Jól felkészültem a terhességre?
Már a terhességem előtt is tudtam azt, hogy sok nehézséggel is járhat a várandósság, hiszen kismamákkal, illetve kisgyerekes anyukákkal is foglalkoztam a munkám során. Viszont a környezetemben szinte mindenki arról mesélt, hogy mennyire felhőtlen boldogság ez a 9 hónap, mennyire lehet élvezni ezt az időszakot, talán ezért is úgy gondoltam, hogy engem is főleg jó dolgok fognak érni, s vidáman, boldogan fogom a terhességet végigcsinálni.
Mikor elhatároztuk a férjemmel, hogy babát vállalunk, tudtam, hogy el kell mennünk egy endokrinológushoz is, mivel korábbi vizsgálat alapján már fenn állt a gyanú, hogy inzulinrezisztens vagyok, határesetnek találtak akkor az orvosok. Diétát írtak elő, amit tartottam is. Így egy átlagos testalkattal újra elindultak a vizsgálatok, a nőgyógyász szakorvos mindent teljesen rendben talált. Az ultrahang alapján azt mondta, hogy nem így néznek ki az inzulinrezisztens személyek, mint én, így ő ezt kizárná. Az endokrinológus orvos viszont cukorterheléses és hormonális vizsgálatot is kért, ahol kiderült, hogy magas a tesztoszteron szintem (ami gátolja a teherbeesést), csökkent glükóztoleranciás is vagyok az inzulinrezisztencia mellett (azaz prediabéteszes). Összességében a PCOS diagnózist kaptam meg. Így gyógyszeres kezelést írtak elő a sport és diéta mellett.
A gyógyszerhez elég nehéz volt hozzászoknom, többször volt hányingerem, vagy megszédültem, s az étvágytalansággal is küzdöttem. A 3 hónapos kontrollon már annyi jó hír volt, hogy a gyógyszer a normál tartományba vitte a tesztoszteron szintemet (a prediabétesz viszont megmaradt), így innentől már volt esély arra, hogy a megtermékenyített petesejt meg tud tapadni, s egy élet fejlődhet belőle. Ezután minden hónapban néztük, hogy mikor jelez az ovulációs teszt, azaz mikor kell „akcióba lendülni”. Közben kaptuk a híreket, hogy az egyik-másik rokon is babát vár, illetve a baráti körben is egyre többen állapotosak lettek. A türelmetlenség, s a kétségbeesés érzése ilyenkor eluralkodott rajtunk a férjemmel. Sokat beszéltünk arról, hogy nekünk vajon mikor fog sikerülni, hónapokat, vagy esetleg éveket kell-e várnunk?
Sok rémtörténetet is olvastam a neten, hogy ezekkel a betegségekkel mennyien elvetéltek, vagy évek alatt sem estek teherbe. Végül nagy meglepetésünkre viszonylag hamar, 3 hónap múlva jelzett a terhességi teszt. Az újabb orvosi látogatások után innentől kezdve az első trimeszter viszonylag gyorsan, s könnyen zajlott, hiszen dolgoztam még mellette, szedtem a 12. hétig az addigi gyógyszert (a kezelőorvos javaslata alapján), s nem voltak terhességi rosszulléteim, csupán annyi, hogy elkezdtem látványosan fogyni (azt hiszem a gyógyszer s a terhesség együtt hatott így rám). Az első magzati genetikai ultrahangon, amit egy külön erre szakosodott intézetben végeztek a 13. héten, megállapították egy vérvizsgálatból, hogy a terhességi toxémia kockázata magas nálam (másnéven a preeclampsia a 24. hét után előjövő magas vérnyomással s fehérjeürítéssel járó veszélyes állapot), így a megelőzés miatt gyógyszert kellett kezdenem szedni, amit tudomásul vettem. Félelemmel töltött el az esetleges nehézség gondolata.
Milyen következtetéseket szűrtem le ebből az élethelyzetből?
Összességében megtanultam, hogy nem minden vidám egy terhesség körül, de ez nem is akkora baj. Már nem ijedjek meg minden véleménytől (legyen az orvosi, vagy ismerősi). Bízom önmagamban és tudom, hogy minden változhat. Az én esetemben szerencsére nem jöttek be a negatív jóslatok, az egészségügyi problémák ellenére viszonylag hamar teherbe tudtam esni. Bár nem lett problémamentes a terhességem (erről egy következő történetben részletesebben is írok még), örömmel és kíváncsisággal élem meg a bennem zajló változásokat. A félelmeimet sem rejtem véka alá. Hiszen minden kellemetlen testi tünet, vagy orvosi vizsgálat stresszforrás! Az anyasággal kapcsolatban is sok kérdésem van, hiszen az első babámat várom. Ezeket a kétségeket azonban nem zárom magamba, hanem megbeszélem őket a férjemmel, barátaimmal, családtagjaimmal, kismamatársaimmal. Amennyiben a szorongás mégis felerősödne bennem, nem haboznék pszichológushoz fordulni vele.
