Üdvözlöm!
Az lenne a problémám hogy van egy 5 éves kislányom aki egyszerű dolgokon kiakad (pl nem ő kapcsolja ki a tv-t, nem adott csak 1 puszit) és ebből akár 1 órás düh roham keletkezik. Vígasztalni, nyugtatni nem lehet mert annál jobban ordít.
A kérdésem az lenne hogy kell e külső segítségre szükség?
Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Pszichologus!
19 éves vagyok, és már gyerek korom óta szorongó voltam, mindig is többet féltem, aggódtam. 14 évesen lettem pánikbeteg, majd 1 év utná legyőztem. Rá 2 évre újra pánikbeteg lettem egy traumatikus esemény miatt, most azóta másfél év telt el kb. Pszichiáterrel kezdtem, és pszichologus 4 hónap segitségével a pánikbetegségem állíthatom gyógyultnak mert havi 1 roham vagy stresszesebb vagyok 2. Már csak az a problémám, hogy én időszakonként szédülök, nem mindig, és nem egész nap, de vannak napok, hetek mikor nem, de mikor stresszesebb időszakvan, vagy az időjárás miatt elkezdődik, de van, hogy csak úgy magától, egyszer csak. És a pszichologusom még régebben egy olyan diagnozist adott, hogy hipohondriás szorongásom van halálfélelemmel. És sajnos ő vele mondta, hogy elkezdünk egy pszichoterápiát,de nem kezdtük el.
Most az a bajom, hogy leirnám mik a tüneteim és az lenne a kérdésem, hogy ezek lehetnek e a szorongás tünetei: Szédülés a tömegbe, iskolába, autóba, buszon stb, szédülés hirtelen mikor reggel felkelek, erős szivdobogás (csak ha nagyon szorongok), hirtelen megszédülés feláláskor, a szédülés nem mindig forgó inkább bizonytalanság szerű, imbolygó, egyenesen végig tudok menni egy vonalon azzal semmi bajom sincs, eggyensulyom az rendbe van, vannak ájulás érzéseim is, de nem ájulok el ez főleg akkor van mikor annyira erősen szorongok főleg attol, hogy valami bajom van, rosszul leszek meghalok, hogy egy ilyen érzés jön rám, mint mikor pánikrohamom van, de gyengébben ugyan azokkal a tünetekkel, van, hogy elmegyek sétálni és ugy érzem, hogy elkezd imbolyogni minden, de legyőzöm tovább megyek elmullik,ezek elmulnak pl. Miután haza jövök az iskolából, haza érkezem, kiszálok az autóból, de otthon mikor vagyok nem akar elmullani, csak akkor sikerül mikor valamivel egy jó kb 30 percre eltudom terelni úgy a gondolataim, mint tegnapi nap, elmúlt nem foglalkoztam vele. Van, hogy ez miatt annyira félek, hogy halálfélelmem van, hogy nem fogom tulelni a mai napot. Ezeket a tünetek produkálom lassan 2 éve és most fél éve jobban érzem mióta abba hagytam az antidepresszánst és elkezdtem egy új iskolát. Az van, hogy már egy gyógyszerben sem hiszek, főleg a pszichiáterekbe, a frontinról sajnos nem tudok leszokni, de az egy időre csökkenti a szédülést, a pszichologus akinél voltam az pedig semmit, de semmit nem mond mit csináljak vele, terápiát nem kezdtük el, bármennyire kértem, mindig magáról beszél stb. Nem tudom, hogy mit tegyek, mit tudna tanácsolni? Az van, hogy ahol lakom Zalaegerszeg minden pszichologus foglalt hónapokig sehova nem tudok menni, a pszichiátriai pedig kizárva, mert ott nálunk csak gyógyszert adnak, terápiát nem, mivel ott dolgozik az eggyik családtagom. De nem is szeretnék oda menni, mert annyi javulás van, hogy hetekre, napokra ezek elmulnak.
A másik kérdésem az lenne, hogy ezek szervi baj tünetei nem lehetnek?
Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Doktor Nő!
Kislányom 7 éves, első osztályos.
Évek óta félt a kutyáktól, már-már pánikrohamot kapott, ha közeledő kutyát látott. (Komolyabb atrocitás nem érte kutyák kapcsán.)
Novemberben felkerestünk egy terápiás kutyákkal foglalkozó alapítványt. 4szeri kutyás terápia után elmondhatom, hogy megoldódott a kutyáktól való rettegés problémája. Simogatott meg azóta idegen kutyát, kóbor kutyával való találkozás sem viselte meg.
3 hete azonban valami megváltozott. Az eddig viszonylag jól alvó gyerekem nem tud elaludni.
Már mindent kipróbáltunk, nem tudja megmondani, hogy mi a baj, csak azt hajtogatja ülve, sírva, hogy nem tudok elaludni. Csak, ha mellé fekszik egyik szülő, leginkább apát hívja, de akkor pedig féléberen alszik, minden mozdulatra megébred és hirtelen olyan éberré válik, mintha eddig nem is aludt volna.
Órákon keresztül megy a huzavona, elköszönünk, megbeszéljük, hogy most már muszáj aludni. Látszólag megérti, lefekszik és 5 perc múlva kezdődik minden elölről.
Azt mondja nem fél semmitől, nem bántotta senki, szereti az iskolát stb.
Esti rutin megvan, meseolvasás félhomályban megvan, éjszakai fény világít, a hugával egy szobában alszik. Éjjel, ha kel, odamegyek.
A kérdésem az lenne, hogy a kutyáktól való félelem megszűnése és a jelenlegi nem alvásnak lehet köze egymáshoz?
Beszéljünk a dologról? Faggassuk, hogy miért nem akar aludni? Vagy csak álljunk mellette és legyünk következetesek abban, hogy a saját ágyában kell aludnia? Folytassuk a kutyaterápiát?
Kérem adjon valami ötletet, hogy mit tegyünk.
Várom válaszát!
Üdvözlettel: egy aggódó anyuka

Tisztelt Pszichológus,

Feleségemmel 5 éve vagyunk házasok és van 2 gyermekünk. 2 és 3 évesek. Házasságunk nagyon nehéz helyzetben van. Felesègem édesapja elvesztését követően arra a döntésre jutott, hogy válni szeretne. Régóta nem boldog már a kapcsolatunkban.
A rengeteg párterápia és végnélküli próbálkozásaim ellenére az álláspontja változatlan. Nemrég kiderült, hogy kapcsolata van valakivel ami nemsokkal az édesapja elvesztése után kezdődött. A harmadik fél sokkal több támogatást és segítséget nyújtott neki mint én. Már nem talalkoznak szemelyesen egy idelye, de napi szinten beszélnek telefonon. Feleségem úgy érzi szerelmes belé és ő boldoggá teszi.
Részemről még mindig folytatni szeretném a kapcsolatot, és megpróbálni helyrehozni, de mint irtam feleségem hajthatatlan.
Abban szeretném véleményét kérni, hogy az új kapcsolat milyen hatással lehet a gyermekekre? Ha válásra kerül a sor a gyermekek szinte biztosan az anyánál kerülnek elhelyezésre és ő folytatni szándékozik a megkezdett kapcsolatot. Sokat olvastam a témában, de konkrét választ nem találtam. Egy ilyen hirtelen változás, ilyen fital gyermekeknél milyen hatással lehet rájuk és a kapcsolatukra a szüleikkel?

Tisztelettel
Janos

T:Dr!
39 évesen több mint 10 éve szingli vagyok.
Mindig olyan pasik tetszenek,akik elérhetetlenek. Viszont,akik számomra csúnyák nekem nem jönnek be.Még nekik én igen.
Igaz hogy mondják rám hogy szép vagyok,de szép pasi sosem vesz észre.Mindig csak a pláza macskáknak van ilyen.Sosem kellettem még olyan srácnak,férfinek aki nekem bejön.
Mindig csak a nálam,rangon aluli akik biztonságot adnak minden lánynak. Nem értem ,mi bajom lehet?
Miért nem tetszek,egy sportos kigyurt férfinek?

Nyugtatozom es elvonasi tuneteim vannak ha nincs es ongyilkossagi gonsoktaim vannak

Szép napot!
Szeretném az elején kezdeni: jelenleg 2. osztályos gimnazista vagyok, a külvilág számára egy kedves, okos srác. Általában mindenkivel megtalálom a közös hangot, szinte nincsen olyan ember az iskolában akivel nem beszélgetek szívesen, emellett aktívan részt szoktam venni különféle programokban is. Azonban, ez az egész csak egy álarc számomra.

Már felsőosztályos koromban mondtam édesanyámnak, hogy magántanuló szeretnék lenni de mindig csak legyintett miszerint nagyon fontos a közösség. Eme álmom mai napig nem nyugodott le, sőt egyre inkább csak fokozódik.
A valódi közösségi életemet tekintve szörnyen magányos vagyok, bár vannak olyan emberek akikkel napi szinten beszélek és hosszú időre visszanyúló közös múltunk van, mégsem tudom velük megosztani a gondolataimat vagy az érzéseimet. Kettő mondhatni “legjobb barátom” van, azonban ők sajnos jövőre elballagnak, és emiatt még nehezebbek lesznek a mindennapok.
Sajnos az én szüleim még egy másik generáció gyermekei, és talán nem látják át milyen szinten visszatart engem az osztályom: az órákon folytonosan zavargás van, sokszor nem tudják leadni az anyagot, idegesítően hatnak rám és ez nekem nagyon rosszul esik.
Eddig nem volt különösebben probléma fent tartani ezt a látszatot, azonban az utóbbi pár nap folyamán megjelentek nálam a depresszió enyhébb jelei: hirtelen elvesztettem az érdeklődésemet minden iránt, nem találtam igazán a célt amiért küzdjek, szótlanná váltam és egyre többet kezdtem enni.
Az ügyben szeretnék segítséget / útmutatást kérni, hogy hogyan érhetném el a magántanulói státusz megszerzését, vagy egyáltalán hogyan tehetném élvezhetőbbé a napjaimat.
Válaszát előre is köszönöm szépen!

Már írtam korábban a pánikrohamaimmal kapcsolatban, bár most úgy érzem rosszabb és rosszabb a helyzet. A pánikrohamaim egyre gyakrabban, egyre erősebben és mostmár tömény szomorúsággal törnek rám. A hangulatomat hullámvasútként tudnám leírni. Néha normális a kedvem, bár motivációm sosincs. Néha pedig úgy érzem, hogy mindenki utál, feleslegként érzem magam, nem szeretek nagy tömegek közelében tartózkodni ugyanis rosszul leszek (hányingerem lesz, szédülök, úgy érzem mintha nem lenne oxigén), olyan mintha a szeretteim számára is felesleg lennék és tudom, hogy a gondolataimban vannak ezek a dolgok, mégsem tudok tőlük megszabadulni, sokszor öngyilkos gondolatok ülepednek meg a gondolataim között, sokszor napokon, heteken át. Úgy érzem, hogy mind az iskola, mind a pánikroham, a szocializálódástól való félelem, a hangulatingadozások összeroppantanak…Úgy érzem segítségre van szükségem mert már nem bírom…nem tudok aludni, koncentrálni, folyamatosan szorongok és pánikolok, rosszul vagyok…Itt az idő elmondani ezt mind így az orvosomnak? Tud a rohamokról, de azt, hogy ennyire rosszak azt nem tudja. Előre is köszönöm válaszát.

Egy osztályba járunk. Már több mint 4 éve, de mégis csak pár hónapja kezdtünk el beszélgetni. Őszi szünet előtt gondoltam ráírok, mert mindig is érdekelt maga a természete és az ember; hasonló személyiség, zárkózótt, introvertált, mégis sokat jár az agya. Végülis bejött a sejtésem – vannak bennünk közös jegyek, melyeknek köszönhetően könnyen megértjük egymást.

A beszélgetés folytatódott, megtudtam ezt-azt az akkor még alakulóban lévő barátnőjéről. Beszélni kezdtünk a titkokról. 1-2 nap alatt eljutott odáig a bizalmunk, hogy személyes dolgokat is meg tudunk beszélni. 1 hét után beismertük egymásnak, hogy biszexek vagyunk. Ez volt a mi kis coming outunk. Jó kis 18. szülinapi ajándék.

2 és 3 hét után intim beszélgetéseket folytattunk, képeket és videókat cseréltünk egymással. Olyan fajta képeket, melyek egyértelműen biszexualitásra vallanak (ujjazás, szopás imitálása, stb.).

4 hét után megijedt magától és a folyamattól, pár nap csend következett, de én megnyugtattam, hogy ez természetes – a szexualitásunkat nem tudjuk befolyásolni. Ő fejébe vette, hogy mindössze azért, mert ezt és azt csináltunk, ő még heteró és ez csak testi vonzódás. Hosszasan kifejtettem neki, hogy egy heterónak eszébe se jutna megujjazni magát és hasonlók, majd ezt egy azonos neműnek elküldeni, aki ennek hatására izgalomba jön. Ezután ismét következett 1 hét, amikor majdnem nyugodt szívvel folytattuk a kalandokat – de sosem történt személyes érintkezés (a szexuális jellegű beszélgetések csakis chatben folytak és folynak).

Az 1 hét letelte után ismét megijedt saját magától, de ezután már csak pillanatnyi időkre tért vissza az érdeklődés. A kapcsolatunk igencsak egyoldalúvá vált, én írtam rá, mindössze baráti jelleggel, ez a fajta beszélgetés egy darabig még folyt, aztán miután nekem nagyon rosszul esett az egész, így abbamaradt. Közben jött a téli szünet (szerencsére) és ekkor volt időm összeszedni a gondolataimat. Eldöntöttem magamban, hogy nem foglalkozom vele tovább, úgy teszek mintha semmi se történt volna.

Vége lett a szünetnek. Az utolsó este rámírt, hogy az angolhoz szükséges tananyagot nem-e tudnám elküldeni neki. Amennyire ridegen lehetett, mondtam neki, hogy igen és így is tettem. A suli első hetében minden nap talált valami indokot, hogy rámírjon. Mindig kellett valami tananyag, esetleg egy fénykép valami füzetlapról. Bármi. Csütörtökön már én írtam rá, gondoltam ennyit azért megteszek – ezt annak hatására, hogy próbált megvárni tesi öltözés után, de én direkt siettem, hogy nehogy egyszerre menjünk ki; amikor utolért az osztályteremben, láttam az arcán a csalódottságot és a szomorúságot; gondoltam ennyit megteszek, hogy a lelkiismeretemet nyugtassam. Ennek és az egész hétnek hatására pénteken rámírt, bepróbálkozott.

Őszintén szólva nekem is hiányzott ez a fajta kapcsolat. A barátság extrákkal. Bármennyire is próbálnám visszafogni, nem volna lehetséges – egy osztályba járunk és mindennap találkozunk. Folyamatosan szemezett is velem azon a héten. Oda-oda nézegetett, de számtalanszor, mert rengetegszer rajta is kaptam.

Kifejtette, hogy nagyon kanos és folyamatosan azok a régi beszélgetéseink járnak a fejében. Még egy képet is küldött, amin a fürdőkádban ül, de csak a lábai látszódnak. Mondtam neki, hogy legyen, kezdjük újra, de nem szeretném azt mint korábban. Ennek legyen normális alapja. Ebbe beleegyezett ő is.

A barátnőjével még mindig együtt volt (van), a kapcsolatuk csak erősebb lett közben. Mégis vágyódik.

Ezután megbeszéltük, hogy mivel nem szeretné, ha bárki tudna erről, ezért csak akkor csinálunk bármit, ha ő szól – mivel nekem nincs más kapcsolatom és nem fenyeget a lebukás veszélye. Eztán nem történt képcsere a mai napig sem. Mindössze ‘izgalmas’ beszélgetések.

Pedáns tanuló lévén nekem mindig vannak kész vázlataim, amiket digitális formában készítek el. Ezeket ki is szoktam nyomtatni. Az utóbbi hetekben (január) minden vázlatot elküldtem és ki is nyomtattam neki. Nekem köszönhetően javulni kezdtek a jegyei és nem bukott meg szakmaiból sem. Pár napja azt kezdtem érezni, hogy a kapcsolatunk ismét kezd egyoldalúvá válni. Mintha csak azért beszélne velem, hogy részesüljön a jóból – hogy elküldjem neki az anyagokat. 1 napig nem írtam neki, bár ő nekem igen, de néhány mondatban lekevertem. Meg voltam sértődve, miközben nem volt még valós alapom az egészre. Másnap röviden de érthetően leírtam neki, hogy ezek és ezek az érzéseim. Hogy ő csak kihasznál. Nem erősített meg, de mint kiderült, ő nem akar feltétlenül barátságot. Nem érzi úgy, hogy lehetséges. Szerinte nincs témánk. Kifejtettem neki, hogy nem elég, ha én próbálkozom a barátsággal – ha én beszélgetni próbálok, de ő csak fél szavakat válaszol, akkor azért jelentős hibái vannak neki is. Ezt nagyon nehezen értette meg, hogy miről beszélek. Végül sikerült megmagyarázzam neki, hogy mire gondolok; a barátság két emberen múlik, és nincs min csodálkozni, ha nem teszek bele én is valamit a történetbe. Besimerte (már másodszor, régebben is egyszer), hogy neki nincsenek ilyen bizalmi barátságai és nem is szeretne ilyeneket nagyon, mert nem bízik az emberekben. Mondtam neki, hogy bennem már igazán megbízhatna, hiszen tudok egyet s mást róla és már igazán kiérdemeltem. Sikerült megértsük egymást ismét.

Megbeszéltük, hogy ahhoz, hogy ez az egész tovább tudjon fejlődni és ki tudjon lépni a jelenlegi digitális kontextusából élőben is el kell kezdjünk beszélgetni – enélkül meddő a jelenlegi állapot.

Ez volt 2 napja. Azóta ismét beszélgettünk kicsit – intim és nem intim témában is. Viszont most már azt hiszem egyre jobban elfogadja magát. Közös programra nem hajlandó továbbra sem (se intim se baráti jellegűre – szerinte ezek túl tervezettek). Reménykedem és kíváncsian várom, hogy jó legyen ebből. Nagyon remélem, hogy jól fog elsülni.

Ennél rövidebben nem tudtam volna megfogalmazni a problémát azt hiszem.

Te mit gondolsz, mi a lehetséges jövője ennek a kapcsolatnak?
Lesz-e ebből valaha normális barátság? Igazából kicsit demoralizáló, hogy a szexuális probléma kategóriába tudtam csak behelyezni a kérdéskört, de mégsem párkapcsolati probléma. Esetleg lehet-e ennél intimebb, mint jelenleg?
Szerinted mit kellene tegyek ahhoz, hogy legalább egy rendes barátság szülessen ebből?

Jo napot kivanok,

A tegnap este arra ebredtem, hogy a 4 es fel eves fiam ul a nappaliban es porno csatonat nez (nem gondoltam es nem is tudtam, hogy kellene kod ra, mivel nem nezzuk es nem is szenteltunk ezaltal figyelmet erre sajnos). Mikor kerdetuk nagy beleelessel meselte miket latott, mi meg probaltunk terelni, hogy az nem is ugy volt es hogy lehet csak almodta az egeszet, persze keves sikerrel. Mit tegyunk, mikent lehet egy 4 es fel eves gyereknek midnezt egyaltalan megmagyarazni?

Lassan nyolc éves kislányommal vannak gondjaim, és nem igazán tudom, kihez fordulhatnék, vagy mit tehetnék.

Hónapokara visszavezethető a viselkedése, és egyre jobban aggódom, és tehetetlen vagyok már. Mindig úgy neveltem, hogy el kell pakolni magunk után, a dolgokat a rendeltetésüknek megfelelően kell használni, vigyázni kell a berendezésre, stb.

Az apja már engedékenyebb volt vele, és kezdem azt hinni, hogy ennek én iszom meg a levét.

A szabályok állandóak, de ő egyet sem képes betartani. Fittyet hány arra, hogy nem nyúlhat a szekrényünkbe, hogy nem ehet a szobában… és hiába kap büntetést érte, nem zavarja, huszadik alkalommal is ugyanúgy megteszi…. Kos csillagjegyű, és nagyon makacs és önfejű, nem tanul a hibáiból, sem máséból. Jól érzi magát a kupiban a szobájában, nem érdekli, ha kiömlött a víz, vagy ott hagyja, vagy épp csak feltörli…

Sportol (karate), de ott sem ad bele mindent, pedig képes lenne rá. Az iskolában jól teljesít, de amikor érdektelen, akkor becsúszik pár rosszabb jegy.

Napi szinten veszekszem vele, és kezdek nagyon elfáradni. A férjem (az apja) már attól ideges lesz, ha felemelem a hangom, de a lányunk már rá sem nagyon hallgat. Büntetések nem használnak, és tanácstalan vagyok… mit tehetnék még?

A párom a szüleivel él. 2 éve együtt vagyunk távkapcsolatban, iskola miatt mniden hétvégén náluk tartózkodom és van feszülség közöttem és a szülei között. Apróságok minden napi élet dolgai. Nagyon sok a feszültség emiatt a párommal. Mondtam neki, hogy költözzünk össze keresek a közelben munkát és akkor nem kell távkapcsolatban élni. Eddig támogatta az ötletet, viszont az utolsó pillanatban mikor meglett a munka és lakást akartunk nézni visszalépett,hogy ez a kapcsolat nem fog működni. Ismerősöktől hallottam, hogy nem először fordult már vele elő, hogy a szülői hatás miatt szakított a barátnőjével. Mit lehet ez esetben tenni? Hogyan lehetne rávenni hogy saját életet kezdjen?

Köszönöm válaszát

Jónapot kivánok segitségre van szükségem ugy érzzem.

Üdvözlöm!
A férjemmel a kapcsolatunk eleje óta heves vitáink vannak. Alkohol, játékszenvedély, egy egy vita alatt szorongatás vagy fenyegetőzés is előkerült. Mindig oda lyukadtunk ki, hogy annyira szeretjük egymást, hogy együtt maradunk. Van egy 5 éves gyermekünk, aki nagyon okos és jókedvű gyermek. Nos, ha mi jóban vagyunk a férjemmel, akkor irigyen néznek ránk az emberek, akkora az összhang, a jókedv, de ha összeveszünk, akkor egyszer higgadt a férjem, de én mondom , mondom a sérelmeimet, szerinte nem tudok leállni és mondhatni van is igaza, máskor meg úgy robban, hogy váratlanul ér és szidalmaz, fenyeget, ocsmány, trágár szavakkal illet. Olyan szinten van köztünk értékrendi különbség, hogy az hihetetlen. Őt a pénz szeretetére nevelték, engem az emberi kapcsolatok értékelésére, a család fontosságára és ez folyamatosan kiütközik az életünk során, legyen az, ha beteg a gyermek. Én őt sajnálom, ő azt számolja, hogy mennyibe került a gyógyszer már megint. Na, ilyenkor nem tudok elhallgatni. Legutóbb durvábban játszott a gyermekkel és azon vesztünk össze, ami odáig fajult, hogy félelmetessé vált és megfenyegetett. Elhagytam, de iszonyatosan szenvedek. Válás előtt állunk. Ő ígéri, hogy elmegy pszichiáterhez,állítólag be is jelentkezett, de nem tudom, hogy higgyek e a változásban.Félek, hogy csak az anyagiak miatt akar velünk maradni, hogy ne kelljen kifizetnie, mert ez mindig is domináns volt a családja számára. Azt szeretném megtudni, hogy segíthet e a pszichiáter/pszichológus az indulat kezelésében, van e értelme kivárni vagy meneküljek, amíg lehet?

Agódó Nagymama vagyok, Szeretnék választ kapni mivel külön él az édesanyjával a gyerek, fél félszeg Oviból már megkeresték az ovónők az anyukát. Ajánlottak pszihológiai kezelést a 6 éves kislány unokámnak, Több hónapja hogy kezeli egy fiatal pszihológus nő, de semm jó irányú változást nem tapasztalunk. Én miért van az hogy szomorúan megy haza az Édesanyjához. Nagyon jó gyerek. Sokat van velünk és az imádott édesapjával. Miért van az hogy a megszólításában nem vagyunk nagymama, és nagyapa. Örömmel jön ide hozzánk, és szomorúan megy haza. Erre szeretnék választ kapni. Tisztelettek Geri Józsefné.