Egy 18 éves lány vagyok, régebben voltam már pszichiáternél és pszichológusnál is. Akkor az önbántalmazás és az öngyilkossági kísérleteim miatt,ami a mai napig is bennem vannak és nem tudok előlük menekülni,főleg a gondolatok elől nem. Ez az egész 4 éve kezdődött,folyamatosan fáradtnak érzem magam,de nem csak fizikailag,hanem lelkileg is. Egyszerűen nem látok kiutat semmiből sem,egyre csak a csalódások sorát élem meg,semmi sem jó..ebből már nincs kiút úgy vélem. Mind emellett még az önutálatom is megnehezíti a napjaimat. Belenézek a tükörbe és egy dagadt,ronda és értelmileg nem elég embert látok. Minden egyes evésnél bűntudatom van..nem akarok enni..én..én csak nem akarok érezni,nem akarom a körülöttem élőket is pusztítani. Elég volt a családomat ezekkel tönkre tennem..sosem bocsájtom ezt meg magamnak!!!!!!

Néha nagyon jó a kedvem . Rengeteget nevetek poénkodok, viccelődök. Hülyeségeket csinálok… és jó érzés.
De mostanság nagyon sokszor van az , h nm beszelek. Csak csendbe vagyok , nm lehet hozzam szólni. Nem érdekel semmi . Ilyenkor zenét hallgatok és bambulok .Valami bánt belül sok minden és ezt elem át. Van úgy h napokig nm veszek csak ha muszaly . És ez eléggé fel tűnő mivel altalaba ennek vagyok az ellentéte és sokan megszólnak érte h mi a bajom ilyenkor . De …. nm tudom . Ezt már gyerek koróm óta csinálom. De most egyre gyakoribb .

Tisztelt Doktornő!
Nem is tudom, hogy hol kezdjem… Valami nincs rendben az életemben, és ezt már egy ideje észrevettem. Nem szeretnék személyesen szakember segítségét kérni, ezért írok Önnek, hátha tudna segíteni. Tavaly történt egy fordulópont az életemben, aminek köszönhetően valahogy nem találom újra a helyem. Most úgy alakult, hogy feltudnám építeni újra azt, ami a célom volt akkor, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a helyes út számomra. De úgy vagyok vele, hogy azért megpróbálom újra felépíteni azt, amit egykor szerettem volna, hátha visszatér belém a lelkesedés, és nem az étkezésbe temetkezem. A másik dolog pedig, hogy van egy nagyon jó barátnőm, akinek csak egy apró szava hatalmas lelkierőt adott nekem mindig, de most valahogy úgy érzem, hogy eltávolodtunk egymástól. Mivel Amerikában él, ezért csak az interneten tudjuk tartani a kapcsolatot, de két hete találkoztunk. Akkor nem volt távolságtartó, de úgy érzem, hogy csak azért volt számára érdemleges a találkozás, mert hasznot akart belőle húzni. Fáj a lelkemnek, mert tényleg hatalmas helyet foglal a szívemben, de aggódom és érzem, hogy bizony valami nincs rendben. Lehet megunta a barátságunkat? Az a baj, hogy beszélni nem szeretnék neki erről, mert akárhányszor próbáltam konkrétan rákérdezni, kudarcba fulladt. Nem tudom, hogy mitévő legyek…

Kedves Doktor Úr/ Doktornő!

Az lenne a kérdésem, hogy ha szedek napi 2 szem 0,25 mg Frontint, arra rá fogok-e szokni? 2 napja kezdtem el, felírta a háziorvos a fent írt protokol alapján. Meddig kell szednem hogy tünetmentes legyen, elmúljon végleg a pánikroham, hány hétig? Kávé mellé szedhetem? Kérem segítsen, nem szeretnék rászokni. Mindenki mást mond, van aki azt mondja rá lehet, van aki szerint nem. Mindegyik orvos mást mond, nem őszinték. Hogyan kell fokozatosan elhagyni?

Előre is köszönöm ha e-mailben válaszolna!

Kis korom óta van egy “lyuk” bennem, ami az évek során egyre nagyobbodik. Kis korom óta magányos és kirekesztett voltam, Valamint rengetegen bántottak, elárultak és cserben hagytak. iskolákban és a gyermek otthonban kirekesztettek. A gyermek otthonban meg terrorizáltak. Ezek után mindig ha ránézek akárkire, kivétel nélkül mindenki ellen gyűlöletet érzek csak. Valamint 2 éve láttam 2 videót, ami sajnos rontott a helyzeten. Abban a 2 videóban az emberiség sötét oldala volt. Azóta egyre jobban kezdem gyűlölni az embereket. Kíváncsi vagyok, hogy most bennem van a hiba, vagy mi…

Tisztelt Hölgyem/Uram! Négy éve vagyunk együtt a párommal. Az elején minden nagyon jól indult — bár szorongással, pánikrohamokkal és önbizalomhiánnyal küzdök, pont egy olyan időszakomban találtunk egymásra, amikor nagyon jól éreztem magam a bőrömben és ezek a problémák minimálisan voltak jelen. Azóta (főként családi és személyes problémák miatt) a helyzet hol rosszabbodott, hol jobb lett, de az elmúlt két-három évben sok konfliktusunk volt emiatt. Folyamatosan járok terápiára, egy éve váltottam pszichológust, és azóta összességében látom a problémáimat, és azt, hogy sokat kell majd változnom, hogy újra egyensúlyban legyek önmagammal. A párommal nagy dolgokon nem szoktunk veszekedni, azokat mindig meg tudjuk beszélni, inkább apróságokból szoktak óriási veszekedések kerekedni. A pszichológusom azt tanácsolta, hogy egy időre szeparáljam magam mind a családomtól, mind a páromtól (úgy éreztem, ő a szakításra gondol), és csak magammal foglalkozzak, mert csak így tudok megerősödni, én azonban, bár azt látom, hogy a családomtól tényleg függetlenednem kell, a páromat nem szeretném elhagyni. Régebben ez beteges ragaszkodás volt, de ma már bele tudok gondolni, hogy milyen lenne külön, és tudom, hogy “nem halnék bele”, de nagyon szeretjük egymást, és nem szeretnék rá esélyt adni, hogy esetleg elveszítsem, mert közben talál valaki mást (hiába szeretném, hogy boldog legyen, együtt akarok maradni vele). A kérdésem igazából az lenne, hogy hogyan dolgozhatnék úgy önmagamon, hogy közben párkapcsolatban maradok? Ha hibázok, sokszor visszaesünk oda, hogy a párom szerint “úgysem fogok megváltozni”, amit meg is értek, mert ez a pár év nagyon nehéz volt számomra. Ennek ellenére bízik abban, hogy sikerül változnom, de mindketten tudjuk, hogy ez nagyon nehéz lesz, mert a párkapcsolatunk egész dinamikája meg fog majd változni. (Ha eddig veszekedés volt, én mindig hagytam, hogy ő legyen az erősebb és “alávetettem” magam, amit bár ő nem szeret, sajnos ezt a mintát hozta otthonról és nehéz neki, hogy egyenrangúan, tisztelettel oldjuk meg ezeket a gondokat. Neki is vannak sérülései, kettőnké pont kiegészítik egymást, így a gyógyulásom során is biztos lesznek konfliktusaink, de mindketten hajlandóak vagyunk ezekkel megküzdeni.) Eddig annyit kértem tőle, hogy ha lehet, akkor hadd kezdhessek tiszta lappal, és ha mondjuk olyan gondolatai támadnak, hogy “már megint ezt csinálom”, legalább ne mondja el nekem, hogy ne kezdjem el marcangolni magam. Minden probléma az önutálatomból, a szorongásomból, a negativitásomból és abból fakad, hogy úgy érzem, nem kellek senkinek. Azonosítottam már a sémákat és a gyökereket, amikből ezek a dolgok fakadnak, most jön az a rész, ahol megküzdök velük. Kivitelezhető ez egy párkapcsolatban? Ha igen, milyen tanácsokat adna? Hálás köszönettel: egy reménykedő.

Üdvözlöm,
Viszonylag frissen jöttem ki egy válásból, majd hamar megtetszett valaki, aki hasonlít az előző páromra. Talán meg sem ismertem rendesen és ráhúztam az előző párom tulajdonságait. Főleg a hibáit.
Aztán megjelent bennem egyfajta pánik, hogy túlságosan hasonlít az előző páromra és féltem, hogy ezzel együtt biztosan meg fognak jelenni a korábbi kapcsolatban előforduló problémák. Ennek a gondolatától is megijedtem és el akartam taszítani magamtól ezt az érzést, vagy ezeknek a problémáknak az előfordulásának az esélyét, tehát megszakítottam az új párral való a kapcsolatot.
Ilyen esetben mi lehet a megoldás? Fel lehet oldani ezt a múlttól való félelmet, és azt, hogy akaratlanul is összehasonlítjuk az előző és jelenlegi párunkat? Milyen módszerrel lehet ezen dolgozni?
Vagy egy másfajta típusú pár megoldás lehet a problémára? Mármint olyan, aki nem juttatja eszünkbe az előző párt.
Vagy ez egy olyan helyzet ami mindig kísérteni fog, és újra előjönni, hogyha nem oldjuk meg.

Üdvözlöm! Egy 24 éves srác vagyok aki még nem volt nővel,de már nagyon szeretne. Nagyrészt a szülők is rájátszottak erre hisz, gyerekkoromtól szorongásban volt részem, illetve egyfolytában csesztettek, bármi jót tettem kinevettek,meg nem érdekelte őket. Tehát önbizalomból nem kaptam keveset. Nem tartom magam külsőre borzasztónak,sőt volt már barátnőm is,illetve pár lánnyal kavartam már. Egyszer az egyik lánnyal majdnem megtörtént,de ránk nyitottak, és így nem sikerült a dolog,sőt a kapcsolatnak is vége lett ezáltal. Egyébként továbbra is a szülőkkel élek. Elmentem egy prostituálthoz,egy könnyebb megoldást választva, kölcsönös franciázás volt,de nem volt merevedésem a stressz miatt. Kudarcként éltem meg. Továbbra sem mondtam le erről a dologról,mert nagyon akarom, és nem csak pornó filmeket nézni. Olvastam igazából több önfejlesztő könyvet is ezáltal és próbálok relaxációs technikákat. Az utóbbi időben lehetett volna barátnőm,de féltem belemenni a találkozásba,vagy akár többe,mert mi van ha nem fogadja ezt el,hogy még nem voltam lánnyal, és megint ott a kudarc lehetősége. Kérem segítsen,hogy mit tegyek, köszönöm válaszát. Szép napot.

Üdvözlöm,
Azért keresem, mert párkapcsolati problémáim vannak.
13 éve vagyok házas, 12 évig éltünk anyósommal egy háztartásban ami rengeteg konfliktus forrása volt.
A férjem rendszeresen az édesanyja mellé állt és nem akart elköltözni tőle.
Minden vitában mellé állt és neki adott igazat. olyan esetekben is amikor azt mondta, hogy állítólag részegen mentem haza az egyetemről, pedig nem is iszok alkoholt (ebben az időben még egyetemre jártam.).
Többször megvádolt elég súlyos dolgokkal, és nekem kellett bocsánatot kérnem mindenért, amit el sem követtem.
Anyósom azt vallotta, hogy ha valaki férjhez megy akkor csak a férj családja számít.
És emiatt mindig a férjem családja számított, hozzájuk kellett alkalmazkodni mindenben.
A saját családomat hanyagolnom kellett akkor is, amikor valami haláleset volt a családban, és én mellettük szerettem volna lenni.
5 év után már válságban voltunk, de akkor jöttek az ígéretek,hogy minden megváltozik. és elköltözünk.
Többször Állt ki mellettem ezek után a férjem, de csak még több konfliktus lett, azonban elköltözni még valamiért mindig nem akart.
Megígérte, hogy keresünk telket ahol tudunk építkezni. De valamiért nem volt jó semmi…..
Teltek az évek és nem volt változás….
Másfél évvel ezelőtt már nem tudtam tovább várni és mondtam hogy el szeretnék válni…
csak ekkor jutott el oda, hogy költözzünk albérletbe….
De az anyjával szemben a mai napig nem tud őszintén beszélni semmiről….
Már fél éve külön élünk egymástól, de valójában az időnk jó részét mégis együtt töltjük….
Nem akar elválni….. de nem is élünk együtt….
Nem tudok benne bízni, de valamiért mégsem tudom teljesen elengedni…
Új életet kezdhetnék mással, mert van valaki az életemben, aki viszont borzasztóan rosszul kezeli, hogy a férjem ilyen nagy szerepet játszik az életemben, és hallani sem akar arról, hogy bármilyen formában is tartsam a kapcsolatot a férjemmel.
Nem tudom , hogy miért nem tudom elhagyni a férjem, és miért nem tudok mással új életet kezdeni.
Nem tudom, hogy mit tegyek, hogyan tovább?
Előre is köszönöm a segítségét!

712kati Tisztelt xy. 4 hónapja találkoztam egy 30 éves férfivel egy társkereső oldalról. Én 26 vagyo.Azota mikor találkozunk felhőtlenül boldogok vagyunk.kissé csendes természetű, őszinte mosolyú magass jóképű férfi.Az egyetlen már az enyém vagy az övé nem tudom rögeszmés probléma vele,hogy folyton gyönyörű nőket követ instagramon,facebookon.Eleinte nem zavart ahogy lett kis szabad időm folyton néztem,napirenden voltam igy észre vettem,hogy némely nő kitörlödik pl fb -ről, most kérdéses,hogy ki töröl kit.Kérdezni nem merek egyszer kérdeztem meg, hogy lesz e nő a szülinapon ahova megy, már leszolitott,ne legyek féltékeny.Amugyis butaság lenne idegen bejelölt nők miatt veszekedni.De nem értem ő ha ilyenekről álmodik miért van velem? Magamon kell segitsek minden egyes uljon követet nő fáj és ront az önbizalmamon össze vissza gondolok mindent addig amig nem talalkozunk.1 héten 2 3 szor szoktunk a távolság miadt, akkor is szótlanul de őszinte mosolyal es öleléssel bujunk egymáshoz.Mit tegyek,hogy ne foglalkozzak ezzel és ne nézem mit csinál neten?

Üdvözlöm,
Abban szeretnék segítséget kérni, hogy miképpen tudnám a szégyenérzetemet leküzdeni?
Járok pszichológushoz, de egyszerűen azokról a problémáimról, amik miatt hozzá fordultam nem tudok beszélni, mert szégyenérzet van bennem. Másokkal is éppen ezért nehezen osztom meg amik velem történtek. Érzem, hogy sokkal könnyebb lenne miután elmondom, és én minden alkalommal úgy megyek az orvosomhoz, hogy majd akkor elmondok mindent, de mikor ott az alkalom egyszerűen nem megy. Tudom, hogy segítene és hogy ő nem ítélne el, de ennek ellenére sem tudok a számomra fájó emlékekről beszélni.
Mit tehetnék ez ellen?
Válaszát előre is köszönöm.

23 éves nő vagyok. Sok pszichológusnál jártam már az elmúlt években, most is járok. A problémám az, hogy nehezen nyílok meg az emberek felé, félek, amikor magamról kell beszélnem. Kiskoromban a nagybátyám többször megvert és kiabált velem, ha valamit nem tudtam. Ezek főleg az ő munkájához köthető dolgok voltak. Szinte minden nap elmondta hogy soha nem fogom semmire se vinni az életben. Anya meg erre mindig annyit mondott, hogy ne szóljak semmit, majd abba hagyja. De sose hagyta abba, akárhogy hallgattam. Az apámat soha nem ismertem, még egyszer se láttam, a születésemkor sokat ivott, és anya úgy látta jónak, hogyha azt mondja neki nem tőle vagyok és egyedül felnevel. A mai napig hiányzik nekem az apai minta, az apai szeretet. 18 évesen belementem egy olyan kapcsolatba, ahol a volt barátom 13 évvel volt idősebb nálam. Már volt egy lánya is. Túl naiv voltam és azt hiszem így vissza tekintve én nem is voltam igazán szerelmes inkább azt a szeretet kerestem benne, amit az apámtól kellett volna megkapnom. Ez a férfi kihasználta, hogy mindent megtudott rólam, és megerőszakolt. Egyszer találkoztam vele a négy hónap alatt, elcsalt hogy majd sétálunk egy jót meg beszélgetünk és én megbíztam benne. Úgy érzem ezt a mai napig nem tudom magamban normálisan elrendezi. A történtek után megpróbáltam öngyilkos lenni. Anya az egészből semmit nem vett észre, és a mai napig nem tudja mi történt és úgy érzem helyesnek, ha ez így is marad. Soha nem éreztem azt hogy igazán mellettem állna a nehéz helyzetekben. Olyan mintha egy külön világba élne, mindig megbánom miután beszélek vele. Mindig mond valamit amivel megbánt és észre sem veszi. Tavaly volt egy barátom, nagyon jó és őszinte volt a kapcsolatunk. Ha tehettem mindig vele voltam, mellette jöttem rá milyen a feltétel nélküli szeretet, milyen az amikor nem támaszkodunk egymásra, hanem egymásért vagyunk. Ő volt az első akinek teljesen nyíltan tudtam beszélni mindenről ami velem történt. Nagyon figyelmes volt és sokat segített. Várni akartunk fél évet miután elmondjuk másoknak is a dolgot. Mindketten úgy éreztük jónak, ha mások egy kicsit se szólnak bele az életünkbe. Áprilisban kiderült, hogy babát várunk. Nagyon boldogok voltunk, mindent elterveztünk. Már neveket válogattunk, álmunka játszottunk vele. Négy hetesen a pici úgy érezte jónak, ha nem születik még meg hozzánk. El sem tudtam képzelni hogyan lesz tovább. Mikor a volt barátom megtudta teljesen összeomlott. Egy hétig jóformán nem is beszéltünk. Valami utána teljesen megváltozott. Azt mondta jót fog tenni neki a levegő változás és kiment külföldre dolgozni egy éves szerződéssel. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni a hiányukat. Azt hogy el kell őket engednem ha ők igy érezték jónak. Aztán eljött a novemberi hónap és minden amit azt hittem lezártam előtört belőlem. Akkora vártuk volna a babát, ami megváltoztatta volna az egész életünket. Teljesen összezuhantam és magamba forultam. Két hónap alatt olyan mélyre kerültem mint még soha. Egyszerűen azt éreztem a végére hogy az életemnek már semmi értelme. Ekkor mondta az egyik barátnőm, hogy ideje lenne pszichológust keresni. Neki hála most járok az orvosomhoz, és úgy gondolom valamennyivel könnyebb, csak a problémákról nehéz beszélnem. Úgy érzem ha most felemlegetném a történteket nem kellene sok hogy vissza zuhanjak arra a szintre hogy mindent feladjak. De már olyan nehéz folyamatosan azt mutatni hogy minden rendben van, annyira elfáradtam lelkileg. Tudom hogy beszélnem kellene ezekről, de nem tudom hogy tegyem hogy utána ne zuhanjak össze.

Tisztelt Doktor!

Szakítás utáni gyászidőszakban mennyire jó ötlet hobbival, programokkal és elfoglaltsággal tölteni a napunkat azért, hogy hogy ne gondoljunk a fájdalomra és problémákra, vagy hogy elmeneküljünk a problémák elől?
Mást mit lehetne tenni?

Jónapot!
Az utóbbi másfél évben nagyon rákattantam a nyerőgépekre és a sportfogadásra. Rengeteg pénzt vertem el amiket a szüleimtől kapok,és sajnos már az is többször előfordult,hogy édesanyámat vagy a testvéremet megloptam,hogy kielégitsem a játékszenvedélyem. Eleinte kisebb összegeket vettem el,de egyik kutakodás után rátaláltam anyukám félretett pénzére,és akkor elkezdtem nagyobb összegeket elvenni tőle. A nagyobb pénzösszegeket anyukám észre is vette,jól le is szidott,de hát igaza is van. Nem olyan rég egy társaságtól pénzt kértem,arra,hogy játszhassak,persze kamatostól kell visszafizetnem a társaságnak a pénzt ami már 300 euronál tart. Hogyan lehet ebből a szerencsejátékból kilábalni? Sűrgösen beszeretném fejezni,mert nem szeretném,hogy majd a jövendőbeli családom(feleség,gyerekek) kárára menyjen.

Előre is köszönöm a választ!

A be nem fejezett tanulmányt be lehet írni az önéletrajzba?
Olyat amit végig jártam például okj-s képzés ,de nincs róla vizsgám, magánéleti okok miatt, amiket nem részleteznék, pszichés betegség, családi problémák.
Nincs róla vizsgabizonyítványom csak ennyi a gond, csak az év végiek vannak meg. + az érettségi.
Nagyon szigorúan veszik ezt a bizonyítványos dolgot?
Csak nem szeretnék kihagyni egy 2 évet és aztán kérdezik, hogy addig mit csináltam.
Mondjuk egy olyan munkára, ami nem vág ebbe a szakmába, nem is akarok abban a szakmába dolgozni.
Jelenleg ez hátráltat abban, hogy magabiztosan munkát keressek.