Üdvözlöm!A történetem pánikbetegséggel kezdődött 29 éve.10-15 éve ez átalakult egy szinte állandó szorongássá.Nagyon sok gyógyszert kipróbáltak nálam,eredménytelenül.Az utóbbi 1-2 évben vérnyomás problémáim vannak,vérnyomás csökkentőt szedek.Ebben az évben többször előfordult,hogy szorongás,idegesség hatására a vérnyomásom elég magas lett/190/110/100/ettől még idegesebb lettem,a vérnyomásom nagyon nehezen normalizálódott.Szeretném megkérdezni,hogy összefügghet-e ez a stresszel,és mit tehetek ellene?

Üdv szeretném megkérdezni hogy volt ferjem pszihiátrián feküdt bent azóta vellem teljesen normális de mostani nejevel feszt posztol képeket amit a neje sosem likol mar 4 hete lehet hogy ott gond van csak az exem a képpekkel probalja takarni

Honnan lehet tudni hogy valaki személyiségzavaros?
Kinézetre is meg lehet állapítani?
Például a nárcisztikus pedánsan öltözködik.
A borderlinenak őrült tekintete van és mindig ugrál.
A paranoid folyton hátra nézelődik.
Az antiszociális magával ragadó. és olyan mint egy ragadozó.
Viselkedésben meg ha valaki folyton magáról beszél és érzékeny és nem bírja az ellenvéleményt, agresszív, akkor nárcisztikus? vagy simán “agresszív ember”.
Az agresszív emberek személyiségzavarosak?
Például akik az utcán ordibálnak, gyújtogatnak, kirakatokat törnek be azok antiszociálisak?
Tehát mi a különbség egy normális és beteg ember között?
Valahol olvastam hogy az agresszió normális.
Nárcizmus meg mindenkiben van.
Vannak huligán, vandál emberek, akik szeretnek, törni zúzni.
Valaki meg ordibál az utcán, mert jó kedve van, vagy pont rossz.
Minden 10. ember személyiségzavaros azt írják, tehát az utcán minden nap szembejöhet egy pszichopata akár.
Sőt lehet én is az vagyok.

Tisztelt Cím!

Hegedűsné Vass Ida vagyok. Kérném foglaljon állást, adjon segítő választ esetemre.
Pontosan ma 4 éve, hogy férjem elhunyt. Három éve, társkereső oldalon megismerkedtem egy férfival, akivel azóta is nagyon jónak, harmonikusnak, boldognak mondom a kapcsolatunkat.
60 éves vagyok, párom 66 éves.
Lányom 35, fiam 31 éves. Prágában illetve Sydneyben élnek.
Lányom nem tudja elfogadni jelenlegi kapcsolatomat. Karácsony közeledtével, megint időzített bombaként támad, szapulja a barátomat, engem is. Próbál mindent elkövetni, hogy az időmet csak vele töltsem, s ha nem tudok ennek eleget tenni (vállalkozásom és párkapcsolatom miatt), akkor megkapom azt, hogy pedig ő “mindent elkövet, hogy nekem jó legyen ott Prágában). Rettenetes bűntudatot érzek, amit ő sulykol belém, de nem vagyok hajlandó a gyermekem áldozatává válni, tehát nincs minden úgy, ahogy ő szervezné az életemet.
El kell, hogy mondjam, hogy a technika vívmányának köszönhetően napi többszöri telefonbeszélgetést váltunk. Évente egyszer 1 hétre el is megyek hozzá.
Párkapcsolata azonban nincs, barátai vannak. Mindig nagyon kötődött hozzám, szeretetteljes, őszinte volt az anya-lánya szimbiózis.
Gyógypedagógus asszisztens végzettséggel rendelkezem, úgy érzem külső segítségre van szüksége a lányomnak.
Közvetlen családom, látva életvitelemet, beleértve a hétköznapokat és minden más tevékenységemet, támogat, hogy “kitartás”, előbb-utóbb meg fogja emészteni lányom az új szerepeket, ha nem engedek kitöréseinek.

Köszönettel várom válaszát.

Hegedűsné Vass Ida

Tisztelt Pszichológus!

36 évesen elmondtam a 7 évvel idősebb nővéremnek, hogy akivel együtt él 20 éve, engem gyermekkorban szexuálisan zaklatott. Van egy közös gyermekük is. A problémám az, hogy míg engem 9 éves korom óta gyötör a tény, hogy zaklatott az az ember aki a családom része lett, felvállaltam az egészet és elmondtam a családomnak, ekként én lettem a sor végén. Sajnos ennyi idő kellett, erő, nem is tudom, évek kellettek, hogy kitudjam mondani, letudjam írni, hogy velem mi történt. Azt éreztem egy napon, hogy betelt a pohár, épp egy bántó viselkedésmódot kaptam tőle, és bombaként robbant ki belőlem, ami akkor történt. A nővérem első kérdése miért most mondtam el? Második mondata: Akkor nem szültem volna meg a gyereket. Harmadik kijelentése: Inkább kilépek az életedből. Ennek következtében, a gyermeknek is az lett kinyilatkoztatva, hogy én egy bicikli baleset következtében bevertem a fejem és amnéziám volt, így nem mondok igazat. Eltelt egy év, a nővérem kilépett az életemből, semmit nem tudok róla, a közös gyermek szintén nem áll szóba velem, ezt pedig megkoronázza az hogy az édesanyánkat is egyként kezelik velem, nem keresik, nem érdeklődnek felőle, sőt, őt is egy kalap alá veszik velem.
Megértem, hogy jobb eltűnni, jobb a gyereket egy hazugsággal elcsendesíteni. De nem tudok rájönni, miért nem jobb felvállalni azt ami volt, és azt mondani üljünk le és beszéljük meg. Úgy érzem, jobb lett volna egy szót sem szólni, a problémáimat amit ez a trauma okozott, egyedül megoldani, mert tény, hogy miattam ment szét a család. Ezt nagyon nehezen viselem, egyre nehezebben. Ha tud akár egy mondattal segíteni, tanácsot adni, nagyon hálás lennék érte.

Beáta

Kedves Doktor nő!
A problémám körülbelül a középiskolás éveim végén kezdődtek,csak akkor még nem tudtam beazonosítani. Úgy gondolom szociofóbiás betegséggel küzdök,de szeretné ha tudna ön is szakvéleményt mondani. Röviden leírva,félek emberek közé menni bizonyos időközönként ez a probléma felerősödik,van amikor képes vagyok tudomást sem venni róla. Legtöbbször borzalmasan ég az arcom,és erős hányingert érzek,és ami évek óta megnehezíti az életemet,az az hogy félek emberek előtt enni,mert olyan elképzelésem van,hogy hányni fogok,és ezért kerülöm is különböző kifogásokkal az ilyen jellegű szituációkat..! Szeretném ezt leküzdeni,s szeretném megkérdezni öntől,hogy ezt akár gyógyszeresen,vagy bármi módon lehet e kezelni?

Jó napot.

Egy olyan problèmàval fordulok önhöz hogy a felesègem már harmadik ève van gyereknevelèsen van egy 3 ès egy 1 èves gyerekünk.
A feleségem most tőltötte a 30 évet.
A problèma màr az elsö gyereknèl is fennàlt èspedig az hogy nincs türelme az èdesanyànak, 2 perc kinlodás után , akár evés akár alvás vagy napközbeni bármi kissebb gond után kàromkodik a gyerekek elött, felemelt hangon beszélget, csapkod, semmi sem jó bármit csinálok mindig a hibát keresi pedig 100% kivettem a részen a gyereknevelésből! Egy párszór próbáltam elmondani hogy másképp csinálja de simertelenűl és csak konfliktus lett belőle. Oda jutottam hogy inkább halgatok és én csinalom ami szükséges, szerencsére birom a gyűrődést még ideig óráig!
Ilyen esetbe mit javasol mit tehetnék? Főleg a gyerekeim érdekébe?

Köszönettel

Üdvözlöm!
Nagyjából 8 éves koromban jött elő az epilepszia de “csak” absence szinten. Az akkori osztálytársaim mivel még elég kicsik 8 évesek voltak nyilván nem értették és valószínű megijesztette ez őket így később kiközösítettek. Innentől úgy voltam a betegséggel hogy nem foglalkozok vele és akkor el van intézve mivel viszonylag már ritkább volt. Viszont egy hónapja a szalagavató táncon jött elő és úgy éreztem hogy az osztálytársaim úgy néznek rám mintha nem lennék normális (nyilván mert nem beszéltem róla). Amit még nehezen vagy nem tudok elfogadni az pedig az hogy nem csinálhatok mindent amit szeretnék és a többiek csinálhatnak például vezetés. Nagyjából már magát a betegséget sikerült elfogadom de azt sajnos még nem hogy vannak dolgok amiket nem csinálhatok és így eléggé kiközösítve érzem magam.
Mit lehetne tenni ez ellen?

Nem is tudom, hol kezdjem. Kiskoromban a szüleim elváltak, aztán rendszeresen egyedül voltam, bántalmaztak(főként verbálisan) és szexuálisan is zaklattak(tettlegességig többnyire nem fajult). Jelenleg 22 éves vagyok és a mai napig rendszeresen vannak rémálmaim erről és alvás közben pánikroham szerű tüneteim(nem kapok levegőt). Korábban már próbálkoztam öngyilkossággal, és gyakran felmerül bennem mostanában is. Sosem voltam még szakembernél, viszont nem is tudom megfizetni az árát. Szeretnék segítséget kérni, de az anyagi helyzetem miatt egyelőre nem tudom hogyan tehetném.

Üdvözlöm. Tinédzser koromban váltak el a szüleim. Édesapám egyáltalán nem foglalkozik velem, de gyermekkoromban sem tette. Nem is igen tartjuk a kapcsolatot, mert ő nagyon elfoglalt és nincs rám ideje. Anyukámmal élek, nekünk erős az anya-lánya kapocs, de érzem, hogy bizony egy apa is hiányzik az életemből. Szerencsére párkapcsolat terén ez nem üt ki, mert mindig a korombeli fiúk jöttek be, viszont valami oknál fogva mindig az idősebbekkel jobban tudtam barátkozni. Ez nem azt jelenti, hogy nincs korombeli barátom vagy barátnőm, csak van egy olyan személy, aki ugyan majdnem dupla annyi idős, mint én, de sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a többiek. Igen ám, de mostanában fura módon nem annyira közvetlen, mint azelőtt. Sajnos a hatalmas távolság miatt csak internetrn tudjuk tartani a kapcsolatot, de anno napi szinten órákat beszélgettünk. Legutóbb (nem tiszta fejjel) mondta, hogy hívjam én is, de sajnos azóta nem is tudtunk rendesen beszélni. Nekem azért ez egy cseppet hiányzik, mert olyan pozitív ember, és jót tett vele beszélgetni, csak fogalmam sincs, hogy mondjam neki. Attól tartok, hogy lehet a családjának nem tetszett, hogy ennyit beszélünk? Vagy fogalmam sincs mi lehet a háttérben. Az a baj, hogy ha megkérdezem biztosan letagadja. Sőt akárhányszor hívtam, hogy jöjjön el hozzánk egy pár napra, mindig elfoglalt lett.

Üdvözlöm!
A kérdésem kicsit furcsának tűnhet de érdekelne, hogy lehet-e köze a hipochondriámnak illetve többek között egy bizonyos betegségtől való félelmemnek ahhoz , hogy anno lassan 20 éve a bátyám halála után halottam először erről a betegségről?
Egy osztálytársam anyukája szenvedett ebben a betegségben és emlékszem engedélyezték a lánynak , hogy kimenjek óráról amikor erről tanultunk. Nyilván túl fájdalmas lett volna neki végighallgatni az órát.
Emlékszem akkoriban halt meg a bátyám egy balesetben és azt tudni kell, hogy a hír hallatta után egyszer sem sírtam. Azt hiszem a temetésen sem, bár ebben őszintén szólva nem vagyok biztos. Valószínűleg sok emléket kitörölhetett az agyam ezzel kapcsolatban.
Szóval akkoriban kollégista voltam messze a szülői háztól és nagyon sajnáltam azt a lányt és valószínűleg a bátyám halála miatt együtt éreztem vele.
Lehetséges , hogy van összefüggés a később kialakult enyhe hipochondriámnak és többek között ettől a betegségtől való félelmemnek ehhez az eseményhez?
Igazából alapból is szorongóbb típus vagyok. Hajlamos vagyok felnagyítani a problémákat és sok mindentől félek.
Erről a problémáról még soha nem beszéltem senkinek, ahogy a testvéremről sem nagyon azóta.
Egyébként azt gondolom , hogy kiegyensúlyozott életet élek, csak időnként kerít hatalmába a vissza-vissza térő hipochondria
és szorongás.
Válaszát előre is köszönöm.

Tiszteletem!a probléma a következő!néha ingerültebb vagyok a kelleténél,idegesít minden 3 gyermekem van sokat vagyok velük,nincs szabadidőm szinte!ezért eléggé ingerült vagyok es akin ez csattan az a férjem!Sokat vitatkozunk emiadt ahogy viselkedem,nem török zúzok csak kiabálok,ingerült vagyok,dühös!hogyan tudnám ezt kezelni h ne legyen ennyire hirtelen indulatos!köszönöm

Tisztelt Pszichológus!

Olvastam egy fórumon, hogy létezik olyan, hogy indigó gyerek. Szeretném tudni, hogy ez a fogalom mit takar. Egyáltalán létezik-e ilyen kifejezés, és mely gyerekekre igaz ez, ha valós ez a fogalom.
Tisztelettel:
B.Orsolya

Tippek károsodott autonómia és teljesítőképesség fejlesztésére?
Egy pszichológus mondta régen, hogy túlságosan kontrolláltak gyerekkoromban és el tönkrevágta az autonómiámat. Ami ugye az önállóság, munkavégzés, az életben okoz gondot, a társadalom integráns részeként működni
És tényleg.
Nincs szakmám se mert több sulit félbehagytam, munkahelyen sokáig nem maradok meg. Feladom amibe belekezdek
Azt tudom, hogy csak magamnak tudom megoldani az életemet, van erre valami gyakorlat az autonómia fejlesztésére?, nem varázslótól és pszichológustól kell várni. Azon kívül hogy felismerem.
Hogyan válhatok érett autonóm emberré.
Mert mindezek miatt agresszív is vagyok. Gyakran hiszem azt hogy meg akarnak akadályozni mindenben.
Ugyanakkor szorongással tölt el a munkahelyen való feladatvégzés. A teljesítményhelyzetek. Ezeket leginkább kerülöm így a munkát is.
csak hát így meg unatkozok és gyakran keveredek antiszociális bandákhoz, bosszantok másokat, csúfolódok. Mert ott nincs értékelés, nincs teljesítmény. A vezetés oktató nem ugat le ha hibázok, ha nem is szerzek jogositványt és inkább jogsi nélkül vezetek.
Idegesít ha ilyen tanárok kontrollálni akarnak.
Tehát ha azt mondom magamnak hogy már pedig csinálom és nem állok meg, változni fog?
Azt mondta a pszichológus, hogy próbáljak meg végigjárni egy utat apró lépésekkel. és az agresszió is elmúlik.
Az agresszió is onnan ered hogy túlságosan kontrolláltak gyerekkoromban. Biztos sokat mondták hogy nem szabad és keveset dicsértek. Vagy túlféltettek.
A veszélykereső magatartásom is innen eredhet.
Eriksoni pszichoszociális fejlődés:
Autonómia vs szégyen kétely. Nyerhető én erő: akarat.
Akkor én az akaratnál akadtam el pici koromban, akkor ezt most hogyan pótoljam be?
De egyébként igyekszek tájékozott lenni mindenben és a szám sokszor nagy, de nem haladok semerre. Pedig a szándék megvan.
Gyakran hazudok másoknak az életemről.
És tényleg gyakran kételkedek.
De most ezzel hogy megfejtem a személyiségem működését még nem változik semmi. Vagy elmegyek valami alternatív gyógyászhoz, vagy pszichológushoz az se használ.
Valami ötlet, gyakorlat, írjak cél naplót?
Ja és nagy fantáziavilágom van.

Állandó erekció van ha a párommal akár pár csók elcsattan,de mikor oda kerülne a sor,befeszülök,érzem hogy összehúzodok,és egyszerűen nem tudunk sexuális létesítményt folytatni.
Sajnos volt már ez masik 2 lánnyal,de utána ment,egyikkel masodik talalkozásnál,a másik lánynál zuhanyzás után sikerült.
Az merül fel bennem,hogy a multam ami ezt okozhatja,rémisztő gyerekkorom volt,illetve alvászavarokkal küzködök,és akkor nem tudok el lazulni mikor kellene.
Nemtudom a megoldást,egyre jobban aggaszt,hogy ennek hátterében mi lehet.
Nincsenek nemi zavaraim,és tudom magamról,hogy ez megy,de mégis ez a probléma felmerül.
Tudná erre a választ?Esetleg segíteni,hogy mi okozhatja ezt?
Előre is köszönöm szépen,nyugodt napot és jó munkát kívánok!