A gyermekemet elvesztettem, de
A főcímet olvasva a kedves Olvasó azt gondolhatja, hogy a cikk írója talán megbuggyant, hiszen semmi sem pótolhat egy elvesztett gyermeket. Azt az űrt, amit egy halott gyermek hagyott maga után, nincs mi feledtesse, nincs mi betöltse a veszteség fájdalmát. Én legalábbis így éreztem, amikor kiderült, hogy el kell engedjem Őt.
Azt hittem, nem fogom túlélni, jómagam is belepusztulok a fájdalomba. Pokoli szenvedés volt, már lassan egy éve történt, de még mindig élek, sőt azt hiszem jobban élek, mint előtte, sokat tanultam TŐLE, a meg nem született gyermekemtől.
Ismerje meg felépülésem lerövidített történetét!
A kezdet sem volt teljesen felhőtlen, de aki volt már várandós, tudhatja, hogy mindig van ok az aggódásra. Ennek ellenére az ember naponta elképzeli, milyen csodás érzés lesz, ha majd végre megszületik a vágyott kisbaba. Miket fogunk együtt csinálni, kire fog hasonlítani…
Az orvosok szerint nem fejlődött jól a magzat, de a negatív gondolatokat gyorsan elhessegettem, hiszen a párommal van már egy nagyobb gyermekünk, aki szintén kisebb volt az átlagosnál még magzati korában, végül mégis gyönyörű, egészséges baba lett belőle.
Egy ultrahang alkalmával éppen élveztem a születendő gyermekem látványát, jó volt másodszor is átélni ezt a csodát… A felvételen már szépen kivehető volt a pici feje és teste, amikor az orvos hirtelen megszólalt: nincs szívhang, ki kell venni. Ekkor mintha megállt volna az én életem is: elhalkult a külvilág és felhangosodtak a gondolataim. Szüntelen csak az zakatolt bennem, hogy ez nem történhet meg velem. Ez csak valami tévedés lehet. Hiszen olyan szép volt, olyan emberi… Pont, mint korábban, amikor minden rendben volt a terhességemmel.
Ez a történet sajnos itt más fordulatot vett a számunkra. A nőgyógyász a protokoll szerint kiírta az abortusz időpontját, elküldött a műtéthez szükséges vizsgálatokra. Miközben elmondta, mi a teendőm, azt éreztem, hogy ez nem is igaz, ez csak egy rossz álom, hamarosan fel fogok ébredni. A remélt ébredés viszont nem következett be. A párommal úgy döntöttünk, hogy felkeresünk egy másik (magán) orvost, kíváncsiak voltunk egy jobb ultrahang készülék is megerősíti–e a fájdalmas hírt. Sajnos igen. Ezután pokoli napok következtek a kiírt műtétig: az érzés, hogy van bennem egy halott magzat, miközben ugyanúgy érzem a terhesség testi jeleit, felfoghatatlan volt. Gyakorlatilag egész nap sírtam. Egyetlen barátnőm állt mellettem a nehéz időkben, a vele való beszélgetések adtak reményt, hogy ki fogom bírni a rám váró tortúrát.
Persze abból is igyekeztem erőt meríteni, hogy van már egy gyönyörű, egészséges hét éves gyermekem, akinek szüksége van rám. Nem halhatok bele a tragédiába! A terhességem csupán pár hónapig tartott, így a párom ebből még nem sokat érzékelt, így nem is igazán értette, hogy miért vagyok úgy letörve.
Az orvos szerint ez gyakori, a második nőgyógyász pedig rögtön hozzátette a hírhez, hogy már 6 hét múlva próbálkozhatunk újra a következő babával. (Mintha az visszahozná ŐT?!)
Szüleimtől és a nővéremtől sem számíthattam együttérzésre, ők nem olyanok. (De ez majd egy másik történet lesz.)
Most hosszasan írhatnék arról, milyen érzés volt a műtétre várva órákig nézni, ahogy a nagy hasú kismamák ki-be járnak az NST vizsgálatra. Hallgatni az egészséges babák szívhangját, vagy felébredni a vetélésem után egy olyan kórteremben, ahol békésen alvó (vagy épp síró) csecsemők és boldog anyukáik voltak…
A műtét, nem volt kellemes, ahogy az utána következő felépülés is lassabb volt, mint egy szülésnél szokott, a testi kínok mégis eltörpültek a lelkiek mellett… Az érzés, hogy én tehettem valamit, amivel árthattam neki…, már sosem derül ki…
A testi és lelki kínok mellé több nehezítő körülmény is társult. Például a munkahelyem (orvosok és más, segítő munkakörben dolgozó szakemberek, kollégák) empátiamentes, lekicsinylő, támadó hozzáállása, amiért a műtét másnapján nem álltam rögtön munkába. Végül egyéni pszichoterápiában kötöttem ki.
Milyen felismeréseket hozott nekem mindez?
Pszichológusommal nagyon sokat gondolkodtunk, beszélgettünk a tragédiám körülményiről. Ez óriási segítség volt abban, hogy megértsem a férjem, a szüleim és a kollégáim hozzáállását, motivációit. A veszteség hatására rákényszerültem, hogy számot vessek az életemmel (ami egyébként is aktuális lett volna), újragondoljam, a számomra eddig fontosnak tartott értékeket. Segített, hogy meglássam: ezt a fájdalmas történetet azért kellett átélnem, mert üzenete van a számomra. Sokféle üzenete, de most csak kettőt emelnék ki ezek közül.
Az egyik, hogy bajban derül ki, hogy ki milyen ember valójában. Az, hogy a nehézségek közepette ki hogyan viselkedik, sokat elmond a kapcsolatunkról, a másik emberről és természetesen rólam is. Ez a veszteség segített reálisabban látni a kapcsolataimat. (Például, hogy mitől lesz család a család, kik a valóban fontos emberek a számomra. Meddig barát egy munkahelyi barát és miben korlátozza a viszonyunkat, hogy egyben munkatárs is.)
Rávilágított arra is, hogy mekkora tabu társadalmunkban a gyermekhalál és a vetélés. A helyzet még annál is elkeserítőbb, mint az egyéb haláloknál, hiszen sokan a saját ezzel kapcsolatos félelmüket úgy mutatják ki, hogy lekicsinylik a másik fájdalmát. „Ugyan, még nem is volt igazi ember”… „lesz majd másik” kijelentésekkel kerülik el az együttérzés kellemetlenségét.
Végezetül: mit kaptam még, a meg nem született kislányomtól?
Bár vele együtt csak pár hónap jutott nekem boldogságban, az emlék és a tudás, amit itt hagyott nekem önmaga helyett, örökre elkísér. Nem sejthetem, hogy mit hoz a jövő a számomra, a szeretteim számára, és azt sem, hogy az életem meddig fog tartani. Ezért úgy kell élnem, hogyha bármikor véget ér, azt mondhassam, megérte.
Elgyászoltam a veszteséget és felértékelődött az, amit eddig természetesnek gondoltam. Az életemet MOST élem, annak minden örömével és fájdalmával együtt. Nem érek rá holnap, vagy a jövő héten változtatni azon, ami nem működik. És Ön?
