a munkatársam autojával ,utánna 1 hétre meghalt apu ,és mikor hazaérkeztem a páromhoz kiderül hogy már ö se szeret.eközben a magyarországon lévö eggyetlen házamat ius elárverezte a bank ,most meg itt állunk veszekedve mindennap 2 hónapja hozzám se ér a párom már nem birom sokáig ,ugysincs hova mennem legszivesebben meghalnék már,ugy érzem nincs más ut

Tisztelt doktor úr/nő!
Tanácstalanul állok reakcióimmal szemben, úgy érzem folytos ideges vagyok és csak sírnák . 21éves nő vagyok, 1éve vagyok együtt párommal. Miután hónapokon keresztül kerülte a szexet, majd egy hirtelen dühroham keretén belül (mikor ismét próbáltam neki elmagyarázni mennyire fontos az intimitás számomra) fejemhez vágta, azt amitől a legjobban tartottam, hogy már hozzám szokott és már sose lesz olyan mint azelőtt. Ezek után nem tudok neki csókot adni, szinte leírhatatlanul furcsa, kellemetlen érzést érzek ha hozzám bújik,kiráz a hideg és feszült vagyok,nem tűröm ha közel hajol a nyakamhoz (állandóan takarni próbálom,fogom a kezemmel.Mēg alvás közben is), ha közelebb jön, elhúzódok és a szexre még csak gondlni sem bírok.Amit mondott,úgy érzem összetört valamit bennem.Rögtön másnap leültünk,megbeszéltük,megigérte,hogy mindent megtesz,hogy elmúljanak ezek a reakcióim.De nem úgy tűnik mintha bármi is segítene.. Mi lehet a baj velem?Visszafordítható?És ha igen,hogyan?

Tisztelt pszichológus!
42 éves férfi vagyok. Feleségemmel 6 évi ismeretség után 12 évvel ezelőtt házasodtunk össze. Én introvertált, realista vagyok, ő extrovertált “művészlélek”. Szerinte ebből adódik, hogy most válásra kerül a sor. Engem hibáztat, amiért ilyen vagyok: élhetetlen, unalmas. Egyébként óvodás korom óta ilyen vagyok, mindig ilyen voltam, soha nem ígértem mást. Most mégis engem hibáztat, mikor én abban a hitben éltem egész eddig, hogy ő engem pont így szeretett, így akart (két évvel ezelőttig a facebook posztokban is áradozott rólam évfordulóinkon). Két gyermekünk is van, akik a házasságkötés után 2 és 5 évvel születtek. A problémám nem is konkrétan ezzel kapcsolatos. Most ő a fejébe vette, hogy újraéli fiatalságát, bulizik, flörtöl, 20 éves latinszeretőt keres magának (eddig sikertelenül, mert ő maga nem az a kategória). Azóta jópár alkalommal rajtakaptam, hogy hazudik nekem. Olyanokban, hogy hova megy, aztán kiderült, hogy nem is oda ment. Én ilyenkor a szemébe vágtam, hogy ő egy hazug. Erre neki mindig az a válasza, hogy én elmebeteg és pszichopata vagyok, mert állandóan azon lovagolok, hogy ő hazudik. Szerinte emiatt kezeltetnem kellene magam. Kérem ebben segítsen nekem, hogy én ettől a ténytől, hogy lehazugozom a kiderült hazugságai után pszichológiai eset vagyok-e?
Köszönöm a lehetőséget.

1 hónappal ezelőtt szültem meg első kis babámat, és mostanában nagyon kívánóm a szexet. Mi a véleménye, ön szerint ez normális ?

Jó napot kívánok. Azzal a problémához fordulok önhöz, hogy a volt párommal szét mentünk mert úgy érezte, hogy kalitkába zárom és ennek hatására munka helyet változtattam, és most nem régiben ismételten úgy gondoltuk, hogy ismét meg próbáljuk mert mind kettőnknek hiányzott a másik. De most megint kezdek úgy viselkedni, hogy minden zavar ha nem ír vissza és ha más nő neművel beszél és egyszerűen félek, hogy ismételten el veszítem, pedig ezzel fogom megint el taszítani magamtól. És hogy mit tehetnék? Köszönöm szépen a válaszát!

Tisztelt Szakember!
Kisfiam 2,5 éves, 3 hónapja szobatiszta, nagyon könnyen ment, értelmes okos kisfiú. Néhány hete megváltozott a viselkedése, úgy érzem a dac egy újabb hullámába érkeztünk, de nagyon erősen. Ami fontos tényező, hogy pár hetet otthon töltöttünk kettesben (külföldön élünk). Akkor kezdődött, hogy a kakiját vissza kezdte tartani, és állandóan fájlalta a popóját. Olyan, mintha nem értené, hogy ott a kaki ami ki akar jönni, ezt érzi. Az egész napunk azóta is minden nap erről szól, sír, hogy fáj a popója egész nap, majd a nap végén már nem tudja visszatartani és kipottyan (nem kemény), és aztán már nem fáj.
Aggódom, hogy szorong valamiért, merthogy én is szorongok sajnos, pánikrohamaim voltak. Persze Ő ezeket nem látta és próbálom Vele nem is éreztetni a szorongásom.
Előre is köszönöm segítségüket.