Jó napot!
Egy problémámmal és kérdésemmel fordulok Önökhöz. Amióta az eszemet tudom, az volt mindig a vágyam, hogy lovak közelében legyek, lovakkal foglalkozzak és lovasterapeuta lehessek. 19 éves koromban sikerült elkezdenem lovardába járni. Nagyon jól éreztem magam mindig, segített a mindennapi feszültséget levezetni. De 1 éve volt egy lovasbalesetem, és azóta se tudtam legyőzni a félelmemet, mindig az fut le a fejemben, hogy újra meg fog történni, bármikor ha lóra ülök. Előtte is volt már 2-3 kisebb esésem, de ez komolyabb volt kicsivel. Azóta sikerült lóra ülnöm, de a vágtától félek, mivel vágta közben estem le, és ez a félelem visszatart a fejlődésben, és a céljaim elérésében. Az lenne a kérdésem, hogy mi a teendő ilyen esetben, hogyan lehet leküzdeni vagy elnyomni a félelmet?

Jó napot!
Én inkább tanácsot szeretnék kérni, már elég régóta küldök ezzel de úgy érzem hogy mostmar segítséget szeretnék kérni! Késztetést érzek hogy lopjak és van olyan helyzet amikor nem tudom még állni, ez 2018 bán kezdődött amikor apukám tol elloptam 10000 forintot majd ez utána mindig be nyúltam a szüleim pénztárcájaba és mindig ki vettem a pénzt majd volt hogy a boltokbol is, aztán 2019 ben az iskolából is egy telefont egy tanuló társamtol. És a multheten is akaratomon kívül egyik osztály társamtol. És ez egyre rosszab. Szeretnék tanácsot vagy esetleg segítséget kérni! Válaszukat előre is köszönöm!

Üdvözlöm!

Azért gondoltam, hogy felkeresem, mivel a legjobb barátnőm folyamatosan zaklatott, hogy kérjek segítséget, amint tudok. A szüleim nem hisznek a mentális betegségekben, szerintük csak azoknak van, akik őrültek, vagy unatkoznak.

Az esetemben az figyelhető meg, hogy néha nem tűnik a világ igazinak. Olyan, mintha egy sorozatban lennék/egy videojáték karaktert irányítanék. Az emlékeimmel semmi baj nincsen, gyerekkori traumáim puszta szülői veszekedésnél/néhai manipulációnál nem nagyobbak. Olyan az egész, mintha nem lennék én, és lassan nagyon nehéz boldognak lennem, mert kiszámíthatatlan mikor kezdődik megint a derealizációm. (Tényleg nem biztos, hogy ez az eset, csak szeretem nevén nevezni)
Mellesleg jegyeimmel sosem voltak bajok, kitűnő tanuló vagyok, tehetségesen írok mások véleménye szerint, és okosnak könyvelnek el. (Néha nehéz úgy tekintenem magamra)

Nem vagyok benne biztos, hogy kapok választ, de ha mégis, nagyon hálás vagyok.

Mióta az eszemet tudom önértékelési problémàim vannak.Illetve nagyon zàrkózott vagyok nehezen baràtkozom.Màr nagyon elegem van mivel mindig egyedül vagyok nem tudom megosztani az érzéseimet senkivel így màr eljutottam odàig,hogy vagdosom magam de màr az se segít legszívesebben öngyilkos lennék de egy személy miatt nem merem megtenni ő a nővérem akit még nem volt lehetőségem megismerni.

Kedves Túri Márta Dóra!

A barátnőmmel másfél éve vagyunk együtt és mikor megismerkedtünk Ő már 2 éve nem dohányzott. Azt tudni kell rólam, hogy nagyon elitélem a dohányzást és nem fér az értékrendembe. Ezt a párom is jól tudta mikor összejöttünk. Erre egy két hete ismét elkezdett dohányozni, ami miatt nagyon össze is vesztünk. Nem akartam választás elé állítani mivel nagyon szeretem és tudom hogy ő is, de az nagyon frusztrál hogy nem akarja letenni még miattam is. Igaz előttem nem gyújt rá, de már a tudatól is rosszul vagyok. Hullámokba rám tör egyfajta depresszió/rosszkedv amit próbálok nem kimutatni de persze ezt Ő is látja. Próbáltam vele erről beszélni de egyszerüen nem tud normális választ adni, hogy miért is csinálja, csak annyit mond hogy mert ez jól esik neki. Én próbálom elfogadni, de nem megy… Egyszerüen mikor eszembe jut hogy dohányzik rosszul leszek. Mit tegyek? Köszönöm!

Üdvözlöm
Hosszú hosszú éve házasságban élek. Eleinte nagyon szerettem a férjemet, mindent eltűrtem neki. Volt testi és lelki bántalmazás egyaránt. A testi bántalmazás nem fajult tovább egy pofonnál vagy egy rángatásnál, de a lelki folyamatos volt. Mindenkitől tiltott, nem lehettek barátaim. Megpróbáltam ezen változtatni, Megpróbáltam többször is elhagyni, de nem engedett. Az alkohol is jelen volt otthonunkban. Este zárási kocsma haverok, majd haza jött és folytatta a mulatozás. Nem érdekelte hogy a gyerekek sírnak félnek, tehetetlen voltam. Már a sokadik hasonló eset után és sok sok év után alig bírom el viselni a közelségét. Ha csak rá gondolok, elönt a forróság és lever a viz, szó szerint folyik rólam az izzadság. Megmondtam neki hogy már nem szeretem, de ő csak bizonygatni akarja hogy ő mennyire szeret engem. De nekem ez már nem számít. Rá fordítottam az életemből majd 30 évet és nem tudok tőle szabadulni. Most meg plane a bezártság miatt egy légtérben vagyunk szinte mindig. Naponta többször bepánikolok, ha csak azt látja hogy telefon van a kezemben attól is. Nem tudom mi tévő legyek. Segítsen kérem köszönöm

Szép Jó napot!
A nevem Ágnes és történetet szeretnék írni amire szeretnék véleményt.
Szóval kezdjük a legeslegelején. Mikor pici voltam azt vették rajtam észre, hogy nem akarok a korombéliekkel semmilyen kontaktok, ami valamilyen formában igaz volt, de egyszerűen nekem jó volt egyedül akkoriban úgy éreztem , hogy semmilyen szoc élet nem érdekel ezért úgy döntöttek kivizsgálnak autistára. Amiben mai napig nem hiszek, hogy az lennék mert nem hiszem , hogy minden jött-menttel haverkodnom kéne csak azért mert az akkori közösségbe nem akartam beilleszkedni , nem volt rá igényem ráadásul nálam a korosztályom elég gyorsan érettek lettek hozzám képest. Igazat megvallva azért sem volt másokra szűkségem mert elfogadtam, hogy senki nem képes elfogadni és ezt a valamit mások félreértették és azért is azt akarták rám ruházni, hogy velem van a baj pedig egyszerűen a mai napig nem képes senki elfogadni akkor miért én legyek a hibás ha nem akar senki sem elfogadni úgy ahogy vagyok. Legszebb az egészben , hogy a tanulmányaim is romlottak voltak mert hülyének tartottak semmi sem ösztönzött , hogy tanuljak mert csak annak örültek ha legalább nem bukok meg. Aminek az lett a hátulütője, hogy késöbb beraktak egy speiális suliba, hogy ott végezzem el szakmát mert mindenki szerint én hülye és fogyatékos vagyok amiben megint csak nem hiszek, egyfolytában olyanokat mondanak amitől elmegy mindentől a kedvem mert senki nem hisz bennem, mi a fenének legyek szociális ha mindenhol azt kapom, hogy hülye vagyok és semmit nem érek. Kedvencem meg mindegyik érzelmi állapotomnál kinevetnek és hülyének betegnek tartanak amiért kimerem mutatni, mindenki még anyám is betegnek tart miatta. Mikor szakítottak velem mindig sírógörcseim voltak aztán akkor is nem normálisnak tartott engem , hogy miért sírok a férfiak után. Mindig minden körülmények között mindenki azt akarja beállítani, hogy hibás vagyok mindenért én tehetek. Bárhol próbáltam szociális lenni mindenhol kritizáltak és baromira elegem van, hogy egyfolytában kifordítják a szavaimat meg, hogy úgy állítanak be, hogy nekem biztos erre van szűkségem ha teszek ellene meg, hogy miért hagyom magam, nem hagyom magam csak már nem tudok mit csinálni ha megvédem magam engem állítanak be idegbeteg állatnak, de akkor mi fenét csináljak mi a jó istenért nem lehet elfogadni baromira irigylem azokat akik kapnak támogatást és úgy érzik tudnak fejlődni, de én nem tudok mert mindig visszahúznak azzal, hogy csak a negatív dolgaimat emelik ki pedig nem ez vagyok, csak ezt hozzák ki belőlem. Sosem volt példaképem ha lett volna nem lett volna ilyen az eredménye. Ennek ellenére, úgy érzem ma már, hogy semmi nem ösztönöz semmire egyszerűen már nincs semmi értelme semminek mert senkit nem érdekli őszintén mi van velem , de elvárások vannak mindenhol elvárnak mindent aminek nem tudok megfelelni ezért egyből negatívan állnak hozzám és mindenhonnan kikaparnak úgy érzem az egész életem egy csalódás. Szeretnék leérettségizni, de anyám szerint nem vagyok hozzá okos én egy hülye semmirekellő vagyok. Erről az jut eszembe, mint ha kiakarna menni valaki az ajtón , de egyfolytában bezárják előtte , egy idő után már nem akar azon az ajtón kimenni.
Miért van az, hogy mindenáron mást akarnak állítani róla , mint aki vagyok és kezd elegem lenni, hogy nem vagyok jó sehogy sem senkinek sem mert csak arra gondol mindenki, hogy én mit tehetek értők, de soha nem kapom vissza ezt. Még jobb az, hogy azt mondják én hibáztatok mindenkit, hogy ide jutottam el, de basszus, ha egész életedben valaki folytonosan lehülyéz, jó, hogy nem hiszi el, hogy képes rá aztán meg még jobban bele is rúgnak, hogy mit képzel magáról, hogy hülye a hülyék haljanak meg. Konkrétan arra szintre jutottam el, hogy semminek semmi értelme nincs mert nem kapok vissza pozitív visszajelzéseket így a maradékék kis fénycsóvába kapaszkodok, de az sem segit mert úgy érzem úgy sem kíváncsi rám senki, jah és még valami szoktak vadidegenek rám írni akik azt hiszik, hogy majd ők megváltoztatják az életem meg ilyesmi, de nem képesek felfogni, hogy én nem ismerkedem senkivel sem egyfolytában mindig valami bunkó perverz állat talál be vagyis kapcsolatilag is úgy látom, mint ha csak azokat vonzom be akik idősek és vagy bántalmazó kapcsolat lenne belőle, egyszerűen nem látom, hogy a normális emberek közelednének hozzám . Konkrétan mindenhonnan kivagyok kaparva még a munkahelyemen is elintézték, hogy felmondjak mert azt terjesztik, rólam, hogy idegbeteg vagyok és senki nem bír meg lenni a környezetemben ennyire utál engem mindenki. Ezek után miért legyek nyitott bárki felé? Miért kell mindenhonnan kikaparniuk és minden pillanatomért engem hibáztatni ? Miért olyan nagy baj mindenkinek, hogy érzékenyebb vagyok? ….stb
Remélem átjön mit szeretnék mondani.
Visszajelzését köszönöm.

Üdvözlöm.
Ugy gondoltam kikérem egy orvos véleményét mielőtt belekezdenék valamibe is.6 évig betegeskestem mire kiderült,higy mi a bajom.A bélbetegseg miatt annyira bennem maradt minden,hogy sehova nem merek elmenni,mert félek hogy hasmenésem lesz és nemtudok sehova elmenni,pláne most a virus miatt.Sokszor nem is eszem nehogy hasmenésem legyen.Bezárkózott vagyok.Erre tetőzött,hogy apukám baleset miatt januárban meghalt azóta rémálmok gyötörnek már ott tartok hogy evészavaraim is vannak,ha eszem rosszul érzem magam és keresztül megy rajtam az étel és,már sehogy sem vagyok jóban magammal.Állandóan kedvetlen,türelmetlen vagyok és ez ráhat a kisfiamra is aki alapban nagyon ragaszkodik hozzám 5 percet sem hagy.Nemtudom hol kezdjem el,hogy végre boldognak érezzem magam.A virus a munkám is elvette azóta nem is találtam,mert utazni sem merek.Fáradékony,aluszékony vagyok,és stresszelek mindenen.Kérem segitsen hol kezdjem el.Köszönöm szépen.

Üdvözlöm! Én és a férjem is olyan családban nőttünk fel, ahol mindketten úgy éreztük mi csak “vagyunk”. A férjem bátyja a vagány, a húgom a hízelgős . bújós volt. A férjem testvére meghalt (cukorbetegség, alkohol) a húgom, annak ígéretében ,hogy majd öreg korára gondoskodik anyuról, magára íratta a házat, majd eladta anyut pedig leköltöztette egy parasztházba tőlünk 50 km-re. Ezt akkor tudtuk meg, mikor költöztetni kellett. A maradék pénzből a húgom az új párjával vett egy új építésű lakást. Most már nem ér rá a család és a vállalkozás miatt. Nekem van még két testvérem akiknek szintén a családjaik miatt soha nincs idejük anyura. Én és a férjem megyünk minden hétvégén , segítjük anyagilag. Ez volt kb 15 éve és azóta ez van. A férjem anyja teljesen lerobban 8 éve amióta meghalt a fia. Együtt lakunk és főként a férjem gondozza. Ő már alig tudja ellátni magát. Anyósom 81 éves , anyu 79. Mindketten csak a rosszat látják mindenben amit áttolnak ránk. Már félek még nevetni is, mert biztosan történik velük utána valami rossz. Nem bírjuk, már egymással sem tudunk beszélgetni semmi másról mert valamelyikükkel mindig történik valami. Segítségre nem számíthatunk. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ha esetleg próbálunk beszélni velük erről, a válasz csak az, hogy kinek mondja , meg jobb lenne nem élni. Mit lehet olyat mondani, amivel nem bántja meg az ember de észreveszik hogy mi már szinte nem is létezünk a munkán kívül? Köszönöm.

Jó napot kívánok! Nekem olyan problémám van, hogy mindig fáradtnak és rossz kedvűnek érzem magam. Az utóbbi időben a környezetem is észre vette. Nem tudom mit tegyek. Miért érzem így magam.
Válaszát előre is köszönöm!

Jó napot kívánok, egy 22 éves lány vagyok. A kérdésem az lenne, hogyan tudnék a szorongásomon változtatni? Gyerekkorom óta nagyon zárkózott, félénk voltam de főként az idegen, vagy csak kevésbé ismert emberek előtt úgy érzem nem merek beszélni, legyen szó akár rokonokról is. Már egészen kicsi koromtól kezdve ilyen vagyok, amikor vendégek jöttek hozzánk legtöbbször csak hallgattam. Az idő előrehaladtával ez engem egyre inkább csak zavar, hogy nagyon nehezen oldódok fel egy társaságban. Általános iskolában mindenki csendes lánynak ismert, de ott még ez egyáltalán nem zavart, elfogadtak és szerettek ilyennek és középiskolában is.
Nem szeretek mások figyelmének középpontjában lenni, kényelmetlenül és zavarban érzem magam, ha több ember előtt kell beszélnem, néha még akkor is, ha olyan emberek előtt beszélek, akiket ismerek. Viszont azelőtt, akivel bensőségesebb a kapcsolatom fel tudok oldódni. Nem tudok apróságokról csevegni, pláne nem ismeretlen emberekkel. Nem szívesen telefonálok úgy, hogy azt mások is hallják. Még egy baráti találkozó előtt is gyakran szorongok, ha tudom, hogy nagy a társaság és esetleg olyan emberek is jelen lesznek, akiket nem ismerek olyan jól. Azért igénylem a társaságot, nem szeretnék elszigetelődni.
A leggyakrabban a megszégyenüléstől félek. Sokszor azért nem beszélek, mert félek, hogy elpirulok. Ami a legtöbbször így is van, ez rettenetesen zavar. Nagyon sokszor szerettem volna már ezen változtatni, de úgy érzem egyedül nem megy. Tudom, hogy a javulás felé vezető út az, ha szándékosan keresem az olyan szituációkat, amikor beszélnem kell, és nem elkerülni ezeket. Számtalanszor elhatároztam egy-egy ilyen találkozó előtt, hogy most felszabadultabb, nyugodtam leszek, többet beszélek. Fejben sokszor elgondolom, hogyan is kellene, és úgy érzem menne is, de mikor éles helyzetbe kerülök egyszerűen képtelen vagyok úgy viselkedni és beszélni. Sokszor mintha azzal sem lennék tisztában, hogy bizonyos dolgokra, hogyan reagáljak. Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy én is olyan legyek, mint más kicsit meg kellene játszanom magam.
Ezt a viselkedésformát nálam nem múltbéli sérelmek vagy egyéb lelki okok váltják ki, ettől függetlenül úgy gondolom nem vagyok reménytelen eset és nagyon szeretnék ezen változtatni. Ugye ezt felreértik sokan és idegesitő tudok lenni az olyan embereknek akik lazák és beszédesek. Sokszor nem értik a vicceimet se. Sokszor nem érzem magam elég okosnak sem ahhoz, hogy hozzászoljak dolgokhoz amiről épp beszélnek mások és inkább hallgatok. Tudom, hogy ez tőlem függ, hogy hogyan fognak látni mások de én magam miatt szeretném ezt megváltoztatni, nem más miatt. Előre köszönöm. Üdv.:)

Tisztelt Dóra!

Azzal a panasszal fordulok önhöz, hogy utóbbi időben nagyon megnövekedett az egy nap alatt elvégzett önkielégítéseim száma. Ez szám szerint nagyjából 5-6 alkalmat jelent naponta. Kezdem azt érezni, hogy nem elég a pornó, mindig próbálok ingerületgazdagabb pornófilmet találni, és egyre kevesebb idő telik el 2 önkielégítés között. Nem volt sose barátnőm, és egy éjszakás kalandom sem, nekem ez a szerencse nem adatott meg, sosincs sikerem a lányoknál.
Szeretném szíves segítségét és tanácsát kérni, mit tehetnék túltengő szexuális vágyaimmal szemben.
Egy prostituált lefizetése esetlegesen csökkentheti a túlfűtött vágyam? Gondolom csak egy időre nyújtana megoldást.
Mit tegyek?
Várom válaszát köszönettel,
Orosz Norbert

Tisztelt cím!

Már 1 éve vagyok egyedul a volt párom 5 év után elment Írországba szakítottunk. Volt egy srác akit látásból ismerek a munkából kifolyólag már jó ideje tetszik nekem volt hogy rámosolygtam de semmi reakció gondoltam nem tetszem neki. Vízöntő elég zárkózott típus nincs senkije mindig egyedül sétál az utcán és otthonról dolgozik. Regisztráltam a Tindere és megláttam fent van bátortalanul lajkoltam a rendszer pedig kiírta hogy ő is lájkolt engem. Eltelt 2 nap és olyat csináltam én felénk amit soha rairtam. Leírtam neki hogy egy városba lakunk látásból ismerem hasonló az érdeklődesi köröm és szívesebben megismerném jobban. Válaszolt is a Tinderen reggel nem olvastam mindjárt erre bejelölt a Facebookon pedig nem is tudta a család nevem mikor visszajeloltem írt is hogy mennyire örül hogy megkerestem emlékszik rám már akkor is nézte hogy ki ez a csinos lány 1 órát beszélgettünk aztán este is rám írt mondta hogy elmehetnenk valamikor sétálni. Mondta hogy elfoglalt Szakfordító egy könyvet fordít. Mondta hogy szerdán ír nem írt csütörtök se akkor láttam este hogy fent van a Massengeren megkérdeztem hogy hogy van válaszolt hogy már akrt írni de nagyon elfoglalt majd ír péntekén vártam de nem írt csak szombat akkor 1 órát beszélgettünk mondta hogy egy könyvet fordít a határidő szerda és szerdán jelentkezik eltelt 5 nap és nem ír! Most mit csináljak?
Nem akarok erőszakos lenni? De megőrülök hogy nem ír nagyon tetszik nekem és mivel egy kisvárosba élek rajta kívül nincs is nagyon férfi a korosztayomba 36 éves vagyok és nincs gyerekem házas se voltam még ő se!
Kérem segítsen!
Felejtsem el vagy megint írjak rá mit tegyek?

A párommal a családi házuk tetőterében lakunk ősz óta. Az also szinten a párom édesanyja lakik akivel sajnos előfordulnak konfliktushelyzetek. A felújítás során arra kényszerültünk, hogy mind együttlakjunk ez engem nagyon megviselt.A páromék szülei adósságokat halmoztak fel és a mai napig ezt nyögik azóta pedig olyan a ház mint ahol megállt az idő. Az anyósom pedig minden kacatot felhalmozott amitől képtelen megválni. A garázs és a tetőtér is borzalmas állapotban volt. A párommal többször takarítási akcióba kezdtünk rengeteg lomot elszállítottunk a közeli hulladékudvarba. Az anyósom olykor ezekre nagyon hevesen reagált és nem tetszését fejezte ki. Minket pedig nagyon fusztrált az, hogy a munkások nem tudnak haladni aa felújítással hiszen a lomot egyik helységböl a másikba hurcoltuk ugyanis kidobni nem lehetett semmit.A másik problema, hogy míg én nsgyon is önálló szeretnek lenni az anyósom ezt a folyamatot teljesen ellehetetleníti. A páromat is úgy kezeli mint egy gyereket peldaul a ruháját kikészítette reggelente, engem hivogatott, hogy a hűtőbe hol találom meg amit főzött. Ezek mind kedvességből és jószándekkal történő dolgok de engem az őrületbe kerget velük. Mióta felköltöztünk ez a helyzet sokat javult de ígyis rengetegszer felszaladt hozzánk mert unatkozott vagy szüksége vlt valamire. Amikor új bútort hoztak nekünk hazajött a munkahelyéről mert annyira látni akarta. Én meg úgy èreztem, hogy semmi intimszféránk nincs. Mikor ezt felhoztam neki, hogy limitáljuk már a találkozásokat nagyon megsértődött és azzal érvelet, hogy ha baja lesz majd ne nézzünk rá, felőlünk meghalhat. Ez a reakció elgondolkodtaott, hogy 50 évesen ennyire ránk van utalva akkor majd mi lesz később. Kicsit félek ettől is, hogx mi lesz hiszen a gyereknevelésben is biztosra veszem, hogy a kéretlen tanácsait hallgathatom.
A párommal is sokszor átrágtuk már ezt a témát és hálás vagyok neki mert nagyon megèrtő és mellettem áll. Az anyukájának próbálja mondani, hogy kicsit változtasson de tart attól, hogy megsértődik. Én már inkább nem mondom neki a problémákat mert legutóbb mikor beszéltünk csak olaj vllt a tűzre.
En sem tudom, hogy kommunikáljam le a gondokat mert sehogyse jó. Amikor szavakkal próbáltam akkor sírás lett a vége. Utána csak fejeket vágtam, elvonultsm( tudom ez gyerekes) aztán nagy nehezen összeszedtem a bátorságom es elmondtam a sérelmeimet. 1 hétig nem szóltunk egymáshoz.
Nekem minden vágyam a magánszféra ahol nem mászik bele senki a képbe es csak ketten vagyunk a párommal. A lakásunkbsn teljesen jól elvagyok mondhatni különbejáratú de kicsit beárnyékolja a helyzetet, hogx az anyósom spájznak használja az előteret mert máshova nem tud pakolni. Ez pedig számomra zavaró, hogy olyan picike az az előtér és vagy a sok cipőjükbe esek el vagy az almás ládába mikor valahonnan hazajövünk.
A másik gond, hogy a pincelejárat a lépcsőnk alá nyílik és sokszor az anyosom ezen kersztül kommunikalt a parommal. Konkretan kinyitotta az ajtót és felordított. Míg együtt laktunk az ő főztjet ettük de valamiért azóta se tud ezzel leállni és minden hétvégen küldené nekünk a levest vsgyis a kisfiának. Én már ezt jeleztem, hogx ne tegye de falrahányt borsó. Nem szeretném ha az az állapot ami lent uralkodik egy picit is felkerüljön hozzánk.valószínüleg emiatt idegesít az, hogx a fagyasztónkba is hordja fel a húsokat amiket megvasarol mert ő nem tudjs hova rakni.
Rosszul erzem magam mert nem rossz ember az anyósom de így már nagyon meggyűlöltem hogy mindig belengi a családi fészkünket. Közben meg tudom, hogx mennyire boldog, hogy elindultunk az életbeb és nem szeretne kimaradni az életünkből. Egyedül van és szeretne társaságot én ezt megértem de a mi függetlrnségünk sínyli ezt meg? Viszont néha már tényleg teher mert pl Sokszor a parom viszi el dolgozni es termeszetesnek veszi ha uzen a fia ugrik. Hálás vagyok neki hogy engedte, hogy itt lakjak meg sokat beszélgettünk és mindig jót akar nekünk de engem ez feszélyez, hogy minden lépésünk figyelve van. Ha kimegyünk a házból én nem jelentkeznék be, hogy anyuka 1 órára elmegyek ide majd jövök viszont ő elvárná. És a fiara is megsértődött, hogy nem nézett rá mikor itt volt a testvérr( kb 2 hetente jönnek látogatóba)

A párom testvére egy külön történet.vele kapcsolatban a fő problémám, hogy irigy vagyok. Jelenleg is egyetemre járok (6év) és ha le is diplomázok nem fogok sokat keresni. A parom testvére 3 éves fősulit végzett azóta egy hotelben recepciós nyelvvizsga nélkül. 3 éve közel 200 ezreket keres halad előre. Mivel szinte egyidősek vagyunk én sokszor lemaradva éreztem magam. Hiába ösztöndijat kaptam az semmire nem volt elég. A párommal hétvégente találkoztunk es ha hetköznap felhívtam mindig vagy az anyját vagy a tesóját kellett vinni valahova. Egy idő után eszrevetzem, hogx idegesíteni kezdett ,jogy viszi őket valahova. A hétvégéken ha mi ketten mentünk valahová a család főleg a testvère automatikusan meghivottnak érezte magát. Egyik nyáron családi nyaralást terveztek de momdtam a páromnak, hogy ezt felejtsék el nagyon gyorsan. Azt a kis időt amit együtt tudunk lenni nem velük akarom eltölteni.

Na és ennek ellenére az együttlakásra rábólintottam.. képzelheti, hogy mennyire reménytelenül éreztem magam. Ma már másképp tenném de sajnos a hitel miatt a valóság hidegzuhany: 8 évet biztos ígx kell leélnünk. Néha vannak jobb időszakok, de olykor rámtör ez a nagy tehetetlenseg erzes es remenytelenseg.

Jónapot!
8évet éltünk a párommal.Ő 58 éves, kB4 éve merevedési zavarai vannak. Végig jártunk mindent, de lelki eredetű. Most odáig fajult a dolog hogy el költözött, nem bírja tovább. De tudom hogy szeret. El vesztette a józan itélő képességét.Javasoltam magukat de ő nem hisz semmiben. Mindenbe a rosszat látja.Tanácstalan vagyok hogy engedjen el?Vagy menthető? Az az igazság a potencianővelők is nem nagyon segítettek a helyzeten.Soha nem éreztettem vele,de lehet túl sok voltam. Egyszerűen felrugott mindent. Nemtudom hogyan tovább.
Köszönöm ha válaszol!
Tisztelette:Éva