Kapcsolatban vagyok de egyedül érzem magam próbálom a problémáimat megbeszélni a párommal de nem is tudom azt mondja megérti de nem tudja átérezni és már azt érzem nem mondhatok el neki dolgokat nem érzem hogy bármit is el tudnék neki mondani

Szia!
Lili vagyok, 23 éves. 1 éve, hogy szakított velem a volt párom. Egy imádnivaló, segítőkész, egy nagyon vicces srácról van szó. De emellett nem tudta kimutatni az érzelmeit. Sokszor azt éreztem mellette mintha a barátjának tekintett volna. Ebből később jöttek a problémák is. Hazudott dolgokról, kiderült vagyis elmondta, hogy pornófüggőségben szenved. Ott voltam mellette és próbáltam segíteni neki, hogy ezt leküzdje, de csak hazudott arról mindig, hogy haladna előre ebben. Millió egy nőt követett, lájkolt, pornó oldalakra volt regisztrálva, előfizetve. Mellette voltam, segíteni akartam neki, hogy fokozatosan törölje az ilyen tartalmakat stb. De kevés voltam. Végül Ő szakított és ugyan azt csinálja mint ezelőtt, nőket nézeget. Én nem vagyok jól azóta sem. Nagyon szerettem/szeretem, hiányzik pedig sok fájdalmat okozott. Senkire nem tudok úgy nézni mint rá, nem jönnek belőlem érzelmek senki felé. Teljesen olyan mintha belül érzelmileg meghaltam volna. Mit tegyek? Köszönöm!

Sokat stresszelek és sok gondolat van a fejemben. Van egy személy akit nem szeretnék elveszíteni, de egyre rosszabb köztünk a helyzet. Távolodik el tőlem nagyon. Ő az egyetlen akivel jól érzem magam. Tudom, hogy magammal kellene, hogy foglalkozzak, de nem megy. Nemtudom miket csinálhatnék és, hogy kivel beszélhetnék. Egyedül érzem magam és nemtudom hogyan lehetne jobb.

Van egy ferfi az eletembe akit nagyon szeretek, o nem tudom igy erez e tegnap este nagyon jot beszelgettunk de ma mikor felhoztam hogyhogy van azt irta semlegesen mert volt egx lany aki tetszett neki de o nem viszonozta. Ezek utan nagyon bunko lett velem pedig semmit nem tettem. Meg nem talalkoztunk, 5 napja beszelgetunk viszont nekem nagyon regota tetszik. Nem tudom mi tevo legyek nem szeretnem elengedni mert nagyon szeretem, szeretnem ha o is nyitna felem es tudnank egy kapcsolatban is elni

Nem tudok az iskolában be illeszkedni az osztályba mindig egyedül vagyok mert csendes gyerek vagyok es nem megy néha vagyok csak egy lánnyal az osztályba de az se a legjobb, tavaly bántottak az osztályban elvették a telom aztan meg fenyegedtek ezt nehéz kiverni a fejemből meg a gyerekkoromat tesom drogozott egyben ivott es mindig szét verte a házat konyhát bántotta a csaladtagjaim mindig jöttek mentők rendörök trauma volt ez szamomra olyanokat láttam amiket nem kellett volna… Enni se tudok az iskolaban csak néha, mindig ràm jön a szomorúság és öngyilkossági gondolatok, voltam mar pszichiatrian is mert vettem be sok gyogyszert de nem lett bajom mert gyogynövényes volt de fajt a hasam, es vágdosom magam azzal meg nem tudok leállni mindig vissza jön, járok itt ahol vagyok koliba pszichologushoz de ugy gondoltam ha ide irok hatha ez is segit! Előre is köszönöm ha válaszol! 🙂

Valamikor nagyon szomorú vagyok es faradt de masnap mar tiszta boldog vagyok nem hinnem hogy barmi sulyos lenne lehet csak a ferdules miatt de sokszor vagyok szomoru is foleg a dühömet nem tudom kezelni, vagy sírok vagy ordibalok

Üresnek érzem magam. Mintha az élet elvesztette volna az értelmét. Akárhányszor szembesülök az emberek véleményeivel, világnézeteivel, elfog a szorongás érzése. Rasszizmus és utálat, politika, érzelmek hiánya, pénzéhesség. Így látom a világot, pesszimistán és depresszíven. Ez az érzés már hónapok óta gyötör, és nem tudom figyelmen kívül hagyni. Lehet hogy csak én látom hibásan a dolgokat, vagy csak kezdek rájönni a világ működésére, mindenesetre teljesen kikészít ez az általam vélt valóság észlelése. Mintha az emberek kitépnének belőlem minden kedvességet, jószándékot, önzetlenséget. Szeretném meglátni a jót az emberekben, megbízni bennük, megváltoztatni a világ működését, az emberek nézeteit. Talán csak figyelmen kívül kellene hagynom, hiszen nem tudok rajta változtatni, de a vágy a változtatásra nem fog elmúlni sohasem. Szeretném végre megbeszélni ezt valakivel, aki nyitott az új dolgok megvitatására, vagy hasonló hitrendszerrel rendelkezik.

Nem szeretnék iskolába menni, itthon szeretném magántanulóként folytatni a tanulmányaim legalább ebben az évben. Anyukám ezt nem nagyon szeretné, mert azt mondta hogy ilyen korban gyerekek közt a helyem.
Viszont én amikor bemegyek a suliba elkap a szorongás, stresszelek, néha a sírás kap el. Már suli előtt 1 nappal már sírok hogy miért kell bemennem. Nem szeretnék bejárni a suliba. Mondtam anyukámnak hogy bemennék minden témazárókra hogy lássa hogy fejlődöm.
Nem szeretnék iskolába menni ebben a tanévben.

Az apám 5 hónapos koromban elhagyott, az anyukám pedig 5,5 éves koromban meghalt, utána az ő nővéréhez kerültem, azóta is ő a gyámom. Vele nem túl jó a kapcsolatom, de a nagymamám volt a mindenem. Gyakorlatilag az anyám, a legjobb barátom és minden. Ő tavaly meghalt. Előtte összejöttem egy fiúval aki kihasznált és miután elvette a szüzességem szakított velem. Azóts egy másik fiúval lassan 8 hónapja boldog párkapcsolatban élek, de… állandóan bennem van, hogy idő kérdése és ő is elhagy.
Az utóbbi pár hónapja eléggé szorongok is, és kisebb pánikrohamokra is volt már példa.
Azt érzem hogy nem szeret senki, és nincs rám senkinek sem szüksége.

Nehéz ezt röviden összefoglalni de megprobálom már égóta küzdök a pánikrohamokkal és a testképzavarral és az önkárosítással ebben közrejátszik az iskola,a szüleim válása majd egy év után valo újra kibékülése és a családon belüli bántalmazás is.Sokszor akartam öngyilkos lenni még a legfontosabb emberereknek is irtam egy levelet amiben hosszan kifejtettem hogy mit miert tettem de végül nem történt meg.ugy érzem hogy már nincs sok értelme az életembek és hogy senkinek sem vagyok fontos de ugyanakkor vannak jobb napok is de már ha rossz napom van vagy valami nyomja a lelkem nem tudom kisírnk magam mert már nem jonnek konnyek a szememből,nehez ha anyukad is ilyen problemakkal kuzd a nem evéssel és a stressz a pánikroham a halálérzet a fuladás érzés és hogy sokszor te vagy a támasza ahelyet hogy o lenne neked de ugyanakkor nem tudom elmondani a problémáimaz mert nem bizok az emberekben.Sokszor éheztetem magam hogy megfeleljek másoknak de most a legnagyobb baj a vagdosás és az öngyilkosság!

2020-ban megismertem egy férfit , de nem jelentettem nagy figyelmet neki, ő sem nekem , mint utólag kiderült , mind a ketten bejöttünk egymásnak, de teltek az évek lett mind a kettonknek kapcsolata amiben nem voltunk boldogok, majd 2024.10.22-én meg kérdezte leszek e a barátnője , hiszen mindig is ra vágytam így igent mondtam , nagyon boldogok voltunk, viszont el rontottam, mivel csak rossz tapasztalataim voltak így nem nagyon hittem el hogy bizony szeret, illetve egyszer mikor dühös voltam meg legyintettem , bocsánatot kertem mindenért hiszen megbántam amit tettem illetve hogy nem hittem neki , de ő pedig a munka helyünkön el mondta a főnöknek mi történt köztünk , én ezt nem éreztem fernek hiszen neki , illetve a munkahelyen bárkinek is nincs köze a kapcsolatunkhoz, egy hónapig próbáltam mindennel hogy meg bocsásson nekem , de ő azt mondta neki ez nem megy tovább túl sok vagyok neki…, nem tudom mit kellene már tennem , annyit mondott hogy a munka helyen mondjuk csak azt hogy vége.

Nem is tudom, hol kezdjem. A családommal rengeteg probléma van. Alkoholista szülők gyereke vagyok: az apám elhagyott, amikor kicsi voltam, az anyám pedig az alkoholba menekült. Sok súlyos dolog történt velem az életem során. Mostanában remegni szoktam, és ez teljesen váratlanul tör rám; képtelen vagyok irányítani. Már körülbelül három hete nem tudok iskolába menni, egyszerűen képtelen vagyok rá. A nevelőapám folyamatosan verbálisan bántalmaz, és már csak egy lépés választ el attól, hogy nevelőintézetbe kerüljek. Sajnos már vagdosom magam, mert ez valamilyen szinten enyhíti a lelkemben tomboló káoszt.
Folyton eszembe jut, hogy a családtagjaim közül sokan utálnak, pedig semmit sem tettem ellenük. A fájdalmas emlékek mindig újra és újra felszínre törnek – a verések, a szavak, és az is, hogy az apám eldobott. Ráadásul vannak szörnyű emlékeim még abból az időszakból is, amikor hároméves sem voltam. Képtelen vagyok mindezt elfelejteni.

Oszinten, meg magam sem tudom kategoriaba helyezni a problemam. Az egesz tavaly februarban kezdodott, amikor papam meghalt es egy szornyu csalodason mentem at, majd ra nehany honapon belul ketto kozeli baratom is ongyilkossagot kovetett el. Ezek utan en is, aprilisban, megprobaltam. Nem birtam a fajdalommal, de egy ember miatt muszaj volt kibirjam. Vele nagyon egy hullam hosszon ereztem magam, egeszen addig ameddig nyaron vege nem lett mindennek. Azota ugy erzem nem tudok szeretni, erezni, es minden osszedol. Volt egy kb. 2-2,5 honapos idoszak amikor minden rendben volt, jol ereztem magam, de ezek az erzesek januar elejen visszatertek. Azota mintha elvesztettem volna onmagam, nem tudok idoben elaludni, folyamatosan kattog az agyam es ha elalszok, ujraelek mindent ami tavaly tortent. Minden egyes pillanatot, reszletrol reszletre, neha brutalisabban is mint ahogy tortentek. Mindenkivel aggressziv vagyok, es megint visszatertek az ongyilkos gondolatok is.

Sokszor gondolok arra hogy elvegyem a saját életem már a leveleimet is megírtam. Rossz napokkor bántom magam és úgy érzem meg is érdemlem. Utálom a testem, az arcom és mindent magamban és mikor kimegyek az utcára folyamatosan azon gondolkodom hogy a körülöttem lévők biztos néznek és elítélnek. Nehezen alszom el valamikor 2, 3 óráig is fent maradok. Az iskolában általában mosolygok de mikor egyedül maradok akkor a gondolataim folyton a halálhoz vezetnek vissza. Úgy érzem nincs értelme élnem. Úgy érzem szerethetetlen vagyok és a körülöttem lévő emberek csak azért vannak velem mert látják mennyire reménytelen vagyok. Sosem voltam diagnosztizálva és senki sem veszi észre hogy mennyire nem vagyok jól szóval szeretném tudni hogy milyen problémáim lehetnek.

Nagyon nehéz itthon lennem, nap mint nap sírással fekszem le, és sírással kelek fel. Nemtudom meddig bírom még így. Ma volt a 3.pánikrohamom veszekedés miatt. Egy idegen nőnek kellett lenyugtatnia, hogy minden rendben lesz. Minden egyes nap a veszekedés megy nálunk és nyílván belőlem és nekem állnak. 2 testvérem van egy 18éves és egy 13éves. Én vagyok a középső gyerek. (15éves vagyok) a nagyobbik adja anyám alá a lovat, mindig sikerül neki rám uszítania anyámat, ami nyílvan veszekedést szűr ki, bár anyámat sem kell félteni ő is büszkén bántja a lelki világomat, mind ez már úgy 2éve komolyabb. Anyámnak barátja is van aki már velünk lakik, alkoholista de senki nem látja be. (Nemtudom h el e mondhatom e ezt) ugyhogy igen nem tudom hogy mit várok el ettől csak tiktokon láttam, és úgy gondolom szükségem van egy pszicolgógushoz de nincs pénzem rá, és anyámék sem tudnák fizetni illetve nem támogatnák ha pszichológushoz járnék. (Ui: kb úgy 1éve nem bántom magam)