Kedves Pszichológus,
Bori vagyok, 28 éves, és azt érzem, nekem semmi sem sikerül. Édesapám van, édesanyám már nincs. Apa jófej is tud lenni néha, sosem vert meg, de szóban nagyon meg tud alázni.Ő az új barátnőjével együtt számítónak és hazugnak tart, csak mert nem hajbókolok és ugrálok nekik eleget. Szeretnék/ szerettem volna velük jó kapcsolatot ápolni, de erről a vágyamról már letettem, apát nagyon befolyásolja a nő. Jó lenne függetlenedni, de fizetésemből nem tudok megélni, bizonyos dolgokban édesapám támogat, de már nagyon a terhére vagyok. Gondolom, inkább a barátnőjére költené azt a kevés pénzét, amit megkeres. A munkám felőröl, rengeteg a fizetetlen túlóra. Néha azt érzem, csak a tánc esz boldoggá, de arra sincs pénzem. Ha apámék néha megtudják, hogy moziban voltam vagy jól éreztem magam, itthon sokat piszkálnak. Minden fiúmat elmarták mellőlem. Azt hiszem, én már sosem leszek boldog és könnyebb lenne, ha nem lennék. Csak arra vagyok jó, hogy dolgozzak és rajtam köszörüljék a nyelvüket. Édesanyám rákban halt meg, nagyon félek, hogy a sok stressztől én is abban fogok. Mondja, Ön lát kiutat? Kifelé azt mutatom, hogy nincs baj, mindig mosolygok, de már nagyon fáradt vagyok.

Bátortalan vagyok oda menni ismeretlenekkel beszélgetni.Nehezen szerzek barátokat.Szűkkörű baráti körrel rendelkezem.Ezen szeretnék változtatni

Üdvözlöm .
Kb kis iskolás korom óta van problémám .Amit csak édes anyámnak mondtam el .De mára már teljesen megneheziti az életem .25éves vagy és egy 1éves csodás kisfiú édes anyja rettegek hogy nem tudok helytállni mindenbe .És rá is kihatnak a dolgok .Hangokat hallok amik folyamatosan beszélnek sose hallgatnak el .Többen ,több jelemmel . És mindegyiknek más a hangja . Anyukám szerint ez az ego . De nálam annyira mások .Van amelyik ösztönöz van amelyik megtör van aki nem ért meg …És van hogy egyszere beszélnek .Amitől retenetesen fáj a fejem . Sokszor az utcára sincs kedvem ki menni ,mindent félbe hagyok .Mert hatrám az egyik hang .Ezt senkinek se mertem el mondani anyukámon kivűl .Férjem se tud róla . Az is lehet hogy tényleg badarság .De ha nem nem szeretném hogy kihason a fiam életére mert ő a mindenem .
(Sajnálom ha kuszán írtam le de nagyon nehéz ezt leírnom is )

Üdvözlöm. Berta Gábor vagyok Zalaegerszegről. Olyan kérdésem lenne, hogy napi 5mg brintellix nevű antidepresszánst szedek reggelente. E gyógyszer mellett lehet e használni CBD olajat biztonságosan, bármi kölcsönhatás nélkül? Köszönöm.

2018 februárban arcideg bénulasom volt. Márciusban a gyógyulasi szakaszban egy reggel úgy ébredtem, hogy az erek lüktetnek a fejemben ezzel egyszerre billeg a fejem .Ez a fej kóválygó érzés napközben is elkísért és stressz vagy izgatottság (jo értelemben vett) hatására fokozódik, szédülök is néha.Olyannyira zavar hogy már memória problémákat is észrevettem magamon. A fejem különböző pinzjain érzek nyomást vagy időnként szúrást.. tarkó, fejtetetőn halanték minfket oldalon ezek egész nap megvannak azóta. MR negativ lett, vizsgáltak már füleszeten EEG-n negatívak és a vérvetelnél minden érték megfelelő ( tumormarker, máj, pajzsmirigy) .
Neurológus szerint nincs olyan neurológiai betegség ami ezt a fej lüktetést okozná. Nem tudom mitevő legyek hogy elmuljon ez az érzés, ami reggelente a legerősebb mikor feljelek. Ha az pszichés, mert semmi szervi problémát nem találtak akkor van-e olyan gyógymod terápia gyógyszer vagy bármi ami ezen segíthet? Előre is köszönöm válaszát.

Tisztelt Pszichológus,
abban kérném a tanácsát, hogy hogyan kezeljek egy aktuális konfliktust. A főnökömről van szó, vagyis nem egy szinten vagyunk a munkahelyi hierarchiában, ez plusz nehézség számomra. Egy alkalommal minősíthetetlen hangnemben beszélt velem egy értekezleten, ami miatt ott kellett hagynom a helyzetet, hogy ne sírjam/hányjam el magam több ember előtt (kijövet mindkettő megtörtént). Azzal tisztában vagyok, hogy az átlagnál erőteljesebb reakciókat váltanak ki belőlem az ilyen esetek, tehát magammal is van teendőm bőven, de mivel ez a probléma rendszeresen előáll a főnök és más kollégák között is, várhatóan a későbbiek folyamán újra szembe kerülök ezzel a helyzettel én is. Azt szeretném kérdezni, milyen kiborulást megelőző praktikát lehet alkalmazni ilyenkor?
Gondoltam rá, hogy egyszer megkeresem őt négyszemközt, és megkérem, ne beszéljen velem ilyen hangnemben, hiszen a munkámmal eddig sem volt gond, és most is igazságtalanul támadott (az értekezleten részt vevő más kollégák ki is álltak mellettem, de ettől sem változtatott a stílusán). Más kollégák elmondásuk szerint már beleszoktak ebbe, én nem hiszem, hogy tudnám (és akarnám) hosszú távon tolerálni ezt. Már az is megvisel, mikor más munkatársammal viselkedik így.
Van "jogom" ilyet kérni tőle, hogy kvázi "megkülönböztetett bánásmódban" részesítsen, és normális hangon beszéljen velem, csak mert a többiekkel ellentétben én kevésbé bírom?
Köszönöm a segítséget!

kedves doktornő GRÉTA VAGYOK 18 ÉVES VAGYOK
szeretném kérdeni
hogy amikor kimegyünk az utcán akor a nagy mamám erika aszt mondja mert van egy plüss kutya kulcstartóm hogy nefogdosam mert ki használ nak érte és hülyének néznek 18 évesen
az gáz hogy ha megyünk az utcán és kezembe fogom a plüss kutya kulcstartót 18 évesen ténylnyleg kihasználnak érte vagy nem kérem agyon valami tanácsót kösznetel gréta

Tisztelt Doktor Úr/Nő!
25 éves nő vagyok, úgy érzem az életem főbb területei rendben vannak (állás, család, barátok…), de attól tartok, hogy belecsúsztam az alkoholizmusba. Nem tudom pontosan mi a határ vagy a definíció, de az elmúlt pár évben (leginkább az utóbbi 8-10 hónapban) ez már negatívan befolyásolja a mindennapjaimat. A legtöbbször egy 'egy sörös' estén sem tudom tartani a kontrollt, aminek hatására úgy ébredek, hogy nem emlékszem mindenre, olyan dolgokat teszek, amelyeket egyébként nem tennék és utána mardos a bűntudat. Előfordult, hogy "csak úgy" vettem egy üveg bort mert megkívántam egy pohárral, majd megittam az egészet egyedül, de minden pohár után meg tudtam indokolni magamnak, hogy: nehéz napom volt, stresszes időszak, ez csak ellazít stb. Tudom, hogy ez nem normális és ezért bűntudatom van.Szégyellem és nem akarom, hogy kiderüljön. Úgy érzem ez még nem a gödör alja, nem hinném hogy elvonóra kellene vonulnom, itt még elég lehet "csupán" egy pszichológus segítsége?

Gimnazista koromban nagyon sok pálya érdekelt: főleg művészettel kapcsolatosak, művészetek. Jól tudtam rajzolni, festeni, tehetségesnek bizonyultam a fogalmazásban is: novellákat írtam főleg, szavalóversenyeket nyertem, szerettem az irodalmat, a képzőművészetet, de a matematikához is volt érzékem (emelt szintű érettségit tettem belőle, és fakultáción voltam, bár a fakultációs csoportban az én eredményem volt a legrosszabb, de szerintem a 76% nem volt olyan rossz ahhoz képest, hogy én az összes többi tárgyra is tanultam: kitűnő érettségit tettem, zömmel 90% környéki eredményekkel) . Már amióta olvasni tudtam, író szerettem volna lenni, de aztán rájöttem, hogy ilyen pálya nem igazán létezik, nem lehet belőle megélni, és végül a szüleim és nagyszüleim tanácsára programozónak tanultam: lassan végzek is egy nem könnyű egyetemen. Eddig úgy voltam vele, ha egy biztos megélhetést biztosító diploma a kezemben lesz, akkor mellette nagyobb eséllyel marad időm az összes többire, ami érdekel, így az volt az elsődleges, hogy megszerezzem ezt a diplomát és közben hobbi szinten sem foglalkoztam mással mert a tanulás mindig fontosabb volt, vagy ha éppen nem tanultam, akkor is nyugtalan voltam, mert úgy éreztem, tanulnom kéne, így nem kezdtem bele olyan dolgokba, amik teljes elmélyülést igényeltek volna. Kezdetben nagyon jók voltak az eredményeim, de aztán lassan kezdtem belefáradni és ahogy az eredményeim is romlottak, egyre értéktelenebbnek éreztem és érzem is magam.

Most van 4 éve, hogy elkezdtem a 3 éves képzést: már minden tárgyam megvan, csak a szakdolgozatom hiányzik. Most ezt kéne írnom, de már semmi kedvem hozzá, ahogyan semmi máshoz sem. Néha vannak fellángolásaim, de zömmel kedvetlen vagyok, félek a jövőtől és tanácstalan vagyok. A szüleim elváltak, eddig anyukámnál laktam/lakok, de szeretnék minél előbb elköltözni, mert rendszeresen érezteti velem, hogy ez az ő háza és amíg ő tart el, addig az van, amit ő akar. És persze szeretnék is önállóbb lenni, de félek is tőle, és nem tudom hogyan kezdjek bele. Az is aggaszt, hogy tizenévesen már sokkal több mindent akartam elérni 23 éves koromra: félek, hogy elrepülnek fölöttem az évek, és semmi nem lesz abból a sok mindenből, amit el szerettem volna érni. Szinte folyamatosan nyugtalan vagyok: úgy érzem, valami hasznos dologgal kéne töltenem az időm: a szakdolgozatomat írnom, vagy munkát keresni – bár az utóbbi időben már nem nagyon tudom, mi volna igazán hasznos. Most is érzek egy fajta nyugtalanságot emiatt: nem áll görcsben a hasam, és semmi hasonlóan erőteljes érzés, de van egy ilyen alap érzésem, hogy nincsenek rendben körülöttem a dolgok: mint mikor azt a bizonyos szintet meghaladja az ember körülött lévő rendetlenség, hogy szükségét érezze, hogy rendet rakjon, de én nem igazán tudom meghatározni, mi nincs rendjén, vagy hogy hogyan tudnám mindezt rendbe rakni. Zömmel nyaralás közben sem tudok kikapcsolni, nagyon ritka, hogy igazán relaxáltnak tudjam érezni magam.

Lassan egy éve vagyok együtt a jelenlegi párommal. Jól kijövünk, mások is mondták, hogy milyen harmónia van köztünk, viszont mindketten hajlamosak vagyunk a kedvetlenségre, lehet nem ez a legmegfelelőbb szó de depresszióra, önostorozásra és nagyon könnyen le tudjuk húzni egymást. Én igyekszem neki segíteni, de néha felmerült bennem, hogy talán egyedül könnyebb lenne megküzdenem a problémáimmal, de úgy érzem, nélkülem nem tudna boldogulni, sokszor mondja is, hogy amióta vele vagyok csak érzi magát igazán boldognak, és amikor éppen nem vagyunk együtt, mindig nagyon hiányol. Engem néha ez kicsit aggaszt: egy egészséges embernek egyedül is kéne tudnia boldogulnia, néha tehernek és érzem, mert úgy érzem felelősséggel tartozom érte, hogy kicsit mintha megfojtana. Nekem sem túl jó az önbizalmam, de neki még annyira sem.

Azelőtt tudtam ki vagyok és mit akarok, de mostanában már nem nagyon. Azt hiszem jobban meg kéne ismernem önmagam és jobban kéne bíznom magamban. De nem tudom, mit tehetnék az ügy érdekében. Igyekszem magam rábírni, hogy csináljam a szakdolgozatomat, de mivel ez jóformán teljesen önálló munkát igényel, így ez is roppant nehéz nekem, mivel önállóan kéne beosztanom az időmet és belefognom valami egészen új témakörbe. Őszintén szólva nem is hiszek magamban, hogy sikerülhet. Csak ülök és tudom, hogy mennyi mindent kéne csinálnom, de jóformán nem csinálok semmit és közben szorongok az elvárások miatt, amiknek nem hiszem, hogy eleget tudnék tenni. Azt hiszem már nem nagyon bízok magamban. Ugyanakkor valahol tudom, hogy képes vagyok rá, hogy megvannak hozzá a képességeim, csak lelki erőt nem érzek hozzá. Nem tudom, mit kezdhetnék a szituációval.

Mivel introvertált vagyok, és társaságban zömmel szorongok, csak 1-2 barátom van, zömmel fiúk: ezt úgy magyarázom magamnak, hogy általánosban a lányok közösítettek ki zömmel, meg persze informatikai karon főleg fiúk vannak. De a párom néha okkal, máskor úgy érzem, ok nélkül féltékeny szinte minden fiúra, aki a környezetemben van, így már egyre kevesebbet érintkezek velük is. Ebben mondjuk nyilván az is benne van, hogy már azt is féltékenységnek veszem, ami lehet nem is az, csak már érzékeny vagyok erre.

Tudom, hogy kicsit összeszedetlen lett amit írtam, de nekem már ez is hatalmas lépés, hogy végre nekiláttam, és leírtam mindezt. Főleg abban reménykedem, hogy iránymutatást, tippet kaphatok, hogy kihez, vagy hová fordulhatnék, esetleg tanácsot adhatnának.

VIlágéletemben kövér lány voltam, amit egy idő után megelégeltem.
Sajnos nem tudtam leállni a fogyókúrával és az anorexia tünetei lettek rajtam megfigyelhetőek. A nyár kezdetén már csak 39 kg-ot nyomtam. Majd egy idő után evési rohamok jöttek rám, így szépen lassan a kilók is. Mérhetetlenül szomorú lettem mikor nem ért be egy nadrágom sem , minden este sírtam és nem tudtam abba hagyni. Hamarosan a bulémia tünetei jelentkeztek és tudtam ez már így nem mehet , de a szüleimnek nem merem megmondani mennyire súlyos a helyzet.

Jó napot kívánok!
Mindennapjaimat megkeseìti a szorongás,idegesség,megőrüléstől való félelem.
Nem tudok a jelenben élni és élvezni az életem.
Nem szeretnék kémiai gyógyszereket használni.
Milyen megoldást ajánlanak?
Üdvözlettel: Szakácsné

Tisztelt Szakértő!
A nyár elején megkeresett párom édesanyja, hogy tudnék-e vigyázni az egyik unokájára heti két napot. Igent mondtam,mert tudtam,hogy a kislány elég nehéz helyzetben van, másrészt meg nem szeretek nemet mondani és nem is nagyon tudok, csak ha valamit tényleg nagyon nem szeretnék. A kislány, Mira, szeptemberben lesz 2 éves, koraszülött volt, a szülei már nem is voltak egy pár amikor megszületett, az sem volt biztos,hogy barátom testvéréé,de ő szerette volna akkor is ha esetleg nem az övé
Az anyja ivott terhesség közben és egy ivós éjszaka indult meg nála a szülés (állítása szerint egészen addig a pillanatig nem tudta,hogy várandós). Egy ideig a szüleivel élt, de állítólag a nő nem látta el rendesen és az albérletükből is ki kellett költözniük, meg amúgy is kicsi volt hármuknak. Elvitték vidékre a nő szüleihez,hogy gondoskodjanak róla és rendszeresen látogatták, ott nem engedték azt sem,hogy könyvvel játsszon,mert veszélyesnek találták,bébiétellel etették és simán a kezébe adták a cigi csikket. Párom anyukája egy látogatás után úgy döntött,hogy felajánlja,hogy segít nekik,de ne hagyják ott a gyereket.mert iszonyatosan le van maradva, lakhat náluk, és foglalt neki helyet abban a bölcsődében ahol régen dolgozott. Nagyon sokat fejlődött a kislány mióta itt van, egyre ügyesebben eszik kanállal és a pohárból ivás is jobban megy neki, már játszik a játszótéren és a szókincse is sokat bővült,de hihetetlenül nehéz eset. Azóta úgy alakultak a dolgok,hogy én vagyok vele minden hétköznap reggeltől késő délutánig. Az anyja csak nagyon ritkán látogatja meg és nem igazán biztonságos vele hagyni, elalszik mellette vagy másnaposan érkezik, abban sem vagyok biztos,hogy tudja,hogy ő az anyja. Az apjához nagyon ragaszkodik, ő a legbiztosabb ember az életében,de sajnos nem igazán számíthat rá, nem jön haza hozzá mindennap, nem szól,hogy el fog menni és nem tartja be azt a kevés szabályt amire meg lett kérve,hogy mindannyian hasonló határokat állítsunk fel Mirának és ne legyen összezavarodva,hogy mindenkinél másak a határok. Egyébként a nagymama dajka volt hosszú évekig és felnevelt több gyermeket is (Mira apukáján kívül az összes gyermeke nagyon következetesen neveli a gyermekeit és nagyon jó emberek lettek) szóval tudja,mit csinál. Ennek ellenére,az apuka folyamatosan felkapkodja a gyereket, túl megengedő vele és egyáltalán nem gondolja át mi jó a gyereknek, csak babázik kedvére,ahogy ő akar. Folyamatosan magyarázza az igazát, nem fizet semmit a gyerekre, sem a háztartásba,miközben ő is ott eszik, fürdik stb. A nagyszülőknek ez anyagilag,idegileg és lelkileg is nagyon megterhelő. Nekünk is mert nekünk is ki kell segíteni őket, de nekik szívesen adunk ha szükségük van rá, de a gyerek apja már nagyon sok pénzzel lehúzott nem csak minket hanem a nővérét is a gyerekre hivatkozva és aztán nem is arra költötte amire elkérte, folyamatosan átver mindenkit és most hogy már senkire nem számíthat,sem érzi úgy,hogy ő valamit elrontott volna. A gyereket teljesen összezavarja, ha több időt tölt vele utána teljesen megőrül és alig bírok vele. Teljesen megértem a kislány lelki világát és tudom,hogy iszonyatosan nehéz lehet neki, gyermeklélektani könyveket olvasok és igyekszem beleásni magam a témába, de egyszerűen úgy érzem, nem bírok vele már egy napot sem. Nem ül meg egy helyben, semmi nem érdekli 2 másodpercnél tovább, szétszedi a könyveket, nagyon nehezen alszik el, fáj látni ahogy az apjáért sír és az is fáj,hogy a lelkem minden darabját belerakom,hogy foglalkozzak vele és ő ugyan szeret gondolom,mert nagyon sokat emleget ha nem vagyok vele,de amikor velem van,képtelen velem lenni és évezni egy picit a társaságom, pedig nagyon igyekszem lekötni a figyelmét. Rettegek,hogy elrontok valamit és megtanítom valami butaságra vagy miattam lesz engedetlen és attól is,hogy elalszom mellette,mert nagyon fáradt vagyok, nagyon korán kelek,hogy odaérjek,amire a ,mamája elindul dolgozni és elég késő is érek haza, plusz az elmúlt héten nagyon rosszul alszok,folyamatosan azt álmodom,hogy vele vagyok és folyamatosan felébredek ijedten,hogy mi van a gyerekkel. Orvoshoz sem tudok eljutni mellette, pedig már kéne mennem, de még a kozmetikust sem sikerül beillesztenem a hetembe, magammal nem szeretném vinni,mert nem érzem úgy,hogy egyedül meg tudnék birkózni vele ezekben a szituációkban. Tudom,hogy a mamájának is lelkiismeretfurdalása van,hogy elveszi a nyaram és nem tudok dolgozni sem mellette. nem tudom mit csináljak a gyerkőccel,attól is félek,hogy hogy fogja viselni ha szeptembertől egyszer csak már nem leszek, mert kezdődik az egyetem meg be kell hoznom a most kiesett összeget, szóval nem igazán lesz szabadidőm. Úgy érzem kezdek megint depressziós lenni,nincs időm az életemre,nem találkozom a barátaimmal, már azt sem tudom,hogy kell kommunikálni. Egyébként sem vagyok az az anyatípus, de most határozottan úgy érzem ez nem való nekem és nem is szeretnék gyereket soha, sőt valahol mélyen reménykedem,hogy kiderül valamikor,hogy nem is lehet gyermekem. Ma eltépte a könyvet,amit a nénikém küldött neki,amit régen együtt olvasott nekünk az unokahúgaimmal, elvertem a kezét és azóta is haragszom rá, nagyon rosszul érzem magam miatta,meg azért is,hogy nem tudok rá úgy vigyázni,hogy megadjam neki amire szüksége van,nem megy ez a szerep, jófej unokatesónak mindig jó voltam,de ez az ,,anya" szerep nem igazán működik. Sajnálom az üzenet kuszaságát, de nagyon ki vagyok borulva és kétségbe is vagyok esve.
Köszönettel,
Egy 20 éves lány

Ongyilkossagi gondolataimvannak lehangolt vagyok es ejszaka sem tudok aludni a neteen is csak szomoru dolgokat nezek egesz ejjel

Egy 15 pár hónap múlva 16 éves lány vagyok. Mostanában nagyon sok hangulatingadozasaim vannak amik nagyon sokszor zavarnak. Egyik percben én vagyok a világ legboldogabb embere a másikban meg a legszomorubb. Tudni kell hogy kb. 3 évig kényszerbeteg voltam (néha van mikor visszatérnek a szokások és az akaratlan gondolatok) és olyankor megint magamba húzódok. Kényszerbetegségbol magamtól jöttem ki vagyis gyogyultam ki, de nem egészen. A szerelmi életem se fényes tudom hogy van időm és hogy nem kell semmit sietettni de olyan "szerencsés" vagyok ha lesz is valaki mindig otthagynak (2-er történt meg). Egyikkel még mindig barátok vagyunk,és nagyon rendesen viselkedik velem. Sajnos vannak még problémáim nagyon sokszor Meg bántom a szeretteit összeveszek velük, és ezt nem akarom. Most ezt találtam a legjobb megoldásnak hogy írok és talán segít valamit. Előre is köszönöm a válaszát.

1 hónapja egy idegbecsípődésböl alakult ki lumbágóisiász. Három hétig csak tízperceket tudtam aludni. Most már tudnék, de a fáradtságtól rám jön a félelem. Ettől kezdve, már nem tudok elaludni.