Anyám egy beteg nő?
Fenyegetettségnek éli meg az önállósági törekvéseimet. Mindig mindenről tudni akar.
Tipikus “mérgező szülő”. Kérdezném, az ilyenekre hogyan lehet hatni hogy ne bántsanak?
Érzelmileg zsarolt. Már gyerek koromban elültette bennem a tehetetlenség érzését.
Nagyon durván bántalmazott érzelmileg, már félek tőle.
Bűntudati érzések kínoznak és kilátástalanság, amit ez a szülő adott nekem az lelki terror, csak gyerek koromban ez volt a szeretet.
Valami személyiségzavara lehet, mert mindig változtat a nézőpontján, paranoiás, azt hitte, hogy én büntetni akarom azzal hogy önállóan cselekedek, és az apámhoz hasonlítgatott, önzőnek nevezett. Biztos kivetiti rám azt amit a bántalmazó férjével szemben érez.
Van két nővérem ők valami pajzsként szolgálnak a számára, mert ha megemlitem hogy ez igy nem jó nekem akkor rögtön rám szállnak. Bűnbak leszek. És úgy állítják be anyámat.
Voltam már betegnek is nevezve, felhasználják ellenem az egyik traumámat, hogy bántottak az iskolában az osztálytársaim, és ezt emlitik meg hogy én biztos ennek hatására beteg vagyok és paranoiás és elbizonytalanodok.
De amugy fel se fogja, alacsony az empátiás kézsége.
Elbageterizálja az érzelmi erőszakot, biztos ő is ezt kapta gyerekkorában.
Olyan szinten ideges vagyok és stresszes tüneteim vannak, hogy dolgozni se vagyok képes.
A másik nap meg vigyorog rám és kedveskedik. Az ilyen nő beteg?
Érzelmileg éretlen szülők mellett felnőni, én se lehetek egészséges.
22 éves vgayok de 40-nek érzem magam és képtelen vagyok kapcsolatokat kialakitani, nem hogy párkapcsolatot.
Multkro azért zsarolt érzelmielg anyám mert főiskolráa szeretnék menni.
Hogyan tudom végleg ezeket magam mögött hagyni, mert indokolatlan bűntudat és önvád kínoz. Mert beteg emberek mellett felnőni csak okoz valami rendellenességet.
De tényleg az ilyen szülők súlyosan betegek?

Jó napot kívánok! Nem is tudom hogyan kezdjem , leírni nehezebb mint elmondani legalábbis nekem.. De ez nem is gondoltam talán én vagyok tájékozatlan vagy csak nekem jár hülyeségen az agyam , kérem segítsen valaszaival előre is megköszönöm , mert nagy segítség egyben nyugtató lenne számomra. 27 éves vagyok párom 21 éves és volt már pár lánnyal dolgom, de ilyet egyiknél se tapasztaltam.. neki is 3 om fiuaval és úgy érzem magam hogy nem vagyok elég “nagy” mármint pénisz méretben ,de sosem látszott hogy nem èlveznè, sőt orgazmusa is van , de mégis úgy érzem néha túl tág mármint előjátéknal ha esetleg újjal csinálom .. a mereteim egyébként atlagos 15-16 cm legalábbis azt hiszem , nah de vissza térve párnája megijedtem mert annyira bele merültem hogy már négy újnyira kitágult … És ez miatt is megijedtem vagy néha úgy érzem elveszek benne ha behatolok , de úgy látom élvezi csak mégis nekem van egy kis kisebbségi vagy nem is tudom milyen bajom .. megbeszéltuk hogy nem beszélünk a múltunkrol , de előfordulhat hogy más méretesebb esetleg kitágította vagy ilyesmi ? Kérem segítsen és előre is köszönöm mielőbbi válaszát nagyon nagy kő esne Le a szívemről ha ez végre tisztazodna bennem.

Jó napot kívànok!
Megpróbálom röviden,és tömören,de mégis érthetően leírni a problémámat.
5évig dolgoztam eggyütt a Főnökasszonyommal,aki egy kis idő elteltével a Barátommá is vált. Legalább is én úgy éreztem. Nem jártunk össze munka után,de sokat beszélgettünk. Egymást segítettük,stb… Aztán munkahelyi gondok adódtak. Pontosabban engem zavartak dolgok,bizonyos kollégák bármit megtehettek. Ezt szóvá tettem,és így elég sok konfliktus jött létre a Főnökasszonnyal. Eltávolodtunk egymástól. Most már nem dolgozunk eggyütt,és teljesen elutasít… Úgy érzem,gyűlől… Mit tehetnék,hogy a gyűlölete ismét szeretetté váljon??? Én tudom,hogy “fontos” voltam neki. Mit tehetnék?

Tiszteletem. Olyan problémám lenne hogy amikor a párommal vagyok és már javába folyik az együttlét nem tudom megmagyarázni miért de túl hamar megyek el. Nem használunk óvszert. A legtovább amit bírtam az 5 perc lehetett. Nagyon rossz hogy nem tudom úgy kielégíteni a párom ahogy én szeretném. Mit csinálhatnék hogy tovább bírjam? Válaszukat előre is köszönöm.

Üdvözlöm!
2,5 éves kislányom nagyon anyás.Már kezdem azt hinni hogy ez már több mint szeparációs szorongás.Azt is tudom hogy a nap 24 órájában én vagyok vele,mivel apa dolgozik tesók suliban. A délutáni alvásnál képes felébredni mert észreveszi hogy felkeltem,éjszaka ha kimegyek wc re szintén sírva ébred és jön utánnam.Nagyszülőknél nem tudom otthagyni ha bármiféle hivatalos intézni valóm van mert képes addig sírni míg haza nem érek.pedig míndíg elmagyarázom neki hova megyek,mikor jövök még soha el nem szöktem előle.Egyedül nem játszik sem az udvaron sem bent a lakásban.Már kezd aggasztóvá válni nekem ez a dolog.Van okom félni? Vagy ez tényleg csak a szeparációs szorongás lenne? Mivel segíthetném át ezen az időszakon? Köszönöm ha válaszolw

Nagyon szeretnék segíteni ,egy ismerősöm barátján.
Pár éve rákbetegségben meghalt az anyukája,még ma sem dolgozta fel,nehezen beszél róla.kb.3 hónapja meghalt az édesapja is,és lelkileg teljesen összetörött.Álmatlansága miatt,Nyugtatókhoz és szorongásoldokhoz menekült,amit maga szerez be innen-onnan.
Hogyan tudnék rajta segíteni?Úgy érzem a bizalmába fogadott,de nem akarom elijeszteni a tudálékosságommal,mert egyébként egy nagyon jó ember.

Kedves Cintia!
Szeretném véleményét kérni az alább leírt helyzettel kapcsolatban.
Megismerkedtem egy internetes társkeresőn egy 35 éves férfivel. Viszonylag rövid időn belül személyesen is találkoztunk, találkozgattunk, ismerkedtünk, majd kiderültek dolgok: nem úgy hívják, ahogy nekem bemutatkozott, 4 éves kapcsolata nemrég ért véget, a lány azon a héten költözött el tőle, amikor ezeket bevallotta. Az elhallgatások ellenére kapott egy második esélyt. Saját bevallása szerint még nem tette túl magát a szakításon és ha mellette vagyok, akkor még nehezebb lesz feldolgoznia a helyzetet. Elváltak útjaink. Néhány héttel később megkeresett, hogy mégis jobb lenne folytatni, szüksége van egy barátra, aki meghallgatja, akivel jó együtt lenni, de azt nem mondta, hogy ebből később nem lehet esetleg több, belementem. Ismét néhány héttel később az egyik barátnőm jelezte, hogy a fiatalember megjelent ismét a netes társkeresőn, miközben “velem volt”. Amikor ezt megjegyeztem neki, hogy mégis hogy gondolja, azt mondta, sajnálja, minden idő, amit együtt töltöttünk, nagyon jó volt, élvezte, de jó neki most egyedül, nem akar komolyabb kapcsolatba bonyolódni, holott a neten a párját keresi, mégsem tud semmi negatívumot mondani kettőnkkel kapcsolatban, mégse “mer továbblépni”.
Nem akarom sürgetni, az elmúlt 3-4 hónapban támogattam, meghallgattam, én is jól éreztem magam minden pillanatban, amikor együtt voltunk, de most mégis ott tartok, hogy nem tudom, várjak-e és igazodjak az ő tempójához, hátha egyszer csak elkezdi értékelni, hogy mellette vagyok, vagy hagyjam inkább és mindketten próbáljuk megtalálni azt az embert, aki mellett tényleg boldogok lehetünk.
Előre is köszönöm segítségét!

Szép estét.
Igazság szerint nem pontosan tudom lesz e eredménye ennek az üzenetnek, vagy csak az idejét pocsékolom majd… de valahogy kezd az az érzésem lenni, hogy szépen lassan már minden összeomlik körülöttem.
Röviden a történetem annyi, hogy elég nyomott 2 évet tudhatok a hátam mögött. Sok minden probléma adódott párkapcsolati, családi és adott esetben tanulmányi téren. Ezt nem részletezném, de legyen elég annyi, hogy elég magányosnak és szomorúnak éreztem magam. Családommal is rossz volt a kapcsolatom, a szerelmemmel való viszonyomat is elrontottam, ami egészen 1 évig nem hagyott nyugodni.

De most valahogy… minden megoldódott igazából. A családommal jobb a viszonyom mint valaha. Aki egykor tetszett és valahol még mindig szeretem – már vele is jóba vagyok. A tanulmányaim is már a legjobbak amik lehetnek… mégsem érzek olyan boldogságot amit tudom hogy kéne.
Minden körülmény adott. Minden okom megvan arra, hogy boldog legyek mégsem vagyok az és nem tudom pontosan miért. És kezd az az érzésem lenni, hogy ez nem ideiglenes rosszkedv, mert konkrétan ez az állapot Június óta tart.
Minden már csak vagy rövid ideig okoz örömöt vagy már egyáltalán nem érzem azt az örömöt amit kéne amikor kellene. Amikor elkezdtem dolgozni akkor jó volt. Hasznosnak éreztem magam és volt ambícióm a munkában, de mostmár csak bemegyek és minnél hamarabb letudom a munkát, mert úgy érzem semmi értelme sincs a munkámnak. Amikor a szerelmem anno köszönt nekem emlékszem mennyire izgatott voltam, de mostmár csak ürességet érzek (pedig nem ő lett csúnyább, sőt). Egy 5ös dolgozaton már megse lepődöm. Persze jó érzés… 2 percig. Nagyon szeretek a barátaimmal lenni, de senki se ért rá soha. Ezért már inkább nem is kezdeményeztem találkozót mert tudtam, hogy nem tudnának eljönni. Bár most így belegondolva jó volt az is amikor egyedül szórakoztam. Kikapcsolt.. az elején. Most meg már ha elmegyek inni egy sört, az sem olyan mint eddig volt. Legutóbbi alkalommal is félbehagytam a legelső sörömet mert semmi kedvem nem volt az egészhez, pedig szerettem volna kimozdulni. (Érzékeltetés képp: Átlagba, főleg ha van társaságom telefonon vagy élőben 2/3 sört iszom) Úgyhogy már inkább nem is járok utóbbi időbe, mert semmi értelme sincs.
Amikor meg most megkaptam a felsőfokú nyelvvizsga bizonyítványomat… csak leraktam az asztalra és üresen bámultam. Tudtam, hogy örülnöm kéne neki és valamilyen szinten örültem is, de nem volt meg az az őszinte örömöm.
Emlékszem anno Júniusba(!) mennyire vártam, hogy elkezdődjön az év újból és emberek között legyek. De most kb az az állapot van, hogy fáradtan és kedvtelenül elmegyek, néha kicsit megnevettetnek az emberek, de aztán rögtön hazajövök és csak lefekszek és a saját gondolataimmal vagyok.
Valahogy… nem értem miért van ez. Minden tény adott hogy életembe most legyek a legboldogabb ehelyett az ellenkezője van. Szeretnék boldog lenni, másokkal lenni de úgy érzem vagy ők nem akarnak engem vagy egyszerűen nem megy velük lennem. Nem tudom, hogy ez most általános szomorúság e… vagy keressek fel egy pszichológust (igaz eddig nem sokat segítettek) vagy reménykedjek abban, hogy az egyetem jobb lesz, ha az lesz.

Jó napot kívánok, amióta egy gazdag és jóképű férfivel vagyok együtt mert szerettem őt, azóta mindenki engem beszél. Maga szerint ne foglalkozzak mások véleményével ?Mindenki olyan furán nézz rám!

28 éve élek egy boldogtalan házasságban, a férjem alkoholista, sajnos nem tudok és nem is akarok elválni, mert félek az egyedülléttől. Egyre betegebbnek és depresszívnek érzem magam, az elmúlt egy évben folyamatosan szakad a verejték rólam. Több orvosnál, többek között endokrinológusánál is voltam, mert az izzadás a változó korra lett fogva, de nem talált semmit.

Kedves Pergel-Száraz Cintia,
Abban szeretném a segítségét kérni, hogy leírja a megfelelési kényszert, hogy az mit jelent.
Azt szeretném kérni, hogy konkrétan azt írja le, hogy milyen nevelési szokás miatt alakul ki, mik lehetnek az okok. Azt tudom, hogy gyerekkori, családi környezetben fejlődik ez ki. Azt tudom, hogy ha például összehasonlítanak más emberrel gyakran, az okozhatja. Még milyen esetben alakulhat ez ki?
Az én esetemben pl az alábbiak szerint jelenik meg:
1) mindenképp 82 kg szeretnék lenni, mert a 182 cm magassághoz ez az ideális testsúly. (pedig jó a külsőm)
2) azért dolgozok a személyiségemen, hogy a lányoknak jobban tetszek, és ki tudjam elégíteni majd a jövőbeni páromnak az igényeit (és nem elsősorban azért, hogy jól érezzem magam)
3) nézem a szakterületemen, hogy milyenek a munkaerő piaci szokások elvárások, és ehhez igazítom a karrieremet (és nem az erősségeimre támaszkodom)

Köszönöm válaszát!

Üdvözlettel: László

Tisztelt Doktornő!

A párommal màr nègy ève együtt vagyunk és mostanra körvonalazódtak milyen terveik ,elkèpzeléseink vannak. (Házasság,összeköltözés,külföldi munka…kapcsán)
És sajnos a megvalósítás szintjére nem sikerül eljutnunk,mert teljesen ellentétesen állunk hozzá a fenti tèmàkhoz, a kompromisszumot ,pedig nem találjuk . Szörnyen elkeseredtem,hogy minden próbálkozásunk ellenére nem tudjuk megoldani a nèzet eltéréseinket,pedig kölcsönösen szeretjük egymást .
Elgondolkoztam azon,hogy lehet nem is illünk össze és szakítanunk kène,mert annyira eltérő jövőképeink vannak,hogy nincs jó megoldás mindkettőnk számára.
Ön szerint érdemes így folytatnunk a kapcsolatunkat?
Esetleg, ha igen mivel tudnànk kölcsönösen jó megoldást találni ?

Köszönöm előre is válaszát !

Tisztelt Cím.
Nemrég született kisbabánk, amtől nagyon boldogok vagyunk. A baj csak az, hogy már a terhesség alatt sem kívántam a párom, amit ő meg is értett. De lassan letelik a 6 hét, és a helyzet nem lett jobb… Sőt.. Már ott tartok, hogy zavar a “szaga” is. Gondolok itt normál testszagra ilyesmi.. Hősiesen kivár, és türelmes, de tudom hogy ez az én hibám, csakhogy nem tudok tenni ellene..
Ez valami lelki baj lehet vagy frigid lettem? (mondjuk azelőtt sem voltam nagyon oda a szexért…)
Válaszát előre is köszönöm.
Üdv.

Tisztelt Doktornő! A férjemmel több évtizede élünk boldog házasságban.
Időnként közösen végzett művész munkánk során, látszólag indokolatlanul, dühös lesz. Ezt kifelé nem nagyon lehet észre venni, de én, mint munkatársa tudok róla és ez befolyásolja az aznapi teljesítményemet, illetve még 3-4 napig rosszul érzem magam a közelében. Ha szólok érte, vagy rám fogja, hogy miattam van, vagy letagadja, hogy ő nem is. Más esetben is előfordul, ha hosszabb időt töltünk együtt, pl. nyaralás -teleléskor nem is értem mi a baja, nem mondja el, de olyan helyzetet teremt, hogy én kivonulok a társaságából.
Nem kell nagy dologra gondolni, nincs csapkodás vagy törés-zúzás, inkább egy befelé dühösködés, ami az auráját méreggel tölti meg és rám nagyon rossz hatással van, mert közben kifelé jól kell magam érezni, végeznem kell a munkámat ilyen partnerrel. Kérdezem, mi lehet az oka, hogy időnként előjön, ezzel nálam bekapcsol egy “elválok” gombot. Nem tudom mi zajlik benne, alapvetően “jó” ember, de már mások is megjegyezték, hogy az arcára van írva, “nem kedvellek téged”, ” Nem kedvelem a munkámat”, “hagyjatok békén”. Miben tudnék segíteni neki és persze ezáltal magamon. Sok mindenre gondoltam, de szakember válaszát várom. Köszönettel: M

Az rossz cselekedet nagyon, hogy többek között azért akarok segítő szakmában dolgozni, vagy pedagógus,hogy érezzem a szociális hatalmat?
De ez nyertes nyertes, mert segítek, de magamnak is.
Amúgy is ez érdekel, a pszichológia, pedagógia.
Benne van az is hogy nálam kissebekkel körbe venni magam. Irányítani őket. Én a nagy ők a kicsi.
Pszichológus, gyógypedagógus, tanár.
Ez a tudatos hátsó szándékom benne, de ártani nem akarok nekik, pont hogy fel szeretném emelni őket. Nagyon érdekel az emberi elme, lélek működése, a lelki zavarok.
Üdv. egy hatalomvággyal teli fiatal férfi.
Tehát bennem nem a végtelen empátia és segítőkézség, önzetlenség munkálkodik.
Alapból ezeken a területeken több a nő, akik empaták.
Az feltünő ha én emiatt csinálom?
Lehet hogy ez a gyerekkorom miatt is van. Én voltam a legkissebb a családban és engem lehetett irányítgatni. Ott voltak a nővéreim, anyukám, akik mindig mindent jobban tudtak, nekem nem nagyon lehetett igazam, mert én voltam a kicsi. A mai napig ki akarnak oktatni.
Ez kicsit ilyen nárcizmus. Nagybátyjámnak is hasonló volt a gyerekkorában, ő katona volt, most légiforgalom irányító és egyébként egy nagyon kedves ember. Mondjuk a gyerekeit, lányait eléggé rövid pórázon fogja
Apám ő egy igen agresszív fajta ember, ő a sportban emelkedik ki, és épités vezető volt. Az ordibálós fajta. Egy mérges törpe. és érdekes hogy ő is a két nővéremet rövid pórázon fogta.