Kedves doktornő, olyan problémàval fordulok önhöz hogy , egy jó pàr hónapja teljesen megvàltoztam . Párkapcsolatban vagyok , van egy 21 éves baràtom , én meg 23 éves vagyok. Két év és 3 honap . Az elején nagyon jól kijőttünk egymàssal , igaz most is kijővünk egymással , persze ha együtt töltsük a napot . Az utóbbi pàr hónapban egy kicsit el hanyagolt a munka miatt , amiből én magànyosnak éreztem nagyon magam . Mivel én ithon töltötem a napomat , a semmiben . Ami a gond , hogy miért nem tudok kedves lenni vele, kedvesen irni neki ? Mostanában az utóbbi pàr honapban , mindig kedvetlen vagyok , rosszul esik ha valamit mond vagy csinál , el érzékenyülök mindig , soha semmi sem tetszik , puffogok , morcos vagyok . Ö peddig probàl kedvembe jàrni , mindig kedves mindig megtesz értem mindent , csak rossz hogy az utobbi pàr hónapban egy kicsit el hanyagolt , ami szàmomra nem igazán tetszet és nem tudtam megértő lenni , mivel én túlságosan hozzá szoktam ahoz , hogy mindig együtt voltunk , együtt töltötük a napunkat . Igy valahogy , olyan magànyosnak éreztem magam , mivel hozzà szoktam és rossz volt a pàr honap nélküle. Folyton csak aggodtam , féltékenykedtem , veszekedtem , duhös voltam . Miért van hogy soha nem tetszik semmi , és folyamatosan sirok, kedvetlennek érzem magam és tul magányosnak. O mindig kedvembe jar , mindent meg tesz értem kedvesen beszél velem. De én mindig morcos vagyok. Mit tegyek ez ellen , hogy próbaljak kicsit én is kedves lenni vele és meg felelni neki , nem veszekedni és probàljak boldog lenni és megértő kicsit. Ha együtt vagyúnk nem veszekedünk csak ha külőn velünk. Volt nekem párkapcsolatom 2 éves , amin sajnós jól kihasznàltak és àt vertek. Azota félek elkészíteni , egy olyant akit szivből szeretek. Csak nekem nem tetszik ha nem vagyok vele vagy ha nincs melletem. Tul féltékeny vagyok és aggodo. Mit tehetek ez ellen hogy jovà fordúljon , és kicsit érzem boldogà magam. Érezem ujra nö lehetek , kedves lehessek és próbàljak megfelelni. Ne legyek rossz hangulatu , ne féljek mindentől , legyek meg értő , ne érzékenyüljek mindentől el . Miért van az hogy néha , sokszor felidegesedek , stresszes vagyok? Mit tehetek ez ellen?

Tisztelt Doktornő!

Egyetemista lány vagyok. A problémám, hogy a párommal, akivel 10 hónapja vagyunk együtt, a legkisebb probléma is napokig tartó veszekedésbe torkollik. Persze nem esik meg túl gyakran, a harmadik esetnél tartunk. Én alapból nagyon hirtelen haragú vagyok, néha a legkisebb dolgon is fel tudom húzni magam, ami tudom, nem jó. A párom ilyen jellegű mondatokkal próbál lecsillapítani: “bocsánat, de nem értem, hogy ezen most miért kell veszekedni”, vagy “tudom, hogy bunkó voltam, de fogadd el, én ilyen vagyok”. Amitől még inkább fellobban a haragom. Majd nem túl hosszas vita, és sok “de én bocsánatot kértem, de akkor is a te hibád, most miért nem higgadsz le” után elkezdi ecsetelni, hogy ő konfliktuskerülő, nem akar veszekedni, és inkább ne is beszéljünk egy ideig. A legutóbbi ilyen egy hét nembeszélést vont maga után. Nagy probléma velem, hogy mérgemben csúnya dolgokat tudok a fejéhez vágni (jelen esetben: bunkó köcsög vagy) amitől aztán teljesen megsértődik, mondván hogy tudtam ilyet mondani neki. Ez után elvárja tőlem, hogy bocsánatot kérjek, és bizonyítsam, hogy komolyan is gondolom (hosszasan kell magyaráznom hogy mennyire nagyon sajnálom). Aztán ha ő megbocsájtott nekem részéről le is van zárva a dolog, élhetünk tovább, mint hal a vízben. Nem merek beszélni neki a problémáinkról csak nagyon ritkán, pedig lenne miről. Például több mint fél év után úgy kellett könyörögnöm, hogy mutasson be a szüleinek, barátainak, bárkinek akit ismer. A szülőkön túl vagyunk, de azt úgy érzem teljesen kizártnak tartja, hogy én esetleg az ő baráti társaságával menjek bárhová. Ő már volt velem és a barátaimmal szórakozni egyszer, de erős rábeszélés kellett hozzá. Tudom, butaság, főleg ennyi idősen, de zavar az is, hogy nem teszi ki facebookra, hogy kapcsolatban vagyunk, vagy közös képet, vagy bármit ami alapján úgy tűnik, köze van hozzám.gy Úgy érzem szégyell engem. Azt mondta,nem, csak ő még nem áll készen erre. Ezek miatt nagyon bizonytalan vagyok a kapcsolatot illetően, és ilyen veszekedésekkor egyből arra gondolok, hogy ez nekem nem jó, véget kellene vetni neki. De amikor nem veszekszünk, és nem jönnek elő ezek a problémák, annyira jól megvagyunk. Én tudom, hogy hibás vagyok én is, főleg veszekedés terén, de hiába mondom neki, hogy csak egy “de”-k nélküli bocsánatkérésre van szükségem, nem érti meg. El vagyok keseredve, mert úgy érzem túl sokat kell várnom minden előrelépésre, vagy problémamegoldásra. Nem lehetne valahogy jobbá tenni a dolgokat?

Kedves Hölgyem
Nagyon szeretnék segiteni egy fiú ismerősömnek, csak nem vagyok biztos benne, hogy ténylegesen az a baja amit én feltételezek (szexfüggő) , ezt abból vettem észre, hogy kapcsolatokat nem tud kialakitani, már nem tudom mióta nincs párkapcsolata, vagy ha volt is max pár hónap, nagyon sok segédeszközt vásárol mindenféle kielégítés céljából, interneten keres társakat, mint fiut mint , párt a szexuális életéhez. ő már fiuúval is sokszor volt. nagyon sokat hazudozik, mindekinek, az anyukájával is beszéltem, azt mondta nem tudja mi történt vele, mert fusztrált, ingerlékeny, ideges (nekem ilyen elvonási tűneteknek tünnek ezek….) van ugy hogy 1 órán belül háromszor maszturbál. fényképeket készít szex közbe, videókat…… Mikor beszélhetünk róla, hogy ő szexfüggő? és még a kiváltó ok, de ez csak spekulálás, az elsö barátnőjet nagyon szerette és 4 év után megcsalta a haverjával és ott már 3 gyermek van náluk, és még volt egy barátnője (ő osztálytársam volt anno) 2 évet voltak együtt és a csajt egyszerűen nem lehetett kielégíteni és utána kezdődtek szerintem nála ezek a dolgok….. Nagyon köszönöm.

Kedves doktornő!
Én az 55 éves feleségem betegségét szeretném diagnosztizálni.
Tünetek:
Olyan mintha annak örülne, ha vita van. Mással szemben felbújtó, és szinte megelevenedik, ha konfliktusnak már csak a lehetősége felmerül. Engem szinte folyamatosan provokál. Hiába beleegyezek amit mond, tovább szajkózza, mintha ellent mondtam volna. Rég lerágott csont múltbeli problémát egyszer csak felhoz a semmiből, hogy új vita téma legyen. Teljesen indokolatlanul féltékeny, telefonomat, e-fiókjaimat folyton bújja. Ha valamit kitalál józan érvvel meggyőzni nem lehet, hogy nem úgy van. A vita tárgya ott kezdődik neki, amikor az ember reagál rá, amit tett, vagy mondott, az előtte való rész meg sem történt. Az ő viselkedését ruházza rám. A legkisebb tanácsadást is támadásnak veszi(pld. sötétben vezet lámpa nélkül, és szólok, hogy kapcsolja fel). A problémáival az idős édesanyjához szalad, ezzel terhelve őt. Ha valamit akar, addig nem nyugszik, míg gyerek módjára, ki nem harcolja, pontosabban ki nem terrorizálja. A másik állapota nagyon kedves, aranyos, halk szavú (óvónős). Amiért most írok, mert a megmagyarázhatatlan viselkedése, most sokkal sűrűbbé vált, szinte állandósult. Amit tudni szeretnék, hogy mi lehet a diagnózisa, hogy a neten kereshessek megfelelő viselkedést irányába, pontosabban Öntől is szívesen veszem. Alkalomadtán a negatív viselkedése idegenekkel is aktíválódik, talán valamivel magasabb tűrésküszöbbel. A kutyánkkal is szokott rendkívül ingerülten viselkedni, pedig nagyon szereti. Amit még fontos lehet 15 éves volt, amikor a 17 éves bátyja hirtelen meghalt egyszeri rosszullétes szív betegségben.
Köszönöm szépen a rám fordított idejét, áldott hetet kívánok!

Tisztelt szakértő!

Szeretnék kilépni a párkapcsolatomból már régóta, de képtelen vagyok rá…
4 éve vagyunk együtt a párommal, aki 34 éves, de ennek ellenére még mindig úgy viselkedik, mintha 24 lenne…nagyon fontos számára a bulizás, amivel nem is lenne olyan nagy probléma, ha ezek a bulizások nem flörtöléssel érnének véget….még akkor is, ha én ott vagyok…állítása szerint sosem csalt meg, velem képzeli el a jövőt és szeret…ez utóbbi el is hiszem, hiszen érzem nap mint nap. A csajozási, flörtölési mániáját azonban nem tudom elviselni. Társkeresőkön is regisztrált, amit a telefonján lekódolt, hogy még véletlenül se tudjam elolvasni…saját bevallása szerint csak beszélget ezeken az oldalakon, szexi képeket küldet a csajokkal….megvitatja velük, hogy miért nem kíván engem…hiszen ez is probléma…ő olyan férfi, akinek én vagyok az első normális, hosszú párkapcsolata, előttem 200 nővel is lefeküdt és az volt a célja, hogy minél többet fel tudjon szedni…azt mondja megváltozott és ez már nem érdekli, velem akar lenni, de ő mindig is úgy működött, hogy egy nővel pár alkalommal esett igazán jól szexelni, aztán már nem kívánta őket…hát nem csodálkozom hogy engem sem kíván 4 év után…de mit lehet tenni?? Azt mondja meg akar változni, mert majd családot szeretne és nem akar elveszíteni…de vajon megtud? Állandó önértékelési gondja van és azt mondja rettenetesen érzi magát, ha nem nézik meg a nők, ha úgy érzi nem tetszik a nőknek…folyamatos visszaigazolásra van szüksége a nőktől, hogy ő milyen irtó jó pasi (pedig nagyon is jól néz ki)…Honnan gyökerezik ez a habitus és ki lehet kezelni, vagy aki Casanova, az is marad? Egy ilyen típusú férfinak lehet egyáltalán normális párkapcsolata?? Számomra szörnyen megalázó ez a helyzet….
Válaszát előre is köszönöm!

Üdvözlöm!
14 éves lány vagyok, a szüleim még akkor váltak el, amikor nem voltam még egész két éves. Amikor nevelőapukám bejött a képbe, teljesen össze voltam zavarodva, úgy tekintettem rá, mint egy idegenre, aki el akarja venni tőlem anyát. Ez egészen sokáig tartott, úgy, mint a feltehetőleg ebből következő visszatérő, sokszor ismétlődő rémálmok, amik olyan intenzitással bírtak, hogy még máig emlékszem rájuk. Amikor a húgom megszületett, írtózatos kisebbségérzés tört utat magának az életemben. Ekkor voltam három éves. Úgy éreztem, a családban én vagyok a kavics, a többiek pedig a sziklák. Ez erősödni kezdett, mikor a nagyszülők is a kistestvéremmel kezdtek el foglalkozni. Nem emlékszem pontosan, de feltehetőleg még a húgom születése előtt is, rendszeresen csaptam ki otthon a hisztit. A legtöbbre még most is emlékszem. A legijesztőbb az volt, hogy egy éjszakán berohantam a szobámba, leültem a szoba közepére, bömbölni kezdtem, és ordítottam, hogy haza akarok menni, miközben otthon voltam. Miután anya rávilágított, hogy otthon vagyok, és magamrahagyott a szobába, fogtam pár zoknit a szekrényből, beleraktam a batyumba, amit hátamra vetettem, és mentem volna a nagyvilágnak, ha nincs zárva a kapu. Emiatt nagyon sokat veszekedtek nevelőapukámmal, anya már meg is fenyegetett, hogy ha nem akarok innen elmenni egy bajjóslatú házba (ahová direkt elvitt, hogy lássam), akkor maradjak inkább csendben. Rengetegszer szidtak le olyan dolgokért, amiben nem éreztem azt, hogy hibáztam volna (pl. Anyának szedtem virágot a mama virágoskertjéből, amit persze mama nem díjazott). Ha visszagondolok arra az időszakra, könnyek gyűlnek a szememben, amiket alig tudok visszafogni.
Talán tíz éves lehettem, mikor a rémálmok ritkábban jelentek meg, de nevelőapukámmal akkor sem voltam jóban, akármennyire is kedves és nyitott volt felém. Ekkor azt hittem, jobb lesz minden. De tévedtem.
Ott tartok, hogy 14 évesen még mindig félek hozzászólni nevelőapukámhoz, sőt, ha valamit hozzámszól, legyen az bármi, legyen benne bármennyi rosszindulat, rögtön pityeregni kezdek. Ez odáig fajult, hogy egy családi vacsoránál nem merem elkérni az asztal másik végében lévő sót. (Előtte anyukámtól kértem el, de miután megjegyezte, hogy nem csak ő van az asztalnál, azóta nem merem megtenni). Ez nem csak az otthoni életemben van így. Ha ki kell lépni az utcán, vagy csak arra kell gondolni, rögtön görcsberándul a gyomrom. A tömegközlekedés a másik rémálmom. Olyan szinten szorongok a külső világtól, hogy a körmöm melletti bőr szinte tövig le van vakarva, be van gyulladva, gyakran vérzik. Most, ebben az évben kerültem gimnáziumba. Az előző iskolában nagyon sokáig piszkáltak, miután sebezhetőnek mutattam magam. Elég verekedős voltam legbelűl, volt pár probléma ezek miatt, de közel sem volt ahhoz fogható, amit velem műveltek. Rendszeresen vették el a dolgaim, rongálták meg a cuccaim. Persze, volt egy pont, mikor eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább, és az egyik piszkálódó lányt lelöktem a betonra, a másikat meg a pocsolyába. Ekkor nem én lettem a hibás, az osztályfőnököm szerencsére tudta, mi folyik ott.
Mivel most új iskolába járok, erősödtek a szorongásos tüneteim. Már félek átmenni az úton, félek bemenni az ajtón, főleg, ha valaki tartja nekem, és mégid oda kéne nyomni egy “köszönöm”-öt, de nem megy. Ha egyedül kell hazamennem, sokszor felhívom anyukámat olyan ürüggyel, hogy sokan vannak a buszon, vagy, hogy lekéstem azt. Ha boltba kell menni, az egy másik óriási félelmem, talán az első is, ami a külvilággal kapcsolatban jelentkezett. A kisbolt a halálom.
A minap bérletet voltunk venni, már sokadjára, de most anya is jött, mert kártyával fizettünk. Hónap eleje volt ugye, egy csomó osztálytársam is ott volt. A pénztártól jött visszafele a két lány, akikkel amúgy nem szoktam nagyon beszélni. Egy halk “sziasztok”-ot köszöntem, de olyan halk vol, hogy még magam sem hallottam. Anyám ezt látván azt mondta, hogy ez már beteges, és ijesztő, hogy hogyan reagálok le egy ilyen egyszerű dolgot, mennyire megfeszülök miatta.
Rengeteg érdekes és furcsa gondolatom is támad hirtelenjében, ami nem csoda, hiszen írólélek vagyok. De ezek sajnos nem ehhez kapcsolódnak. Amikor a kutyámat simogatom lábbal, mert mondjuk pont házit írok, akkor elképzelem, ahogyan rálépek, és ahogy elkezd nyüszíteni, esetleg eltörik pár bordája, meg ilyenek. A lábamat valósággal vissza kell fognom, hogy az elképzelt dolgok ne történjenek meg. Ha valami olyan helyen vagyunk, ahol ki lehet nézni egy erkélyen, vagy valami magas helyről egy alacsonyabb helyre, rögtön jön a gondolat, hogy ugorjak le. Ilyenkor lezsibbad az egész testem, és alig tudom magam elvonszolni onnan, hogy le ne ugorjak. Amikor egyedül utaztam a buszon, elképzeltem, ahogy a táskámmal kiütöm az üveget, és kiugrok az ablakon. Már nem mertem ránézni a táskámra, mert éreztem, ha ránézek, rögtön felkapom, és megtörténik az elképzelés. Ha ránézek egy konyhakésre, rögtön jön a gondolat, hogy most simán meg tudnám magam ölni akár. Ha belépek egy idegen területre, rögtön feltérképezem a terepet, hogy melyik a legközelebbi kijárat.
Az elmúlt időkben ezek egyre jobban erősödtek, már odáig fajult a dolog, hogy naponta akár ötször is vannak ilyenek. Nagyon zavar ez az egész, már félek önmagamtól. Ebben szeretném a segítségét kérni. Mit kéne tennem? Még meg lehet oldani szakember nélkül, vagy érdemes inkább szakemberhez fordulnom?

Kedves Veronika!
Nagyon közeli kapcsolatban állok az édesanyámmal, olyan nekem, mint a legjobb barátnőm.
Már több, mint 10 éve hogy elváltak apuval, akivel mellesleg nem túl jó a kapcsolatom, mert soha nem bánt jól anyuval. Én azóta várom és vágyom rá, hogy anyu találjon egy társat és boldog legyen, mert nagyon megérdemli.
És tegnap be is jelentette, hogy együtt van valakivel, méghozzá egy nővel.
Én mindig is nagyon elfogadó voltam a homoszexualitással szemben, támogatom a melegházasságot is, de most mégis az anyukámról van szó, és nagyon lesokkolt a hír…
Másrészről örülök, hogy boldog, épp ezért mikor nagynehezen elmondta, biztosítottam róla, hogy mindenben támogatom, meg is ismertem a párját, nagyon kedves nő, a tenyerén hordozza anyut, és igyekszem szívből örülni neki, de mégis kétségek gyötörnek.
Normális, hogy felkavar a dolog, lehet hogy csak idő kell, hogy leülepedjen?
Sírva ölelt meg amikor elmondtam, hogy mindig szeretni fogom és mindig kiállok majd mellette, bármi legyen. Az öcsémnek és a bátyámnak el sem merte mondani szegény, ők biztosan más szemmel néznének rá ezután. Ezért is sajnálom, mert a mi családunk előtt ezt nem lehet felvállalni…

Nekem is nagyon nehéz, hogy senkivel nem beszélhetek erről. A páromnak sem merem elmondani, félek hogy másképp tekintene rá. 🙁 Viszont tudom magamról, hogy nekem ki kell beszélnem magamból, ami nyomaszt, különben felőröl.

Megkérdeztem, hogy régóta tudja-e magáról, mire azt mondta, hogy soha eszébe sem jutott, hogy leszbikus, egyszer csak beleszeretett ebbe a nőbe.
Azt tudom hogy apu rendesen összetörte a szívét és bár a 10 év alatt akadt jó pár hódolója, mindig visszautasította, annyira kiábrándult a férfiakból és a kapcsolatokból. Lehetséges, hogy ez csak egy menekülés a részéről?
Anyunak az apukám volt az első és az egyetlen férfi az életében, és rengetegszer megcsalta, prostituáltakkal is… csúnyán beszélt vele, megalázta. Ez azt hiszem óriási nyomot hagyott benne.
Még csak 2 hónapja tart a kapcsolat a barátnőjével, vajon tényleg leszbikus, vagy ez valami lelki törés? És ha az, ajánljak neki segítséget (pszichológus akár), vagy hagyjam, hogy alakuljanak a dolgok? Nagyon tanácstalan vagyok. Köszönöm előre is a választ!

Jónapot,,,ojan gondal fordulok önhöz,vanegy háromgyermekes anyuka,egy faluban lakunk,egy utcában,gyerekkorunk óta ismerjük egymást,négyéve odajött melózni ahhoz a céghez ahol én dolgozom,nagyon jóba lettünk,a legjobb barátok,kettö és fél éve irogatunk egymásnak minden este,én beleszerettem,megis mondtam neki,ö aztmondja párját szereti,párja kinnt dolgozik külföldön,kéthetente jár haza,mindent megbeszélünk a hölgyel,a legféltettebb dolgainkat is.ö mondta hogy csakmint barát úgy tekint rám,deakkor mértir minden este?hozzáteszem ö irt rám,ö keres mindig engem,elsö házasságából van két felnött gyereke,a mostanitól meg vanegy hétéves,a legbelsöbb titkaibais beavatott,amit még a férjese tud,elszoktunk munka után járkálni,csavarogni,bevásárolni,kérem segitsen mit akar töllem,válaszát köszönöm

Üdvözlöm! Hatalmas szükségem lenne a segítségére. Az első problémám az lenne, hogy egyfolytában úgy érzem, mindenkinek gondot jelentek. Érzéseim szerint mindenki belémrúg, próbálnak mindenhonnan kitúrni egyes emberek. Már a saját barátom is inkább a barátainak hisz, mindennel vádolnak, úgy, hogy nem is ismernek és a közelemben sem voltak. Az iskola miatti stressz és az emberek miatt szinte állandóan, havonta komolyabban megbetegszem. Félek az emberektől, félek barátkozni. Sokszor gondolom, senkinek nem vagyok elég jó, és ez megijeszt. Félek az emberektől, attól, hogy megint mivel bántanak meg. Rettegek új emberekkel beszélni már, barátkozni sem akarok. Sokszor vagdostam a kezemet, próbáltam gyógyszereket is bevenni. Most is ez a gondolat kerülget, úgy érzem képtelen vagyok így élni. Mindenben a rosszat látom már, bármennyire is próbálok ellene tenni. Félek, annyira kétségbeesem, hogy tényleg elkeseredve megölöm magamat, főleg, úgy érzem, van olyan ember, aki számomra fontos, de már nem érdeklem, félek sose fog szeretni, sosem leszek elég jó. Sokszor sírok, legszívesebben egyedül lennék és úgy kínoznám magam, ahogy csak tudom.

Köszönöm a segítségét, nagyon hálás vagyok érte, enélkül teljesen elkeserednék!

Tisztelt emberek
Egyre többet karnak fura gondolatok a fejemben egyre többet szorongok, minden ott kezdődött hogy egy cikket olvastam miben a férfi megzavarodott es almában le szúrta a barátnőjét. Na én ebbe éltem bele magam hogy mi van ha velem is megesik aztán egyre több mindentől kezdtem felni. Oda jutottam hogy sírok gondolkodók hogy talán már nem szeretem a barátnőm holott mikor meglátom mosolyogni jobb lesz a kedvem aztán eszembe jutnak a fura gondolatok ismét. Nem megy a nemi életem. Gyomrom nagyon remeg állandóan. De nem akarom elveszíteni öt meg ha hidegnek is érzem magam tudom hogy o az életem nője. Kicsi ügyes aranyos lány akit nem bántanek semmi pénzért kérem segítsenek adjanak tanácsot mit tegyek nem tudom beszéltem vele is es nagyon rossz hatással voltam rá. Szeretem öt de felek mindentől es ez kihat a kapcsolatomra

Tisztelt Doktornő!
Élettapasztalat hiányában fordulok Önhöz: létezhet olyan, hogy valakihez nem az arca alapján vonzódunk (abban van, ami tetszik, de nem minden), hanem inkább olyan “odabújni vágyó” érzés alapján? Vagy, ha valakinek az arcában nem tetszik minden, akkor arra nem lehet hosszútávú kapcsolatot építeni? Létezik, hogy több éves kapcsolat után csak amiatt megy tönkre egy kapcsolat, mert az arcának nem minden része tetszik a másiknak? Avagy másik oldalról közelítve: lehet egy ilyen kapcsolatra házasságot építeni (ha egyébként oké a kapcsolat, illetve a többi felmerülő probléma orvosolhatónak tűnik), ahol az egyik félben ilyen gondolatok, érzések vannak? (Nagyon nagyon sokat segítene, ha konkrétan egy igen vagy egy nem is lenne a válaszában, persze tudom, hogy nem egyszerű a kérdés, de mégis él még bennem a remény, hogy tud erre valaki válaszolni feketén-fehéren..)

Jó napot! Próbálom röviden, nem mindent említve leírni a problémámat. Nincsenek tartós emberi kapcsolataim, barátaim, párom és még a családommal sem jövök ki anyámon kívül, bár vele is sokszor döcögősen… Úgy érzem valami komoly baj van velem: párkapcsolatokból rendszeresen kilépek. Általban rosszul választottam társat, ha mégsem volt nyomós okom akkor igazából zavart a másik ember jelenléte. Barátaim nincsenek, bár vágyok rá, de mikor találok barátokat, haverokat beilleszkedek, biztos, hogy egy nő kiválaszt magának és ellenem szegül. Konkrétan addig fúr a hátam mögött amíg kiutálnak vagy csak egyszerűen nem reagálnak rám. Mindig próbálok nem foglalkozni az ilyen emberrel, bár rosszul esik, de próbálok arra gondolni biztos majd észre veszik, hogy hazugság minden amiket rólam kitalálnak. A hazugságok mindig mások, ami épp az aktuális helyzetben hihető lehet. Ha nem tudnak elérni evvel semmit akkor választás elé állítja a barátait: vagy ő vagy én. (ami szerintem nem normális) Persze régebben ismert embert választanak, így én vagyok kikosarazva. (mivel zárkózott vagyok idő kell míg megismernek) Kiskori barátaim sincsenek, mivel sokat költözködtem. Munkahelyen az emberek mindig klikkesednek és mindig betalálnak ott is mivel új vagyok. Nem tudok én is klikkesedni mivel azt mondják rám fura vagyok. Olvasgatok, rajzolgatok, festegetek a szabadidőmben, nem bulizok, nem szeretem a sportokat. Sokszor ott is a nők fúrnak. Sokan a külsőmmel piszkálnak, ha szülnék akkor bezzeg lógnának a cicijeim, meg lógna a hasam, nem lennék olyan miss tökéletes.(pedig egyszer sem hozom fel ezeket a témákat és nagy ívben kerülöm a munka helyi öltözködést is, hogy ne lássák a testemet, mert konkrétan volt példa arra is hogy a fölsőmet átvettem és mindenki oda állt beszólni a fentebb említetteket.) Én nem tartom annak magam, de a nők szerint szép vagyok és olyan az érdeklődésem ami a férfiakat jobban érdekli a művészeten túl(képregények, számítógépes játékok, konzolos játékok, sorozatok (nem szappanoperák). Ezt utálják bennem a nők meg hogy én nem szültem még és szerintük szabad ember vagyok. A férfiak azért zavarnak, mert szexuális kapcsolatot akarnak velem folyamatosan létestni, aki meg barátként tudna gondolni rám biztos van egy nő az életében aki többet lát a dologba és nem engedi a kapcsolatunkat fenn tartani. Pedig komolyan nem flörtölök, nem csinálok semmi szexuális célzatú dolgot, nem öltözök kihívóan, csak póló és egy farmer. Nem veszek fel rövidnadrágot sem, nem megyek strandolni sem, mert nem mutogatom magam senkinek csak az ágyban a társamnak. Még is azt mondják erős a szexuális kisugárzásom ami fogalmam sincs honnan jön. Mindenesetre munkahelyen is addig mondják idegesítem a jelenlétemmel őket és utálnak, hogy felmondok. Mindig más munkába kell mennem, mert folyamatosan megaláznak. (zavarja őket és engem is, hogy sokszor a főnökeim is kiakarnak kezdeni vele és visszautasítom trmészetesen, de mindig megbélyegződök) Alapvetően szeretek beszélni, de csak olyannal akit ismerek. Amúgy általában senkihez nem szólok csak minden embernek köszönök ahol illik, vagy ha köszönnek, ha beszélnek hozzám meghallgatom őket, reagálni mindig szoktam, próbálom ösztönözni őket, hogy mindig van sok választásunk és ők érzik mi a jó nekik.(általában párkapcsolati gondokkal jönnek, mekkora nyűg a gyerek nekik, de mivel szeretem a gyermekeket nehéz hallgatni sokan mennyire rossznak tekintik őket, viszont ezekre mindig azt reagálom, gondolja végig milyen volt ő is gyereknek, mennyi fejfájást okozott a szüleinek, de kinőtte, hagyja hogy olyan legyen a gyereke amilyen akar lenni, próbálja a bizalmát megtartani) Igen mindig a gondjaikkal jönnek, elmondják, tanácsot kérnek és aztán ennyi. Sose kérdeznek rólam, sose érdeklődnek irántam. Ha segíteni kell nekik akár fizikálisan vagy lelkileg megtalálnak, de aztán utána ennyi. Visszatérnek az léletükbe és általáan kibeszélnek rosszindulatúan utána, megint segítséget kérnek tőlem, persze segítek, szeretek segíteni, reménykedem egy idő után abbahygják a rosszat és érdeklődni kezdenek. Az emberek nekem zavaróak, mert gonosznak és felszínesnek érzem őket. Mindig külső ember vagyok: a fura aki mivel nincs soha befogadva vagy csak ideiglenesen:kívülről nézem milyen kapcsolatokat építenek ki. Egymást bántják, kibeszélik, folyamatosan mártírkodnak, gonoszkodnak a “barátaikkal”, rossz kapcsolatban élnek sokan és nem mernek kilépni és még napokig sorolhatnám. Alapjában véve, ha egyedül vagyok jól érzem magam és boldog is tudok lenni, nevetek is akár vicces dolgokon stb. .Viszont alkalom adtán örülnék egy stabil embernek az életemben barát és párkapcsolat szempontjából is, aki nem bánt, nem aláz meg folyton. Ez mellett szorongok. Félek újba belekezdeni, de megteszem mindig, csak folyton megy a hasam. Sokat eszek kényszeresen, nem merek egyedül kimenni az utcára az emberek miatt. Nagy tömegben úgy érzem fuldoklok. Sokszor fáradt vagyok, sőt sokszor alszom is sokat, néha napokig, hetekig alig pár órákat. Volt mikor 2-3 órákat aludtam, most ott tartok mikor 13 óra után is délre elfáradok. 5 évik pánik rohamjaim voltak, de elkezdtem koncentrálni arra mikor és mitől jön ki és elkezdtem a múltamat boncolgatni, megoldani amit tudtam. (elég sok trauma ért. Folyton görcsöl a gyomrom mikor ki kell mennem, munkába kell mennem. Nem szeretek ismerkedni, hozzászólni bárkihez is, tudom mi lesz a vége, ugyan az a séma. Tény nem vagyok tökéletes, vannak fura dolgaim pl, ha feszült vagyok a fertőtlenítős kézmosás, utána pedig fertőtlnítő zselé használata megnyugtat. Alapjában véve elfáradok az emberrektől és a rosszindulatúságukkal lehúzzák a kedvemet, akkor is ha mással azok. Folyamatosan egymás szemébe hazudnak és olyan bölcsek tudnak lenni meg tökéletes életet mutatni facebookon, hogy sokszor rosszul vagyok, ez mire jó. Mindenki tudja nem így néznek ki, nem így viselkednek, nem így gondolkodnak. A másik ami nagyon gyakori nálam, hogy nem érzem lényegesnek a párkapcsolatot. Vágyok rá ösztönösen, de alapjában véve nekem kicsit felesleges érzelmi kavarodás. Nem szeretek hozzáérni másokhoz és nem szeretem ha hozzám érnek csak kapcsolatban. Nem értem mire jó a kapcsolat a szex és bújáson kívül? Hogy legyen egy gyerekem, aki bár édes, de tudom jól, hogy mi vár rá. Az ami mindenkire, megszületünk, vannak jó meg rossz napjaink, munka, szabadidő, aztán alvás. Mindezt azért, hogy legyen pénzünk, de minek? Hogy etessük magunkat, legyen hol élnünk. De minek? Csak azért hogy életben maradjuk és utódokat nemzünk. De minek? Hogy ez a mókus kerék folyton menjen. Feleslegesnek érzem. Mielőtt félre értene eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni. Tudom úgy hangzik, de úgy gondolom az emberi és úgy a világ létezése nagy részben értelmetlen. Ha már megszülttem, majd meghalok, de nem saját kezem által az is biztos, mert az is butaság. Csak egyszerűen tanulunk egész életünkben és mindezt azért hogy nagy fizetés legyen és nagy luxusban éljen az ember ami szerintem teljesen felesleges. Attól még ugyan úgy él az is aki luxusban van, mint a szegény ember. Ugyan az a rutinja. Ugyan annyi rosszal legalább csak máshogy. Mindegy, a lényeg, hogy úgy nagy egészben semmit nem értek az emberek viselkedésében miért ennyire ösztönösek, sőt saját magamat sem értem miért vagyok más már első perceimtől fogva. (igen óvodában sem beszéltem senkivel csak az egyik óvónővel akinek már akkor megmutattam mindenki milyen lesz, ha felnől, pedig mindenki ugyan abból van, ugyan úgy jött létre. Persze gyermeki szavakkal)Az a főbb kérdésem mi bajom lehet, hogy mindig is más voltam? Nincs fizikálisan más kinézetem, nem vagyok értelmi fogyatékos sem tudtommal. A szociális dolgoktól nagy ívben elzárkózom és mégis vágyom rá, de nem érzem jól magam tartósan bennük, csak a felszínes dolgok érdeklik őket, nincs hobbijuk és megkeseredettek. Aki meg nem az, azok megfelelni akarnak mindig. Unom a médiát a sok marketinget, a politikát, ahogy hazudják a demokráciát, de mindent valaki irányít és megszabja mit tegyünk. Minden annyira hazugságnak tűnik a szemszögemből nézve és hiába hallgatom a hívőket is és bárkit egyszerűen mindig azon gondolkozom, komolyan miért menekülnek ennyire mindenbe? Miért nem vállalják a felelősséget. Sokszor hoztam én is rossz döntést és vállaltam is érte a felelősséget.Ez miért olyan nehéz, hogy legalább a tudatunkkal felül kerekedjünk az ösztöneinken és kulturált mókuskerékben, elfogadásban legyünk képesek élni. Igen, toleráns vagyok, mert nem bántom az embereket elfogadom a nézeteiket, de attól még nem értek velük egyet és szerintem menekülnek. Lényegtelen sok témába bele tudnék merülni, próbáltam minden féle gondomat összeollózni ide kicsit kusza lett, de így is túl hosszú lett, nem hogy még ha ki is fejtek mindent és a felsorolnám a sok gondot, halál esetet , a sok zaklatást, szexuális traumákat, a gyermekkoriakat is stb. . Köszönöm, ha válaszol bármelyikük is. Tudom, hogy kell nekem segítség, csak nem szeretnék gyógyszeres kezelést kapni, inkább tiszta fejjel szembenézni a gondjaimmal és irányt kapni. Valaki az én iránytűm is lehetne.

Olyan gondom van, van egy 5- hónapos kisfiam, sajnos azt èrzem ,hogy teher a szàmomra, azon gondolkozom elmegyek dolgozni! A kapcsolat amiben èlek 8- èves, halàlosan fèltèkeny vagyok, nekem első a pàrom, mindem gondolatom,csak vele szeretnèk lenni!! Vele menni dolgozni, aztàn csak ketten lenni!!! Voltan 2- alkalommal pszihológusnàl, de nemfogad, mert nincs javulàs!! Làttam magam felakasztani, úgy èrzem megbolondulok!!! Nagyon rossz gondolatok gyötörnek, làtom mikor a pàrom megcsal, nincs kedvem semmihez,nemtudom a gyereket ellàtni, idegesît!! Sanaxot szedek, napi 2*1_ et, de csak kicsit segit!! Mit tegyek, hova forduljak???

Kedves Doktornő!
A problémám nagyon hosszú, és nagyon remélem hogy tud nekem segíteni, mert teljesen magam alatt vagyok! A helyzet az, hogy biszexuális vagyok, extrovertált, érzelmi beállítottságú, egy olyan fiú aki a szerelemnek él (18 éves). Sajnos régebb nagyon magányos voltam, önbizalomhiányom volt, és öngyilkos akartam lenni. Szerencsére sikerült pszichológushoz fordulnom, és túl lenni ezen, 14-15 éves koromra a helyzet normalizálódott. Mentem 9-ik osztályba, és egy teljesen új életnek vágtam neki, mintha kicseréltek volna. A legnehezebb osztályt választottam a megyében, azért mert az a lány akibe 7 éve szerelmes voltam reménytelenül oda ment, és reméltem hogy ha én is oda megyek valami kialakul, vagy legalább közelében lehetek. De nem vonz ez a sok tanulás, az érzelmeim miatt döntöttem így!
Fél évig én lettem a legmenőbb az osztályban, minden lány körülöttem zsongott, csak az nem akit én szerettem volna. Nagyon jól éreztem magam, hogy ennyire elfogad mindenki és ennyire jól kijövök mindenkivel, miközben 5-8 osztályba kiközösítettek, verbálisan bántalmaztak és magányos voltam.
Kiszerettem 9. végére ebből a lányból, és elkezdtek izgatni a fiúk is, eleinte csak szexuálisan. Főleg az osztályban egy fiú, aki mellett ültem, és vele voltam a legjobb kapcsolatban az osztályban. Egyre inkább fantáziáltam fiúkról, és a nyár közepén azon kaptam magam hogy ez a fiú nekem a minden. Szerelmes lettem belé, de közben a legjobb barátja is akartam lenni. Nem volt nekem soha legjobb barátom, nem hogy párom. Elégedett lettem volna egy legjobb barátsággal, egy olyannal ahol minden körülmények közt kiállunk egymásért és mindent közösen csinálunk.
Kezdtem küzdeni ezért a fiúért, nagyon nehéz dolgom volt, mert nagyon zárkózott volt, nem akart közel engedi magához. Volt már 2 legjobb barátja, akik abban merültek ki, hogy heti 1-2x találkoztak és játszottak valamit. Nem az barátság amire én vágytam volna: nincs érzelem benne… én megszerettem volna beszélni velem a lelki gondjaimat, szerelmet szexet – de ezeket vele nem lehet – milliószor próbálkoztam mindig visszautasított, vagy nem tudott hozzászólni, nagyon kényes ez a téma nála, és lehetetlen beszélné róla.
Sikerült fél év alatt elérnem, hogy azt mondja legjobb barátja vagyok, és megelőztem a másik két fiút. Állítólag én lettem a legfontosabb neki, de csak önmaga után.
Ettől függetlenül folyamatosan ideges voltam, mert én többet szerettem volna mint barátság. Szerelmes voltam belé, mindent megadtam volna hogy ő is viszont szeressen. Lassacskán kezdte engedi hogy átöleljem amikor filmet néztünk és feküdtünk egymás mellett. De eleinte azt mondta ne, mert buzis. Később tűrte, de nem viszonozta. Simogatni is kezdtem, dettó… de lehet csak nem akart megbántani.
Soha nem mertem elmondani, hogy mit érzek iránta. De milliószor veszekedtem vele, mert ő nem értette mit miért akarok. Ezek többsége azért volt mert én páromként tekintettem rá, ő meg csak barátként. De sokszor volt az is, hogy barátként se felelt egyáltalán meg, mert ha lelki gondom volt (akár miatt, akár más miatt), SOHA nem állt mellém. Sírtam, könnyem folyt el amikor mondtam neki, hogy segítsen, csak benne bízok, és hogy értse már meg, hogy ez is egy barátság része. De ő szemrebbenés nélkül fújtatta, hogy ne hozza forduljak ezzel, mert ő nem tud ebben segíteni, neki nem tartozik ez bele a barátságba, és képtelen bárkivel is ilyen dolgokról beszélni.
Ha tőle függőt volna meg is ölhettem volna magam, nem tett volna ellene. Céloztam is rá, de arra se reagált semmit. Egyedüli szerencse, hogy élek, hogy elég erős voltam, és tudtam hogy hiába ölöm meg magam, őt ez úgyse hatja meg…
Teljesen másképp gondolkodunk, mást akarunk egymástól, és mások az elvárásaink. Teljesen mindenben egymás ellentéte vagyunk. Én akarok gondoskodni róla, de ő folyton teszi tönkre magát, mérgezi magát, és nem érdekli saját egészsége.
Egyszerűen úgy érzem ez a kapcsolat tönkre tesz lelkileg, vagy nagyon boldog vagyok vagy nagyon magam alatt.
A legutóbbi dolog ami kiakasztott az az, hogy amikor én tavaly vettem úgy mobilt vele nyitottam ki, és ha ő nincs ott nem nyitom ki, amíg nem ér rá. Nekem jól esett hogy ketten bontottuk ki, s olyan alapnak is tűnt.
Rá 2 hónapra rendelt egy új laptopot. Tudni kell róla, hogy nem a leggazdagabbak, régóta gyűjtötte a pénzt rá. De pont mielőtt rendelte volna vesztünk nagyon össze városnapokon. 2 hétig szóba se állt velem, nagy nehezen megbocsájtott. De ettől függetlenül a laptopot nélkülem vette át. Amikor összevesztem vele azt hittem összedől a világ, később olyan szabadnak éreztem magam…
Ezen a héten úgy döntött ő is vesz új telefont, egy elég drágát. Én alapból negatívan álltam a dologhoz, valamiért nem esett jól. Fogalmam sincs miért. Arról fantáziáltam, hogy megveszem neki ajándékba, mert nagyon boldogsággal töltötte el, hogy új telefont vesz. Olyan boldog volt, annyira beleélte magát. Olyan cuki volt, és úgy viselkedett mint még soha. Semmire sem volt még ilyen lelkes. Úgy érzem ez jelent neki a legtöbbet, és ezzel szerettem volna örömet szerezni neki. Amikor megtudtam, hogy megveszi, ez az álmom összedőlt, és azzal szembesültem, hogy soha nem leszek képes olyan boldogságot okozni amilyet szeretnék. Olyan jó lenne boldoggá tenni. Arra is gondoltam, hogy talán megveszem ezt a telefont, és írok egy levelet amiben leírom mit érzek. És ha szeret viszont akkor ajándék az új kapcsolatra, ha meg nem, akkor búcsú ajándék. A lényeg, hogy együtt megrendeltük és ma hívta a futár, hogy hozza. Kérdeztem, hogy mikor bontjuk ki, azt mondta délután, de nekem ma egész napra programom volt, 3 különböző, és nem akartam lemondani. Ő azt mondta mindenképp ki akarja ma bontani…
Engem nagyon bántott ez, később meg is írtam SMS-ben, hogy miért nem akarja hogy együtt bontsuk. Azt mondta neki teljesen mindegy, hogy kivel bontja. Elmondtam hogy milyen rosszul esik, s hogy én ki se bontottam volna egyedül, stb. Elmondtam, hogy ha azt mondta volna hogy jöjjek át, mert neki fontos lenne hogy ott legyek akkor nagyon szívesen lemondtam volna mindent érte, de nem volt kedvem úgy hogy ő nem kéri ezt, és lehet hogy teljesen hiába komplikálom a napom. Sajnos igazam lett! Nem hatotta meg amit írtam, azt mondta hogy őt nem érdekli ez az egész. Ő ki akarja nyitni és kész.
Mondtam neki, hogy lemondtam minden programomat, mert nagyon felidegesített, és nagyon rosszul esik, hogy ennyire le se szar, és nem érdekli hogy ott vagyok-e vagy sem.
Nem válaszolt semmit, utána megint írtam, nagy nehezen megint kifejezte, hogy nem érdekli őt ez az egész.
Utána megint írtam, de nem reagált. Később megírtam megint hogy mennyire fáj ez nekem, és nem muszáj válaszolni, de akkor én se fogok többet, a válasz ez volt: “ohh”.
Mintha nevetne rajtam, hogy milyen balfasz vagyok, hogy ennyit szenvedek miatta. Le se szarja! Pedig láthatta hogy szenvedek, és ha ő megkérne hogy átjöjjek akkor megoldódna minden. De őőőőőő…. ő csak azt hangoztatta hogy ha én akarok időt szakítok rá, és akkor megengedi hogy átjöjjek, de másképp tulajdonképpen neki mindegy, sőt még jobb is ha egyedül bonthatja.
Nagyon kétségbe vagyok esve! Azt mondta tegnap, hogy ma focizni is megy a másik legjobb haverjával, szóval lehet vele nyitotta ki a telefont.
Mindegy is már hogy mit csinált. A lényeg, hogy teljesen cserben hagyott. Teljesen padlón vagyok. És iszonyatosan ideges, mert végül lemondtam minden programot, és csak szenvedek. És miért? Hát nem tudom megérte-e, de ez így történt…
De mindenképp amíg én szenvedek, ők másokkal szórakozik. Nekem szóba állni sincs kedvem másokkal! Ez hogyan lehetséges? Ennyire nem érdekli? Tőle meg is hallhatnék, akkor se ejtene egy könnyet se, és már futna a másik haverjához játszani, röhögni, vagy bármit csinálni…
Elegem van ebből a kapcsolatból, de nem tudok kilépni belőle, nincs erőm, és még mindig reménykedek, hogy szeret ő is. Még ha kimondja, hogy nem érdeklem, is remélem hogy hátha… hátha csak nem meri magának is bevallani.
Remélem megérti, hogy mit érzek. Kíváncsi vagyok, hogy szerinte nekem van-e igazam, illetve hogy a jövőben mit kéne tennem!
Nagyon szépen kérem segítsen!
Előre is 1000 hálám!

Kedves Mangult-Varga Veronika!
Az előbbi hosszú krízishelyzet levelemmel kapcsolatban írok!
Nem beszélgettünk az érzéseinkről! Ő nem viszonozza az ölelést, csak passzívként tűri. Szerintem heteroszexuális vagyis nem mondta hogy más lenne, bár a viselkedése valóban ezt megkérdőjelezi. És ez ad reményt abban, hogy hátha mégis lehet valami köztünk. Sajnos nem igazán lehet erről beszélni vele.
Kérem szépen olvassa újra levelemet, mert rengeteg kérdést feltettem, és egyikre se kaptam semmilyen tanácsot, segítséget.
Abban tudna sokat segíteni, hogy ön szerint a leírtak alapján fontos vagyok neki? A telefonos incidens után önnek mi a véleménye?
Köszönöm előre is!