Miért nem áll ki mellettem a párom?

Szerző: Szabó Lili | máj 14,2019 | Blog | családi kapcsolatok, konfliktusok, lojalitás

Előző blogcikkünkben arról írtunk, miért okoz párkapcsolati problémákat az, ha kedvesünket a szülei nem engedik felnőni, önállósodni, beleszólnak az újonnan megalapított családjának életébe. Ebben az írásunkban arra fókuszálunk, miként lehet változtatni a kialakult kínzó helyzeten. Hogyan lehet egy domináns anyós/após szerepét a saját életünkben lecsökkenteni?

Erre a helyzetre példaként közlünk egy részletet a hozzánk érkező megkeresések közül:

‘Nem akarom már a férjemnek mondani, mert mindig csak a veszekedés van belőle. De már úgy érzem nem bírom, elegem van! Állandó konfliktus van a férjem szüleivel, főleg az édesanyjával. Úgy érzem sosem fog elfogadni, tegyek bármit is. Sosem fogok megfelelni neki/nekik. Van egy gyönyörű 2 éves kisfiúnk. De nem tudom nyugodtan nevelni, mert állandó stresszben vagyok miattuk… A férjemmel nem akarok veszekedni miattuk, mindig az lesz belőle. Ő nagyon tisztelettudó ember, a világért se sértené meg a szüleit. Volt már rá példa, hogy megvédtem magam kiálltam magamért, de nem változott semmi.’

Miért van az, hogy a szülei mellé áll a férfi/nő, s nem a párjával lojális?

Ahogy az előző írásunkban kifejtettük, sok családban el vannak mosódva a határok a gyermeki és szülői alrendszer között. Az ilyen famíliákban a szülők nem tartanak össze. Rendszerint az egyik szülő és a gyermek érzelmileg közelebb vannak egymáshoz, mint az anya és az apa. Jól megfigyelhető mindez az alkoholisták családjaiban, ahol az italozó szülő egyre kevesebb szerepet vállal a család életében, mígnem gyakorlatilag láthatatlanná válik. Ilyenkor alkoholista apa esetén a ‘férfi szerepet’ a gyermek tölti be. Ez a jelenség nem függ a nemektől, mindenféle variációban előfordulhat (akár lánygyermek is betöltheti a férfi szerepet). A szétesett határokkal és felborult szerepekkel jellemezhető családokban felnőve a gyermek megszokja, hogy beleszólnak az életébe és ő is beleavatkozik másokéba. Olyan dolgokért vállal felelősséget, melyek nem tartoznak a befolyása alá. A párválasztás során is gyakran megmarad a passzív szerepében, sokszor domináns partnert választ, akinek alárendelődhet. Családi vita esetén a szülei szempontját erősíti, mert vagy azt gondolja ő is (hiszen abban nőtt fel, hogy támogatnia kell a szülőjét), vagy annyira tart a konfliktustól, hogy nem mer kiállni a saját véleménye mellett.

Azokban a házasságokban ahol a szülőknek nem megfelelő a párkapcsolata egymással, a felnőtt gyerekük életét élik meg sajátjukként. Ebbe túlzottan bevonódnak, onnan merítik azt a figyelmet, a törődést, amit a házastársuktól nem kapnak meg. Sokszor úgy gondolják, hogy csak abban az esetben marad mindenki számára elég szeretet, ha minél több időt töltenek együtt a gyerekükkel, azaz, a felnőtt gyerekükkel töltött idő mennyiségében mérik a szeretetet. A saját életük valós megélése, s a problémákkal való szembenézés helyett, a felnőtt gyerekük „gondozásával” foglalkoznak a továbbiakban is.

Milyen lenne az ideális kapcsolat a szülőkkel?

Amint elkezdik a gyerekek a saját életüket élni, a szülőknek hátrébb kell tudniuk lépni, s hagyniuk kell, hogy a gyerekük az új életre koncentráljon, megtanuljon döntéseket meghozni egyedül is. Annak következményeit vállalni, továbbá teljes mértékben saját magát ellátó személlyé kell, hogy válhasson. Saját tervekkel, álmokkal és elképzelésekkel arról, hogyan lehet ezeket megvalósítani. Persze minden szülőt elönt ilyenkor a veszteség-élmény, az üresség érzése, amikor a gyermeke kirepül a családi fészekből. Ilyenkor jó esetben az ott hagyott űr betölthető más örömforrásokkal. Különféle hobbikkal, sporttal, más emberekkel (barátok, rokonok) való találkozásokkal. A saját párkapcsolatra több idő jut, s ez konfliktusokat, vagy új örömöket okozhat.

A szülői szeretet az egyetlen olyan szeretet, ahol az elválás a cél, nem pedig az élethosszig tartó szoros, határokat nem ismerő lekötöttség. Az érzelmileg érett szülők akkor érzik kiteljesedettnek a „munkájukat”, ha a gyermekük önállóan, s magabiztosan tudja élni a saját életét.

Mit lehet tenni a leírt esetben, hogyan hatoljunk a probléma mélyére?

Érdemes társunkkal beszélni az érzéseinkről, megfogalmazni, hogy mi az, amitől jobban tudna működni a házasságunk. Mi az, amitől számunkra kielégítőbb lehetne a közös életünk. Kifejezhetjük, hogy mi az a viselkedés a szülők részéről, ami kellemetlen a számunkra, ettől mi hogyan érezzük magunkat. Szerintünk ez miben befolyásolja ez a kapcsolatunkat, s mi az, amit elvárunk az adott helyzetben a párunktól, hogy képviseljen a szülei felé. Érdemes olyan reális követelményeket elmondani, ami nem túlzó, figyelembe véve a fokozatosságot. A változás egy folyamat, ami időbe telik, a legfontosabb, hogy biztosítani lehessen, hogy a berögzött viselkedések helyét új viselkedésformák átvegyék.

Amennyiben a párunk nem érti meg a mi problémánkat, vagy nehezen konfrontálódik érdemes párterápiás segítséget kérnünk szakembertől, ahol közösen átbeszélhetjük a nehéz helyzeteket. A párterápia hatására a köztünk és kedvesünk között levő viszony bensőségesebbé válik, kapcsolatunk határai megszilárdulnak. A szakszerű segítség igénybevételének segítségével felfedezhetjük mindennapi bosszúságaink gyökereit, megláthatjuk ezek összefüggéseit az eredeti családunk hagyományaival, nehézségeivel. Az új szempontok segítségével napról napra jobban megértjük önmagunk és a partnerünk viselkedését. Egyre több pozitív gesztust tehetünk egymás felé, melynek talaján a nehézségekkel is egyszerűbb szembenézni.

Bizonyos esetekben, ha a szülők is együttműködőek, s közös munkával szeretnék a családi viszonyokat rendezni, javasolt családterápiás foglalkozásokra elmenni velük együtt. Ilyenkor a generációk közötti határok megszilárdítása a terápiás célkitűzés. A családterápia segít betölteni a kirepülő gyermek után maradt űrt, s akár a szülők párkapcsolata is javulhat.