Tisztelt dr ur a felesegem szoszerint megeseriti az eletemet es a csaladomet is en ugygondolom paeziv agresziv es meg sok mindenbalhat mogotte tor fenyeget ragalmaz aljas hazugsagokat terjeszt emberek elott amibol nagyon komoj proplemaim is szarmazhatnak kessel fenyegget tobdzor meg utoot nememberhez melto aljas szinte bhihetetlen dolgokal vadol a gyerekeim elott sott tobb ember elott nagyon nehez az elet 12 eve elunk egyutt 2 gyerekunk van de egyvfeleve oljan agresziv hogy azt mar nemlehet elviselni szornyu kegyetlen hazugsagokkal fenyeget el sem akarom hinnimondani hogyan kepes iljen alhas dolgokkat kitalani es vadolbi mert akar bortonbe is kerulhetek erte mind ezt a gyerekeim elott megalaz sarbatipor minden o akar irantitani pillanatok alatt jihozz a sodrombol efuszeruen lehetetlen az elet vele es egyre roszabb fojtonos fenyegetes testvereivel rendorseggel alvaskozben megol stb kerem a leirtak alapjan on mit tanacsol es mijen lehetosegem van nagyon szeretem a csaladom 13 dolgozom amit tudok mindent megteszek de ezt a hejzetett nemtudom tovabb elviselni feltem a gyerekeim egezsseget is rrengeteg veszekedes eroszak a reszerol es egyszereuen nem tudunk semmit megbeszelni mert mindenbek ugy kell lennie ahofy o elkepzeli probalok turelmes lenni de melette lehetettlen szeretnem a szakmai tanacsat kerni koszonom. Szepen

Tisztelt szakerto!

Hatalmas dilemmam miatt irok Onnek, mivel szeretnem megtudni egy szakerto velemenyet. Elnezest kerek az ekezetek hianya miatt, de a telefonomrol nagyon hosszadalmas ekezeteket hozzaadni. Nos a helyzetem az, hogy 23 eves vagyok es par evvel ezelott beleszerettem egy nalam 20 evvel idosebb ferfiba, akinek felesege es ket gyermeke is van. Az egesz csaladbarati kapcsolatbol indult, majd a kettonk szala titokban rendesen osszefonodott es teljesen racionalisan is gondolkodva egymasba szerettunk. Tudom kozhelyesen hangzik es szegyellem is magam miatta, de nem tudom mitevo legyek. Az o hazassaga mar azelott tonkrement hogy en egyaltalan kepbe kerultem volna. Felesegevel elhidegult a kapcsolat es csak formalitasbol, meg persze a gyermekek miatt nem valtak el. A mi kapcsolatunk kezdetekor meg egyikonk se gondolta, hogy a kettonk dolga ennyire komolyra fordul majd, viszont mostmar mindketten ott tartunk, hogy nem tudjuk elkepzelni az eletunket a masik nelkul. Nagyon komoly no vagyok, igy a butasag es a gyerekesseg nagyon messze all tolem, a korombeliekkel nem is erzem magam jol, csak a nalam idosebekkel es a szoban forgo ferfivel abszolut mindenben egy huron pendulunk mar evek ota, es ahogy telik az ido, ugy meg egyre inkabb, bar mar mi se tudjuk meddig tud ez meg fokozodni. O mar 3 eve felajanlotta, hogy megkeri a kezem, csak rajtam mulik a dontes. Azota ugyanugy all hozza. Csak a dontesembe kerulne es kilepne a hazassagabol, persze a gyerekeivel szeretne apolni a kapcsolatot azutan is. Nekem viszont messze sem megy ilyen konnyen a dontes, hiszen nem akarom azt, hogy az en boldosagom miatt ket gyermeknek akkora fajdalmat okozzak, illetve a szuleim es a csaladom rokonaimban egy vilag omlana ossze ha kiderulne mi a helyzet kettonk kozt. Az egeszet az is fokozza, hogy rettentoen erkolcsi csaladbol szarmazom, akik meg ennek fejeben odaado Istenhivok is, illetve en es a szeretett ferfi is az, aki jo barati viszonyban van a csaladommal. Plusz a 20 ev kulonbseg…ami most csak kivulallok szamara annyira szembetuno, viszont a kesobbiekben mikor mar 50 leszek es o 70, kicsit megijedek a gondolattol hogy hamarabb elkoltozne a foldrol, ami persze benne van akkor is ha egyidosek a felek, de igy meg inkabb. Nos en ezeket mar szamtalanszor atragtam, minden heten vagy napon, es ezek fenyeben mar probaltam felhagyni ezzel a bunnel teli elettel, probaltam szakitani is es kilepni is a kapcsolatbol, azonban egy napnal sem birtam tovabb, mint ahogy a ferfi sem. Elkepzelhetetlen szamunkra hogy ne osszunk meg mindent egymassal, mikor napi szinten rengeteget vagyunk vonalban, smsezunk, messezunk es 1-2-3 naponta talalkozunk. Ugyanakkor eddig is nagyon nehezen viseltem ezt a kettosseget es bujkalast, de ahogy telik az ido es mar teljesen “ferjemnek” erzem a ferfit, egyre elviselhetetlenebb ez az allapot. Nagyon is jol tudom, hogy nem helyes az egesz igy, es valtoztatni szeretnek, de kilepni keptelenek vagyunk, es hogy egybekossuk az eletunket ugy hogy masoknak eletreszolo csalodast es fajdalmat okozzunk az en reszemrol rettentoen nehez dontes. Kisse hosszura nyult az irasom, es persze nem valaszt varok Ontol, csak azt szeretnem, ha figyelembe veve a leirtakat megirna mi az On velemenye es mit latna jobb dontesnek, mert akarmerre lepunk is, jol sehogyan sem tudunk kijutni ebbol. Koszonom elore is a valaszat es kellemes unnepeket kivanok!

Kedves Melinda!

Megismerkedtem egy 33 éves férfivel, minden tökéletesen alakult köztünk. Korábban csak olyan barátnői voltak akik semmibe se néztèk, vagy a pénze miatt szerették őt… legutolsó párja úgy próbálta házasságra kényszeríteni, hogy gyermeket szült neki (holott azt mondta fogamzásgátlót szed) mielőtt a gyermek megszületett volna külön mentek, már előtte is voltak külön. A férfi szerette volna, ha működik a kapcsolat, de belátta sokadjára sem megy. Sajnos a gyerekét nem nevelheti, ez nagyon kiakasztja őt, szeretne egy rendszert kialakítani ezért csak szerdánként találkozik kislányával (1,5 éves ), az anya állandóan csak a pénzt követeli és gerjeszti a stresszt. Mivel azt sajnos nem tudom, többről sosem beszélt nekem. Végül bevallotta a párom, hogy depressziós.Jàrt már korábban pszichológusnàl, de azt mondta nem segít. Egyik napon szakított velem, azt mondta a lánya miatt nem tud kapcsolatot létesíteni. Nem áll készen egy kapcsolatra, de nem akar elveszíteni fontos vagyok neki és szeret, de nincs energiája egy barátnőre. Nincs kedve találkozni, telefonálni, írkálni…egyszerűen csak a munkába temetkezik. A depresszióról sokat olvastam és korábban én is tanultam pszichológiát tehát azt kijelenthetem, hogy tényleg depressziós. Szakítás után két hétig irkáltunk..eljutottunk oda, hogy újra elkezd pszichológushoz járni és fejleszti korábban szerzett zongora tapasztalatait, ezzel is valami újat csinál ami lefoglalja. A minap beszéltünk annyit, hogy talán valamikor összefutunk és beszélgetünk, mint barátok. Azt mondja jobbat is találok és nem akarja, hogy rà várjak nekem az lesz a legjobb ha elfelejtem őt, bár elmondása szerint ez neki nagyon fáj. A kapcsolatunk tökéletes volt, mindketten úgy éreztük mintha ezer éve ismernénk egymást, már az első pillanattól fogva. Azt mondta az exével semmit nem akar már, csak a gyereke érdekli és az zavarja, hogy nem látja felnőni, de szerintem idővel jobb lesz, hisz a gyermek is biztos több időt fog vele később eltölteni. Tanácsra van szükségem, tényleg ne várjak rá ?Vagy álljak mellette még ha csak barátként is, annak reményében, hogy észreveszi nem kell egyedül végig mennie ezen az úton? Elore is köszönöm a segítségét!

Martina

Hatalmas hulyeseget csinaltam. Egy sraccal.. Aki egyebkent a baratom unokatestvere, rengeteget ittunk. Es odaig fajult az egesz, hogy lefekudtunk. Mar tudja a baratom, mivel elmondtam neki.. Mit tegyek hogy megbocsasson nekem es a sracnak is? Hogy tegyem ezt jova? Nagyon ketsegbe vagyok esve. Elore is koszonom a segitseget.

Üdvözlöm Önöket! Van egy 8 és fél éves lányka unokám, aki 32 hétre született császárral, ugyan is akkor 36 éves lányomnak terhességi mérgezése volt/lett. Az utóbbi időben észrevettem hogy unokám csak az anyját imádja, csak azt csinálja és csak az a jó amit anya mond.. stb. Állandóan ajándékot készít neki, mindig meg akarja valamivel lepni. Tegnap !24-én/ csak is az anyjának készített rajzot karácsonyi ajándékként. Összegezve: mintha a külvilág, legalább is a család nem is lenne, csak is az anyja. Apukája is van, de vele is úgy viselkedik mint velünk /nagymama,nagyapa, unoka testvérek/, pedig ő még elnézőbb, türelmesebb vele szemben mint a lányom. Azt szeretném kérdezni, hogy ennek mi lehet az oda, vagy mit tehetünk hogy megváltozzon, mert félő később ez csak súlyosbodhat, és a gyerek önállóságát is veszélyezteti. Így is állandóan komoly, nincsenek barátai, pedig jó szívű, bár néha kicsit nyers. Kérem segítsenek, akár annyival is hogy majd kinövi a gyerek, tehát bármilyen tanácsot, véleményt megköszönök. Nem beszélve arról, hogy kicsit nekem is rosszul esik az amit csinál, hisz meg teszek érte mindent amit lehet. Válaszukat tisztelettel köszönöm. Üdvözlettel: 1 nagymama

Tisztelt Doktornő!A tanácsára lenne szükségem!Van egy majdnem 3 éves kapcsolatom de eléggé eltávolodott tőlem(fiatalabb mint én)a párom általában már csak akkor találkozik velem ha szeretkezni akar de mikor ezt felvetem neki azt mondja h kíván ne vegyem sértésnek meg hogy szeret.Csak már én ezt nem tudom elhinni.A tudtam nélkül felregisztrált nemrég egy közösségi oldalra és más nőket szokott likeolni.Ami nekem nem fér bele egy kapcsolatba.Ha szeretek valakit úgy vagyok vele azon nem osztozok..Ön mit tanácsol nekem erre a helyzetre?
Válaszát előre is köszönöm!

Jó napot!
Azzal a kérdésemmel fordulok Önhöz, hogy van egy fiú (26 éves) akivel tetszünk egymásnak és már másfél éve nézegetjük a másikat. Ő kezdte el ezt a szimpátiát felém és én így vettem őt észre. Mégis még soha nem beszéltünk csak szülinap/névnap alkalmával írtunk egymásnak pár kedves szót. Azt is észre vettem rajta, hogy mikor megjelenek vagy ott vagyunk egymás közelében akkor eléggé zavarban van és olyan félősnek tűnik. Ebben az évben Augusztus végén pedig elköltözött kicsit messzebbre dolgozni, tehát már nem tudjuk látni egymást. Így is volt, nem láttuk egymást 4 hónapig és úgy elvolt tűnve, hogy kicsit azt hittem, hogy már kezd elfelejteni vagy lehet el is felejtett, majd most karácsonykor haza jött és akkor mihelyt meglátta hogy megérkeztem, elkezdett a közelemben sündörögni és nagyon nézni. Mikor a haverjaival volt és velük beszélgetett, akkor is rám-rám nézegetett meg a szeme sarkából nézegetett. És ez volt vasárnap (meg persze már másfél éve ez megy) és aztán hétfőn karácsonykor írtam neki egy kedves üzenetet és ő kedvesen mint mindig vissza írt és ő is írt nekem pár kedves szót. Aztán gondoltam mivel olyan “félősnek” tűnik megpróbáltam és annyival elkezdtem volna az első beszélgetésünket, hogy megkérdeztem tőle, hogy “hogy vagy?”. De erre már nem válaszolt. És ezt többször is tapasztaltam, hogy valahol távolságot is akar tartani tőlem de valahol meg elveszíteni sem akar, ezért vannak a folyamatos szemezések. És most nem tudom miért nem írt vissza, mikor előtte válaszolt meg előtte lévő nap ott körözött körülöttem meg nézett, zavarban volt. Meg minden más lánnyal amúgy beszél meg az nem gond de velem akiről azt “állítja” meg mutatja, hogy tetszik, velem meg nem és közel is tart meg távol is és nem értem miért csinálja ezt. (Azt még szeretném hozzá tenni, hogy ugye amit az elején is írtam, hogy 26 éves de nem volt még soha kapcsolata meg semmi nem volt)
Válaszát előre is köszönöm!

Az infó félévit nagyon elrontottam és hülyeségeket hibáztam. Nagyon nagy bűntudatom van és nem tudom hogy dolgozzam fel. Múlt évben mindenből kijöttem 10-esre (Romániában ez a maximális), de így idén ez már biztos nem sikerül. A tanároknak nagy elvárása van velem szemben és már alőre látom, hogy amint kiadják a jegyeket az osztály lejárat, hogy milyen béna vagyok. A szüleim, a családom büszke volt a tavalyi teljesítményemre és nekik is szégyellem megmondani ezt.. Főleg hogy apukám nagyon szeretné, hogy informatikus legyek.
Hogy tudnám ezt feldolgozni? Ezt a nyomasztó érzést feloldani?

Minden rendbemegy a munkahejen az egyik munkatársammal,de mikor a feleség telefonál minden megváltozik idegesség depresszió,kapkodás.Ojankor ugy viselkedik mintha nem is ő volna. Állitolag jártak hipnotizőrhöz gyomorbántalmak miatt!? Létezik ijen vagy mondhat neki ojasvalamit amit hipnozis alatt amitöl bekattan? Ö dusgazdag a felesége egy gyermeket nevel nemdolgozik semmitsem az égvilágon. Ön szerint mi lehet a probléma,vagy valamit adagolhatneki titokban amiröl ő nemtud mert némikor ojan is megtörténik ,hogy dolgozunk felmegy hozzá egy öt tiz percre utánna ismét nem önmaga ezt ugyértem máshol jár a gondolata pirisak szemei s furán viselkedik. Ha kérhetem tudna e tanácsot adni? Ha kell további információ csak jelezze emailben. Köszönöm szépen előre is!!!

Jó estét! Lenne egy olyan kérdésem hogy mostanában nem vagyok túl jól és ma este egy olyan új dolgot amit még nem érzetem soha…Rám jött a síró görcs a torkomba egy gombocot éreztem nem kaptam levegőt dadogni keztem olyan érzésem volt mintha ráültek volna a mellkasomra…Után elkezdett iszonyatosan görcsölni a gyomrom össze gömböjödtem kapkodni kezdtem a levegőt a sírástól elkezdtem rázkodni. Ez utána abba maradt egy kicsit majd megint elkezdtem sírni nem kaptam levegőt mellkasomon továbbra is úgy éreztem mintha valaki ülne torkomba gombocot is éreztem továbbra is és nem tudtam megmozdulni mert nehéznek éreztem az egész testem…Mostanra már abba maradt viszont csapni való lett megint a hangulatom. Tudna segíteni hogy ez mi lehetet ? Válaszát előre is köszönöm

Tisztelt Pszichológus!
A problémám, amely az édesanyámmal kapcsolatos, a következő:
Érzelmileg éretlen szülő tipikus esete, így Önnek már egyértelmű a személyisége.
Felnőttem valahogy, ezt a részt át is ugornám; 40 éves vagyok, távol a szülői háztól, külföldön.Már 20 évesen elköltöztem otthonról, akkor is egyenesen 800 km-el odébb, de sajnos, ha a világ végére is költöznék, akkor sem menekülnék meg a gyötrelmes telefonbeszélgetésektől, ami gyakorlatilag megkeseríti a napjaimat.A beszélgetés abból áll, hogy végighallgatom anyám panaszkodását, mások hibáztatását a rosszul alakult élete miatt, valamint, a visszatérő kérdés, hogy mikor megyek haza.Megemlíteném, sem anyagi, sem óriási egészségügyi problémája nincs, és még csak 61 éves, de sajnos már 40 évesen is meg volt keseredve.Mivel igen rosszul tűröm ezeket az egyoldalú beszélgetéseket, ritkán hívom, előfordul, hogy csak 2-3 hetente.Panaszkodik, szidja az édesapámat, aki pedig szerintem életműdíjat érdemelne, hogy még vele él.Igaz, a munkába temetkezik, hogy minél kevesebbet legyen az otthoni mérgező környezetben.Az utolsó telefonhívás november végén volt, amikor is folyamatosan az apámat szidta, illetve a munkaadóját.Rettentően felnagyít kisebb problémákat, idézek egy esetet, egyszer felhívtam, és épp kórházból tartottak haza, elhaló hangon újságolta, hogy most viszi haza apám a kórházból.Olyan hangja volt, hogy azt hittem, kivették a fél tüdejét, vagy minimum a vastagbeléből 25 centit.Erre kiderült, hogy a visszereit műtötték.Nem kell a színház, egészségügyi végzettségem van.
Szóval, amire ki szeretnék lyukadni, egyre türelmetlenebb vagyok, a hangját sincs kedvem hallani, egyre nehezebb rávennem magam, hogy felhívjam, és kín végighallgatni.Ha valamiben nem egyezik a nézőpontunk, (gyakorlatilag semmiben, de ezzel ritkán adok okot veszekedésre, mert szinte semmit nem tud rólam, az életemről, és ezért nem is vonom/vontam bele a döntéseimbe, és annyira keveset mesélek, amennyire csak lehet, persze nem nehéz, hiszen folyton az ő problémái vannak porondon), vagy ha az ember kicsit az orrára koppint, hogy “Álljunk meg egy pillanatra, ez nem így van, vagy azt nem úgy meséltem, rosszul emlékszel!” akkor rögtön támad, felhánytorgat dolgokat, áldozatként állítja be magát, lehetetlen vele társalogni, beszélgetni, valamit megvitatni, és tehetetlenségében, mivel más megoldást nem lát, gyakorlatilag legalább 25 éve azzal fenyegetőzik, hogy felakasztja magát.Nos..ez az, amit már nem bírok hallgatni.Tudom, hogy nem fog változni, de ha mégis, csak rosszabb lesz, ahogy öregszik.Nem tudom, hogyan lehetne, én hogyan tudnék másképp viszonyulni ehhez a problémához.Nekem egy nyugodt, rendezett életem van, de ha hetekig nem is beszélünk, a fejemben van minden nap, és tönkreteszi a napjaimat.Megmérgezi az életemet, akár milyen messze vagyok. Ezen szeretnék változtatni.
Az utolsó beszélgetésünk után, éppen most, karácsonykor, fel sem hívtam.Nem tudtam rávenni magam.Aztán eszembe jutott, hogy apámat fogja gyötörni, minden egyes ébren töltött percben, ezért mégiscsak felhívtam.Gondoltam rá, hogy leírom levélben, hogy mi a probléma, de rájöttem, hogy ez sem fog működni, a reakció a szokásos lenne, támadásnak venné, áldozatként állítaná be magát, hogy pedig ő aztán mindent megtett, és a vége ugyanúgy a fenyegetőzés lenne, amit már fentebb említettem.
Valahogy viszont meg kell szabadulnom ettől a lelki tehertől, mert tönkre tesz.
Egész eddigi életemben keményen dolgoztam, annyira, hogy az élet élvezete el is maradt, most először, 40 évesen mondhatom, hogy rendben vagyok, és élvezem is, és vigyázok is rá, hiszen már lehet, nincs annyi évem hátra, mint amennyit eddig éltem.
De sajnos, az említettek miatt nem felhőtlen a boldogság,
Köszönöm a válaszát!

Üdv. A problémám az életemmel van de úgy minden téren… Nem kiégés vagy talán az… Nem depresszió de az is van benne. Meg próbálom pár mondatban megfogalmazni bár ez számomra szinte megfogalmazhatatlan, ezért is kérek segítséget!!! Még fiatalon kezdődött, óvodás koromban egyik játszótér látogatás alkalmával megláttam egy kislányt aki tökéletes volt. Tudom hogy az emberi agy idővel hajlamos az emlékeket eltorzítani de én erre tisztán emlékszem… Nem mertem oda menni hozzá… talán azért mert apa nélkül nőttem fel… talán azért mert töketlen vagyok… nem tudom. Aztán még párszor láttam és akárhányszor láttam belém vágott egy akkor még ismeretlen de mégis meleg érzés. Egy másik óvodás csoportban volt és utána akárhányszor mentünk ki arra a játszótérre csak őt kerestem… volt hogy láttam és olyan megfoghatatlanul tökéletes volt, minden értelemben. És volt hogy nem és akkor nagyon szomorú voltam aznap… Aztán bekerültem általános első osztályba és ahogy beléptem első nap a terembe és szét néztem, megláttam…. megláttam őt.. csak ott ült… és a gyönyörű hosszú haja az aranyos mosolya a szép nagy kék szemei…. ahogy vissza emlékszem most is elfog a szomorúság mert nem mertem vele barátkozni… Én voltam a kis töketlen gyerek akinek ez a lány egy megfoghatatlan Isteni csoda volt. Ráadás képen az önbizalom hiányomat kiszagolták az osztály kisebbségi tagjai és abban a 4 évben amíg oda jártam zaklattak és bántottak… ütöttek vertek… ami lehet hogy durván hangzik de nekem akkor nagyon is valóságos volt… ha rosszul néztem rájuk vagy tesin nem nekik passzoltam a kidobósban a labdát…(amiben fő szabály hogy nem passzolunk) akkor az öltözőben vagy a wc-ben de kijárt egy adag verés. És ez az akkor alapból kicsi önbecsülésemnek és önbizalmamnak hááát konkrétan a kegyelemdöfés volt. Így az alatt a 4 év alatt egyszer sem tudtam hozzá közelebb kerülni és ha mégis sikerült egy pár szóra a közelében lennem… szinte meg sem mertem nyikkanni. De figyeltem minden apróságra, és idővel megtudtam hogy ő is apa nélkül nőtt fel és hogy ő is elég bonyolult ami a szememben őt szinte már a tökéletesség példaképévé tette.. mintha addig nem lett volna az. Az után a negyedik második félévében amikor bementem első nap már nem volt ott… később megtudtam hogy elköltöztek. És olyan mértékű szomorúság fogott el hogy még annál is jobban magamba fordultam mint ahogy azelőtt voltam… Így már semmi sem tudott abban az iskolában tartani a kegyetlenkedő gyerekek és figyelmetlen tanárok között és egyre inkább hajlottam anyámnak a költözéssel kapcsolatos elképzelése felé… Mi is elköltöztünk és átkerültem egy másik általános suliba. Ott is voltak szép lányok, és megértőek elfogadóak, bizalommal teliek voltak az osztálytársaim, tanáraim és ez idővel elfeledtette velem ami történt… meg tetszett egy másik lány de itt is ugyan ez játszódott le a jó fordulat dacára…. bár nála már előre léptem pár lépést és össze barátkoztunk. De a bonyolultságom és a még mindig aktuális töketlenségem miatt csak a barát zónájába kerültem… Aztán elkezdett valami kialakulni közöttünk… de túlságosan birtokló és mégis töketlen voltam így ez hamar szertefoszlott… Majd elhívtam a 8-adikos báli táncra és igent mondott.. aznap nagyon boldog voltam … ám a bál végén amikor kijöttünk a teremből, ott várta egy fiú akiről addig nem tudtam… és megcsókolta. És akkor újra megéreztem azt az érzést. A szívembe ható fájdalmat… a másodlagosságot.. a reménytelenséget… a kitaszítottságot… És újra eszembe jutott az a bizonyos lány. Rá kerestem a facebookon… és egy érett gyönyörű újfent csak a tökéletes szó amit használni tudok, lányt találtam. De beletörődtem hogy soha nem lehet már hozzá közöm és fájó szívvel mélyre elástam az érzelmeimet. Így reményekkel gazdagon be kerültem az első közép iskolámba ahol megint csak megismertem egy lányt aki viszonylag gyönyörű volt de persze ahhoz a bizonyos lányhoz képest csak átlagos. Viszont ez a lány kiszúrta bennem azt akit senki sem látott meg a láthatatlan depressziós mégis élni akaró srácot aki akkor voltam. És össze barátkoztunk, eleinte főleg az ő nyomulása miatt. Majd egy szerelem kezdett kibontakozni.. de épp mielőtt lehetett volna belőle valami megint össze csaptak a fejem felett a hullámok és az egyik osztálytársnőm akkori párja egy huszon x éves fiú jól elvert csak mert nem tetszett neki az arcom… Ráadásul ez a lány az akkori legjobb barátnője volt annak a lánynak akinek a palija elvert… szégyenben maradva és mert nem állt ki mellettem úgy éreztem elárultak és félbe hagytam ott mindent. Ott hagytam az akkori középsulit és kerestem egy másikat… majd még ez a szerelmi történet lejátszódott párszor és végül dolgozni mentem suli helyett mert pénzügyileg is meg voltunk szorulva.De időnként hetente,havonta, negyedévente újra eszembe jutott az a bizonyos lány és ha ránéztem a facebook, instagramm profiljára először egy meleg érzés öntött el majd a fájdalom… újra és újra… Majd egyszer egy boltban dolgoztam árufeltöltőként és ő bejött. És amikor megláttam meg állt bennem az ütő… egyszerűen a képek semmit nem adtak vissza abból ahogy sugárzott… De úgy éreztem hogy én csak egy kis árufeltöltő senki vagyok… és megint nem mertem megszólítani…. de többször is láttam.. míg végül eljöttem abból az üzletből… de egyszer nem tudtam magamon erőt venni hogy leszólítsam. Majd újra elfelejtettem és újra előjött ahogy ez addig is volt. Tudom hogy nem szerethetem… hiszen nem is ismerem… De Nem tudom kiverni a fejemből… És szerencsére van elég önkritikám.. talán még túl sok is hogy tudjam kezdek most 19 évesen zaklató lenni… Nem a szó szoros értelemben… mert rá csak egyszer írtam és nem válaszolt rá. És nem küldözgetek neki leveleket meg nem követem… csak virtuálisan… időnként rá nézek facen és ábrándozom… rá kerestem más weboldalakon is és az idővel kialakult részleges ámbár elég mélyreható számítógépes ismereteimet felhasználva még illegálisan is elkezdtem ”kémkedni,, utána…. de ezt csak az utóbbi időben. Mert már 1 éve a közelemben sincs ideális hölgy jelölt és nemrég egy baráti iszogatás alkalmával újra eszembe jutott és egyszerűen sehogy sem tudom kiverni a fejemből…… Ez most más mint eddig… MOST több mint egy hónapja nap mint nap vele álmodom… és nappal 5-10 szer eszembe jut…. És kezdem úgy érezni hogy nagyon beteg vagyok!!!!! Ma éjjel odáig jutottam hogy rá kerestem bizonyos módszerrel és órákon keresztül kutattam utána… kiderítve hogy hova járt közép iskolába…. És az iskola oldalán keresztül egy csomó képet találtam róla amiket ugye ismeretlenként nem is kellett volna látnom. De egyszerűen fáj az hogy sohasem ismerhettem meg és fáj hogy most még egy nagyobb senkinek érzem magam mint akkor árufeltöltőként és fáj az egész élet… és fáj hogy ezt a lányt egy másik fiú ölelésében boldogságában nézhettem képeken… FÁJ És tudom hogy ez beteges… És félre értés ne essék én soha nem tudnék neki fájdalmat okozni, bántani… Tehát odáig ez soha a büdös életben nem fog fajulni mert előbb fogom magamat bántani mint hogy ilyet tehetnék! Csak kezd nagyon erős lenni a fájdalom a szívemben! És ezt már egyre inkább valóságos fájdalomnak érzem! És itt lakik a közelben de attól félek ha egyszer odamennék és leszólítanám akkor kiderülne ez az egész és azt hinné hogy zaklató vagyok… és az még jobban fájna… Mert soha az életben nem akarom őt megbántani! Segítség kell. KÉREM SEGÍTSEN! Mert már ez lassan olyan depresszióvá kezd át váltani hogy kezdek minden téren egyre sikertelenebb lenni és el veszíteni a jövőképet ami idáig sem volt túl rózsás de most már egyre inkább semmilyen… Úgy érzem nélküle nem tudok élni! Anélkül hogy megismerhetném.. Hogy egy esélyt adhatnánk egymásnak.. és hogy lehet hogy meg utálnám mert nem tetszene a személyisége de az az esély az ami nekem az életet jelenti! És azzal ha most oda mennék és leszólítanám… jelen állapotomban… tutira inkább csak a frászt hoznám rá meg a szánalmat! Pedig egy erős edzett, állítólag jóképű gyerek vagyok…. de még az edzést is 11 évesen azért kezdtem el mert ezt a fájdalmat át fordítottam bele! És más lányokkal ha szóba elegyedek már van annyi önbizalmam hogy jól akár órákat is el tudunk beszélgetni még szexuális utalásokkal megfűszerezve is… De ez a lány… nekem az angyal… a megfoghatatlan boldogság! Az egyre alakuló depresszióm kiváltója! Ha más nem az is segítene ha idejönne és oda rugdosna elé …. vagy jól felpofozna csak érzem hogy egyre inkább beteg vagyok és a környezetemmel ezt nem tudom megosztani. Szakemberre meg pénzügyileg nem telik….

Tisztelt szakértő!
Egy nagymama vagyok, akinek a következő kérdése lenne. Kis unokám két és félévesen egy hónapja óvodába kezdett járni. Nagyon szereti a közösségi életet, jól érzi magát, mondhatnám boldog kis ovis. A probléma csak az, hogy a másik nagymama az óvónénije. Szerintem nem helyes, de ő ezt nem így látja. Minden nap vele megy oviba, és mindig más időpontokban, ahogy az Ő beosztása van. Van amikor reggel fél 7.-kor, máskor később és van hogy csak 11 órakor. A hazajövetel is mindig máskor van. Van hogy ott alszik, van hogy alvás előtt jön haza és otthon alszik, vagy éppen a nagymamánál . Amióta óvodás lett többször fordul elő dühkitörés , hiszti stb. Mielőtt óvodába kezdett járni napi rendszeres időbeosztással velem volt, mert szülei dolgoznak. Mondhatnám én neveltem kb egy évig. Nagyon sajnálom mikor látom, hogy sem szülei sem a nagyszülők nem tudják megfékezni dühkitöréseit, az addig nagyon nyugodt kiegyensúlyozott és boldog kisgyermeknek. Szerintem a rendszertelen óvodába járás válthatta ki nála , de ebben nagyon nem ért velem egyet sem az édesanya, sem pedig a másik nagymama. Szeretném, ha egy szakember megerősítene ebben a véleményemben, vagy ha ez nem így van akkor segítene megoldást találni erre a problémára.

Jó estét! Egy problémával fordulnék önökhöz. A párom telefonjában megtaláltam véletlenül egy másik férfi nemiszervéről készült fotót, ő azt állítja hogy nincs köztük semmi. Nekem mégis megrengett a bizalmam, de tárgyi bizonyítékot nem találtam hogy megcsalna mi tévő legyek?

Üdvözlöm!
Nem igazán tudom,hogy fejezhetném ki pontosabban, de valamiért nem tudok kötődni az emberekhez. Tudok kialakítani kapcsolatokat, és sok ember hamar megkedvel és hívnak engem barátjuknak. Én ezt szeretem is,és jól is esik,hogy számítanak rám, de nem érzem, hogy bárminemű kötődésem lenne hozzájuk. Szeretem a velük töltött időt, és ha segíthetek nekik valamiben, segíteni is fogok, de hónapokig nem gondolok arra, hogy ha ők nem keresnek, nekem kéne őket. A legkevésbé sem vagyok egy elfoglalt ember, tehát nem ez áll a háttérben. Mintha gyártósoron jönnének az emberek, és pillanatok alatt elsuhannának, és nem marad utánuk bennem semmi maradandó. Ellenben ha bármelyikük hónapokkal később újra keres, akkor képes vagyok ugyanott folytatni mindent, mint azelőtt. Idővel azonban megint feltűnik a másiknak,hogy én nem kötődöm hozzá, nem keresem a társaságát, és a több hónapos csöndből idővel éves lesz,míg végül megszűnik a kapcsolat. Örülök, ha vannak körülöttem, akik szeretnek, de tudom, hogy ha mind elhagynának sem lennék különösebben szomorú. Szeretném legalább erős találgatás szintjén megtudni, hogy miként definiálható ez a dolog, és ezután minél többet megtudni róla.
Válaszát köszönöm!