Hogyan élem túl a terhességgel járó nehézségeket?
Ahogy a korábbi élménybeszámolómban olvasható, nem volt egyértelmű, hogy könnyű lesz teherbe esnem és a terhességem elején is adódtak már nehézségek. A 12.-16. hét között jöttek nálam elő a terhességi rosszullétek (hányinger, öklendezés, még fokozottabb étvágytalanság), ami további fogyást eredményezett, a pocakom még ebben az időszakban nem is látszott. Összességében 5 kg-t fogytam az első trimeszterben, de ha az előtte lévő pár hónapot is belevesszük, akkor 8 kilónál tartottam). Több ismerős, aki nem látott már régebb óta, s nem tudta, hogy babát várok, megijedt a látványomtól, amikor újra összetalálkoztunk, volt, aki tapintatosan megkérdezte, hogy nem vagyok-e rákos, mert szörnyen festek. Ezek a megjegyzések azért szíven ütöttek engem, hogy most ilyen benyomást keltek, akkor vajon mi lesz később.
A munkahelyemen csak a 17. hétig dolgoztam, mivel az előzményeim miatt a magas kockázatú terhességi kockázatba kerültem. Nekem előre is hozták a terhességi cukorterheléses vizsgálatot, ami nyilvánvalóan rossz eredményt hozott, hiszen a terhesség előtt 3 hónappal is hasonló eredményeket produkáltam. Így megkaptam a terhességi cukorbetegség diagnózist is.
Innentől kezdődött a kálváriám, hiszen egy nagyon szoros diabetológiai kontrollt kaptam, az első két hétben naponta 6 alkalommal kellett vércukrot mérnem, utána naponta 2 alkalommal, s közben reggelizős terheléses laboratóriumi vizsgálatokra is el kellett járnom kéthetente. Minden 2. hetem fokozott idegeskedéssel telt. Vajon jó eredményeket „produkálok”? Nem tesznek-e át inzulinkezelésre? Mikor jön el a romlás, amikor már nekem is „lőni” kell magam? Rokonaim, barátaim folyton azt mondták, hogy élveznem kellene a terhességet és nem szorongani folytonosan. Ők nem értették meg, hogy miken is megyek keresztül.
A következő „csapást” akkor kaptam, amikor a második magzati genetikai ultrahangos vizsgálatra mentem a 21. hétben az erre külön létrehozott intézménybe. A babával minden rendben volt, de ott lemérték a méhnyakamat, ami 14 mm volt (25, de leginkább 30 mm felett lenne megfelelő). Az ottani orvos kommunikációs stílusával is probléma volt, hiszen ott kezdte a mondanivalóját, hogy a 24. hét a vízelválasztó a vetélés s a koraszülés terén, és addig mindenképpen jó lenne, ha bent maradna a gyermek. Elkezdte mellé még szárazon sorolni a statisztikát, hogy a különféle problémáknak hány százalék esélye van és mellé semmi megnyugtatót nem mondott. Megkérdeztem, hogy visszafordítható ez az állapot még, de nem kecsegtetett semmi jóval. Ezeket hallva rám, s a férjemre is a frász jött. Ráírták a papíromra, hogy 20 százalék az esély a koraszülésre a 33. hét előtt, s ennek csökkentésére progeszteron kúpot kell alkalmazni (ami kb. 15 százalékra csökkenti a kockázatot).
A következő hetek azzal teltek, hogy a laborban reggelizős terheléses vizsgálaton ültem, illetve a szülész-nőgyógyász orvoshoz mentem, aki mérte a méhnyakam s nézegette, hogy nem kezd-e kinyílni. Mivel én is tartottam tőle, hogy hamarabb beindul a szülés, elkezdtünk a férjemmel szülésfelkészítő- csecsemőgondozó, s babaelsősegély tanfolyamra eljárni, hogy kicsit eltereljük a problémákról a figyelmünket, s hasznos tudásra tegyünk szert. A 23. hét után (mivel akkortól már van esély a koraszülött életben tartására) elkezdtünk a babának vásárolgatni, a gyerekszobát berendezni. Sokat pihentem mindeközben, s könyv olvasással (amik segítenek felkészülni a szülésre, a gyermekgondozásra), filmnézéssel tereltem el a „rossz” gondolataimat hétről-hétre, persze mindig frusztrált, amikor vércukrot kellett mérni, vagy orvosnál voltam, hogy mikor lesz romlás, vagy mit találnak még nálam. A 26. héten sikerült kissé megnyugodnom, mert akkor a nőgyógyász jó hírrel szolgált, a méhnyakam 29 mm lett a progeszteron kezelés következtében (ami elvileg nem szokott megtörténni, hogy visszafordul a folyamat).
Most már néhány nap nap múlva a 30. hétbe lépek, ezért megnyugtat a tudat, hogy ha előbb is jönne a baba, akkor is életben tudnák tartani az orvosok. Tudatosan felkészülök azokra a lehetőségekre is, ha valami betegség vagy nehézség mégis előjönne, s azt a gondolatot erősítem magamban, hogy a baba már szinte biztosan itt lesz velem a kinti világban néhány hét/hónap múlva. A teljes nyugalmat még megzavarják olyan események, hogy pl. az egyik rokonom, aki császárral szült nemrég, elkapott egy elég csúnya fertőzést a császározás közben, s emiatt újra a kórházban van elég rossz állapotban, kemény antibiotikum kúrát kap, és így mások segítenek a gyereke ellátásában. Sajnos jöhetnek olyan nehézségek a szülés után is, amire nem számít az ember.
Milyen következtetéseket szűrtem le ebből az élethelyzetből?
Bár sokan csak a terhesség pozitív oldalát látják, s nem empatizálnak a kismamák aggodalmaival, szerintem fontos hogy beszéljünk arról, hogy nem mindenkinek adatik meg az, hogy felhőtlen boldogsággal várja a gyermekét. Jó volna ilyenkor, ha a környezetünk megértően és nyitottan állna a terhes nőhöz. Visszaemlékezne, hogy milyen volt, amikor ő volt kismama/kispapa, mennyi bizonytalansággal kellett szembenéznie.
Bár a terhességem idáig sok izgalmat és nehézséget tartogatott, ez megerősítette a férjemmel a kapcsolatunkat. Sok vizsgálatra ő is velem tart és ez már önmagában is nagy segítség. Tudom, hogy bármi történjék is, mellettem fog állni és ez sok erőt ad. Nem ítélkezik, ha a nehézségeimről beszélek neki, s ez nagy kincs a számomra.
