Tisztelt Doktornő!

A párommal 7 éve vagyunk együtt. Fél éve együtt is élünk. Az elmúlt hat év alatt mindig kaptam valamit nőnapra, Valentin napra, stb. Most viszont nem. Valentin napra én készültem neki egy kis kedvességgel, ő viszont még annyit sem mondott hogy boldog Valentin napot. Most nőnapkor pedig meg csak annyit mondott hogy ja ma van nőnap!! és hogy mennyünk be egy virágboltba, és válasszak magamnak virágot. Semmi boldog nőnapot, puszi is elmaradt. Nem tudott volna meglepni? Minden virág szép. Én bármilyennek örültem volna. Ezt olyan kényszer virágnak éreztem. Úgy érzem nem kapok elég figyelmet. Pedig mondtam neki hogy jobb lenne ha egy kicsit figyelmesebb lenne. Hozzon néha virágot. Kicsit romantikusabb lehetne. Az összeköltözés óta nem valami figyelmes velem. Baba kérdésben is annyit mond hogy nem tudja, hogy szeretne e gyereket vagy sem. És hogy ő még nincs felnőve a feladathoz. Ő 34 éves . Szerintem lassan ideje lenne a családalapításnak. Én is szeretnék babát lassan így 28 évesen, de ő elég bizonytalanul áll a kérdéshez. Még eljegyzés sem volt, így 7 év elteltével sem. Eléggé el vagyok keseredve. Lehet csak én reagálom túl ezt az egészet, és csak várnom kell még. Ahogy a mondásban van: “Türelem rózsát terem!” De én belül érzem hogy valami megváltozott kettőnk között. Hogy vegyem rá arra hogy legyen figyelmes? Amíg nem laktunk együtt, és én ott aludtam náluk, készített reggelit, vagy vacsorát, amit sokszor az ágyba is hozott, most ez megszűnt. Én viszont mindig elkészítem a kajáját, főzök, mosok, takarítok. Szóval a figyelmesség részéről teljesen megszűnt az összeköltözés óta. Ami nagyon bánt. Úgy látom az összeköltözés nem biztos hogy jó ötlet volt. Mit tegyek, hogy minden olyan legyen mint régebben? És hogy egyáltalán velem képzeli e el a jövőjét? Nem tudom sajnos.
Válaszát előre is köszönöm!

Jó napot én ugy érzem magam hogy hasztalan vagyok nem birok szédülök semi kedvem semihez nem birok igy élni .

Kedves Doktornő!
18 éves fiú vagyok, biszexuális. Úgy érzem mostanában hatalmába kerített a meleg pornó nézése, és egyszerűen nem tudok leállni vele. Régebb 3-4 naponta masztiztam, és akkor bele-bele néztem egy filmbe, egyre rendszeresebbé vált. Kb. 2 hete már 2 naponta teszem ugyanezt és úgy érzem egyre tovább fogok sülyedni. Az elején azt hittem írányítani tudom ezt az egészet, de egyszerűen nem tudok határokat szabni. Az összes erotikus történetet elolvastam már a neten, így az nem izgat annyira.
Abban várom a segítségét, hogy miként tudnék leszokni a pornóról?
Válaszát előre is köszönöm!

A feleségem bejelentette, hogy már nem szeret.

17 éve vagyunk együtt a feleségemmel, viszont házasok csak 5 éve vagyunk. Van két gyermekünk 15 és 4 évesek. A feleségem a hétvégén bejelentette, hogy nem szeret már, és valaki mást szeret.
Nem volt számomra meglepetés, mivel már másfél éve látom a folyamatos közeledést, viszont, hogy felvállalja nagyon meglepett. A helyzetet bonyolítja, hogy vallásosak vagyunk és a harmadik fél a plébánosunk. A kapcsolatuk folyamatosan alakult ki, viszont mindmáig plátói. Viszont ez volt az, ami megadta a feleségem számára a végső lökést, hogy lépjen.
Természetesen hibásnak érzem magam, mivel sajnos az évek hosszú sora alatt hagytam mindent ellaposodni. Azt gondoltam, hogy ha biztosítom a családom számára a biztonságot, jólétet és időnként Rá is figyelek, akkor jól csinálom. Hát nem!
Nem volt elegendő, hogy megszakítottam minden kapcsolatomat a korábbi barátaimmal, a kiterjedt családom nagy részével, a több évig tartó pánikbetegségében 100%-ig mellette álltam, támogattam, mikor a munka helyett inkább csak anya akart lenni és így tovább.
Most ott tartok, hogy választás elé állított.
Vagy elválunk most, vagy, mivel jelenleg külföldön dolgozom, csak két hetente járok haza és élünk egymás mellett a gyerekek miatt. Én vissza szeretném szeretni a feleségem! Ő pillanatnyilag azt mondja, hogy szerelmes, de nem belém, hogyan álljak neki? Bármire hajlandó vagyok Érte és a közös jövőnkért .

Jónapot !Az a bajom hogy kb 3-4 napja szomorú,levert, vagyok!Sírok is .Meg olyan gondolatok járnak a fejemben hohy megakarok halni ,meg hogy öngyilkos akarok lenniSemminek nem tudok örülni!Azt érzem hogy senki sem szeret!A testvéreméknél lakom és vele nem merek ilyenekről beszélni!A barátnőmnek szoktam ezeket elmondani de ugy sérzem hogy ez kevés!Kérem segítsen!Köszönöm szépen!!!!!13 éves lány

Jó napot kívánok! Az lenne a problémám, hogy a párommal két éve vagyunk együtt, ezalatt az idő alatt folyamatosan megcsalással vádol, pedig sose lennék erre képes mert ő a mindenem. Az elmúlt napokban szinte semmi mást nem csinálunk csak veszekszün azért mert a munkahelyemreejár a beszállító és az utcán köszönt . Azt kérte tőlem hogy nem sminkelhetem ki magam ugy járjak dolgozni, ő azt feltételezi, hogy valami közöm van a beszállítóhoz. Ennek a kérnek eleget is tettem csupán a szemöldököm igazítottam meg. E dolog miatt ő átverve érzi magát mondván én ellent mondok, semmibe nem veszem az ő szavát és ennek tuti valami oka van amihez a beszállítónak is köze van. Azóta folyamatosan aláz olyan szavakkal illet, hogy az szinte nem igaz. Mit tegyek, hogy végre belássa én nem vagyok olyan nő, és azzal hogy egy nő ad magára azzal még nem olyan nő. Tiszteséges és hűséges vagyok. Csak ő létezik nekem.

Elsőéves egyetemista vagyok, a lényeg, hogy régen súlyos depresszióval, evészavarokkal (anorexia, bulémia, falásrohamok) küzdöttem. Egész életemben úgy éreztem soha nem fogok megfelelni senkinek, nem vagyok túl szép, alulról surolom el az átlagos kinézetet, és én magam is inkább a belső iránt érdeklődöm egy másik személyben. Nem sokszor voltam szerelmes, de észrevettem, hogy először mindig meg kell ismernem az illetőt, barátok vagyunk, majd fokozatosan kezdem észrevenni, hogy milyen remek tulajdonságai vannak, intelligens, humoros, talpraesett, udvarias, majd azt is, hogy azért szép a mosolya, meg jól áll a haja, stb. Eddig mindig a legjobb barátaim közül kerültek elő a kiszemeltek, és ezek közül két jelentős szerelmet tudok megemlíteni.
Az első az 10.-ben kezdődött, és akkoriban kezdtem el fogyókurázni, változtatni a külsőmön, mg a belsőmet is alakítani kezdtem hátha a fiú észrevesz engem. Több mint 20 kg-t fogytam, úgy véltem egészséges étkezés által, de kiderült, hogy anorexiám van. Akkor voltam a csúcson kinézetileg amúgy, vékony voltam és bár kicsit sápadtnak meg gyengének tűntem, mindig magabiztos próbáltam lenni, mosolyogni, aktív lenni akkor is, ha az izmaim már lassan mondták fel a szolgálatot, hátha felfigyel rám, ekkor már átlagosnak voltam mondhatóm időnként talán felülről suroltam az átlagos mércét. Rengeteget tanultam, hogy műveltnek lásson, érdeklődtem a filmek iránt, meg a zene iránt, mivel ő ezeknek a megszállottja, tehát mindenből a lehető legmaximálisabb teljesítményt próbáltam nyújtani. Okosabb, humorosabb lettem, ahogy alakítottam saját magam, de ő, mint tipikus fiú bevallotta nekem, hogy a kicsit butuska, modell alkatú barátnőmért oda van. Ekkor jöttek a falásrohamaim, bulémia, hashajtózás, majd csak simán túlevés. Teljesen összetörtem, de azért még két évig epekedtem érte, nagyjából akkor zártam le a történetét, amikor eköltöztem egy másik városba az egyetem miatt. Ő nem volt a legjóképűbb fiú a világon, de csúnyának sem volt mondható, nem a lányok kedvence, de azért átlagon felül van, bár lehet csak én látom így.
Itt az egyetemen pedig összebarátkoztam egy sráccal, aki rettenetesen okos, érdeklődik a művészetek iránt, nyugodt, kedves, odafigyeló, humoros, mindig nagyon laza és szeret szórakozni, törődő és a fene egye meg, hogy jóképű, mert ugyanolyan intenzív érzéseim kezdenek lenni iránta, mint az első srác után, kétségkívül oda vagyok minden rossz viccéért, minden aranyos szaváért, minden intelligens mondatáért. De ő jóképű, én meg csúnya vagyok, és megint előjöttek a rossz szokásaim, alig eszem, három hét alatt fogyam 6-8 kg-t, jó mondjuk van (vagyis már csak volt) egy kis túlsúlyom, ma meg falásrohamom volt, és utáltam magam, amiért nem tudok éhezni, nem tudok szép lenni hozzá. Hogyan ne kerüljek tobbet ilyen rossz helyzetbe? Hogyan felejtsem el a mostani srácot, ha az előző elfeledése is évekbe telt?
Az elsőnek nem mondtam el soha az érzéseim, de mindenki tudott róluk, amolyan nagyon látszott, nyilt titok volt, ő is tisztában volt a dolgokkal. A mostaninak sem merem elmondani, mert tudom, hogy nem vagyok elég neki, és nem is leszek soha, mert ő jóképű, minden lány odavan érte, én meg hát enyhén szólva csúnya vagyok, még akkor is, ha intenzíven ápolom magam, és odafigyelek minden apró részletre, az arcom nem esztétikus, és ez ront az összképen. Mit tegyek?

Kedves Doktornő! A párommal 3 éve vagyunk együtt. Amikor megismerkedtünk nekem mással volt kapcsolatom. A párom sokszor felemlegeti a régi barátom és a vele való utolsó együttlétünket. Szinte megszállottan kérdezősködik, minden apró részletről tudni akar és ha valamire nem emlékszem nem fogadja el. Gondolkozzak és erőltessem meg magam, mert az nem igaz, hogy nem tudom. Már attól félek, hogy kitalálok valami választ. De az sem jobb, mert mi lesz ha emiatt hagy el? Kérem adjon tanácsot, hogy győzzem meg arról, hogy szeretem. Köszönöm válaszát

Tisztelt Szakértő!
22 éves egyetemista vagyok. A problémám igen sokrétű, nem is voltam benne biztos, mit jelöljek meg kategóriaként, úgy gondoltam, az önbizalomhiány talán mindet egybefogja.
Az első az a tanulási nehézség. Szakdolgozat előtt állok, amit már 1 teljes éve halasztok, mert addig halogatom az elkezdését, míg túl késő nem lesz. Idén tavasszal van az utolsó lehetőségem. Az a helyzet, hogy rettenetes a koncentrációs képességem. 5 percnél tovább nem tudok egy dologra figyelni. Régebben nagyon sokat olvastam, hetente két könyvet is, ma már évente 3-at maximum, helyette gépezek. De még ott sem tud sokáig lekötni semmi, egyik videóról a másikra ugrok, végig se nézem őket, belehallgatok egy számba, belenézek egy filmbe, ha nem veszem észre magam, akkor órákig, sőt, egész nap tudom ezt csinálni, és mikor este lecsukom a laptopot, iszonyú szégyen- és ürességérzetem van, és elhatározom, hogy másnap be sem kapcsolom, de valami miatt mindig be kell (meg kell néznem egy e-mailt, pl.), és onnantól végem, mert órákig ki se kapcsolom. Nem tudom magam kontrollálni. Úgy érzem, a gép egyfajta menedéket jelent, mert elfelejtem az összes felelősségemet, és dolgot, ami bánt, teljes feloldozást mégsem hoz, hiszen nem érzek boldogságot gépezés közben. A feladatok meg egyre tornyosulnak. Nem tudom, függő vagyok-e, mert van, amikor meg tudom állni, hogy ne csináljam. De még akkor sem tudok magammal mit kezdeni. Olyan sok minden érdekelne, de nem tudok semminek nekiállni. Mintha semmi nem okozna örömet, a hangulatom nem hullámzik, hanem egyenes vonalon pang.
Nem merek új dolgokba kezdeni, egyrészt, mert félek a kudarctól, másrészt, mert úgy érzem, nekem ezt már rég meg kellett volna tanulnom/csinálnom, ezt már rég tudnom kéne. Sokat szorongok emiatt.
A másik dolog az a család. Apukámmal nagyon rossz a kapcsolatom. Még mindig a szüleimmel lakom, tehát vele is egy fedél alatt élek, de vele szinte sose beszéltem, egész életemben nem vett részt a nevelésemben, csak passzívan. Éreztette, hogy felesleges vagyok. Agresszív, ostoba embernek tartom. Sokszor megvert olyasmiért, amiről ma már tudom, teljesen normális dolog egy gyerektől. Például egyszer eltörtem egy poharat, és ő lek*rvázott, és azt üvöltötte, hogy semmire nem vagyok képes (ezt nagyon-nagyon sokszor mondta, sokszor anyukám is), és tűnjek a szemem előtt. Mindezt úgy, hogy az egyik barátom nálunk volt. Sokszor szégyenített meg mások előtt, megpofozott, vagy lehülyep*csázott vagy szó szerint fenékbe rúgott, utóbbit azért, mert ugráltam az ágyukon, és ő nem tűri, ha az ő térfelén egy gyűrődés is van a paplanon. Szerintem alkoholista, ritkán rúg be, de mindennap iszik minimum egy doboz sört, így sokszor ittas. Szégyellem őt. Úgy érzem, ezek az élmények túl élesen maradtak meg bennem, és az utóbbi pár évben nagyon sokat sírok ezek miatt, és félek, hogy nem fogok tovább jutni a múltbeli dolgok hibáztatásán, pedig nagyon szeretnék megváltozni. Attól is félek, hogy hiába lenne minden igyekezetem, mert ezek a gyerekkori dolgok annyira belémkódolódtak, hogy soha nem lennék képes kivetkőzni őket. Nem akarok vele megbékélni, mert gyűlölöm, és mindent elítélek, amit képvisel, viszont attól is félek, hogy normális kapcsolatokat nem fogok tudni kialakítani, míg nem teszem rendbe a viszonyunkat. Viszolygok még a gondolatától is. Partnerem még sosem volt, nem is nagyon közeledett még hozzám senki, én se máshoz, igazi jóbarátom sincs.
Anyukámat nagyon szeretem, talán túlságosan is ragaszkodom hozzá, pedig ő is tud bántani, ugyan nem fizikálisan, de érzelmileg igen. Mindig a munkájával volt elfoglalva, ezt sokszor fájlaltam. Tanítónő. Emlékszem, hogy mikor vásárolt dekorpapírokat, akkor mindig megörültem, hogy a szobámba csinálunk valamit? Erre mindig azt mondta, hogy az iskolába viszi, a gyerekekkel kidíszítik a termet. Mai napig sérelmezem, ha nem akar velem együtt időt eltölteni, hisztérikussá válok például, ha megbeszéljük, hogy este nézünk filmet, de ő olyan sokáig írja a naplót, hogy nincs már rám ideje. Apukámmal szemben mindig az ő pártját fogtam, mindig megvédtem, így minden veszekedésükbe belefolytam, nem igazán voltam kívülálló. Ő viszont nem védett meg soha. Nem szeret állást foglalni. A legélesebb fájdalmam ezzel kapcsolatban az volt, amikor apukám megvert (nekem lökte az ebédlőasztalt, és megpofozott, mert visszaszóltam neki), nagyon sírtam, mert nem értettem, miért történt mindez, szégyelltem magam, és féltem, anya pedig annyit mondott nekem, hogy nem kellett volna visszapofáznom, az én hibámból történt mindez. És elment kocogni, mert azt már korábban eltervezte. Ezt sokszor eljátszottuk, csak más helyzetekben.
Sokszor jelenti ki, mi minden az én hibám, és azt is szereti mondani, hogy “neked ennyi idősen ezt már tudnod kéne”. Ha elmondok egy lelki problémát, pl. hogy nincs jövőképem, vagy hogy nem tudok tanulni, akkor azt mondja, hogy “ennyi idősen ezen már túl kellett volna jutnod. Lusta vagy, ez a bajod, olyan vagy, mint apád (ő tényleg nagyon lusta, egész nap tévét néz)”. Igazat adok neki, mégsem tudok egyről a kettőre jutni. Fáj, hogy az, akit ennyire nagyra tartok, nem tud és talán nem is akar segíteni nekem. Nem szereti, ha problémáim vannak, kínos neki. Utálja ha sírok, pedig nagyon sírós vagyok, mindig azt mondja, hogy “ne bőgj”, “mit bőgsz”. Utálom ezt a szót. Apukámról sokat beszélt nekem tizenéves koromtól kezdve, elmondott olyasmiket, hogy miket csinált kiskoromban, hogy ha felemelt, akkor nem szorított magához, mert félt, hogy összekoszolom, meg minden ilyesmit. Szerettem, hogy ezeket elmondta, mert felnőttnek éreztem magam tőle. Ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennyire utálom apát. Anya is elismerte, hogy nem kellett volna ezeket elmondania, de még ma is megbeszéljük ezeket. Mindettől függetlenül őt szeretem a legjobban, sokat aggódok érte.
Elnézést, hogy ilyen hosszan írtam, meg kicsit csapongva. Gondolkodtam rajta, hogy elmegyek pszichológushoz, de félek, hogy a problémáim igazából nem is problémák, csak én képzelem róluk, hogy azok, vagy hogy egy pszichológus komolyabb gondokkal foglalkozik. Most azonban annyira eltelítettek ezek a gondolatok, hogy muszáj volt valahova írnom.

Tisztelt Doktornő! 4 éves kisfiam nagyon szófogadatlan,értetlen! Ez miatt megyünk most nevelési tanácsadóba,az óvoda és a védőnő javaslatàra. Ami miatt írok és ami nagyon bànt hogy ez miatt napjàban nagyon felidegesít. Bàrmit mondok neki nem vesz tudomást róla és ma idegességemben azt mondtam neki felöltözök és elmegyek itthonról és haza sem jövök! Remélem ezzel nem tettem rosszat vagyis nem sérül a lelkivilàga mert azt nem szeretném! Nagyon bànt a dolog lelkibeteg vagyok! Vàlaszàt előre is köszönöm! Anikó

Jó napot kívánok!

23 éves lány vagyok, tegnap estéig szűz voltam. Sosem voltak kapcsolataim, egészen eddig azt gondoltam, hogy csak így alakult. Ilyen szempontból teljesen normálisnak gondoltam magam, heteroszexuális vagyok egészséges nemi vággyal, önkielégítéskor nincsenek problémáim.
Megismerkedtem egy férfival, akihez vonzódni kezdtem, a dolog kölcsönös lett, egy ideje találkozgatunk. Tegnap este volt az első együttlétünk. Annak ellenére, hogy azt gondoltam, ismerem a testem, teljesen leblokkoltam. Először legalább annyira akartam ezt az egészet, mint ő, de közben már fájdalmaim voltak és egyáltalán nem élveztem, viszont képtelen voltam leállítani. Egyszerűen megfagytam. Még most sem érzem magam komfortosan odalenn, érzelmileg pedig teljesen kihűltem, és ez az, ami leginkább aggaszt. Nem érzek undort, rémületet, de vonzalmat vagy vágyat pláne nem. Teljesen semlegesen tekintek rá, nem vált ki belőlem érzelmet ez az egész.
Kihatással lehet ez később a nemi életemre? Esetleg lehet köze ahhoz, hogy 23 éves koromig nem közeledtem senkihez? Nem jelent még rosszabbat, hogy nem vagyok “magam alatt”? Szeretném tudni, milyen hozadékai lehetnek ennek az esetnek…
Előre is köszönöm a választ!

Üdvözlettel
Brigi

Kedves Doktornő.
Megpróbálom a problèmám a lehető legtömörebbre fogni, ès nagyon szèpen köszönöm ha válaszol, èn mindössze tanácsot szeretnèk kèrni Öntől, hogy merre kezdjek haladni. Állandóan szorongok, alvásproblèmaim is vannak màr èvek óta. A probmèmàm az,hogy levert vagyok,nehezen baràtkozom,magányos vagyok. Annak ellenère,hogy többször próbàlkozom baràtkozni,egyszerűen nem járok sikerrel, idegenekkel fèlènk,merev vagyok,nem tudok velük èrdemi beszèlgetèst kialakítani, nem tudok laza lenni. Ebből kifolyólag nincsenek se barátaim,se párkapcsolatom mar èvek óta. Normális párkapcsolatom sose volt. Szexuslis teren is vannak problemaim, a szamomra tetszo ferfiaktol sokszor felek.Gyerekkoromban csaladon beluli eroszak aldozata voltam,es sajnos molesztaltak is. A húgom az egyetlen aki van szàmomra,de èn Londonban èlek jelenleg,ő pedig otthon. Korábban depresszióval kezeltek, öngyilkossàgi kísèrlet miatt már voltam pszichiatrian kezelt. Ez evekkel ezelott tortent,ugy ereztem,hogy kilabaltam belole,de mivel nagyon maganyosnak erzem magam,egyre surubben ternek vissza a negativ gondolatok,ongyilkossagrol vagy csak siman kiegett vagyok es eletkeptelen. Szeretnek kiutat talalni,segiteni magamon,lazabb lenni es konnyebben kialakitani emberi kapcsolatot mert ugy erzem a magany a legnagyobb problemam,de nem tudom magamat adni senkinek egyszeruen. Esetleg tudna tanacsot adni,hogy mi az amit magamtol megtehetek, milyen konyvet erdemes atolvasnom ami valoban a segitsegemre lehet? Koszonom szepen.
Nikolett

Kedves Doktornő!

Aki ismer, azt mondja rólam, hogy nagyon kedves, segítőkész és optimista ember vagyok és ez így is van… alkalmanként. Magamat inkább egy bonyolult emberként jellemezném, ellentétben állok magammal. Egyrészt nagyon pozitív vagyok, mindig mosolygok, vidám vagyok és szeretek nevetni és kedves lenni másokkal… Gyógytornász vagyok, így a munkámhoz is tartozik, de én tényleg ilyen vagyok. Másrészt gyűlölöm a világot, magamat, a vőlegényemet, a sok fölösleges dolgot ami körülvesz, hogy elszámolással tartozom a vőlegényemnek, az anyámnak, a munkáltatómnak, az államnak, azt szeretném időnként ha senki sem tudna arról, hogy létezem, azt szeretném, hogy valami fájjon, hogy tudjam, van még mit csinálnom. Néha csak ülök a szobában, bambulok és arra gondolok, hogy nincs értelme takarítanom, rendbeszedni magam, megölelni a párom vagy bármit is csinálnom, mert én ezt már mind megtapasztaltam. Olyan, mint amikor unottan meg kell nézzem még egyszer egy filmet, amit már egyszer láttam (soha nem nézek meg kétszer egy filmet). Ha elmesélem az anyukámnak, a barátaimnak, a munkatársaimnak, hogy otthon vagy sírok vagy unottan ülök és bámulok ki a fejemből vagy nem hiszik el vagy annyit mondanak, hogy pozitív gondolatok, mintha ezzel minden el lenne rendezve. Ha a munkában vagyok azt látják, hogy nagyon jó a kedvem, de ha itthon látnának nem ismernének fel. A párom már kezdi kapisgálni, nagyon türelmes ember, nagyon szeret, másképpen nem tudna elviselni. De ha próbálok utánaolvasni, hogy miért vannak ilyen hangulatingadozásaim és mit kellene tennem, azt mondja, hogy csak bemesélem magamnak. Már unom, hogy ha dolgozom, alig várom, hogy otthon legyek mert fáradt vagyok és ha jön a hétvége alig várom, hogy dolgozhassak, hogy újra mosolyoghassak. Néha agresszív is vagyok a párommal amit viccként fog fel, pofozgatom, erősebben megharapom vagy beleboxolok a vállába, mert ettől kicsit jobban érzem magam. Senki nem gondolná, hogy én ilyen vagyok… Pedig ez vagyok én…mit kellene tennem…

Köszönöm a segítséget!
Krisztina

Kedves Szabó Lili!
Évek óta van egy párom akivel nagyon szeretjük egymást. Viszont maximum 2 hétig bírjuk ki veszekedés nélkül. Teljesen jelentéktelen dolgokon vitázunk. Megcsalás sosem volt. Múltból való sérelmek viszont maradtak. Vannak olyan esetek, mikor annyira belemegyünk a veszekedésbe, hogy sajnos nagyon csúnya szavakkal illetjük egymást. Ilyen esetben 1-2 hétig külön vagyunk. Majd az egyikünk enged és újból 2 hét boldogság, majd kezdődik minden elölről. Magammal vagyis az érzelmeimmel úgy érzem problémák vannak, ugyanis mikor nem vagyunk együtt nagyon hiányzik és szenvedek, de mikor kibékülünk olyan mintha még sem lennék szerelmes… Nem tudom mi lenne a legjobb döntés a kapcsolatunkról.
Kérem adjon nekem tanácsot az Ön meglátása szerint. Előre is nagyon köszönöm!
Üdv, 20 éves lány

Jo napot kivanok!Szeretnek tanacsot kerni a kisfiam 3 eves,majusba lesz 4 eves,ovodat latogat.Ilyen problemam van ha valaki el jonn nalunk vagy mi elmegyunk latogatoba,egy ideig szepen viselkedik utana meg ugral,visit szaladkal stb.Van valami baj vele?Ha harman vagyunk semmi baj vele nyugottan jatszik el van.Koszonom