Üdvözlöm!
Nagyon elkeseredett édesanya vagyok a felnőtt 23 éves fiam miatt. Egyetlen gyermekem, akinek próbáltunk mindent megadni, az apjával együtt. Kis korától fogva kellett vele tanulnom, a középiskolát is végig tanultam vele, mert nem érettségizett volna le. (Egy középiskolából a magas hiányzások miatt kidobták, nagy nehezen ismerős segítségével átírattam egy másik középiskolába.) Egyszerűen nem érdekelte semmi, soha, állandó veszekedések hatására tanult. Amíg kicsi volt, sportolni hordtam, egy ideig szerette is, versenyszerűen kosárlabdázott, sikeres volt, magasságával, jó felépítésével az edzők sikeres sportolót láttak benne. Később már, amikor nem tudtam hatni rá, abbahagyta a sportot. Végig szenvedtem vele a középiskolát, és nagy örömömre végre leérettségizett 3 éve. Azután rokoni segítséggel elhelyeztük dolgozni. Nem tetszett neki, egyik napról a másikra nem ment be dolgozni, ott hagyta. (Emberekkel kellett foglalkozni, eladó volt.) Sajnos egész életében visszahúzódó gyerek volt, most is az. Nincs önbizalma, nem szeret beszélni, csak a családdal, nem ismerkedik, már az osztálytársaival sem tartja a kapcsolatot, így barátja is egy van. Azt mondja nem tud semmit, nem alkalmas semmire, így csak a segédmunkákat keresi a neten, de azt sem tudja elintézni egyedül. Tudom, hogy zavarja, hogy nincs munkája, most már kb. 1 éve, de mintha nem is igazán keresne. Csak a szobájában él, és az internetet bújja. (Jogosítványa van, abból is a kreszt tanultam vele, mert az első bukásnál ott hagyta volna.) Szóval magától semmit nem tud, vagy nem akar intézni. Látszatra egy jóképű, magas, jó kiállású fiatal férfi, kisiskolás aggyal. Pedig nem buta! Hangulat ingadozásai vannak, egyik pillanatban jókedvű, ölelget, másik pillanatban nem lehet hozzászólni, arrogáns, bántó. A szeretett gyerekünkkel nem tudunk mit kezdeni. Nem hajlandó pszichológushoz eljönni, (amíg kicsi volt, el tudtam vinni, bár soha nem tudtak segíteni igazán), és nem tudom hogyan viszonyuljak hozzá. Kérem, könyörgök, hogy keressen munkát, már fenyegetőztem is, eddig hiába. Ígéri, hogy keres, de végül nem megy. Egyébként nem lenne rossz gyerek, rossz társaságba nem keveredett (erre figyeltem mindig), nem kábítószerezik, nem dohányzik, inni is néha ha elmennek szórakozni az egy barátjával. A lányoktól is fél, azt mondja ismerkedik, de szerintem nem igaz, ha a család körében felbukkan egy kislány, a közelébe sem megy, pedig tudom hogy esetleg tetszene neki. Kérem segítsen, hogy kezeljük a problémát. Félek, hogy évekig tartani fog ez a helyzet. Se munka, se kapcsolatok, teljesen befelé fordul, a szobájában él. Nincs szívem ételt nem adni, pedig már minden megfordult a fejemben. Azt mondja, hogy nincs értelme az életének, ő is tudja, de nem tesz érte! Pedig segítenénk neki, de nem tudom, hogyan! A munkahelyemen is ő jár a fejemben, mert, tudom, hogy amikor hazaérek, ott találom a számítógép mellett, mint reggel. Ez őrjítő!
Köszönöm.

Üdvözlöm. Olyan gondal fordulok Önhöz,hogy rettegek a betegségektől. Olyan szinten,hogy sokszor be beszélek magamnak minden félét és olyankor "pánik roham" jön rám.

Kedves Válaszadó!
54 éves nő vagyok, sajnos régóta egyedül. Tavaly megismerkedtem egy nálam 1 évvel idősebb egyedülálló férfival. Mivel kicsit messzebb élünk egymástól sokat leveleztünk az első találkozás előtt, közel 2 hónapig. Elképesztően jó kontaktusba kerültünk ez alatt, szinte mintha önmagunkkal beszélgettünk volna. Sok-sok képet is láttunk egymásról, ez alapján is szimpatikusak voltunk egymásnak. Egy kedves, becsületes férfi portréja rajzolódott ki előttem, akit viszont megviselt sok minden a korábbi házasságában és válásában, meg egy ezutáni párkapcsolatában is. Amikor találkoztunk, hihetetlenül jól éreztük magunkat egymás társaságában, egész nap együtt voltunk, és épp úgy folytatódott a kommunikációnk élőben is, mint írásban. Másnapi levelében is leírta, hogy jól érezte magát velem, hogy nem bánta meg, hogy eljött, de mégis hiányérzete van, mert nem érezte azt a vonzást a jelenlétemben, amit várt. Én ettől hihetetlenül csalódott voltam, és egy elkeseredett levélben válaszoltam neki, amiben írtam olyat is, amin ő megsértődött. Ezek után elköszönt tőlem. De csak erre hivatkozott, hogy megsértettem, pedig szeretett volna megismerni, és tervei voltak velem. Ez most így leírva úgy tűnhet, mintha egy jól kiszámított csűrés-csavarás lett volna, de nem. Ő tényleg ennyire ártatlan lelkű, hogy nem látta át a dolgok sorrendiségét, és tényleg meg volt győződve róla, hogy ő csak az őszinte aggodalmát fejezte ki, de nem akart rosszat. Pár hetére rá írtam neki, hogy hátha rendezni tudjuk a problémát. Nyitott is volt rá, de mondta, hogy a bizalma megingott bennem, és mivel ezen nagyon nem tudtunk megegyezni, megint megszakadt a kapcsolat. Kb nyolc hónappal utána karácsonyra írtam neki egy üdvözlőlapot. Nem tudtam elfelejteni, egyszerűen muszáj volt megtudnom, hogy mi újság vele azóta. Azóta levelezünk. Ennek lassan 5 hónapja. Sajnos a múlt évben lett egy párkapcsolata, de nem olyan amilyet szeretett volna, csak ő is traumaként élte meg a kettőnk csatározását, és találkozott valakivel, aki a szelídségével fogta meg. Sokat veszekszenek, sok mindennel az agyára megy, egy zárkózott, a házassága és válása miatt sérült lelkű hölgyről van szó, akivel a szexuális életük is nulla. Tudom, ezt szokták mondani a férfiak, de ebben az esetben tudom, hogy igaz, mert ő tényleg egy ennyire őszinte ember. Szóval ennek ellenére kedveli és egyelőre nem akar változtatni a dolgon. Én az első 2 hónapban 5X köszöntem el tőle véglegesen. Nem akartam belekavarni a kapcsolatába. Viszont ő volt most az, aki mindannyiszor újraindította a levelezést. Nem akart elengedni. Találkozni is szeretne velem, ami pár nap múlva esedékes. Egyfolytában azt érzem, hogy ez az ember kell nekem. Soha senkivel nem éreztem még ekkora lelki rokonságot. Ez az első levélváltásunk óta megvan. És azt érzem, hogy ez a hölgy az én helyemet bitorolja. Nyilván szegény nem tehet róla, de nekünk kettőnknek ezzel a férfival dolgunk van még egymással. Azt érzem, hogy én nyitottam ki a lelkében egy ajtót, amin a mostani párja CSAK besétált. Azt érzem, hogy az első pillanattól kezdve köztünk kötelék van, egy erős vonzás, csak ő ezt nem ismerte fel akkor és ott. Azóta már szerintem dereng neki is, csak még nem tudatosan, hanem ösztönösen érzi. Többször elengedtem, le is zártam a dolgot magamban, de már nem akarom elengedni, és nem akarom lezárni. Úgy érzem, ki kell tartanom, mert végül egy pár leszünk mi ketten. Néha viszont elbizonytalanodom, majd szétpattan a fejem a sok gondolkodástól, agyalástól. Így leírva, pedig talán szánalmasnak tűnhet az egész helyzet.
Szeretném a véleményét kérni, hogy, mint kívülálló, hogy látja Ön az egész történetet.
Köszönettel: Piros

Üdvözlöm! Érdeklődnék, hogy ha valaki folyamatosan megfigyelés alatt tart, magánéletből származó információkkal zaklat, amit természetesen letagad, mert nem bizonyítható. Hatalmánál fogva folyamatosan (több év) megpróbál különböző bűncselekményekbe becsalni, szándékosan több embert felkészít, hogy zavarjon össze és lopjon tőlem, majd ezt felhozza ellenem, hogy “nem figyeltem oda” ezzel előidézhető e mentális betegség, rosszindulat, apátia, depresszió?

Most szakított velem a barátom és nagyon nehezen tudom elfelejteni. Ő is depressziós több ok miatt is. Vagdossa magát és öngyilkos szeretne lenni. Ahogyan én is. Azt érzem hogy a családom kihasznál. Ki beszélnek mindenhol. Meg néznek és utána nevetnek vagy sugdolóznak. Csúnyának érzem magam. Meg akarok halni! Nem bírom tovább az életet. A szüleimnek sem merek erről szólni mert biztos hogy nagyon rosszul néznének rám. Nem tudom mit tegyek. Tanácstalan vagyok.

Előző hónapba voltam először egy klinikai szakpszichológusnál, és 2nap múlva kell vissza mennem. Megbeszéltük hogy mit csinálok addig amíg nem találkozunk újra(ami 1 hónap volt) napló írás stb. És pánik zavart írt a lapomra. De már egy ideje nem volt semmi ilyesmi problémám. Inkább a cigiről szeretnék leszokni és már próbáltam drogokat is igaz nem használom rendszeresen ,de gondolkodom rajta hogy kéne
Ön szerint mit kéne tennem? Anyáékkal nem igazán jó a kapcsolatom és nagyon tudnak haragudni és üvölteni a legkisebb dolgokért is ezért nekik semmi ilyenről nem kéne tudniuk.

Kedves Cintia!

Azért fordulok Önhöz, mert szeretnék megszabadulni a féltékenység érzésétől.
Párommal 2 éve vagyunk együtt egy nagyon szeretetteli, intim kapcsolat a mienk. Igazi figyelmes társ, gondoskodó férfi. Ám történtek kisebb kibillenések egymás után, és én ezeket az egész reszeikent látom.
Fel éve voltunk együtt, amikor kiderült, hogy a munkahelyén beszélget egy másik nővel Facebookon (egyszer belépve maradt számítógépen, én pedig megtaláltam egy ilyen üzenetet). Mondhatjuk, hogy ártatlan beszélgetés volt, de dicsérte a nő mosolyát, célzott rá, hogy attraktívnak találja, segítette a nőt a párkapcsolati problémájának megoldásában, és úgy tűnt, ő is panaszkodik, hogy nála sincs minden rendben. Egyik üzenetben azt is írta a nőnek, hogy “nincs kifejezetten barátnője, hogy őt ne venné észre”. Kvázi úgy éreztem ezzel, hogy letagadott. Abból semmit nem vettem észre itthon egyébként, hogy nem érezné jól magát vagy gondjai lennének velem, teljesen normálisan viselkedett. Mikor az üzeneteket megtaláltam, a nő már nem dolgozott a cégnél, meg is szakadt a beszélgetés. Bár nem történt semmi tudtommal (ezt el is hiszem), mégis borzalmasan éreztem magam, majdnem véget is vetettem a kapcsolatnak, úgy éreztem, elárult. Nehéz volt újra bízni benne, talán a mai napig nem tudok teljesen, időről-időre felbukkan bennem a kétely. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy voltak hónapok, mikor a szabadidejét képtelen volt összehangolni az enyémmel (kereskedelemben dolgozunk mindketten, ahol nagyon előre kell tervezni a beosztást), céges társasági eseményen ha odamentem hozzá, ignorált, mintha ott sem lennék, közösségi oldalon pedig semmi jele nem volt sokáig, hogy kapcsolatban lenne, a barátairól, kollégáiról többször posztolt, ám velem közös képet egyszer sem tett fel. Mintha nem mindig, nem minden közegben valallt volna fel, mintha nem lett volna fontos a közösen eltöltött idő velem. Bután hangzik, hogy a közösségi oldal fontos lehet, de engem mégis bántott. Ezeket persze jeleztem neki, azóta már tudunk előre tervezni, már nemcsak szűk barati körben, de céges eseményen is figyel rám, odajön 1-1 puszira. Azt tudni kell, hogy igen laza barátnő vagyok, nem baj nekem, ha hetente többször is esténként a haverjaival lóg, vagy velük megy el külön nyaralni, fesztiválra, stb. Szoktunk külön is, együtt is programot szervezni, kell nekem is, neki is a szabadság, hogy néha egymás nélkül is ki tudjunk kapcsolni. Szóval voltak a fenti problémák, amik javultak, és most legutóbb azt találta ki, hogy szívesen elmenne egy tőlünk vonattal 4 órára található fesztiválra kettesben az egyik kolléganőjevel (nem ismerem), aki saját beosztottja, és a cégnél igen vonzónak tartják. Állítólag nem aludnanak ott, hanem csak jönnének és mennének aznap, csak egy koncertre mennének el, ami mindkettejüket érdekli. Eleve úgy volt, hogy meghirdetik, menjen más is a munkahelyről (ugyanannál a cégnél dolgozunk, csak földrajzilag máshol), de ha nem, hat akkor elmennek kettesben is. Őszintén nem értettem, hogy miért van igénye összesen napi 8 órát utazni egy fesztiválra egy másfél órás koncert miatt, és főleg hogy miért akarna kettesben is elmenni a kolléganőjevel. Nyilván engem nem hívott. Nincsen problémám a női barátokkal, akiket régóta ismer, sosem bánom, ha találkozik velük kettesben, vagy ha fesztiválra mennének, de ezt soknak érzem és nem találom elfogadhatónak. Ő azt mondja, nem érti miért vagyok felháborodva, ez csak egy koncert, semmi másról nem szól ez, ő fordított esetben nem lenne féltékeny, nem zavarna, ha én elmennek kettesben a férfi fonokommel/beosztottammal bulizni, mert teljesen megbízik bennem, lám én milyen vagyok, hogy én meg nem őbenne. Szerinte ez egy teljesen ártatlan dolog, ő szeret engem, sosem tudna megcsalni, nem érti, ezt miért reagálom túl. Én meg viszont olyan vagyok, hogy nem csinálok ilyeneket. Nincs igényem a barátaimat és rajta kívüli más férfiakkal találkozni, “adni alájuk a lovat”. Mert úgy érzem, adná azalá a lány alá a lovat, ha ketten mennének koncertre. A lehetőséget sem akarom megteremteni, hogy valaki félreértse a szimpatiamat, nincs szükségem az ilyesmire. Régi kapcsolataimban nekem is volt olyan, hogy elmentem kedvelt kollégákkal beülni egy italra, akikről pontosan tudtam, hogy ők máshogy kedvelnek, és igen, játszottam kicsit, és feddhetetlen is voltam, mert tényleg nem történt semmi. De ilyen akkor volt, amikor már kezdtem elhidegulni. Szóval ezért nem értem, neki miért van ilyenre igénye, ha amúgy
Minden rendben. És igen, ettől eltekintve tényleg minden rendben, szeretjük egymást, úgy gondolom, tervez is velem, támogat, mellettem all, ha baj van, számíthatok rá. Mégis bennem van ez az orult kétely, ami mérgezi a kapcsolatot néha. Sokszor azon kapom magam, hogy azon agyalok, miért akar egy másik nővel koncertre menni, miért nem vagyok neki elég én, miért ad okot arra, hogy ketelkedjek. Tudom, hogy a legjobb házasságokban is előfordul, hogy megtetszik valaki más, ez szinte elkerülhetetlen és bárkivel előfordul. De ezt magunkban tartjuk, ha szeretjük és tiszteljük a társunkat és a helyzetet nem teremtjük meg arra, hogy kibontakozzon valami a másikkal. Én úgy érzem, hogy ő ezt szándékosan figyelmen kívül hagyja, nem akarja belátni, hogy ez hogy néz ki kívülről, vagy milyen üzenete van ennek felém. Amikor elmondtam neki ezt, nem értette l, miért gondolok Emőke többet, mint ami: egy egyszerű kikapcsolódás egy közös érdeklődési körrel rendelkező emberrel. Persze nem megy koncertre, lemondta “miattam”, mert ha nekem ez ekkora probléma, akkor inkább lemondja – de persze éreztetve velem, hogy én vagyok az, aki indokolatlanul féltékeny. Elhiszem, hogy nem tenne semmit, mégis zavar, hogy erre van igénye, és ez nevetséges így leírva, hiszen tényleg egy koncertről beszélünk, de mégis rettenetesen zavar. És kattogok rajta. Hozzátenném, én is egy határozottan csinos, vonzó nő vagyok, tanult két diplomával, felsőfokú nyelvvizsgákkal, most léptem magasabb pozícióba, megvan a saját életem/hobbim, szellemes és támogató vagyok és megállok a saját lábamon mindamellett, hogy háztartást is remekül vezetek, tehát tisztában vagyok vele, hogy értékes vagyok, és nincs bennem olyan érzés, hogy mást ne tudnék választani, nem kellenek senkinek, tehát nem önbizalomhiányból ered a féltékenységem, hanem valahogy talán abból, hogy minden szép és jó, időnként viszont van 1-2 apró, ám talán annál jelentősenteljesebb(nek tűnő) dolog, ami mérgezi a gondolataimat és kételyeket ébreszt. Szeretjük egymást, tudom, ő is szeret nagyon, csak pár dolgot nem értek. Összefoglalva a fentieket: mindig mondom ha valami baj van, és azon változtat. Mert pitiáner dolgokon nem szoktam kiakadni, sokszor analizalom magam, tényleg érdemes-e valamit szóvá tennem vagy sem. Bár van pár dolog, amivel nem tudok azonosulni, mert én máshogy tennem, az nem jelenti azt, hogy ahogy ő teszi, abból az derül ki, hogy nem szeret. Úgy érzem, azon túl, hogy ő is valtoztat ahol tud, én is szeretnék, el akarom engedni a múlt véli dolgokat, újra bízni benne, mint a legelején. Mit tudnék tenni, hogy ne ragodjak ilyen dolgokon? Hogy amit én gondolok, ahogy én reagálok, nem biztos, hogy más is úgy fog, de ettől függetlenül teljes szívével szerethet? Hogy nem minden fekete és fehér? Mit tudok tenni, hogy ne gondoljak túl dolgokat, hogy ne mérgezzen a kétely?

Válaszát és segítségét előre is köszönöm!

Üdvözlettel:
Rita

Szép napot?
Milyen hátrányom származhat abból, ha sokáig a szüleimnél lakok egy nagy, szép családi házban?
Olvastam erről a mamahotel jelenségről? Ez miért rossz, ha mindkét félnek megfelel és nem vagyok nekik teher, szívesen adnak pénzt és nem telepszenek rám, én is segítek a háztartásban. Van külön részem, mosom a ruháimat, kaját csinálok magamnak.
Például ha 30-35 éves koromig itthon lakok ez miért baj?
Sokkal szebb élet mint egy kis albérlet, nem?
Jelenleg semmi képzettségem nincs amivel mehetnék normális munkát vállalni, ami fizet is. Szeptembertől járnék megint suliba.
Csak a trolloktól, bunkóktól kell tartani, akik ez miatt leszólják az embert. Az lenne a bajuk hogy nekik nehezebb kuporogni az albérletben? És addig maradok ameddig szeretnék, és akkor költözök amikor már meg tudom tenni?
A testvéreim már 30 felett vannak, összeköltöztek a párjukkal, de még mindig haza járnak és nem nézik őket anyámék tehernek.
Miért baj a “mamahotel”?
Attól miért leszek felnőttesebb, ha különmegyek, kb ugyanaz. Tudok mosni, kaját főzni, csekket befizetni, ügyeimet elintézni, villanykörtét kicserélni, füvet nyírni.
Így jobbak a körülmények is, rendes ház.
És anyuci pici fia se vagyok, mert nem irányítgat és szól bele mindenbe. Ezt már elrendeztem vele 2 éve.
Miért lennék élősködő? Azt vettem észre hogy egyes emberek a magam fajtát megítélik ilyen szavakkal. Érdekes mert a szűk környezetemben meg ez a normális, szomszédok is mindig a szüleiknél vannak és jól kijönnek.
Arról nem tehetnek egyesek, hogy a szüleik utálják őket és kirakják otthonról, hogy mehetsz a híd alá, szerintem az ilyen nem való szülőnek.
Anyám még azt se várja el hogy adjak valamit az itthon lakásért cserébe.

Kedves Uram/hölgyem!

Olyan problémám lenne, hogy a héten kétszer is lefeküdtem egy lánnyal, de egyik alkalommal sem sikerült tartós együttlét, a tartós merevség hiánya miatt, 22 éves vagyok, de a szüzességem pár hónapja vesztettem el, és azóta 1 egy éjszakásom volt a mostani óta, de akivel elvesztettem szintén csak egyszer feküdtem le. Az első alkalommal az alkoholra fogtam de a másodikat már nem tudom, a lány szerint nagyon stresszesnek tűntem. Azt hozzá kell tenni, hogy egyik lánynál sem sikerült nekem az orgazmus, viszont én tudtam neki okozni, még ha csak kézzel is. Most aggódom, mert nem szeretném elveszíteni a lányt, de hogy nem tudok megfelelően teljesíteni, az frusztráló érzés. Hozzá tartozik, hogy csak 1 hete ismerem a lányt, dohányzom, és sok energiaitalt iszok, és sajnos az elmúlt években keveset, vagy inkább semmit nem sportoltam. Nem tudom melyik a nagyobb faktor, az utóbbiak, vagy a stressz. Szüzességem elvesztésénél pirulát is vettem, be, mert úgy voltam vele, mindenáron el kell, hogy veszítsem a szüzességem, és meg kell, hogy törjön a jég. Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt, Doktor Nő!

Olyan kérdésem lenne, hogy ha én egy számomra fontos, szeretett személyt elengedek, hagyok Neki teret az életében, mert nem szeretném a szeretetemet elvárásokra és birtoklásra építeni, mennyi idő, míg a szerettem viszont keres engem? Illetve ez milyen tényezőktől függhet, hogy viszont hiányzom-e Neki?
Egyáltalán elengedésnek számít-e, ha azt remélem, hogy bizony adott időn belül én viszont hiányzom Neki? (a tippem egyébként az lenne, hogy az nem elengedés, hanem még mindig elvárás) 🙂 Ugye?

Köszönöm a türelmét!

Nagyobb tarsasagban minden alkalommal szorongok,nem tudok megszolalni tobb ember elott,vagy ha megszolalok is nagy nehezen csak halkan tudok beszelni.Hadarok es nehany betut nehezen is ejtek ki ha stressz alatt vagyok.Ejszaka nem tudok pihenni,nehezen alszok el es nem pihenem ki magam.A szuleimmel nem a legjobb a kapcsolatom,az anyam folyamatosan kiabal velem.Az iskolaban is nagyon sok stressz er a tanulmanyaim miatt.Folyamatos kezremegesem van,ami leginkabb stressz helyzetben jon elo,az utobbi idoben a vercukorszintem is ingadozik ami ugyancsak stressz helyzetben jon elo.

Jó napot!
Felismertem magamon, hogy betegesen féltékeny vagyok. 10 hónapja vagyok együtt a párommal, aki miattam lépett ki egy megromlott 4 éves párkapcsolatból. A kapcsolatunk elején többször is találkozott még az exémel a tudtomon kívül, utólagosan derült ki, az ő elmondása szerint egymás holmiainak átadása céljából. És ahogy ezek kiderültek, és hogy elhallgatta előlem egyszerűen nem tudok megbízni benne, állandóan kutakodok utána, amikor ez már több mint fél éve volt, 3 hónapja együtt élünk, kiköltözött hozzám Németországba, és tényleg érzem, hogy szeret, és minden tőle telhetőt megtesz értem. De egyszerűen minden nap szorongok, hogy nem e csal meg, vagy nem e fog elhagyni. Előtte volt több csalódásom is. Nem tudom mit tegyek, tudom, hogy bizhatok benne, de nem megy. Válaszát előre is köszönöm!

Üdvözlöm. 9 éve élek párkapcsolatban. Már többször is megcsalt de megbocsajtottam neki. Egy hónapja azt mondta tartsunk szünetet, de azóta kiderult megint megcsalt. Én próbáltam helyrehozni de ő az alkoholba menekült. Én leirtam. Neki az érzéseimet de ő nem is. Keres már napok óta. Nem. Tudom mit tegyek

Tisztelt pszichológusasszony!

Mindig is hajlamos voltam túlagyalni a dolgokat, és elég érzékeny személyiség vagyok. Pár hete a halál gondolata fészkelt be a fejembe, és nem tudok túljutni rajta. Tudom, ez egy olyan dolog ami minden embert érint, de már szinte egész nap ez van a fejembe. Mi értelme ennek az egész életnek, ha egyszer úgyis véget ér? Ha meghalok semmire se fogok emlékezni, akkor meg mi céllal vagyunk itt? Nyilván senki sem tudja ezekre a választ, de nem tudom kikapcsolni az agyam. Minden értelmét veszti ezáltal.
Mit javasol?
Köszönöm! Kata

Tiszteletem!
Olyan problémám van hogy én 25 éves 2 gyermekes anya vagyok. A férjem előtt egy barátom volt ő volt az első szerelmem. Hatalmas nagy szerelem volt amit így 10 év után sem tudok elfelejteni. Nem régiben rám írt sőt 3 hónapja beszélgetünk. Ő is szerelmet vallott (neki is én voltam az első szerelme) engem nagyon felkavart ez. Szeretem a férjem bár nem érzem nőnek magam mellette. Össze vagyok zavarodva. Az első szerelmem folyamatosan dicséri a külső és belső egyaránt azt mondta nem tudott elfelejteni. Azóta nem egy hűséges férfi. Nemtudom mit kezdjek evvel a témával kérem segítsen. Vagy csak kíváncsi én mit érzek vagy csak játszik?