Jó napot!
Azzal a kérdésemmel fordulok Önhöz, hogy van egy fiú (26 éves) akivel tetszünk egymásnak és már másfél éve nézegetjük a másikat. Ő kezdte el ezt a szimpátiát felém és én így vettem őt észre. Mégis még soha nem beszéltünk csak szülinap/névnap alkalmával írtunk egymásnak pár kedves szót. Azt is észre vettem rajta, hogy mikor megjelenek vagy ott vagyunk egymás közelében akkor eléggé zavarban van és olyan félősnek tűnik. Ebben az évben Augusztus végén pedig elköltözött kicsit messzebbre dolgozni, tehát már nem tudjuk látni egymást. Így is volt, nem láttuk egymást 4 hónapig és úgy elvolt tűnve, hogy kicsit azt hittem, hogy már kezd elfelejteni vagy lehet el is felejtett, majd most karácsonykor haza jött és akkor mihelyt meglátta hogy megérkeztem, elkezdett a közelemben sündörögni és nagyon nézni. Mikor a haverjaival volt és velük beszélgetett, akkor is rám-rám nézegetett meg a szeme sarkából nézegetett. És ez volt vasárnap (meg persze már másfél éve ez megy) és aztán hétfőn karácsonykor írtam neki egy kedves üzenetet és ő kedvesen mint mindig vissza írt és ő is írt nekem pár kedves szót. Aztán gondoltam mivel olyan “félősnek” tűnik megpróbáltam és annyival elkezdtem volna az első beszélgetésünket, hogy megkérdeztem tőle, hogy “hogy vagy?”. De erre már nem válaszolt. És ezt többször is tapasztaltam, hogy valahol távolságot is akar tartani tőlem de valahol meg elveszíteni sem akar, ezért vannak a folyamatos szemezések. És most nem tudom miért nem írt vissza, mikor előtte válaszolt meg előtte lévő nap ott körözött körülöttem meg nézett, zavarban volt. Meg minden más lánnyal amúgy beszél meg az nem gond de velem akiről azt “állítja” meg mutatja, hogy tetszik, velem meg nem és közel is tart meg távol is és nem értem miért csinálja ezt. (Azt még szeretném hozzá tenni, hogy ugye amit az elején is írtam, hogy 26 éves de nem volt még soha kapcsolata meg semmi nem volt)
Válaszát előre is köszönöm!

Az infó félévit nagyon elrontottam és hülyeségeket hibáztam. Nagyon nagy bűntudatom van és nem tudom hogy dolgozzam fel. Múlt évben mindenből kijöttem 10-esre (Romániában ez a maximális), de így idén ez már biztos nem sikerül. A tanároknak nagy elvárása van velem szemben és már alőre látom, hogy amint kiadják a jegyeket az osztály lejárat, hogy milyen béna vagyok. A szüleim, a családom büszke volt a tavalyi teljesítményemre és nekik is szégyellem megmondani ezt.. Főleg hogy apukám nagyon szeretné, hogy informatikus legyek.
Hogy tudnám ezt feldolgozni? Ezt a nyomasztó érzést feloldani?

Minden rendbemegy a munkahejen az egyik munkatársammal,de mikor a feleség telefonál minden megváltozik idegesség depresszió,kapkodás.Ojankor ugy viselkedik mintha nem is ő volna. Állitolag jártak hipnotizőrhöz gyomorbántalmak miatt!? Létezik ijen vagy mondhat neki ojasvalamit amit hipnozis alatt amitöl bekattan? Ö dusgazdag a felesége egy gyermeket nevel nemdolgozik semmitsem az égvilágon. Ön szerint mi lehet a probléma,vagy valamit adagolhatneki titokban amiröl ő nemtud mert némikor ojan is megtörténik ,hogy dolgozunk felmegy hozzá egy öt tiz percre utánna ismét nem önmaga ezt ugyértem máshol jár a gondolata pirisak szemei s furán viselkedik. Ha kérhetem tudna e tanácsot adni? Ha kell további információ csak jelezze emailben. Köszönöm szépen előre is!!!

Jó estét! Lenne egy olyan kérdésem hogy mostanában nem vagyok túl jól és ma este egy olyan új dolgot amit még nem érzetem soha…Rám jött a síró görcs a torkomba egy gombocot éreztem nem kaptam levegőt dadogni keztem olyan érzésem volt mintha ráültek volna a mellkasomra…Után elkezdett iszonyatosan görcsölni a gyomrom össze gömböjödtem kapkodni kezdtem a levegőt a sírástól elkezdtem rázkodni. Ez utána abba maradt egy kicsit majd megint elkezdtem sírni nem kaptam levegőt mellkasomon továbbra is úgy éreztem mintha valaki ülne torkomba gombocot is éreztem továbbra is és nem tudtam megmozdulni mert nehéznek éreztem az egész testem…Mostanra már abba maradt viszont csapni való lett megint a hangulatom. Tudna segíteni hogy ez mi lehetet ? Válaszát előre is köszönöm

Tisztelt Pszichológus!
A problémám, amely az édesanyámmal kapcsolatos, a következő:
Érzelmileg éretlen szülő tipikus esete, így Önnek már egyértelmű a személyisége.
Felnőttem valahogy, ezt a részt át is ugornám; 40 éves vagyok, távol a szülői háztól, külföldön.Már 20 évesen elköltöztem otthonról, akkor is egyenesen 800 km-el odébb, de sajnos, ha a világ végére is költöznék, akkor sem menekülnék meg a gyötrelmes telefonbeszélgetésektől, ami gyakorlatilag megkeseríti a napjaimat.A beszélgetés abból áll, hogy végighallgatom anyám panaszkodását, mások hibáztatását a rosszul alakult élete miatt, valamint, a visszatérő kérdés, hogy mikor megyek haza.Megemlíteném, sem anyagi, sem óriási egészségügyi problémája nincs, és még csak 61 éves, de sajnos már 40 évesen is meg volt keseredve.Mivel igen rosszul tűröm ezeket az egyoldalú beszélgetéseket, ritkán hívom, előfordul, hogy csak 2-3 hetente.Panaszkodik, szidja az édesapámat, aki pedig szerintem életműdíjat érdemelne, hogy még vele él.Igaz, a munkába temetkezik, hogy minél kevesebbet legyen az otthoni mérgező környezetben.Az utolsó telefonhívás november végén volt, amikor is folyamatosan az apámat szidta, illetve a munkaadóját.Rettentően felnagyít kisebb problémákat, idézek egy esetet, egyszer felhívtam, és épp kórházból tartottak haza, elhaló hangon újságolta, hogy most viszi haza apám a kórházból.Olyan hangja volt, hogy azt hittem, kivették a fél tüdejét, vagy minimum a vastagbeléből 25 centit.Erre kiderült, hogy a visszereit műtötték.Nem kell a színház, egészségügyi végzettségem van.
Szóval, amire ki szeretnék lyukadni, egyre türelmetlenebb vagyok, a hangját sincs kedvem hallani, egyre nehezebb rávennem magam, hogy felhívjam, és kín végighallgatni.Ha valamiben nem egyezik a nézőpontunk, (gyakorlatilag semmiben, de ezzel ritkán adok okot veszekedésre, mert szinte semmit nem tud rólam, az életemről, és ezért nem is vonom/vontam bele a döntéseimbe, és annyira keveset mesélek, amennyire csak lehet, persze nem nehéz, hiszen folyton az ő problémái vannak porondon), vagy ha az ember kicsit az orrára koppint, hogy “Álljunk meg egy pillanatra, ez nem így van, vagy azt nem úgy meséltem, rosszul emlékszel!” akkor rögtön támad, felhánytorgat dolgokat, áldozatként állítja be magát, lehetetlen vele társalogni, beszélgetni, valamit megvitatni, és tehetetlenségében, mivel más megoldást nem lát, gyakorlatilag legalább 25 éve azzal fenyegetőzik, hogy felakasztja magát.Nos..ez az, amit már nem bírok hallgatni.Tudom, hogy nem fog változni, de ha mégis, csak rosszabb lesz, ahogy öregszik.Nem tudom, hogyan lehetne, én hogyan tudnék másképp viszonyulni ehhez a problémához.Nekem egy nyugodt, rendezett életem van, de ha hetekig nem is beszélünk, a fejemben van minden nap, és tönkreteszi a napjaimat.Megmérgezi az életemet, akár milyen messze vagyok. Ezen szeretnék változtatni.
Az utolsó beszélgetésünk után, éppen most, karácsonykor, fel sem hívtam.Nem tudtam rávenni magam.Aztán eszembe jutott, hogy apámat fogja gyötörni, minden egyes ébren töltött percben, ezért mégiscsak felhívtam.Gondoltam rá, hogy leírom levélben, hogy mi a probléma, de rájöttem, hogy ez sem fog működni, a reakció a szokásos lenne, támadásnak venné, áldozatként állítaná be magát, hogy pedig ő aztán mindent megtett, és a vége ugyanúgy a fenyegetőzés lenne, amit már fentebb említettem.
Valahogy viszont meg kell szabadulnom ettől a lelki tehertől, mert tönkre tesz.
Egész eddigi életemben keményen dolgoztam, annyira, hogy az élet élvezete el is maradt, most először, 40 évesen mondhatom, hogy rendben vagyok, és élvezem is, és vigyázok is rá, hiszen már lehet, nincs annyi évem hátra, mint amennyit eddig éltem.
De sajnos, az említettek miatt nem felhőtlen a boldogság,
Köszönöm a válaszát!

Üdv. A problémám az életemmel van de úgy minden téren… Nem kiégés vagy talán az… Nem depresszió de az is van benne. Meg próbálom pár mondatban megfogalmazni bár ez számomra szinte megfogalmazhatatlan, ezért is kérek segítséget!!! Még fiatalon kezdődött, óvodás koromban egyik játszótér látogatás alkalmával megláttam egy kislányt aki tökéletes volt. Tudom hogy az emberi agy idővel hajlamos az emlékeket eltorzítani de én erre tisztán emlékszem… Nem mertem oda menni hozzá… talán azért mert apa nélkül nőttem fel… talán azért mert töketlen vagyok… nem tudom. Aztán még párszor láttam és akárhányszor láttam belém vágott egy akkor még ismeretlen de mégis meleg érzés. Egy másik óvodás csoportban volt és utána akárhányszor mentünk ki arra a játszótérre csak őt kerestem… volt hogy láttam és olyan megfoghatatlanul tökéletes volt, minden értelemben. És volt hogy nem és akkor nagyon szomorú voltam aznap… Aztán bekerültem általános első osztályba és ahogy beléptem első nap a terembe és szét néztem, megláttam…. megláttam őt.. csak ott ült… és a gyönyörű hosszú haja az aranyos mosolya a szép nagy kék szemei…. ahogy vissza emlékszem most is elfog a szomorúság mert nem mertem vele barátkozni… Én voltam a kis töketlen gyerek akinek ez a lány egy megfoghatatlan Isteni csoda volt. Ráadás képen az önbizalom hiányomat kiszagolták az osztály kisebbségi tagjai és abban a 4 évben amíg oda jártam zaklattak és bántottak… ütöttek vertek… ami lehet hogy durván hangzik de nekem akkor nagyon is valóságos volt… ha rosszul néztem rájuk vagy tesin nem nekik passzoltam a kidobósban a labdát…(amiben fő szabály hogy nem passzolunk) akkor az öltözőben vagy a wc-ben de kijárt egy adag verés. És ez az akkor alapból kicsi önbecsülésemnek és önbizalmamnak hááát konkrétan a kegyelemdöfés volt. Így az alatt a 4 év alatt egyszer sem tudtam hozzá közelebb kerülni és ha mégis sikerült egy pár szóra a közelében lennem… szinte meg sem mertem nyikkanni. De figyeltem minden apróságra, és idővel megtudtam hogy ő is apa nélkül nőtt fel és hogy ő is elég bonyolult ami a szememben őt szinte már a tökéletesség példaképévé tette.. mintha addig nem lett volna az. Az után a negyedik második félévében amikor bementem első nap már nem volt ott… később megtudtam hogy elköltöztek. És olyan mértékű szomorúság fogott el hogy még annál is jobban magamba fordultam mint ahogy azelőtt voltam… Így már semmi sem tudott abban az iskolában tartani a kegyetlenkedő gyerekek és figyelmetlen tanárok között és egyre inkább hajlottam anyámnak a költözéssel kapcsolatos elképzelése felé… Mi is elköltöztünk és átkerültem egy másik általános suliba. Ott is voltak szép lányok, és megértőek elfogadóak, bizalommal teliek voltak az osztálytársaim, tanáraim és ez idővel elfeledtette velem ami történt… meg tetszett egy másik lány de itt is ugyan ez játszódott le a jó fordulat dacára…. bár nála már előre léptem pár lépést és össze barátkoztunk. De a bonyolultságom és a még mindig aktuális töketlenségem miatt csak a barát zónájába kerültem… Aztán elkezdett valami kialakulni közöttünk… de túlságosan birtokló és mégis töketlen voltam így ez hamar szertefoszlott… Majd elhívtam a 8-adikos báli táncra és igent mondott.. aznap nagyon boldog voltam … ám a bál végén amikor kijöttünk a teremből, ott várta egy fiú akiről addig nem tudtam… és megcsókolta. És akkor újra megéreztem azt az érzést. A szívembe ható fájdalmat… a másodlagosságot.. a reménytelenséget… a kitaszítottságot… És újra eszembe jutott az a bizonyos lány. Rá kerestem a facebookon… és egy érett gyönyörű újfent csak a tökéletes szó amit használni tudok, lányt találtam. De beletörődtem hogy soha nem lehet már hozzá közöm és fájó szívvel mélyre elástam az érzelmeimet. Így reményekkel gazdagon be kerültem az első közép iskolámba ahol megint csak megismertem egy lányt aki viszonylag gyönyörű volt de persze ahhoz a bizonyos lányhoz képest csak átlagos. Viszont ez a lány kiszúrta bennem azt akit senki sem látott meg a láthatatlan depressziós mégis élni akaró srácot aki akkor voltam. És össze barátkoztunk, eleinte főleg az ő nyomulása miatt. Majd egy szerelem kezdett kibontakozni.. de épp mielőtt lehetett volna belőle valami megint össze csaptak a fejem felett a hullámok és az egyik osztálytársnőm akkori párja egy huszon x éves fiú jól elvert csak mert nem tetszett neki az arcom… Ráadásul ez a lány az akkori legjobb barátnője volt annak a lánynak akinek a palija elvert… szégyenben maradva és mert nem állt ki mellettem úgy éreztem elárultak és félbe hagytam ott mindent. Ott hagytam az akkori középsulit és kerestem egy másikat… majd még ez a szerelmi történet lejátszódott párszor és végül dolgozni mentem suli helyett mert pénzügyileg is meg voltunk szorulva.De időnként hetente,havonta, negyedévente újra eszembe jutott az a bizonyos lány és ha ránéztem a facebook, instagramm profiljára először egy meleg érzés öntött el majd a fájdalom… újra és újra… Majd egyszer egy boltban dolgoztam árufeltöltőként és ő bejött. És amikor megláttam meg állt bennem az ütő… egyszerűen a képek semmit nem adtak vissza abból ahogy sugárzott… De úgy éreztem hogy én csak egy kis árufeltöltő senki vagyok… és megint nem mertem megszólítani…. de többször is láttam.. míg végül eljöttem abból az üzletből… de egyszer nem tudtam magamon erőt venni hogy leszólítsam. Majd újra elfelejtettem és újra előjött ahogy ez addig is volt. Tudom hogy nem szerethetem… hiszen nem is ismerem… De Nem tudom kiverni a fejemből… És szerencsére van elég önkritikám.. talán még túl sok is hogy tudjam kezdek most 19 évesen zaklató lenni… Nem a szó szoros értelemben… mert rá csak egyszer írtam és nem válaszolt rá. És nem küldözgetek neki leveleket meg nem követem… csak virtuálisan… időnként rá nézek facen és ábrándozom… rá kerestem más weboldalakon is és az idővel kialakult részleges ámbár elég mélyreható számítógépes ismereteimet felhasználva még illegálisan is elkezdtem ”kémkedni,, utána…. de ezt csak az utóbbi időben. Mert már 1 éve a közelemben sincs ideális hölgy jelölt és nemrég egy baráti iszogatás alkalmával újra eszembe jutott és egyszerűen sehogy sem tudom kiverni a fejemből…… Ez most más mint eddig… MOST több mint egy hónapja nap mint nap vele álmodom… és nappal 5-10 szer eszembe jut…. És kezdem úgy érezni hogy nagyon beteg vagyok!!!!! Ma éjjel odáig jutottam hogy rá kerestem bizonyos módszerrel és órákon keresztül kutattam utána… kiderítve hogy hova járt közép iskolába…. És az iskola oldalán keresztül egy csomó képet találtam róla amiket ugye ismeretlenként nem is kellett volna látnom. De egyszerűen fáj az hogy sohasem ismerhettem meg és fáj hogy most még egy nagyobb senkinek érzem magam mint akkor árufeltöltőként és fáj az egész élet… és fáj hogy ezt a lányt egy másik fiú ölelésében boldogságában nézhettem képeken… FÁJ És tudom hogy ez beteges… És félre értés ne essék én soha nem tudnék neki fájdalmat okozni, bántani… Tehát odáig ez soha a büdös életben nem fog fajulni mert előbb fogom magamat bántani mint hogy ilyet tehetnék! Csak kezd nagyon erős lenni a fájdalom a szívemben! És ezt már egyre inkább valóságos fájdalomnak érzem! És itt lakik a közelben de attól félek ha egyszer odamennék és leszólítanám akkor kiderülne ez az egész és azt hinné hogy zaklató vagyok… és az még jobban fájna… Mert soha az életben nem akarom őt megbántani! Segítség kell. KÉREM SEGÍTSEN! Mert már ez lassan olyan depresszióvá kezd át váltani hogy kezdek minden téren egyre sikertelenebb lenni és el veszíteni a jövőképet ami idáig sem volt túl rózsás de most már egyre inkább semmilyen… Úgy érzem nélküle nem tudok élni! Anélkül hogy megismerhetném.. Hogy egy esélyt adhatnánk egymásnak.. és hogy lehet hogy meg utálnám mert nem tetszene a személyisége de az az esély az ami nekem az életet jelenti! És azzal ha most oda mennék és leszólítanám… jelen állapotomban… tutira inkább csak a frászt hoznám rá meg a szánalmat! Pedig egy erős edzett, állítólag jóképű gyerek vagyok…. de még az edzést is 11 évesen azért kezdtem el mert ezt a fájdalmat át fordítottam bele! És más lányokkal ha szóba elegyedek már van annyi önbizalmam hogy jól akár órákat is el tudunk beszélgetni még szexuális utalásokkal megfűszerezve is… De ez a lány… nekem az angyal… a megfoghatatlan boldogság! Az egyre alakuló depresszióm kiváltója! Ha más nem az is segítene ha idejönne és oda rugdosna elé …. vagy jól felpofozna csak érzem hogy egyre inkább beteg vagyok és a környezetemmel ezt nem tudom megosztani. Szakemberre meg pénzügyileg nem telik….

Tisztelt szakértő!
Egy nagymama vagyok, akinek a következő kérdése lenne. Kis unokám két és félévesen egy hónapja óvodába kezdett járni. Nagyon szereti a közösségi életet, jól érzi magát, mondhatnám boldog kis ovis. A probléma csak az, hogy a másik nagymama az óvónénije. Szerintem nem helyes, de ő ezt nem így látja. Minden nap vele megy oviba, és mindig más időpontokban, ahogy az Ő beosztása van. Van amikor reggel fél 7.-kor, máskor később és van hogy csak 11 órakor. A hazajövetel is mindig máskor van. Van hogy ott alszik, van hogy alvás előtt jön haza és otthon alszik, vagy éppen a nagymamánál . Amióta óvodás lett többször fordul elő dühkitörés , hiszti stb. Mielőtt óvodába kezdett járni napi rendszeres időbeosztással velem volt, mert szülei dolgoznak. Mondhatnám én neveltem kb egy évig. Nagyon sajnálom mikor látom, hogy sem szülei sem a nagyszülők nem tudják megfékezni dühkitöréseit, az addig nagyon nyugodt kiegyensúlyozott és boldog kisgyermeknek. Szerintem a rendszertelen óvodába járás válthatta ki nála , de ebben nagyon nem ért velem egyet sem az édesanya, sem pedig a másik nagymama. Szeretném, ha egy szakember megerősítene ebben a véleményemben, vagy ha ez nem így van akkor segítene megoldást találni erre a problémára.

Jó estét! Egy problémával fordulnék önökhöz. A párom telefonjában megtaláltam véletlenül egy másik férfi nemiszervéről készült fotót, ő azt állítja hogy nincs köztük semmi. Nekem mégis megrengett a bizalmam, de tárgyi bizonyítékot nem találtam hogy megcsalna mi tévő legyek?

Üdvözlöm!
Nem igazán tudom,hogy fejezhetném ki pontosabban, de valamiért nem tudok kötődni az emberekhez. Tudok kialakítani kapcsolatokat, és sok ember hamar megkedvel és hívnak engem barátjuknak. Én ezt szeretem is,és jól is esik,hogy számítanak rám, de nem érzem, hogy bárminemű kötődésem lenne hozzájuk. Szeretem a velük töltött időt, és ha segíthetek nekik valamiben, segíteni is fogok, de hónapokig nem gondolok arra, hogy ha ők nem keresnek, nekem kéne őket. A legkevésbé sem vagyok egy elfoglalt ember, tehát nem ez áll a háttérben. Mintha gyártósoron jönnének az emberek, és pillanatok alatt elsuhannának, és nem marad utánuk bennem semmi maradandó. Ellenben ha bármelyikük hónapokkal később újra keres, akkor képes vagyok ugyanott folytatni mindent, mint azelőtt. Idővel azonban megint feltűnik a másiknak,hogy én nem kötődöm hozzá, nem keresem a társaságát, és a több hónapos csöndből idővel éves lesz,míg végül megszűnik a kapcsolat. Örülök, ha vannak körülöttem, akik szeretnek, de tudom, hogy ha mind elhagynának sem lennék különösebben szomorú. Szeretném legalább erős találgatás szintjén megtudni, hogy miként definiálható ez a dolog, és ezután minél többet megtudni róla.
Válaszát köszönöm!

Tisztelt Szakember!
Az utóbbi 1 évben tapasztaltam magamon különféle jeleket, amiket eddigi életem során nem. Pánikszerű állapot áll be nálam gyakran, amire főleg a testem reagál, majd a tudatom is természetesen, hisz érzékelem hogy nem múlik. Általában napokkal előtte érzem egy ilyen jelenség előjeleit, például ok nélkül nyomott vagyok, úgy érzem képtelen vagyok “felhőtlenül” vidám lenni, könnyen szorongani kezdek, és félek a haláltól, vagy egy rejtélyes betegségtől. A kicsúcsosodása pedig általában végtagzsibbadás (mintha valamitől megijedtem volna), heves szívdobogás, pánik érzete, sőt, nem egyszer ugyanezekkel elalvás előtt riadtam fel, levegőért kapkodva. Hittem már azt is, hogy infarktusom van, de akkor valószínűleg nem írnék ide. Van a családban pánikbeteg, szóval gyanakodtam arra is, hisz a szorongásom erre enged következtetni, de egyedül (természetesen) képtelen vagyok eldönteni, hogy ezek a néhai ok nélküli szorongások annak-e a jelei. Viszont már nem tudom tovább magamban tartani, ezért előre is megköszönöm a segítséget így látatlanban is!

Karolina

Attol félek hogy meghalok.Mindig mas valamim fáj.Sehova nem.merek magamenni.Ha anyukám.ott van biztonsagban erzem magam.

Kedves Doktor.
Azért keresem fel önöket, mert mérhetetlen ürességet, lelki fájdalmat és kudarcot érzek. Tudom, hogy a megfelelési kényszerem, szeretethiányom, alacsony önbecsülésem és énkép zavarom oka a gyerekkoromban gyökerezik. Egy apa aki soha nem volt ott, folyton kritizált és a másik két gyerekére mindig hangoztatta mennyire büszke én pedig csak folytonos csalódást okoztam neki azzal, hogy minden elvárásnak szembe mentem. Egy anya aki nem tud szeretni, nincs egy jó szava, megüt és beléd rúg mikor a földön fekszel, folyamatosan azt hangoztatja bár ne lenne gyereke és csak akkor elfogadó ha valamit meg teszel neki amiért persze s hála, se köszönet. Egy rossz házasságban felnőni és benne élni még félni nem leány álom. Folytonos üvöltözés és hideg néma csend váltakozása. Egyetlen jó emlékem sincs a gyerek koromról, a családról.
Tudom, hogy ez nem követendő példa, tudom nem az én hibám amiért ők ilyenek, tudom hogy szerethető vagyok és igen is én is érek valamit, hogy egyedül többre vittem mint ők összesen. Még sem tudok bízni, nem tudok hinni és űrt érzek legbelül, melyet nem tudok el mulasztani. Ezt tetőzi a folyamatos kudarcok sorozata a párkeresésben. Próbáltam beszélni róla a barátokkal, ők annyit mondtak csak simán engedd el, hisz a lényeget már tudod.
De nem tudom, hogyan kell elengedni. Nem tudom mit tegyek. Nem tudom mitől lenne jobb. Folyamatosan azt érzem, hogy jobbnak kell lennem, meg kell felelnem és el kell érnem hogy rám is büszkék legyenek.
Kérem valahogy, valami tanáccsal segítsenek.
Sajnos pénzem nem igazán van terapeuta felkeresésére, pedig már szívesen meg tettem volna.

Üdvözlettel,
Tímea

Kedves Cintia,
32 éves nő vagyok,10 éve párkapcsolatban élek, nincs gyerekünk, nem is tervezünk. Azt gondoltam eddig, hogy egész jó a kapcsolatunk (igen, olyan igazán nagy szerelemnek soha nem gondoltam), valamint, hogy én soha nem tudnám őt megcsalni (még ha ő meg is tette). De aztán jött egy férfi az életembe, akibe beleszerettem sajnos, hosszabb folyamat volt ez, de történt már több minden (viszont neki családja van, még ha szerelmes is, nem hiszem, hogy azt az életét feladná). Próbálom elfelejteni az illetőt, bár nehéz ha néha találkozunk, tudom el kellene kerülnöm az ilyen eseteket, valahogy kiverni a fejemből. Az a gond, hogy a jelenlegi párommal talán soha nem éreztem ugyanezt, de az is lehet, hogy maga az érzés hiányzik és hogy valaki nőként kezeljen és ennyire fel tudjak rá nézni férfiként. Nagyon vonzódom hozzá, viszont a páromhoz már kevésbé.. Elmondani nem szeretém több okból sem. Van rá esetleg esély, hogy egy ilyen “langyos” kapcsolatot esetleg rendbehozzunk ha kiiktatom a másik férfit? Lehet erőltetni a szerelmet, ha az eszem meg azt mondja tartsak ki? Vagy jön egy újabb férfi majd? Elég régóta örlődöm és már kezdek depressziós lenni emiatt, mert nem tudom a megoldást, lépni sem tudok és nehéz mindig az eszünkre hallgatni. Nem tudom erőltessem-e az ész érveket vagy lépjek tovább..
Köszönöm előre is a választ!

Szükségem van arra, hogy valaki meghallgason. A “barátaim” között egyáltalán nem érzem jól magam, és nem is figyelnek rám. Anyukám sokat dolgozik, így alig van otthon, apukám pedig külföldön dolgozik, így havonta egyszer találkozunk. Idegesítő vagyok. Állandóan olyan dolgokról beszélek, amik senkit sem érdekelnek. A továbbtanulás előtt állok, és nincsenek céljaim. Nem tudom mit kezdjek magammal. A jegyeim nem valami jók, és már sajnos késő rajtuk javítani. Az osztályfőnököm pedig hatalmas monológokat szokott tartani arról, hogy meg ne próbáljam ezt, vagy azt az iskolát megjelölni, mert nem éri meg. Legutóbb kiröhögött, amikor mondtam neki, hogy gimnáziumba szeretnék tovább menni. Ő sem hallgat meg. Szükségem van valakire, aki figyel rám. Annyira magányosnak érzem magam… Van egy nővérem. Nagyon szeretem. Ő számomra a legfontosabb. Tudom, hogy ő segíteni, és bíztatni akar, de azt is tudom, hogy ő sem hisz bennem. Ez nagyon elszomorít.
Szeretek írni. Wordbe sok kisebb “regényt” írok, de soha nem fejezem be őket. Az egyik osztálytársam azt mondta a prológusra, hogy jó, de láttam, hogy el sem olvasta. Örülnék, ha sikerülne megírnom egy könyvet, de nem vagyok kitartó. És a szókincsemen is van mit csiszolni.
Egyáltalán nem vagyok empatikus, és ez zavar. Próbálom nem kimutatni, de néha nem sikerül.
Hű… Ezek után méginkább elcseszettebbnek érzem magam…

Előre is köszönöm a segítséget.

16 éves vagyok és van amikor csak úgy hirtelen felidegesítem magam,meg van amikor nem tudom kontrollálni a viselkedésem,nem tudom megkülönböztetni mi a jó és mi a rossz. Mit tudnák ez ellen tenni?