Tisztelt Szakértő!
A tavalyi év során személyesen is megismerkedtem egy kollégámmal. A kezdeti beszélgetéseink barátsággá alakultak, amit a kölcsönös vonzalom ellenére igyekeztünk az adott keretek közé szorítani, tudván, hogy ő kapcsolatban él. Egyik találkozásunk alkalmával azonban tovább jutottunk a kelleténél, majd az ezt követő időszakban én már bizonyos voltam abban, hogy többet szeretnék tőle. A történethez hozzátartozik, hogy a kapcsolata válságba került, olyan problémáik adódtak, és úgy beszélt kedveséről, amiből én egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hamarosan szakítani fognak. Mindeközben felém viszont már nem csak barátként közeledett. Hogy pontosan mi is volt az oka, magam sem tudom, de idővel ismét a barátság zónába száműzött, majd bejelentette, hogy eljegyzi a barátnőjét, velem pedig minden létező kapcsolatot megszakított, minekután kiderült, mi történt köztünk. A történetet nehezíti, hogy munkatársak vagyunk, így időnként tartanunk kell a kapcsolatot, ezért tudtam, hogy a lezárás részemről nehéz lesz, ám arra magam sem gondoltam, hogy ennyire. Már egy éve szenvedés minden egyes perc, egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam a történteken, pedig minden létező módszert bevetettem ennek elkerülése érdekében. Teljesen kiléptem a komfortzónámból, ismerkedek, de a mosoly eltűnt az arcomról, és egyre csak a válaszokat várom, miért is tette, amit tett, és miért pont így kellett lezárnia azt, ami köztünk történt. Hosszú heteken, sőt hónapokon át kértem, beszéljük meg, mi volt ez, merre menjünk tovább. Akkor azt hittem azért hárít, mert még maga sem tudja, mit szeretne. Ma már tudom, hogy mindez okkal alakult így. Később kiderült, hogy úgy állította be, én másztam rá, holott ő legalább ugyanolyan hibás volt a történetben. Nem szeretem már, az eljegyzés óta tanúsított viselkedése kritikán aluli, nem csak velem szemben. Azonban valami megszakadt bennem, olyan vagyok, mint egy élőhalott, és fogalmam sincs, hogyan másszak ki ebből a szakadékból. Ésszel tudom, de valami nem enged tovább. Hogyan és merre lépjek? Talán már csak egy pszichológus segíthetne? Vagy erőltessem tovább a dolgot, és éljem meg a fájdalmat? Esetleg próbáljak vele beszélni, válaszokat kapni?

Előre is köszönöm a válaszát!

A problémám a következő. Felkértek a munkahelyemen egy előadás megtartására, amit kötelező jelleggel el is kellett vállalnom. A gond az, hogy ha elő kell adnom, a szívem olyan erősen kezd verni, hogy levegőhöz sem jutok, ezáltal beszélni sem tudok. Korábban is voltak ilyen tüneteim enyhébben, de egy előző előadásom emiatt kudarcba is fulladt kishíján, azóta rettegve várom, mikor kell újra kiállnom. Az interneten az összes apró praktikát elolvastam, igyekszem is betartani. Kérdésem az, hogy van e bármi technika, ami segíthet, illetve hosszú távon a pszichoterápia lehet e megoldás. A választ előre is köszönöm.

Üdvözlöm.
Szeretném leírni a problemam,en nagyon orulnek hogyha tudna segiteni,esetlef valami megoldast javasolni.
A problema anyukam es az en kapcsolatom vele. Ugy erzem valamilyen fele lelki-bantalmanazasnak vagyok mar kiteve,hiszen erzem azt,hogy ami tortenik az kihatassal van a viselkedesemre. Anyukam egy hatarozott no,aki szeret masokat iranyitani. 16 eves vagyok. Gimnaziumba jarok. Anyukam szinte ugy kezel mint egy 2 evest. Altalaban minden egyes nap hozzam vagja azokat a szakavakat,hogy “nem lesz beloled semmi,ha nem tanulsz”,”te hogy lehetsz ilyen hulye”,”ugyse fogod vinni semmire”,”miert nem vagy olyan mint xy”, a tanulmanyi eredmenyeim jok,8 evig (altalanosban) kituno tanulo voltam,gimiben a 4.2-es atlagot tartom. Ezert is esik nagyon rosszul,hogy amikor elmondom neki hogy mennyire rosszul vagyok es faj a fejem es alszok egy kicsit,aztmondja inkabb hogy vegyek be egy gyogyszert es tanuljak. Egyszeruen mindenbe beleszol. Szerinte nem lehet magan eletem,mert nem vagyok 18 szoval mindent,de mindent kotelessegem elmondani neki. Onalloan szinte alig csinalok valamit,amit mar volt ember aki leszolt,hogy akkor anyukam helyett en valaszoljak hiszen tolem kerdeztek es nem tole. Mai reggelen peldaul abba is beleszolt,hogy a kenyeremet hogyan kenem meg. Ezt soknak erzem. Lelkileg nagyon labilis vagyok, anyukam hozzam vag 2 ilyen szot es mar sirok.
Kovetkezik a masik problema. Van egy 5 honapos kapcsolatom. En nagyon boldog lennek,ha anyum nem ellenezne.
Neki nem felel meg a parom, ezert szerinte akar valasztanom is kene a csaladom vagy a szerelmem kozott. Ott tartunk mar,hogy el akar tiltani tole. Nem johet at, en sem mehetek hozza, nem talalkozhatunk. Amikor hazajovok mar gyomorgorcsom van mert egyszeruen nincs kedvem es lelki erom itthon lenni. Minden mozdulatomat kritizaljak,leszolnak. Van egy hugom (13) o mindig a jo,mindenben ugyes.
Anyukamnak tobbet szamit az h mit gondolnak masok rolam vagy inkabb rola mint az hogy en boldog vagyok e vagy sem. Kepes a sajat uzeneteimet is elolvasni es ha aztmondom hogy nem, akkor elveszi a telefonom,kikapcsolha a netet,nem mehetek el sehova. Konkretan bezar a 4 fal koze.
Legjobban a szavak fajnak amiket tole kapok. Nem kepes felfogni hogy en vegre boldog vagyok, es barmi aron de tonkre akarja tenni a kapcsolatomat. Ezekutan O szeretne ha en mindent elmondanek neki, persze en szivesen megis nyilnek de tudom a reakciojat igy inkabb nem. Probaltam vele beszelni de csak a fenyegetes ment hogy “szeretned hogy megpofozzalak”? Alapbol egy jolnevelt lany vagyok, nem szolok vissza, most ezt megus soknak erzem,hogy 16 evesen eltilt a barataimtol,szerelmemtol,es ha epp haldoklom akkor is tanuljak. Szerettem volna tole egyszer kapni csak annyit hogy buszke ram. Erre nagy szuksegem lett volna. Ehelyett pedig csak szid engem, szidja a parom,pedig nem ismeri. Apukam neha megved anyukam ellen, bar sokszor volt ra pelda hogy kezet emelne ram,es anyum allitja le hogy ne usson meg. Ha lehet ilyet mondani,inkabb nem szolok semmit a szuleimnek mert félek toluk.
Oszinten szeretnek elmenni itthonrol,mert nagyon rossz minden nap emiatt sirni, es gyomorgorccsel jarkalni itthon,hogy vajon melyik pillanatban orditoznak velem megint.
Szeretnem errol a velemenyet kikerni,es Ön szerint van lehetoseg arra hogy esetleg egy mashol elhessek? Beszelni mar probaltam szuleimmel, akkor jovolt 1 hetig tud tartani a nyugodt allapot.
A valaszat nagyon koszonom!

Kedves Doktornő!

Köszönöm szépen gyors válaszát, sokat jelent nekem, hogy kiemelkedő teljesítménynek tartja erőfeszítéseimet, amelyekkel megszabadultam a pánikrohamok és a derealizáció szőrnyű hatásaitól.
Valóban sok gondolat foglalkoztat, ezek közül az egyik legerősebb a szeretteim elveszítésének félelme, talán azért is, mivel a gyász gyermekkoromban sokáig “elködösítette” az életemet, így még hamarabb elperegtek ezek az évek amelyek mások számára olyan vidáman és emlékezetesen telnek el.Én ezeket szomorúan, depressziósan, és magamba zuhanva töltöttem el, félek ez idő alatt nem fordultam kellő gondoskodással a családtagjaim felé. Gyermekkorom óta érzem azt, hogy az én életem a nehézségekre termett, és a gyászt úgy hordoztam magamon, mint valami kitüntetést, amely megkülönböztet mindenkitől. A testvérem állandó elutasítása felém is megerősített abban a hitben, hogy az én sorsom egyik fő eleme a szenvedés.Ma már persze látom, hogy ez mennyire rossz, hogy ennél több vagyok, és bánt, hogy az egyik legfontosabb időszakot az életemben tévesen éltem meg. És bár megbocsátottam magamnak, azért némi szomorúsággal tölt el, hogy ezeket az éveket már nem kaphatom vissza.Emellett aggódom, hogy egy újabb vészhelyzet esetén visszaeshetek a 10 hónappal ezelőtti állapotomba, amely eddigi életem legnehezebb és legkilátástalanabb időszaka volt. Mindent megtettem ekkor is, hogy aktívan töltsem el az időt, tanultam, olvastam, dokumentumfilmeket néztem, dolgoztam, sportoltam, ezek tartották bennem a lelket. Meg a tudat, hogyha kárt teszek magamban, azzal nem oldódik meg semmi, és elvesztem még a lehetőségét annak is, hogy szebb idők köszöntsenek rám. Aggaszt a leendő anyaság gondolata is, hogy a teherbe tudok-e majd esni, jó édesanya leszek-e, és hogy nem jelentkezik-e majd újra bennem a depresszió, azt már aligha tudnám elviselni…Életemet a nagyon szeretett munka, és életem szerelmének jelenléte ellenére most fárasztónak élem meg, néha ijesztőnek fogom fel. Ezen kell most dolgoznom úgy érzem, hogy újra értelmet adjak az életemnek, és valahol felfedezzem azt a célt, amellyel újra kiteljesedhet a személyiségem.Egyelőre próbálok kilépni a beszűkült komfortzónámból, voltam jóga órán a minap, és a barátaimmal is újra eljárok társaságba.Reggelente mindent pozitívan fogok fel, egész nap a lehető legjobbat hozom magamból, de esténként még mindig rám törnek a kétségek, ilyenkor mintha kicsit visszaesne a napi lendületem, ezt nem tudom mi okozhatja.Azért kérdeztem Öntől, hogy mi várhat nálam a pszichológusnál, mert a volt pszichológusom érzelmileg elkötelezte magát felém amikor jártam hozzá, és ettől úgy érzem, hogy elvesztette az objektivitását. Tesztet akkor nem is végeztünk, csak hosszú beszélgetéseink voltak, és sok sok oldást csináltunk.

3 év után arra döbbentem rá, hogy Párom érzelmi analfabéta. A probléma kezdetektől mutatkozott. Tekintve, hogy én éppen az ellenkezője vagyok, nagyon rosszul éltem meg viselkedését. Az idő múlásával, mintha javulna a helyzet, igyekszem minden lehetőséget megragadni egy-egy helyzet feltárására és megoldási javaslatokat teszek. ( A TAS teszten 57 pontot ért el.) Mióta “diagnosztizáltam” a bajt, másként tudom irányítani reakcióimat, de korunknál fogva ezek a kis lépések – bár biztatóak, – számomra (s valószínűleg számára is) igénybe vevők. Vajon hogyan, milyen viselkedéssel, módszerrel tudnám számára és számomra “felgyorsítani” empátiás készségének, érzelmei felébresztésének folyamatát, azon kívül, hogy már sikerült erről beszélgetnünk is. Vagy egyetlen lehetőségem,: elfogadni így, ahogy van, s lelki töltekezésem módjára más megoldást keresnem? Köszönettel várom válaszukat, Katalin

Tisztelt Doktornő!

Köszönöm gyors válaszát! Munkahely váltásra már én is gondoltam, de végül elhessegettem az ötletet, egyrészről mert túlzottan ragaszkodnak hozzám, másfelől pedig nagyon szeretem a munkám, és sokat küzdöttem azért, hogy elismerjenek.
Sajnos igen, ez az első nagyobb csalódásom. Mindig is olyan ember voltam, aki nehezebben teszi túl magát a történteken, de ekkora mértékű megingást én sem reméltem. Sajnos az újbóli találkozások állandóan feltépik a sebeket, bár szerencsére már nem akkora mértékben, mint a legelején. Talán ez a kulcs is, meg kell tanulnom elfogadni, hogy az emberek nem egyformák, és mindenki másként kezeli a konfliktusokat.
Minden erőmmel dolgozok magamon, azon, hogy végre felépüljek, és nyugodt szívvel léphessek tovább. Mindeközben végtelenül szégyellem is, ami történt, az önmarcangolás sokáig “jó” barátom volt nem csak a lány miatt, de azért is, mert hatalmasat csalódtam önmagamban. Bizakodó vagyok, hiszek abban, hogy egyszer végre én is nyugodtan tudom álomra hajtani a fejem.

Tisztelt Tanácsado.
A véleménye érdekelne. Férjemmel 9éve élünk házasságban. A mai napig szerelmem ugy mint amikor megismertem.rettenetes féltékeny vagyok.az ok annyi hogy 8 eve folyamatosan mas mas nokhoz jarkal. Van amelyikkel fel is vallaljak egymast ez tart 2honapig aztan megint konyorog de van h mar automatikusan csak haza jon.ő magát tökéletesnek és hibátlannak tartja!35 éves.kritikát nem viseli el. Amikor azt mondom nem termeszetes dolog elmenni evente 2 masik nőhöz akkor megvan sertve.semmi megbánás és szégyen érzete nincsen. Sokszor érzem ugy hogy ő is szeret de mit lehet vele kezdeni???? Lelkileg mar egy roncs vagyok es érzelmileg is. Ő tenyleg azt hiszi h ez igy rendjen van.Hazudozik h lezárta a noket de mindig kiderul hogy viberen vagy facebookon beszelnek.nem tudom hogy mit lehwtne kezdeni vele.nem latja be a saját hibáit. Engem okol azert mert ő hibákat halmoz fel.
Kérem tanácsát
Üdv
Zsuzsanna

Üdvözletem!
Egy kicsit össze zavarodtam! Szeretem a nőket és a női testet! Viszont jó ideje azt tapasztalom, hogy sokat fantáziálok a férfi hímtagról és egyre gyakrabban nézem a péniszt!
A férfiak abszolút nem vonzanak, sőt egyenesen taszítanak! De az a bizonyos szerszám izgalomba hoz! Lehet homoszexuális lettem?

Kedves doktornő.
17 éves vagyok,lány és Romániában élek.
Pánikbeteg vagyok már elég rég óta. De ezt még tudnám kezelni,megszoktam. Viszont nem bírom a félelmet,amit érzek ahogy kilépek a házból. még nyár végén erőszak áldozata voltam,ha így lehet nevezni. Nem szeretnék beszélni róla,de igen kényes téma. Nem verekedés volt…e miatt félek. Egy másik problémám,egy gyász. Barátnőm elhunyt,pont tegnap volt egy éve. Mostanában introvertált vagyok és nem mozdulok ki a házból se hetek óta. Sötétítőim is éjjel nappal bevannak húzva. Egy élő halottnak érzem magam kb. Gondolkodtam már ezerszer évek óta az életem egszüntetéséről,de nem tudom megtenni,hogy itt hagyjam a családom.
Tisztelettel,H

Kedves Doktorno!!
Arra szeretnem megkapni a valaszt ,hogy mitol vagy hogy kezelheto az a problemam, hogy elalszom es majd nem sokara arra ebredek , hogy mintha valaki kiabalna vagy van mikor arnyekokat latok de fekszem az agyba es par percig nem tudok egyaltalan mozogni barmenyire akarnek a kezem se mozdul meg .. nem surjen fordul elo 3 hetente vagy van, hogy meg tobb ,,,

Kedves Doktorno!!
Arra szeretnem megkapni a valaszt ,hogy mitol vagy hogy kezelheto az a problemam, hogy elalszom es majd nem sokara arra ebredek , hogy mintha valaki kiabalna vagy van mikor arnyekokat latok de fekszem az agyba es par percig nem tudok egyaltalan mozogni barmenyire akarnek a kezem se mozdul meg .. nem surjen fordul elo 3 hetente vagy van, hogy meg tobb ,,,

Kedves Doktornő!
Arra szeretnék választ kapni,hogy a páromal már 4 honapja boldogok vagyunk és most jött egy olyan periodus pár hete ,hogyha tudom hány felé találkozunk azelött már egy orával elkezd gyomor idegem lenni és a torkomba érzem mintha gomboc lenne és a gyomrom is fáj és hányingerem lesz .. pedig nagyon szeretem 🙁 és nem tudom hogy kezeljem ezt? Régi páromal is volt ilyen de vajon mitöl alakulhatott ki? és ön hallott már ilyesmiről?

Kedves doktornő!
Koszonom valaszat.
Igazabol mas felnottel azert “felek” beszelni errol mert ha ez valahogy anyukam fulebe visszajutna felek attol hogy csak kiabalna velem hogy en megis hogyan gondolom azt hogy ezt masoknak elmondtam. A parom tud errol az egeszrol es 2 kozelebbi baratom.
Ok is mondtak h beszelnek anyukammal de nem en ezt nem tartom jo otletnek.
Az onallosaggal kapcsolatban en szivesen elmennek itthonrol,akar ideiglenesen baratomhoz de ha keresnenek vagy barmi mas felek attol h vissza visz a rendorseg. Gondolkotam hogy esetleg neveloszukokhoz hogyan kerulhetnek,de nem igazan tudom ezeknek a jogi kovetkezmenyeit.
Nagyon koszonom a segitseget!

Kedves Pszichológus-nő!
Az édesapámról lenne szó. Késő 40-es éveiben van és az utóbbi időben furcsa dolgokat vettem észre vele kapcsolatban. Kezdve azzal, hogy elköltöztünk a régi lakhelyünkről – ami igazából jó, mivel sosem szerettünk ott lakni. Viszont amióta elköltöztünk, a szüleim ottani barátai panaszkodni kezdtek, hogy ha hívják őt sose veszi fel a telefont – sőt, volt amikor kinyomta a hívásukat. Gyakorlatilag minden ottani barátjával megszűntette a kapcsolatot. Egyre többet dolgozik, egyre kevesebbet van itthon. És amikor itthon is van egyre kevesebbet van a családdal. Inkább bezárkózik. Az anyámmal is egyre többet veszekedtek – végül már több hónapja apám egy másik szobában alszik, anyám nélkül. A fő probléma az, hogy mintha nem hallaná amit anyám mond neki — pontosabban hallja, de nem csinál vele túl sok mindent. Velem speciel jó a viszonya és nem sokat változott a velem való hozzáállása. Viszont mégis, kicsit mintha szomorúbb lenne, mint szokott. A volt barátai szerint “depresszió”, anyám szerint “megváltozott”, mások szerint “kapuzárási pánik”… szerintem egy kicsit mind. Kérdésem a következő:
1.) A leírtak alapján mit lát gondnak?
2.) Hogyan bírjuk rá, hogy kérjen segítséget/menjen pszichológushoz?

Üdvözlöm, ismét! A párommal 10 hete nem veszekedtünk, igaz, többször is éreztem magam megbántva, de inkább megpróbáltam ezeket “magamban kezelni”. Az a baj, hogy a párom nagyon kritikus típus. Az utóbbi időszakban egyébként is sok stresszélményem volt, az utcai veszekedés láványától elkezdve, egy túrázás közbeni kígyóval való összefutáson át, a párom cinikus beszólásaiig. Páromnak ezeket nagyon nehezen tudom elmondani, főleg a rá vonatkozó problémáimat. Úgy érzem “mindent, vagy semmit” alapon áll hozzá a kapcsolatunkhoz. Ráadásul sokat dolgozik és itthon is mindenfélén “agyal” ezért soha nem tudom, hogy éppen mikor volna megfelő vele leülni és egyszerűen csak beszélgetni. Szoktunk beszélgetni munkahelyról, politikáról, természetről, mindenféléről, és sokat viccelődünk, de az érzelmi életünk átbeszélése nagyon hiányzik. Ő régebben se sokat beszélt ilyesmiről, én pedig egyre gátlásosabb vagyok e téren. Ma – mit ad isten – újból veszekedtünk, jó hangosan, kígyó-béka stílusban. Ez egy hülyeség miatt robbant ki, és tudom, hogy másképp is le lehetett volna reagálni, de valamiért hirtelen egy pillanat alatt elveszítettem az önkontrollom – mintha egy percre lekapcsolták volna az agyam – és nekiestem, mire ő is nekem esett. Nagyon szégyellem magam, kudarcnak élem meg. Meg szeretném kérdezni, hogy egy élettársi viszonyban ha 1-2, esetleg 3 havonta összekapunk valamin az nagyon súlyos? Illetve amikor így felhevülnek az indulatok párom olyanokat képes mondani, hogy “bárcsak elmennél” “minek tervezzem veled a jövőt” és hasonlók. De kis idő múlva mindig visszaáll a rend és a béke. Nagyon nagy jelentőséggel bír, hogy a párom ilyeneket mond nekem? Vagy ezeket valóban csak elvakult dühében mondja?Én úgy érzem az a baj, hogy a párom nem érti, hogy igenis van létjogusultsága egy kapcsolatban az elégedetlenségnek, és ezt ki is lehet mondani. Ő számára mintha ilyenkor összedőlne a világ… Nem szeret bocsánatot kérni sem… Ezen kívül a saját kudarc élményemmel sem tudok mit kezdeni. Annyi energiát fektettem már eddig is bele, hogy fejlődhessek, jobban kezeljem a stresszt és hasonlók. Épp a napokban vettem meg két életvezési könyvet is. Egy hete meditálok (naponta 15 percig a légzésemre figyelek). Tudom, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet csodákat várni, de mégis borzasztó érzés, hogy pont, amikor éppencsak elkezdek apai-anyait beleadni összeomlik az egész. Ilyenkor óhatalanul és felmerül bennem a kérdés. Hogyan tovább??
Violetta