Tisztelt Doktornő!
Problémám röviden: Van egy csaj, barátok vagyunk évek óta.. Először ezeket éreztem: A csaj máskép néz rám, fogdos,(még olyan helyen is) mélyen néz a szemembe, ölelget, körülöttem van. Törődik velem, kijelentései: “kar hogy téged nem érdekellek”….Beleszerettem. Elmondtam. Nem is szólt semmit, csak másnap, “mi csak barátok vagyunk, sose lesz máskép”, aztán leribancozta magát, és mondta mikor hány fiuval talalkozik. De ez sajnos igaz.
Tudom, családjától sosem kapott igazi szeretet, rossz a viszonyuk nagyon, és volt egy korábbi hatalmas csalódása is, jar pszichologushoz is. (19eves a csaj)
És most taszítani akar a viselkedésével úgy érzem. Fel hogy csalodna, de am szeret csak meglepődött h én is? Vagy tényleg nem akar semmit, és élni akarja könnyűvérű életét?
Nagyon összezavart és bánkódom is miatta.
Mit tegyek? Várom válaszát!

túlvédő gyerek és serdülőkor után család által ajánlott pályára léptem. Szexuális életet relativ későn, egyetem alatt későbbi feleségemmel kezdtem. Szakmai – egzisztenciális megvalósulásom nehezen indult, a pályán kezdeti kitérők után indult csak be. Kezdeti években szülők segitettek, lassan álltunk saját lábra. Hogy behozzam , egyre több mnunkát vállaltam. Ugy érzem igazából nem figyeltünk egymásra a feleségemmel. Másképpen próbáltam kárpótolni magam, ekkor romlott meg a viszonyunk. A gyerekek (2 fiu) elhidegültek a kisebbik el is költözött 17 évesen. Miután a nagyobbik egyetemre ment, kapcsolatot kezdtem és elköltöztem otthonról. Jelenlegi kapcsolatom rendkivül hullámzó. mind a ketten sértődékeny, talán labilis személyek vagyunk, rengeteg alkalmazkodásra van szükség mindkettőnk részéről, viszont Nem tudom eldönteni jó-e nekem ez a kapcsolat. Nagyon akarom, de sért a partnerem előélete, és ugy gondolom még mindig az exébe szerelmes.

Tisztelt doktornő
Azzal a gonddal fordulok önhöz, hogy folyton emésztem magam a multon , az történt hogy fél évvel ezelőtt a párom nagyon megbántott és megalézott, szuletesnapomra nem jött el, már már földbe döngölt , engem mint nőt. Azóta szakitás lett a vége majd kibékülés, röpke bocsánattal elsimitotta az ügyet.
A kapcsolatunk azóta megjavult , most pár hónapja együtt vagyunk , de én azon vagyok felakadva még mindig egyszerűen nem telik el hét hogy ne gondoljak erre , érzem hogy ez lassan felemészt. Mit tudnék tenni ellene?

Ördög és angyal egy testben

Kedves doktornő!Párommal hét éve ismerjük egymást,négy éve vagyunk kapcsolatban,két éve házasok.
A problémám úgy érzem nem kifejezetten párkapcsolati probléma,de arra vetül ki…Ő egy nagyon toleráns,türelmes férfi,megértő és tud mindent a múltamról is.
Az lenne a problémám hogy sehogy sem tudok közeledni felé.Ha arra kerül a sor mindig ő az aki megölel,megcsókol engem,vagy szexuális aktust kezdeményez,én sosem.Nem azért mert nem szeretem vagy mert nem akarom.Amikor eltervezem magamban hogy na most,akkor minden rendben,de ha a helyzetbe kerülök ma nem megy.Elszáll minden,nem tudom mit csináljak,hogyan,nagyokat nyelek és azt hiszem félek.Hogy rosszul csinálok valamit,nem fog neki tetszeni,egyáltalán már a reakciójától is félek.Odabújok hozzá ha hív hogy menjenek de nehéz magamtól csak úgy odabújni hozzá ha tv-t nézünk.Sajnos komoly érzelmeket kifejező szavakat sem tudok kimondani (bocsánat,szeretlek,sajnálom) csak leírni…Apukám kiskoromban elhagyott és láthatáskor mindig azt mondta nem jó ha érzelmeket mutatok ki,gyengének fognak nézni,gondolom ez nagyban közre játszik a dologban…De a párom előtt ez eszembe sem jut.
Hogyan tudnám megtenni végre egyszer én az első lépést?Akár csak megcsókolni a páromat?Akármit megtennék hogy ki tudjam fejezni neki mennyire szeretem,ráadásul biztos neki sem jó ez,nekem sem mert szenvedek a tudattól hogy talán nem tudja mennyit jelent ő nekem.Kérem ha tud segítsen!Akármilyen kis trükk vagy tanács megfelelne…Nagyon köszönöm!

Aggódva írok önnek kedves doktornő!
Nem a saját problémámról,inkább mint külső,de mégis belső szemlélő a feleségem problémájáról.
Régóta ismerem őt,először barátok voltunk,majd jött a kapcsolat,végül a házasság.
Mindig is nagyon félénk volt dolgokban,visszahúzódó például szexualitás.Az anyukája nevelte fel egyedül négy éves kora óta,apa példa sosem volt előtte csak amikor az apja gyerekláthatásra vitte el őt,de akkor is nagyon rossz dolgok történtek vele.Apukája mindig olyanokat mondott neki hogy ő (feleségem) semmire sem jó,semmihez nem ért,ne is kezdjen bele dolgokba,hogy az érzelmeit kimutatni gyengeség.Kis gyerekként persze tette amit mondott,egy nagyon komoly,rideg kisgyerek volt az elmondása szerint,nem sírt senki előtt csak egyedül,ritkán mosolygott csak,komoly hangnemben beszélt,nem voltak ez miatt sosem barátai sem.
Ez négy éves korától egészen tizenhat éves koráig így ment.Én akkor ismertem meg őt mikor 15 éves volt,(van köztünk korkülönbség,de ez láthatóan nem akadály és nem zavarja egyiküket sem).Én akkor már idősebb voltam,túl voltam két komoly kapcsolaton(házasság nem volt).
Akkortól kezdve mikortól járni kezdtünk kezdett nyíltabb lenni a világ felé,emberek felé,nevetett ha velem volt és máig így van,előttem mert és a mai napig mer sírni.
A probléma az lenne hogy az önbecsülése szinte nulla,de azt mutatja hogy ő teljesen magabiztos,egyedül előttem nem,belül azt hiszi magáról hogy csúnya,ahogy ő mondja hülye,tehetségtelen lány(vagyis mostmár nő,hogy ő értéktelen.Semmi zavar nincs,boldog a kapcsolatunk,viszont a szexuális dolgokkal kapcsolatban…Minden rendben,amíg én kezdeményezek.Az elejétől fogva én vagyok aki kezdeményez mindenféle tetszik kontaktust,legyen az ölelés,csók vagy aktus.Nagyon próbálkozik,látom rajta hogy szeretne ő is tenni dolgokat,de azt mondja ő sem tudja mi de megállítja.Gondolom a gyerekkori sérelmek,az önbecsülése és ezek miatt van,de ez csak az amit én gondolok.Mostanra mióta megismerkedtünk már vannak barátai,a családommal is nagyon jól megvan,eljárunk együtt helyekre amit régen sosem csinált.Azt mondja alapjaiban változtattam meg őt és az életét úgy hogy nem is tudtam róla.
Persze megértem őt,nehéz gyerekkor,majd tinédzser évek miatt valószínűleg ezért van.Próbáltam rávezetni hogy mit csináljon,fogtam a kezét,de félve nézett rám és tanácstalanul,attól félt mint az kiderült hogy majd lehurrogom hogy nem jó úgy,vagy egyszerűen csak ott hagyom őt,pedig fogtam a kezét,eszem ágában nem volt elmenni.
Annyit sikerült elérnem hogy a kezemet meg meri fogni,vagy oda mer bújni mellém ha alszunk vagy tvt nézünk esetleg beszélgetünk,de ennyi.Vannak pillanatai amikor hirtelen felindulásból megpuszil vagy megölel,de semmi több.Az viszont látszik hogy kínozza az egész szituáció hogy nem tudja mit tegyen.
Nemrég megpróbálkozott azzal hogy ő tette meg az első lépést az aktus felé (persze nagyon is nagyra értékelem a dolgot tudom hogy nehéz neki és nagy bátorság kell hozzá ehhez) és akkor egy kedves családtag (éppen itt voltak nálunk) sikeresen ránk nyitott.Semmit nem látott mert páromon még volt ruha,rajtam is nadrág,de ezek után feleségem beviharzott a fürdőbe.Később mikor kijött úgy feküdt be az ágyba hogy semmilyen formában hozzám sem ért,ha én indultam volna felé elhúzta magát,végül sírni kezdett,magamhoz öleltem és sírva mondta nekem hogy ő annyira készült erre lelkileg,hogy mennyire akarta megtenni ezt a lépést is végre,hogy végre elég bátornak érezte magát,biztonságban hogy ilyesmit kezdeményezzen,de most attól fél hogy újra ott tart ahonnan kezdte az egészet,végül kifáradt a sírásban és elaludt hozzámbújva…Teljesen úgy tűnt mintha egy világ dőlt volna össze benne,mint aki percek alatt lelkileg összetört.Egyértelműen kínozza az egész,engem meg az hogy így látom őt,nagyon szeretnék segíteni neki,de nem tudom hogyan és hol kezdjem.Azt mondta nem akar pszichológushoz járni (régen járt és semmit sem ért),meg hogy nekem meri csak elmondani a dolgokat amiket fentebb írtam.Tehát,tudna a doktornő valamiféle tanácsot adni hogy mégis hogyan segíthetnék neki,vagy mivel?
Előre is nagyon köszönöm ha tud segíteni!

Jó napot kívánok! 5 éves kislányommal lennének nehézségeim. Többször észrevettem, hogy lódít, füllent. Apróságokban, de mégis. Valamint tegnap azt találta ki, hogy fáj a hasa, hogy az óvodából hazahozzuk. A kistestvére még nem jár Bölcsődébe, így tudja, hogy ő otthon van velem. Ilyenkor mi a legjobb? KÖSZÖNÖM!!!

Kedves Doktornő!
Igazából nem tudom hová fordulhatnék segítségért a problémámmal. Ezt az oldalt kerestem fel azzal a reménnyel, hogy hátha iránymutatást kaphatnék. A problémám gépjárművezetésből fakad. Iszonyatosan rettegek ha vezetnem kell, szinte úgy érzem elájulok ha be kell ülnöm sofőrként a kocsiba. Alig kapok levegőt, elkezdek remegni, érzem, hogy a pluzusom az egekbe szökken, izzad a tenyerem és sajnos (gondolom ezek miatt) nem tudok megfelelően és időben reagálni a különböző helyzetere. A kudarcélmények pedig még inkább stresszesebbé tesznek. Az ismerősök mind azt mondják ez a rutinhiány miatt van, én mégsem ezt érzem elsődleges oknak. Lassan 3 hónapja nem ültem bele az autómba. Minél többször vezetek annál inkább eluralkodik a félelem és annál kevesebbszer szeretnék újra vezetni. Utasként is félek néha, de közel sem annyira, mint sofőrként. Nem tudom mi lehet ennek az oka, többször elhatároztam, hogy legyőzöm a félelmem, de minden egyes alkalommal történt olyan, amitől újra feladtam. (pl. nem tudtam bizonyos helyzetekben hirtelen hogyan reagáljak, pedig a kresz-szel tisztában vagyok.) Az élet egyéb terültén teljes mértékben megállom a helyem, ezért is piszkál a családom, hogy a vezetés hogyan is foghat ki így rajtam. Ettől persze lelkiismeretfurdalásom támad. (Félek, hogy konfliktusba keveredek, hogy összetöröm valakinek a kocsiját, vagy egyéb bajt okozok a közutakon) Mi lehet ennek az oka? És hogyan lennék képes ezt legyőzni? Hová fordulhatnék segítségért?
Köszönöm a válaszát előre is!
Üdvözlettel.

Segítséget szeretnék kérni édesanyámmal kapcsolatba. 43 éves már másfél éve nem akar dolgozni se továbbképzésre menni pedig nem egy lehetősége let volna. Nem akar semmit csinálni mindig csak panaszkodik hogy neki mindene fáj elvileg asztmás pedig és semmi jelet nem látok rá, emelett még nyugtatot és fajdalomcsillapítókat is szed. Mindig kötekedik velünk és mi vagyunk a hibásak mindenért. Mit tegyek vele?

Kedves Doktornő! Nem tudom eldönteni, mit érzek az exbarátom iránt. 25 éves nő vagyok, volt egy 2 éves kapcsolatom, nagyon szerelmes voltam – akkor is, mikor ő már nem. Sokat küzdöttem érte, aztán valahogy sikerült elengednem, viszont fél év után felkeresett, azóta tartom vele a kapcsolatot, leginkább testi értelemben… Abban a fél évben, mikor nem voltunk egymással kontaktusban eléggé társasági életet éltem, jöttem-mentem, randevúztam és bár néha-néha eszembe jutott, nem éreztem a hiányát, úgy voltam vele, hogy ezt végre feldolgoztam. A felbukkanásának időpontjában volt egy elég komoly műtétem, aminek okán kimaradtam ebből a pezsgő életből, gyakorlatilag folyton itthon vagyok azóta… Nem tudom eldönteni, hogy mit is érzek… Fellobbanhatott Ön szerint ismét a szerelem vagy a magány miatt érzem ezt, pontosabban az új impulzusok hiánya miatt? Válaszát köszönöm!

Minden normális amíg vásárolok vagy dolgozok, de amint hazaérek rögtön kiabálnom kell a gyerekekkel, reggel este, mintha csak abból értenének, vagy abból, hogy gyere üss meg. A férjem van hogy ellenáll, de kirakom a teraszra vagy a lépcsőházba. Minden ajtót dübbelezek, biztonságot ad a nagy csattanás. Persze gyakran sírva fakadok és tagadom mindezt, de van hogy rám jön a lelkiismeret furdalás és a depresszió. Nincsenek barátnőim, minden kapcsolatom felszínes, nem is fél tőlem igazán egy barátom sem. Nincs állandó állásom, mindenütt keveset fizetnek azért a drága időért. Gyakran ébredek fel saját verítékemben sikítva, sírva. Ezért nem tudok rendesen aludni se.

Tisztelt Doktornő!

A páromnál (34 éves férfi) pár éve vettem észre hogy kényszerképzetei vannak. A kapcsolatunk elején elég jól titkolta, de már egyre kevésbé tudja titkolni előlem. A kényszercselekvései a visszalépkedés, néha csak az egyik lábával lép vissza onnan ahonnan már el lépett, vagy a telefonja emelgetése többször is egymás után. És ami most új számomra, hogy magában motyog valamit, de nem értem hogy mit mond. Meg mikor megy dolgozni, ahogy kilép az ajtón, megáll és beszél magában, majd pár perc múlva elindul. Eközben én az ablakból figyeltem, mit csinál. Szerintem ez nem normális. Ma már nem tudtam megállni hogy ne szóljak neki, hogy mit csinál, és hogy miért nem megy már. Erre ő mintha zavarba jönne, aztán köszönt, és elindult . Félek hogy komolyabb tünetek is jelentkezhetnek. Meg hogy lehet van/vannak még más kényszerérzetei is mikor például dolgozik. És ugye ezeket én nem látom. Hová forduljunk ezzel a problémával? Esetleg valamilyen gyógyszeres kezelés van e ilyen esetre? Vagy forduljunk pszichológushoz?
Válaszát előre is köszönöm! Tisztelettel: Brigitta

Tisztelt Doktornő! Gondolkoztam, hogy a “párkapcsolati problémák” vagy az “önismeret” kategóriába írjam a kérdésem, de azt hiszem, az utóbbiba illik. Hosszú ideje nem tudom magam túltenni a volt barátomon, pedig már nem vagyok szerelmes és minden egyes vele töltött óra nyűglődés számomra. Mégis valamiért magam mellett akarom tartani… Én egy egyke lány vagyok, a szüleim meglehetősen elkényeztettek, illetve teszik is a mai napig. Egy barátnőm világított arra rá, hogy talán azért nem tudom a exemet elengedni, mert gyerekkoromtól megszoktam, hogy mindent megkapok, megtarthatok, illetve a felügyeletem alatt tarthatok… Ön szerint ebben van ráció? Ha igen, hogy tudnék a személyiségemen dolgozni, hogy ez megszűnjön? Fontos lenne, hiszen nincs jogom egy másik személyt birtokolni, akivel nem is érezzük már magunkat igazán jól.

Kedves doktornő.az osztályba ahova járok kibeszélnek a hátam mögött amikor beteg vagyok és úgy érzem hogy utálnak. félek bemenni az iskolába.

Üdvözlöm!

Egy nagyon tabu témaként kezelt problémakörrel fordulok Önhöz, ami a házasság előtti szexualitás. Neveltetésemért nagyon hálás lehetek, szerető és gondoskodó szüleim vannak, édesanyám révén a katolikus vallás az életem része. Azonban a házasság előtti szexről sosem beszélgettünk, csak most nemrégiben, felnőttként. Édesanyám véleménye, hogy ilyen téren is fontos megismerni a másikat, és mivel édesanyám hiteles ember a szememben – jóllehet elfogult is vagyok – én is így vélekedek. Önnek mi a véleménye erről? Jobb egy olyan párkapcsolat, ahol a házasságig várnak a szexualitással? A szex valóban csak a gyermekáldásért van? Érdeklődésem a téma iránt abból is fakad, hogy én eddig nem éltem így, előző kapcsolataimban kellő idő után, amikor úgy éreztem, hogy eléggé elmélyült a kapcsolat és készen állok rá, volt szexualitás és nem bánom, hogy így történt. Rosszul gondolkodok a témáról? Pszichológusi szakmai szemmel mi a véleménye?

Köszönettel,
E.