Üdv!

Távkapcsolatban élünk. Ő szociális, extrovertált, mindenkivel barátkozik, kapcsolatokat épít, én pedig nagyon-nagyon megválogatom még azt is, hogy kivel beszélek (tudom, hogy ez nem túl jó tulajdonságom, csak vázolom a különbségeket, pl.: ő öleléssel köszön és puszit ad az ellenkező nemű feje tetejére úgy, hogy nincs benne semmi aggodalomra okot adó, én meg kényelmetlenül érzem, ha emberekhez kell érnem, általában esetlenül integetek, mintha aspergeres lennék, mikor találkozok valakivel).
Minden nap szoktunk telefonálni. Kb egy hete az egyik női barátjának meghalt a volt párja, ami miatt a lány szomorú volt, és átment a barátomhoz párszor (azelőtt nem találkoztak túl sokszor, a lány nem igazán hagyta el a szobáját, leginkább az interneten élt, bármikor hívta a barátom, nem ment el csak nagyon ritkán). Amikor tegnap közölte, hogy már nála van a lány, én gyorsan leraktam a telefont, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy hallja más, amit beszélünk, vagy nem is tudom talán tudat alatt így akartam nem venni tudomást a helyzetről. Rosszul éreztem magam, és átmentem az egyik (majdnem) barátomhoz, akinél ezelőtt még soha nem voltam. Nagyjából egy órát voltam ott, csak történelemről meg politikáról beszélgettünk, semmi izgalmas nem történt. Nagyjából éjfélre kerültem ágyba, de nem akartam hívni barátomat, mert gondoltam majd hív, hogyha elmentek (később mentek még át hozzá más barátai is). Szoktuk egymást hívogatni amúgy ilyenkor. Hajnali négykor felkeltem, és láttam, hogy nem hívott, és hogy írt, hogy hát azért felhívhattam volna, amikor hazaérek. Felhívtam, és mondta, hogy még playstationöznek, én meg ugye megint kényelmetlenül éreztem magam, és leraktam. Ami ezután történt, az ijeszt meg igazán. Nagyon-nagyon rosszul éreztem magam, kivert a víz, hasmenésem volt, nem bírtam visszaaludni, mindenfélére gondoltam, azt kellett magammal elhitetnem, hogy amúgy csúnya és kövér a lány, pedig amúgy nincs így. Nagyon megijedtem magamtól, hogy ennyire féltékeny vagyok, és ez egészen biztos, hogy nem normális. Utána ilyen félálomban azt képzelődtem, hogy meglepem, meglátogatom, de ők együtt alszanak, én meg összepakolom a cuccomat, és hagyom őket aludni. Ami lássuk be, egy elég szomorú kép.
Azt nem tudom, hogy ezt le lehet-e győzni úgy hogy nem szakítunk, és mellette fejlődök, vagy muszáj elvonulnom és fejlesztenem a személyiségemet, önkontrollt gyakorolnom.
Most telefonáltunk nemrég, és ugye rossz volt a hangom, hallotta, hogy bajom van, és nem mondom el, én meg tudom, hogy ezekből mindig az van, hogy változtassak, meg fogadjam el, hogy ő másmilyen, aztán ideges lesz. De amiatt is ideges volt, hogy nem mondtam el, hogy bajom van, mi a bajom, ami jogos, csak nagyon OSTOBÁNAK érezném magam, ha elmondanám. Tudom, mert legtöbbször elmondom. Most felhívtam, és mondtam, hogy elmegyek hozzá az utolsó vonattal.
Túl gyerekesnek érzem magam, olyannak aki nem bírja elfogadni, hogy a másiknak más a jó, máshogy él.
Ez így amúgy eléggé úgy tűnik, mintha ellene beszélnék, de én tényleg nagyon szeretem őt, tudom, hogy nem csalna meg.

Köszönöm a segítséget!

Tisztelt Szakértő!
22 éves fiú vagyok, és az alábbi meglehetősen komplikált problémám adódott, amit sajnos nem igazán tudok megbeszélni senkivel(szüleimmel sem, hiába van meg a feltétlen bizalom és megértés köztünk erről akkor sem beszélhetek velük, és a probléma jellegéből adódóan barátaimmal sem) és az utóbbi időben egyre inkább nyomasztóvá válik a helyzet, mert az idő előrehaladtával mindinkább kihatással van a mindennapi hangulatomra és a hozzáállásomra mind emberi kapcsolatok mind feladatok terén (persze nem súlyosan rossz értelemben, de érezhetően mindenre rányomja a bélyegét).
A szituáció a következő:
Harmadéves egyetemista vagyok, és van egy csoporttársam, Szilvi. Az elmúlt két évben is nagyon jó barátok voltunk, akár úgy is fogalmazhatnék hogy legjobb barátok lettünk, nagyon sokat beszéltünk, szinte folyamatosan kapcsolatban voltunk és mindent megosztottunk egymással. Már ebben az időszakban is előfordult, hogy gyengébb pillanataimban úgy gondoltam már többet érzek mint barátság, de ekkor mindig elhessegettem a gondolatot. A gondok ott kezdődtek hogy az aktuális félév elején (szeptember közepén) elkezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Az egész egy komolytalan, teljesen ártatlan tapizással kezdődött (enyhén illuminált állapotban kötött fogadás alapján), viszont ezzel nem maradt abba a dolog csak egyre komolyabbra fordult, és majdnem konkrét szexuális együttlétig fajult a dolog. Egyre több időt kezdtünk együtt tölteni, de nem a régi formában hanem privát helyeken csak kettesben, és végül(körülbelül egy hónap alatt) egymásba szerettünk.
Ezzel eddig semmi baj nem is lenne, viszont itt kezdődnek a gondok. Én már több mint 3 éve többé-kevésbé stabil kapcsolatban élek a barátnőmmel, viszont közel sem mondanám tökéletesnek a kapcsolatunkat, de azért kifejezetten rossznak sem, viszont tény hogy nem vagyok elégedett és feltétlenül boldog sem, illetve nem tudom a jelenlegi párommal elképzelni a jövőmet…egyáltalán nem. Szilvi viszont már közel 5 éve van a barátjával, és össze is költöztek, valamint (amennyire belelátok, és a hallottak, látottak alapján) kis súrlódásoktól eltekintve boldog, egészséges, kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. A helyzetet az is tovább rontja hogy a párja, Zsolti is elég jó barátom.
Az elmúlt időszakban mindkettőnket eléggé meggyötört a lelkiismeretünk, és többször(hatszor) (teljesen normális keretek közt veszekedés nélkül) megbeszéltük, hogy ez az egész ilyen formába, ilyen körülmények között nem vezet semmi jóhoz , és be kell fejeznünk mindent és visszaállni az eredeti (baráti) állapotba. Ez működött is néhány napig, viszont utána ugyanott kötöttünk ki mint ahonnan indultunk. Persze én nem erőltettem rá semmit szóval nyilván ő is akarta. Azt hiszem egyikünk sem gondolta komolyan hogy tényleg be szeretnénk fejezni, mivel a pár nap kihagyás után, amint lehetőség adódott rá úgy ugrottunk egymásnak mint aki évek óta nem találkozott a szerelmével. Néhányszor előfordult emellett hogy kicsit tüzesebb hangulatban zajlottak le hasonló megbeszélések, ekkor elhangzottak például olyanok hogy „nem fogom úgysem elhagyni Zsoltit, mert vele akarom leélni az életem” , „nem értem miért kockáztatom a normális kapcsolatom ezért az egészért” , és hasonlók.
Alapesetben ha másról lenne szó, ilyen megjegyzések után már rá sem néznék az illetőre, viszont most nem így történt azt hiszem teljes mértékben belebolondultam. Volt már dolgom néhány lánnyal, és a jelenlegin kívül volt már több hosszabb-rövidebb kapcsolatom is, de egyik lány iránt sem éreztem még hasonlót sem. Két és fél év ismertség utána azt mondhatom hogy Szilvivel eddig sosem látott mértékben egy hullámhosszon vagyunk, és úgy érzem ő is így vélekedik erről. Jelen pillanatra odáig jutottam hogy kerül amibe kerül, de meg akarom őt szerezni magamnak( persze normális keretek közt, például nem akarok cirkuszt csinálni köztük vagy ilyesmi), de egyáltalán nem bánnám ha a jelenlegi kapcsolatomat fel kellene adnom érte. Továbbá így pár hónapnyi közelebbi kapcsoalt után már a „pillanatnyi fellángolás” esélyét is elvetettem.
A beszélgetések során tőle is számos alkalommal elhangzott hogy szeretne velem lenni, és hasonlók, viszont nem akarja felrúgni a jelenlegi kapcsolatát.
Akárhogy próbáltam nem tudok kiábrándulni belőle…próbáltam lebeszélni magam és bebeszélni magamnak különböző mondvacsinált és valós érveket is, illetve ottvoltak a feljebbi megjegyzései is, próbáltam szánt szándékkal távolságot tartani, és még a jelenlegi barátnőmmel mikor el is mentünk nemrég néhány napra kirándulni akkor is kissé mesterkélt módon ugyan, de megközelítőleg idilli állapotot összehozni kettőnk között, de ez sem működött, ekkor is folyamatosan Szilvi járt a fejemben.
Egészen addig, amíg bele nem csöppentem ebbe a helyzetbe Undorítónak tartottam az ilyen és hasonló „megcsalásos, félrelépős dolgokat” ,de most kezdem megérteni őket, de ettől függetlenül már magamtól is rosszul vagyok néha, mindezek tudatában amiket számomra fontos emberek háta mögött elkövettem, de mostanában egyre gátlástalanabbnak érzem magam és egyre inkább csak arra tudok gondolni hogy Szilvit akarom, vele akarok lenni és semmi más nem érdekel.
Persze tudom hogy az egyetlen helyes lépés az lenne ha egyszer és mindenkorra befejeznénk mindent, viszont ezt egyáltalán nem szeretném, és nem is szívesen gondolok rá. Egyszerűen nem akarom elengedni ezt az egészet, és nem akarom elveszíteni Őt.
Szóval a kérdésem a következő lenne:
Mit tehetnék ezzel a helyzettel hogy megoldódjon, de lehetőleg olyan formában hogy számomra kedvező legyen a végkimenetel? (Tudom ez nagyon önzőnek hangzik, de tényleg nagyon szeretnék vele lenni.)
Segítségét előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Marci

Már óvodás koromban utáltam a testem és azt kívántam bárcsak ne lennék ilyen. Az önutálat tovább fokozódott és végigkísért az általános iskolán is. Felső tagozatos koromban kezdett komolyabbá fordulni, amikor már élni sem akartam, nem mentem emberek közé, mert féltem hogy ők is úgy fognak engem látni ahogy én saját magamat. A gimnázium első éve maga volt a pokol, minden és mindenki arra emlékeztetett, hogy soha nem leszek elég jó. Ha felmegyek az Instagramra az arcomba tolják a tökéletes lányokat és még jobban utálom magam, ha arra gondolok, hogy én soha nem leszek ilyen. Én próbálok tenni azért, hogy olyan legyek mint ők de nem megy. Igazából a probléma amivel Önhöz fordulok, hogy saját magam ellensége vagyok. Mindent megteszek annak érdekében, hogy változtassak magamon és boldog legyek, de valamiért folyton megerősítem magamban a tudatot, hogy nem vagyok elég jó. Valamiért akkor érzem jól magam ha fáj, úgy érzem megérdemlem a fájdalmat. Próbáltam betudni ezt egy ilyen kamaszkori dolognak, ami egyszer majd elmúlik. Az én korosztályomban minden második lány küzd önbizalomhiánnyal és most ezzel szeretném megerősíteni magam, hogy nem lesz ez mindig így. Ezek az érzések normálisnak számítanak?

Üdv,Alapbol mindig valahogy bekerul az eletunkbe a parom exe,és nagyon nem vieselm jol.legutobb szuletesnapon voltunk és az egyik legjobb baratja ugy itelte meg hogy elhivja az exet is mert szerinte fel kellene melegiteni a kapcsolatukat,én erre teljesen megsertodtem,és szemet modon viselkedtem.eltelt par nap,most ismet egyutt bulizik a sráccal de én nem tudtam elmenni és folyton azon pörgök hogy elhivja ismet az exet a buliba berugnak és ellenem askalodik a srac vagy pedig exevel megcsal…nem gondolom hogy megcsalna a párom,de egyszeruen rettegek ettől ,és almodtam is ezzel azota nem tudom kiverni a fejembol,és görcs van a gyomromban.nem tudom ezt kezelni mit tegyek? szakitsak felelembol?

Tisztelt dr ur a felesegem szoszerint megeseriti az eletemet es a csaladomet is en ugygondolom paeziv agresziv es meg sok mindenbalhat mogotte tor fenyeget ragalmaz aljas hazugsagokat terjeszt emberek elott amibol nagyon komoj proplemaim is szarmazhatnak kessel fenyegget tobdzor meg utoot nememberhez melto aljas szinte bhihetetlen dolgokal vadol a gyerekeim elott sott tobb ember elott nagyon nehez az elet 12 eve elunk egyutt 2 gyerekunk van de egyvfeleve oljan agresziv hogy azt mar nemlehet elviselni szornyu kegyetlen hazugsagokkal fenyeget el sem akarom hinnimondani hogyan kepes iljen alhas dolgokkat kitalani es vadolbi mert akar bortonbe is kerulhetek erte mind ezt a gyerekeim elott megalaz sarbatipor minden o akar irantitani pillanatok alatt jihozz a sodrombol efuszeruen lehetetlen az elet vele es egyre roszabb fojtonos fenyegetes testvereivel rendorseggel alvaskozben megol stb kerem a leirtak alapjan on mit tanacsol es mijen lehetosegem van nagyon szeretem a csaladom 13 dolgozom amit tudok mindent megteszek de ezt a hejzetett nemtudom tovabb elviselni feltem a gyerekeim egezsseget is rrengeteg veszekedes eroszak a reszerol es egyszereuen nem tudunk semmit megbeszelni mert mindenbek ugy kell lennie ahofy o elkepzeli probalok turelmes lenni de melette lehetettlen szeretnem a szakmai tanacsat kerni koszonom. Szepen

Tisztelt szakerto!

Hatalmas dilemmam miatt irok Onnek, mivel szeretnem megtudni egy szakerto velemenyet. Elnezest kerek az ekezetek hianya miatt, de a telefonomrol nagyon hosszadalmas ekezeteket hozzaadni. Nos a helyzetem az, hogy 23 eves vagyok es par evvel ezelott beleszerettem egy nalam 20 evvel idosebb ferfiba, akinek felesege es ket gyermeke is van. Az egesz csaladbarati kapcsolatbol indult, majd a kettonk szala titokban rendesen osszefonodott es teljesen racionalisan is gondolkodva egymasba szerettunk. Tudom kozhelyesen hangzik es szegyellem is magam miatta, de nem tudom mitevo legyek. Az o hazassaga mar azelott tonkrement hogy en egyaltalan kepbe kerultem volna. Felesegevel elhidegult a kapcsolat es csak formalitasbol, meg persze a gyermekek miatt nem valtak el. A mi kapcsolatunk kezdetekor meg egyikonk se gondolta, hogy a kettonk dolga ennyire komolyra fordul majd, viszont mostmar mindketten ott tartunk, hogy nem tudjuk elkepzelni az eletunket a masik nelkul. Nagyon komoly no vagyok, igy a butasag es a gyerekesseg nagyon messze all tolem, a korombeliekkel nem is erzem magam jol, csak a nalam idosebekkel es a szoban forgo ferfivel abszolut mindenben egy huron pendulunk mar evek ota, es ahogy telik az ido, ugy meg egyre inkabb, bar mar mi se tudjuk meddig tud ez meg fokozodni. O mar 3 eve felajanlotta, hogy megkeri a kezem, csak rajtam mulik a dontes. Azota ugyanugy all hozza. Csak a dontesembe kerulne es kilepne a hazassagabol, persze a gyerekeivel szeretne apolni a kapcsolatot azutan is. Nekem viszont messze sem megy ilyen konnyen a dontes, hiszen nem akarom azt, hogy az en boldosagom miatt ket gyermeknek akkora fajdalmat okozzak, illetve a szuleim es a csaladom rokonaimban egy vilag omlana ossze ha kiderulne mi a helyzet kettonk kozt. Az egeszet az is fokozza, hogy rettentoen erkolcsi csaladbol szarmazom, akik meg ennek fejeben odaado Istenhivok is, illetve en es a szeretett ferfi is az, aki jo barati viszonyban van a csaladommal. Plusz a 20 ev kulonbseg…ami most csak kivulallok szamara annyira szembetuno, viszont a kesobbiekben mikor mar 50 leszek es o 70, kicsit megijedek a gondolattol hogy hamarabb elkoltozne a foldrol, ami persze benne van akkor is ha egyidosek a felek, de igy meg inkabb. Nos en ezeket mar szamtalanszor atragtam, minden heten vagy napon, es ezek fenyeben mar probaltam felhagyni ezzel a bunnel teli elettel, probaltam szakitani is es kilepni is a kapcsolatbol, azonban egy napnal sem birtam tovabb, mint ahogy a ferfi sem. Elkepzelhetetlen szamunkra hogy ne osszunk meg mindent egymassal, mikor napi szinten rengeteget vagyunk vonalban, smsezunk, messezunk es 1-2-3 naponta talalkozunk. Ugyanakkor eddig is nagyon nehezen viseltem ezt a kettosseget es bujkalast, de ahogy telik az ido es mar teljesen “ferjemnek” erzem a ferfit, egyre elviselhetetlenebb ez az allapot. Nagyon is jol tudom, hogy nem helyes az egesz igy, es valtoztatni szeretnek, de kilepni keptelenek vagyunk, es hogy egybekossuk az eletunket ugy hogy masoknak eletreszolo csalodast es fajdalmat okozzunk az en reszemrol rettentoen nehez dontes. Kisse hosszura nyult az irasom, es persze nem valaszt varok Ontol, csak azt szeretnem, ha figyelembe veve a leirtakat megirna mi az On velemenye es mit latna jobb dontesnek, mert akarmerre lepunk is, jol sehogyan sem tudunk kijutni ebbol. Koszonom elore is a valaszat es kellemes unnepeket kivanok!

Kedves Melinda!

Megismerkedtem egy 33 éves férfivel, minden tökéletesen alakult köztünk. Korábban csak olyan barátnői voltak akik semmibe se néztèk, vagy a pénze miatt szerették őt… legutolsó párja úgy próbálta házasságra kényszeríteni, hogy gyermeket szült neki (holott azt mondta fogamzásgátlót szed) mielőtt a gyermek megszületett volna külön mentek, már előtte is voltak külön. A férfi szerette volna, ha működik a kapcsolat, de belátta sokadjára sem megy. Sajnos a gyerekét nem nevelheti, ez nagyon kiakasztja őt, szeretne egy rendszert kialakítani ezért csak szerdánként találkozik kislányával (1,5 éves ), az anya állandóan csak a pénzt követeli és gerjeszti a stresszt. Mivel azt sajnos nem tudom, többről sosem beszélt nekem. Végül bevallotta a párom, hogy depressziós.Jàrt már korábban pszichológusnàl, de azt mondta nem segít. Egyik napon szakított velem, azt mondta a lánya miatt nem tud kapcsolatot létesíteni. Nem áll készen egy kapcsolatra, de nem akar elveszíteni fontos vagyok neki és szeret, de nincs energiája egy barátnőre. Nincs kedve találkozni, telefonálni, írkálni…egyszerűen csak a munkába temetkezik. A depresszióról sokat olvastam és korábban én is tanultam pszichológiát tehát azt kijelenthetem, hogy tényleg depressziós. Szakítás után két hétig irkáltunk..eljutottunk oda, hogy újra elkezd pszichológushoz járni és fejleszti korábban szerzett zongora tapasztalatait, ezzel is valami újat csinál ami lefoglalja. A minap beszéltünk annyit, hogy talán valamikor összefutunk és beszélgetünk, mint barátok. Azt mondja jobbat is találok és nem akarja, hogy rà várjak nekem az lesz a legjobb ha elfelejtem őt, bár elmondása szerint ez neki nagyon fáj. A kapcsolatunk tökéletes volt, mindketten úgy éreztük mintha ezer éve ismernénk egymást, már az első pillanattól fogva. Azt mondta az exével semmit nem akar már, csak a gyereke érdekli és az zavarja, hogy nem látja felnőni, de szerintem idővel jobb lesz, hisz a gyermek is biztos több időt fog vele később eltölteni. Tanácsra van szükségem, tényleg ne várjak rá ?Vagy álljak mellette még ha csak barátként is, annak reményében, hogy észreveszi nem kell egyedül végig mennie ezen az úton? Elore is köszönöm a segítségét!

Martina

Hatalmas hulyeseget csinaltam. Egy sraccal.. Aki egyebkent a baratom unokatestvere, rengeteget ittunk. Es odaig fajult az egesz, hogy lefekudtunk. Mar tudja a baratom, mivel elmondtam neki.. Mit tegyek hogy megbocsasson nekem es a sracnak is? Hogy tegyem ezt jova? Nagyon ketsegbe vagyok esve. Elore is koszonom a segitseget.

Üdvözlöm Önöket! Van egy 8 és fél éves lányka unokám, aki 32 hétre született császárral, ugyan is akkor 36 éves lányomnak terhességi mérgezése volt/lett. Az utóbbi időben észrevettem hogy unokám csak az anyját imádja, csak azt csinálja és csak az a jó amit anya mond.. stb. Állandóan ajándékot készít neki, mindig meg akarja valamivel lepni. Tegnap !24-én/ csak is az anyjának készített rajzot karácsonyi ajándékként. Összegezve: mintha a külvilág, legalább is a család nem is lenne, csak is az anyja. Apukája is van, de vele is úgy viselkedik mint velünk /nagymama,nagyapa, unoka testvérek/, pedig ő még elnézőbb, türelmesebb vele szemben mint a lányom. Azt szeretném kérdezni, hogy ennek mi lehet az oda, vagy mit tehetünk hogy megváltozzon, mert félő később ez csak súlyosbodhat, és a gyerek önállóságát is veszélyezteti. Így is állandóan komoly, nincsenek barátai, pedig jó szívű, bár néha kicsit nyers. Kérem segítsenek, akár annyival is hogy majd kinövi a gyerek, tehát bármilyen tanácsot, véleményt megköszönök. Nem beszélve arról, hogy kicsit nekem is rosszul esik az amit csinál, hisz meg teszek érte mindent amit lehet. Válaszukat tisztelettel köszönöm. Üdvözlettel: 1 nagymama

Tisztelt Doktornő!A tanácsára lenne szükségem!Van egy majdnem 3 éves kapcsolatom de eléggé eltávolodott tőlem(fiatalabb mint én)a párom általában már csak akkor találkozik velem ha szeretkezni akar de mikor ezt felvetem neki azt mondja h kíván ne vegyem sértésnek meg hogy szeret.Csak már én ezt nem tudom elhinni.A tudtam nélkül felregisztrált nemrég egy közösségi oldalra és más nőket szokott likeolni.Ami nekem nem fér bele egy kapcsolatba.Ha szeretek valakit úgy vagyok vele azon nem osztozok..Ön mit tanácsol nekem erre a helyzetre?
Válaszát előre is köszönöm!

Jó napot!
Azzal a kérdésemmel fordulok Önhöz, hogy van egy fiú (26 éves) akivel tetszünk egymásnak és már másfél éve nézegetjük a másikat. Ő kezdte el ezt a szimpátiát felém és én így vettem őt észre. Mégis még soha nem beszéltünk csak szülinap/névnap alkalmával írtunk egymásnak pár kedves szót. Azt is észre vettem rajta, hogy mikor megjelenek vagy ott vagyunk egymás közelében akkor eléggé zavarban van és olyan félősnek tűnik. Ebben az évben Augusztus végén pedig elköltözött kicsit messzebbre dolgozni, tehát már nem tudjuk látni egymást. Így is volt, nem láttuk egymást 4 hónapig és úgy elvolt tűnve, hogy kicsit azt hittem, hogy már kezd elfelejteni vagy lehet el is felejtett, majd most karácsonykor haza jött és akkor mihelyt meglátta hogy megérkeztem, elkezdett a közelemben sündörögni és nagyon nézni. Mikor a haverjaival volt és velük beszélgetett, akkor is rám-rám nézegetett meg a szeme sarkából nézegetett. És ez volt vasárnap (meg persze már másfél éve ez megy) és aztán hétfőn karácsonykor írtam neki egy kedves üzenetet és ő kedvesen mint mindig vissza írt és ő is írt nekem pár kedves szót. Aztán gondoltam mivel olyan “félősnek” tűnik megpróbáltam és annyival elkezdtem volna az első beszélgetésünket, hogy megkérdeztem tőle, hogy “hogy vagy?”. De erre már nem válaszolt. És ezt többször is tapasztaltam, hogy valahol távolságot is akar tartani tőlem de valahol meg elveszíteni sem akar, ezért vannak a folyamatos szemezések. És most nem tudom miért nem írt vissza, mikor előtte válaszolt meg előtte lévő nap ott körözött körülöttem meg nézett, zavarban volt. Meg minden más lánnyal amúgy beszél meg az nem gond de velem akiről azt “állítja” meg mutatja, hogy tetszik, velem meg nem és közel is tart meg távol is és nem értem miért csinálja ezt. (Azt még szeretném hozzá tenni, hogy ugye amit az elején is írtam, hogy 26 éves de nem volt még soha kapcsolata meg semmi nem volt)
Válaszát előre is köszönöm!

Az infó félévit nagyon elrontottam és hülyeségeket hibáztam. Nagyon nagy bűntudatom van és nem tudom hogy dolgozzam fel. Múlt évben mindenből kijöttem 10-esre (Romániában ez a maximális), de így idén ez már biztos nem sikerül. A tanároknak nagy elvárása van velem szemben és már alőre látom, hogy amint kiadják a jegyeket az osztály lejárat, hogy milyen béna vagyok. A szüleim, a családom büszke volt a tavalyi teljesítményemre és nekik is szégyellem megmondani ezt.. Főleg hogy apukám nagyon szeretné, hogy informatikus legyek.
Hogy tudnám ezt feldolgozni? Ezt a nyomasztó érzést feloldani?

Minden rendbemegy a munkahejen az egyik munkatársammal,de mikor a feleség telefonál minden megváltozik idegesség depresszió,kapkodás.Ojankor ugy viselkedik mintha nem is ő volna. Állitolag jártak hipnotizőrhöz gyomorbántalmak miatt!? Létezik ijen vagy mondhat neki ojasvalamit amit hipnozis alatt amitöl bekattan? Ö dusgazdag a felesége egy gyermeket nevel nemdolgozik semmitsem az égvilágon. Ön szerint mi lehet a probléma,vagy valamit adagolhatneki titokban amiröl ő nemtud mert némikor ojan is megtörténik ,hogy dolgozunk felmegy hozzá egy öt tiz percre utánna ismét nem önmaga ezt ugyértem máshol jár a gondolata pirisak szemei s furán viselkedik. Ha kérhetem tudna e tanácsot adni? Ha kell további információ csak jelezze emailben. Köszönöm szépen előre is!!!

Jó estét! Lenne egy olyan kérdésem hogy mostanában nem vagyok túl jól és ma este egy olyan új dolgot amit még nem érzetem soha…Rám jött a síró görcs a torkomba egy gombocot éreztem nem kaptam levegőt dadogni keztem olyan érzésem volt mintha ráültek volna a mellkasomra…Után elkezdett iszonyatosan görcsölni a gyomrom össze gömböjödtem kapkodni kezdtem a levegőt a sírástól elkezdtem rázkodni. Ez utána abba maradt egy kicsit majd megint elkezdtem sírni nem kaptam levegőt mellkasomon továbbra is úgy éreztem mintha valaki ülne torkomba gombocot is éreztem továbbra is és nem tudtam megmozdulni mert nehéznek éreztem az egész testem…Mostanra már abba maradt viszont csapni való lett megint a hangulatom. Tudna segíteni hogy ez mi lehetet ? Válaszát előre is köszönöm

Tisztelt Pszichológus!
A problémám, amely az édesanyámmal kapcsolatos, a következő:
Érzelmileg éretlen szülő tipikus esete, így Önnek már egyértelmű a személyisége.
Felnőttem valahogy, ezt a részt át is ugornám; 40 éves vagyok, távol a szülői háztól, külföldön.Már 20 évesen elköltöztem otthonról, akkor is egyenesen 800 km-el odébb, de sajnos, ha a világ végére is költöznék, akkor sem menekülnék meg a gyötrelmes telefonbeszélgetésektől, ami gyakorlatilag megkeseríti a napjaimat.A beszélgetés abból áll, hogy végighallgatom anyám panaszkodását, mások hibáztatását a rosszul alakult élete miatt, valamint, a visszatérő kérdés, hogy mikor megyek haza.Megemlíteném, sem anyagi, sem óriási egészségügyi problémája nincs, és még csak 61 éves, de sajnos már 40 évesen is meg volt keseredve.Mivel igen rosszul tűröm ezeket az egyoldalú beszélgetéseket, ritkán hívom, előfordul, hogy csak 2-3 hetente.Panaszkodik, szidja az édesapámat, aki pedig szerintem életműdíjat érdemelne, hogy még vele él.Igaz, a munkába temetkezik, hogy minél kevesebbet legyen az otthoni mérgező környezetben.Az utolsó telefonhívás november végén volt, amikor is folyamatosan az apámat szidta, illetve a munkaadóját.Rettentően felnagyít kisebb problémákat, idézek egy esetet, egyszer felhívtam, és épp kórházból tartottak haza, elhaló hangon újságolta, hogy most viszi haza apám a kórházból.Olyan hangja volt, hogy azt hittem, kivették a fél tüdejét, vagy minimum a vastagbeléből 25 centit.Erre kiderült, hogy a visszereit műtötték.Nem kell a színház, egészségügyi végzettségem van.
Szóval, amire ki szeretnék lyukadni, egyre türelmetlenebb vagyok, a hangját sincs kedvem hallani, egyre nehezebb rávennem magam, hogy felhívjam, és kín végighallgatni.Ha valamiben nem egyezik a nézőpontunk, (gyakorlatilag semmiben, de ezzel ritkán adok okot veszekedésre, mert szinte semmit nem tud rólam, az életemről, és ezért nem is vonom/vontam bele a döntéseimbe, és annyira keveset mesélek, amennyire csak lehet, persze nem nehéz, hiszen folyton az ő problémái vannak porondon), vagy ha az ember kicsit az orrára koppint, hogy “Álljunk meg egy pillanatra, ez nem így van, vagy azt nem úgy meséltem, rosszul emlékszel!” akkor rögtön támad, felhánytorgat dolgokat, áldozatként állítja be magát, lehetetlen vele társalogni, beszélgetni, valamit megvitatni, és tehetetlenségében, mivel más megoldást nem lát, gyakorlatilag legalább 25 éve azzal fenyegetőzik, hogy felakasztja magát.Nos..ez az, amit már nem bírok hallgatni.Tudom, hogy nem fog változni, de ha mégis, csak rosszabb lesz, ahogy öregszik.Nem tudom, hogyan lehetne, én hogyan tudnék másképp viszonyulni ehhez a problémához.Nekem egy nyugodt, rendezett életem van, de ha hetekig nem is beszélünk, a fejemben van minden nap, és tönkreteszi a napjaimat.Megmérgezi az életemet, akár milyen messze vagyok. Ezen szeretnék változtatni.
Az utolsó beszélgetésünk után, éppen most, karácsonykor, fel sem hívtam.Nem tudtam rávenni magam.Aztán eszembe jutott, hogy apámat fogja gyötörni, minden egyes ébren töltött percben, ezért mégiscsak felhívtam.Gondoltam rá, hogy leírom levélben, hogy mi a probléma, de rájöttem, hogy ez sem fog működni, a reakció a szokásos lenne, támadásnak venné, áldozatként állítaná be magát, hogy pedig ő aztán mindent megtett, és a vége ugyanúgy a fenyegetőzés lenne, amit már fentebb említettem.
Valahogy viszont meg kell szabadulnom ettől a lelki tehertől, mert tönkre tesz.
Egész eddigi életemben keményen dolgoztam, annyira, hogy az élet élvezete el is maradt, most először, 40 évesen mondhatom, hogy rendben vagyok, és élvezem is, és vigyázok is rá, hiszen már lehet, nincs annyi évem hátra, mint amennyit eddig éltem.
De sajnos, az említettek miatt nem felhőtlen a boldogság,
Köszönöm a válaszát!