Kedves Virág!

36 éves, egyedülálló nő vagyok. 20-tól 30 éves koromig két hosszú kapcsolatban éltem, viszont amikor a másodiknak vége lett, hosszú évekig nem szerettem volna senkit magam mellé, nem azért, mert bármiféle traumatikus élményem lett volna, csupán szerettem volna kiélvezni a “szingli lét” szépségeit. Bár kevés partnerem volt (igazából nem nagyon volt kedvem ismerkedni), nagyon élveztem a teljes önállóságot és egyedüllétet, nem vágytam komoly párkapcsolatra. Ez körülbelül az utóbbi két évben változott meg, el is kezdtem ismerkedni, és több olyan férfival is találkoztam, akit el tudtam volna képzelni társamul. Azonban egy ponton az ismerkedés vagy megszakad, vagy éppen csak beindul, és egyszer csak vége lesz. Félek kimutatni az érzéseimet, de tartok attól is, nehogy látszódjon esetleg rajtam, hogy ha nagyon szimpatikus a másik fél, és vágynék rá, hogy továbbfejlődjön a kapcsolat (ez utóbbit lehet, hogy csak én érzem, erre vonatkozó visszajelzés nem érkezett mindezidáig). Nagyon hasonló típusú férfiakat vonzok: olyanokat, akiknek a szülői mintájuk nem megfelelő számukra, és ezen próbálnak túllépni, de nem igazán megy nekik, mert nem tudnak megállapodni, elkötelezni magukat, pedig valójában erre vágynának és családra, gyerekekre. Az én szülői mintám sem tökéletes: édesanyám borzasztóan elnyomja édesapámat, így az apaképem gyakorlatilag nulla, nem tudok felnézni rá sem emberileg, sem férfiként. Ugyanakkor megértettem és elfogadtam, hogy mindez miért alakulhatott ki így. Még ha sokszor érzem is úgy, hogy nem tudtak “jól” szeretni, tudom, hogy a szeretetük és tudásuk legjavával neveltek.

A férfiaktól mindig pozitív visszajelzéseket kapok, mind külsőre, mind belsőre vonatkozóan, és a találkozások alkalmával biztosan érzem, hogy ez tényleg így is van. Ráadásul valahogy sikerül mindig “rokon lelkekkel” találkozni, akikkel sok közös témánk akad, és nem a felszínes társalgások a jellemzőek.

Nagyon családcentrikus vagyok, szeretnék gyerekeket, de elfogadom azt is, ha valamiért ez nem adatik meg, tehát nem szorongok ettől, emiatt ez nem is gondolom, hogy nyomást helyezhet a férfiakra. Ugyanakkor nem tudom, hogy mi lehet a gond, hogyan tudnék kilépni ebből az ördögi körből, amibe mindig, újra és újra belesétálok. Foglalkozom önismerettel, pszichológiával, jógázom, meditálok rendszeresen. Valami miatt mégsem szakad át a gát, és nem jutok egyről a kettőre a férfiakkal.

Merre kellene elindulnom?

Köszönöm a segítségét és a válaszát,
Emma

Üdvözletem! Szeretnék tanácsot kérni mit tehetnék. Úgy alakult, hogy 20 évesen férjhez kellett mennem. Terhes lettem. De azt hiszem meg bántam. A férjem nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Januárban megszületett a pici fiam, de a férjem nem akar változni. Mindig csavarog mászkál alig van itthon, ha szóvá teszem neki áll feljebb, hogy neki ez jár. Kérdeztem tőle, hogy ugye vasárnap itthon leszel velünk, mondta hogy igen itthon. Erre tessék nem elment. Én meg megint maradtam egyedül a babával. Mit tudjak tenni, hogy erről leszoktassam vagy rá vegyem, hogy legyen velünk. Mit fog látni a gyerek,hogy apa sose nincs itthon? Kérem segítsen. Kezdek belebetegedni, hogy engem mindig egyedül hagy hogy mindig magam maradok. Nagyon fáj a lelkem. Szívem szerint elmennék, csak nincs hova és nincs miből. És a kis fiam a legfontosabb neki család kell. Inkább tűrök, csak nem tudom meddigbírják az idegeim. Mikir érti meg a párom hogy nekünk ő kell? Hogy legyen velünk? Az én helyzetembe mért nem gondol bele? Köszönöm szépen a választ vagy legalább azt, hogy letudtam írni és kiönteni magam

Kedves Cintia

Röviden meg fogalmazom mi bánt nagyon.
6honapos kismama vagyok.
A párommal van a baj.
Féltékeny, önző, egyáltalán nem érzi át az én allapotomat.
Állandóan a sex és semmi más a téma.
Tegnap meghívást kaptam egy barátnőmhöz mert születésnapja volt.
Hát kaptam itthon hideget az biztos.
A féltékenysége megöl.
Nem részletezem de a legdurvabb féltékenység.
Lelki terrorban és luxus börtönben tart.
Nem élvezem a kismama szerepet mert állandóan lelkileg bánt.
Gondolkodom hogy el hagyom, pedig szeretem de nagyon nem vagyok jól.
Köszönöm
Molnár Krisztina

Élhet valaki bántalmazó kapcsolatban önmagával? (Folytonos szóbeli, olykor hangos szidalmazás áldozata vagyok a belső énemtől. “Gyűlöllek” ez fogak közt szűrt a szó az, amitől nem tudok szabadulni)

Egyfojtaba a hűtőszekrény lesem hogy nem kapcsol ki mikor kikapcsol meges több ideig áll akkor azért képes vagyok egész éjjel ébren lenni hogy figyelem mi történik a hűtővel tudom hogy ez már betegség de egyszerűen nem tudom mit kezdjek magammal Én Nagyváradi lakos vagyok és nem tudom kihez tudnék fordulni itt akivel magyarul meg tudnám beszélni. Ezért gondoltam hogy tudna valami tanácsot vagy kezelés ajánlani. Nagyon szépen köszönöm
És elnézést a zavarasert

Mindenki ért valamihez csak én nem, és képtelen vagyok változtatni?
Gyerek koromban is le voltam maradva, tehát a kortársaim csináltak valamit, szerelgettek, autókhoz értettek, fociztak, foglalkoztak valamivel, én már akkor sem csináltam semmit, csak ami kötelező volt.
Most felnőtt koromban sem változott semmi. Nagy nehezen leérettségiztem azóta szenvedek az életben. Néha találok valami betanított munkát, ott hagyom munkanélküli leszek. Utána megint találok valamit. Olyan munkától félek ami kicsit is bonyolultabb, és felelősséggel jár és a kudarcot kerülöm.
Fogalmam sincs miért lettem ilyen. Nézem, olvasom egyesek milyen sikereket érnek el. Szakmai siker, nyelvvizsga, diploma.
Belőlem mintha az akarat hiányozna. Képtelen vagyok végigjárni egy utat ami a célhoz vezet. Szorongás, kétely, döntésképtelenség, feladom, újrakezdem, abbahagyom, kifogások, öngyűlölet. De leginkább bele sem kezdek.
Felnött férfi létemre anyámék tartanak el. Nem akarok egész életemben eltartott lenni. De képtelen vagyok funkcionálni az életben.
De mindig gondom volt a cselekvéssel, amikor csinálni kellett valamit, szerelgetni technika órán. Mindenki olyan ügyesen csinálta én meg csak lestem a másikat.
De mindig sikerült, csak erős szorongás és dermedtség érzés volt bennem. Bár előfordult, hogy az enyém sikerült a legrosszabbul és titkoltam.
Ha megkérhetem, örülnék egy olyan válasznak, hogy ez milyen probléma, elakadás lehet.
Én a tanult tehetetlenségre gondolok.
Kétszer megbuktam az autóvezetési vizsgán és már nem is próbálkozok, legfejebb “majd”. Órákon is folyton ügyetlenkedtem.
Életképtelen vagyok a többi emberhez képest. Küzdenek a céljaikért, nem adják fel. Én már ott tartok hogy céljaim sincsenek, csak vegetálok.
Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek aki nem tud járni.
Keményen szenvedek az életben. Ez magával vonzza azt is, hogy az emberek is elkerülnek, főleg a korombeli nők. Hatalmas sikerélménynek éltem meg, hogy sikerült összehoznom pár egyéjszakás kalandot magányos asszonyokkal.
Ha például el kezdenék tanulni egy szakmát, nem elég csak a kötelezőt csinálni és bejárni órára, hanem oda kell tennem magam, képezni magam, gyakorolni. Manapság az se elég, ha az ember szerez egy diplomát,levizsgázik, azon felül is oda kell tennie magát. Bár én nem hiszem hogy dogok diplomát szerezni.
Valamiért undort kelt bennem ez az egész munka, tanulás. Az ember alapvetően szeret megtanulni új dolgokat, én valamiért nem.
Már ott tartok, hogy kisérletet tennék a leszázalékoltatásra.
Most is találtam munkát, a munkakereséssel nincs gond, mert bármi egyszerű tevékenységet elvállalok. De semmi kedvem hozzá. Én csak szeretnék megélni, valahogy elköltözni a szülőktől és egy albérletet fenntartani. De nem bírok elköteleződni egy munkahelyen, a beilleszkedéssel is problémáim vannak. Bár lehet ez is csak kifogás.
A társadalmi elvárások is nyomasztanak. Éljek külön a szülőktől, legyen munkahelyem, párkapcsolatom, majd késöbb gyerekek. Ha nincs semmim akkor szégyelnem kell magamat és jönnek az ítélkező, kirekesztő emberek.
Emiatt már nihilista életszemléletem fejlődött ki, és a társadalom az ellenségem.
Minek csináljak bármit is, mind a föld alatt végezzük.

Üdvözlöm!
12év után szakított a párom. Távkapcsolatban éltünk. Azt mondta már semmit nem szeretne. De nem akar elveszíteni mint barátot.Szeretne találkozni is velem. Mindig kihangsúlyozza, hogy csak barát. De ha bármelyőnknek lenne valaki az életében akkor is barát szeretne lenni, segíteni szeretne ha kell. De mint barát.Mindig kihangsúlyozza.De napi szinten írogatni beszélni szeretne velem. Nem értem miért? Most elhagy, de nem akar elengedni, vagy miért lehet ez így?Tudja hogy én nagyon szenvedek.Direkt azért esetleg?
Köszönöm válaszát!
Köszönöm válaszát.

Sportoló voltam.csak a család és a sport érdekelt.ám jött egy törés az életemben és a pohár után nyultam.rövid ideig sikerült vissza térnem a normál élethez.de egyre többet iszom mostanában.nem találok motiváciot sem hogy alkohol nélkül legyek

Szép napot! Párkapcsolati problémában szeretnék tanácsot kérni. Négy hónapja vagyok együtt párommal, három hónapja együtt élünk, a karantén miatt. Előtte egy baráti körben haverok/ismerősök voltunk. Úgy érzem, nem illünk össze. Kedvelem a nyugodt emberek társaságát, míg a párom gyakran feszült, és ordibál, dühöng váratlanul. Nekem világmegváltó terveim vannak, szinte megszállottja vagyok művészeti munkámnak, míg Ő üldögél, szíve szerint egész nap csak lazulna, tévézne. Ez engem zavar, úgy érzem, sok időt rabol el tőlem is, és viselkedése által nem igazán motivál. Miért vagyunk együtt még? Részben azért, mert nem vagyok képes megbántani Őt, sosem igazán tudtam szakítani. Mindig a másik féltől vártam, hogy küldjön már el engem. Néha attól is félek, hogy csak rosszabbat találnék később, mert ezelőtt sokkal rosszabb párkapcsolati próbálkozásaim voltak. A magányt viszont nem bírom hosszú távon elviselni. Sosem unatkozom, lekötöm magam, ám félek az egyedülléttől. Néha jól érezzük magunkat együtt. Ha csak napi 1-2 órát kéne találkoznunk, működhetne ez a kapcsolat, de komolyabban úgy érzem, nem erre vágytam/vágyom. Mit tegyek? Köszönöm a választ: Tünde.

Nem tudom mit csináljak mert félek magam menni valahova es van mas problémam is depresszió , párkapcsolati problémam is van

Az én történetem ott kezdődik hogy körülbelül 3 hónapja egyik este belázasodtam a semmiből. Olyan pánik fogott el hogy a korona hogy gondoltam lefekszem aludni erre úgy elkezdtem szédülni meg rettegni hogy elájulok hogy szinte egész éjszaka fent voltam, csak ülve volt jó és akkor is hirtelen levert a víz aztán fáztam nagyon és ment a hasam. Ez másnapra szinte teljesen eltűnt. Utána 2 hónapig teljesen “tünetmentes” voltam. Erre körülbelül 3 hete párom ismét rosszul volt és mondta hogy hívjam fel az ügyeletet. Akkor is akkora pánik kapott el hogy hirtelen éreztem hogy a pulzusom az egekbe, azóta pedig napról napra rosszabb. Kezdődtek azzal hogy nagyon rossz kedvem volt és rossz közérzetem, pluszba rettegtem hogy elájulok és hogy megőrülök hogy ügyeleten is voltam mert egyszerűen nem bírtam tovább, össze roppantam. Utána pár napig nagyon nagyon rossz volt, szó szerint bőgtem és üvöltöttem a párommal hogy elfogok ájulni olyan szintű rettegés fogott el. Csak akkor tudtam megnyugodni hogy ha beszéltem az exével aki asszisztensnek tanul. Mert valamiért úgy érzem hogy ha orvossal beszélek vagy valakivel akinek köze van hozzá megnyugszom. Az esküvőmet is tönkre tette, mindennél jobban vártam, örültem hogy jön erre előtte pár nappal minnél jobban közeledett annál nagyobb pánik volt rajtam. Mostanában pedig iszonyatosan rossz a közérzetem, bármi kis apró tünetet észre veszek magamon elfog a pánik hogy Jézusom mi lehet az???? És egyszerűen semmi nem tud boldoggá tenni,akármire gondolok előjön. Legyen az egy nyaralás gondolata, étel, mosogatás akármi. Enni nemtudok kb semmit jóízűen pedig már nagyon éhes vagyok.Néha elkap a hirtelen melegség és félelem az ájulástól. És pánik hogy megőrülök. Nagyon tanácstalan vagyok hogy nyugtatók nélkül hogy tudnám ezt legyőzni

Kedves Ádám,
Múlthéten egy hirtelen nagyon meleg napon egy bevásárló központban hascsikarás tört rám és meg kellett látogatnom a mellékhelyiséget. Sajnos korábban is fordult már elő ilyen,ezért az ettől való félelmem mindig is meg volt. Reggelente híg a székletem, idegesnek érzem magam ,nem bírok enni és nem is merek nehogy a munkahelyen is rám törjön a hasmenés. Reggel korán felébredek és szinte egyből érzem hogy mennem kell.Kerülöm a zsúfolt helyeket,itthon érzem magam csak biztonságban. Baráti találkozókat lemondok. A munkahelyen igyekszem tartani magam,de nagyon nehéz.Fáradtank,kimerültnek érzem magam. Ez a szorongás már elég hosszú ideje tart ,hol jobb és hol rosszabb.
Mit tudna tanácsolni? Köszönöm a választ.

Kedves Online Pszichológus,

úgy érzem, segítségre van szükségem, egyedül nem tudok megbirkózni a problémámmal.

A férjemnél tavaly novemberben csigolya összeroppanást diagnosztizáltak, mostanáig sikerült odáig eljutnunk, hogy valószínűleg rák, prosztatarák okozza. Sajnos az első pillanattól kezdve elutasít minden segítséget. Elutasította a magánorvos igénybevételét, ezért tartott ilyen sokáig a diagnózis (7,5 hónap), a prosztata biopszia eredményére még mindig várunk. Csontbiopszia eredményünk van január óta, az sajnos rosszindulatú daganatot mutat.

A teljes elutasításba sajnos beleértendő az evés, ivás, alapvető mozgás is. Csak fekszik hónapok óta a fájdalomra hivatkozva, nem eszik, nem iszik, csont soványra fogyott, már szinte teljesen mozgásképtelen, az izmai elsorvadtak. És továbbra is elutasít mindent, főként az evést, ivást.

Nemrég végtelenül legyengült állapotban vitte a mentő kórházba, bent volt két hetet, valamennyire javítottak az állapotán. Egy hete itthon van, ugyanúgy nem eszik, nem iszik, az állapota rosszabb, mint amikor bevitte a mentő.

Az én problémám az, hogy semmilyen módon nem tudok rá hatni, nem érdekli, nem hatja meg semmi. Hónapokkal ezelőtt lefeküdt és várja a halált, kommunikálni vele képtelenség, minden percét a saját magával való foglalkozás tölti ki.
Én állandó önváddal, bűntudattal élek együtt, ami már engem is teljesen felőrölt. Tudom, hogy nem lehet többet tenni, mint amit megteszek, tényleg a lelkem kiteszem, mindent megveszek, megfőzök, minden megy a kukába, hiába könyörgöm sírva nap mint nap az evésért, ivásért.
Bűntudatom azért van, mert mindig azt érzem, hogy türelmesebbnek kellene lennem, de ennyi idő után már nem tudok. Csak azt látom, hogy hónapok óta rajtam van az életünk minden terhe, plusz helyt kell állnom a munkahelyemen, ő pedig nemhogy nem küzd, nem harcol, de még csak együtt sem működik velem a gyógyulása érdekében.
Látványosan szenved, hangosan jajgat, folyamatosan, amitől egy idő után elveszítem a türelmem, rákiabálok, mert úgy érzem, tudatosan tette ezt magával, tudatosan építette le magát ilyen állapotúra. Ilyenkor kiborulok, vádolom magam a türelmetlenségem miatt, amiatt, hogy várom a hétfő reggelt, hogy mehessek dolgozni, ne kelljen ezt az önpusztítást látnom, ne lássam a szemében az örök elutasítást, a folyamatos ellenállást mindennek, amit mondok, teszek vagy kérek tőle.

Néha azt mondja, meg akar gyógyulni, de semmit nem tesz érte, máskor, többnyire azt, hogy nem érdekli az egész.

Nem tudom, mit tegyek, nekem már minden eszközöm elfogyott. Tudomásul kell vennem, hogy kénytelen vagyok végignézni, ahogy elpusztítja magát, hallgatom a hangos jajgatását, egyre tehetetlenebb, nehezen bírom emelni, mozgatni is már.
Sajnos nincs segítségünk senki, egy ápolót küldött a háziorvos, aki hetente két infúziót beköt, ennyit elfogadott a férjem. De ez nagyon kevésnek tűnik amellett, hogy az ételt-italt teljes mértékben elutasítja.

Segítsenek kérem, mit tegyek, hogy ne érezzem magam folyamatosan rossznak, türelmetlennek, el tudjam fogadni, hogy a meghalás mellett döntött, és végig tudjam ezt úgy csinálni, hogy ne veszítsem el a munkahelyem, ne legyek örökké fáradt, kimerült, el tudjam végezni mindazt, ami teljes mértékben rám hárult már hónapokkal ezelőtt.

Az sajnos kizárt, hogy a férjem pszichológus segítségét vegye igénybe. Mindig hajlamos volt a depresszióra, mindig könnyebbnek érezte azt, hogy lefeküdt és sajnálta magát, megvárva, míg én megoldom a problémát, ennél jóval jelentéktelenebb helyzetekben is.

Nekem kellene valamilyen módon több erőt, türelmet gyűjtenem, és megbocsájtanom neki azt, hogy idáig juttatta magát a mindent elutasítással. Ha már ezért nem éreznék iránta dühöt, nem tartanám magam annyira rossznak…gondolom…

Köszönöm szépen a segítségüket!

Üdv.Január vége óta szerintem ok nélkül kül vagyunk szerinte a közös gyerekünk ellene nevelése miatt,ami nem.igaz természetesen.a gyerek miatt ügyvédjével láthatását is rendezni akarja, nő napkor anyáknapján felköszöntött ami szerintem nem.volt kötelező. Mult héten is itthon volt találkozunk havonta küldött multheten a gyerekkel közös fotót is magáról,mondtam beszéljük meg benne volt de csak viberen irogattunk vegül olyan volt mint regen a beszélgetése,azért nem akart személyesen beszélni,mert attól tartott ,hogy nem.bírna magával és lenne valami ami neki sem.lenne jó mivel nem.döntött mit akar még. Nem.tudja január ota mit akar,idő kell neki és össze van zavarodva. Sokszor volt olyan mint rég mikor együtt volt velem.nincs senkije azt mondja. Van egy másik lanyom is nem tőle neki is hoz dolgokat azóta is ami szintén nem kötelező lenne mostmar neki. Féltékeny típus.tudna ebben segíteni,hogy újra párom legyünk?és csak én ő nem venne ebbe a terápiában részt. Máskor is voltunk hónapokat külön lehett volna más nekem helyette azóta emlegeti és féltékeny rá!

Azt érzem, hogy mindig feszült vagyok és görcsös, mintha állandóan ott lenne bennem egy gátlás az élet szinte minden területén. Régóta jelen van ez, de mostmár egyre zavaróbb ez nekem. Rengeteg helyen olvastam utána, hogy hogyan tudnám ezt leküzdeni, vagy hogy mi is lehet a valós oka ennek az egésznek. Arra jutottam, hogy mindig is érzékenyebb típusú ember voltam, akinek egy szó vagy tett sokszor jobban fájt, mint másnak. Mindig azt gondoltam, hogy erős vagyok lelkileg, mert felálltam és össze tudtam szedni magam a nehezebb időszakok után. De most mégis azt látom, hogy sok gátlás keletkezett bennem. Tudom, így utólag, hogy többet foglalkoztam mások véleményével, mint amennyit kellett volna. Tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes ezen változtatni. És ezt nagyon meg is szeretném tenni, csak azt nem tudom, hogy hogyan is lehetne ezt.. Leküzdeni a gátlásaimat, teljesen felszabadultnak lennem…
Túlgondolós típus vagyok sajnos, nagyon rá tudok görcsölni a dolgokra, és volt példa arra, hogy ez fizikai tünetekben is megjelent (pl. hányás, orrvérzés)..
Neheztel az is, hogy mindig jól szeretnék teljesíteni, magasra helyezem a lécet magammal szemben, és sokszor ez visz előre, de nagyon vissza is tud ütni, amire volt már példa nem egyszer, és ilyenkor jön az önvád, hogy talán kevés vagyok vagy többet kellett volna tennem..
Én tisztában vagyok vele, hogy ez így nagyon ártalmas nekem, főleg hosszútávon. Látom ezeket a hibáimat, tudom, hogy miken kell változtatnom, és rengetegszer megpróbáltam, de úgy érzem sosem voltak igazán eredményesek. Emiatt is írtam most. Előttem még az élet és gátlások nélkül szeretnék minden egyes pillanatot megélni. Remélem kapok ehhez segítségét vagy néhány tippet.
Előre is köszönöm a választ.