Tisztelt Doktorno!

Egy olyan dologgal kapcsolatban lennek kivancsi a velemenyere, amire meg nem talaltam megoldast es az okat sem tudom. 26 eves no vagyok, hipererzekenynek mondanam magam es az erzeseim folyton uralkodnak rajtam. A legkisebb csalodast is traumakent elem meg es nincs tul sok onbizalmam, hiaba dicsernek. Szoval a problemam az, hogy minden velem tortent esemenyt veglegesnek fogok fel. Ha osszeveszek valakivel, vagy kudarcot vallok, ugy erzem orokre ugy marad. Amig nem latok ra bizonyitekot, hogy valtozhat, addig ugy kezelem az esemenyt, mintha valakit/valamit vegleg elvesztettem volna. Nem tudok ugy hozzaallni konfliktusokhoz, hogy oke majd megnyugszik es kesobb ugyis beszelek az illetovel. Nem. Szamomra ez is olyan, mintha vegleg magamra hagyni, elveszitenem. Szamomra minden veszteseg, es minden ilyennel osszeomlok, ezert 20 korommel kapaszkodom minden emberbe es megalazkodom folyton, nehogy elhagyjon. Ezt minden emberrel igy tortenik aki kicsit is fontos nekem, csaladtagtol a parkapcsolatig.
Mi lehet ennek az oka? Koszonom!

Tisztelt Doktornő!

Iránymutatást szeretnék Öntől kérni, hogy ha pszichológushoz fordulok, körülbelül mivel kel számolnom.
30 éves nő vagyok, pajzsirigy túlműködés problémákkal. Családom női tagjai mind küzdenek alul-vagy túlműködéssel. A női családtagok közül 3an is nyugtatókat szednek, nagynéném már a legerősebb Xanaxot szedi évek óta pszichés problémák miatt. Engem rengeteg gyermekkori trauma ért. Édesapám elhunyt amikor 12 éves voltam, a családja megszakította velünk utána kapcsolatot, önhibánkon kívül. Nagyon ragaszkodtam a nagypapámhoz, aki 6 éve hirtelen meghalt.Pszichológusi segítséggel és saját erőből sikerült elengednem őket. Édesanyámmal nagyon jó a viszonyom, amit megront a jóval idősebb fiú testvéremmel való nagyon rossz kapcsolatom. Ő gyermekkorában egy részeg sofőr miatt elvesztette egy végtagját, azóta irigykedik rám, és ki nem állhat, édesanyám pedig mindenben kiszolgálta, akár az én káromra is. Testvérem mindenben támogattam, levélben kértem béküljön ki velem de csak gúnyt kaptam tőle.Testvérem párja egy kiálhatalan nőszemély, aki a testvéremmel együtt tönkre tették az egész fiatalságomat, minden nekem fontos ünnepet elrontottak, megbántották családtagjaink. 10 hónappal ezelőtt tudtam hogy elveszítem a munkahelyem ahol egyedüli teljes munkaidős munkavállalóként a végsőkig kifáradva dolgoztam, közben pedig OKJ vizsgára készültem. Kerestem az állásokat folyamatosan, de nem vettek fel sehová. A tanulás/munkahely miatti rettenetes stressz alatt megtörtem, derealizáció alakult ki nálam és pánikrohamaim lettek. Az öngyilkosság gondolatával küszködtem olyan rosszul voltam nap mint nap. De nem akartam “lúzer” lenni. Mindig az jutott eszembe, hogy: “Ennyi telik tőlem? Ez a legtöbb amit meg tudok tenni?” Küzdöttem nap-mint nap, önsegítő könyvek, meditáció, rendszeres edzés, a problémák feltárása, mindezt egy fantasztikus társ és édesanyám szűk családi köre mellett akik mindenben támogatnak.Új fantasztikus munkahelyem lett, a pánikrohamok és a derealizáció pedig hónapok alatt, de lassan elmúltak. Az új munkahelyen tökéletesen helytállok, megjelenésemmel-családtagjaimmal ugyanúgy törődök mint azelőtt. De még mindig kínoz néha egy gondolat, hogy mit keresek én itt, valóság-e az amit látok, lehetek-e így még édesanya, van-e értelme az életemnek? Régen rengeteg tervem volt, most a legtöbbször önmagam összeszerelésével vagyok elfoglalva. Félek a családtagjaim elvesztésétől, nagymamám most jött ki a kórházból, már 86 éves…nem tudom el tudom-e foglalni az ő helyüket az élet nagy körforgásában. Elvesztettem a gyermekkorom nagy részét, és úgy érzem az élet nem valósította meg a hozzá fűzött reményeimet.Nagyon szeretnék majd édesanya lenni, a párom életem szerelme, de félek hogy a hormonváltozások miatt újra felfedi bennem magát a mentális betegség, akkor viszont már nemcsak az én életem lesz a mérlegen…és nem tudom hogy újra végig tudnám-e csinálni az elmúlt hónapokat. Gondolom igen, mert muszáj lenne. De félek.Ide tartozik hogy édesapámmal terhesen öngyilkosságot kísérelt meg az apai nagymamám(hipót ivott) ami miatt édesapám csecsemőként egyik szemére lényegében megvakult.(Ezt sose tudtam nagymamámnak megbocsátani).Nagyon erős személyiségnek tartom magam, nem akarom-nem fogom megadni magam az elszabadult gondolataimnak, sokat segítene nekem az elindulásban az Ön véleménye, hogy tüneteim milyen jellegű problémát fednek le, és hogy lehet-e ebből még teljes a gyógyulás?Köszönöm válaszát.

Üdvözlöm. Abban kérném a segítségét, hogy 7 évvel ezelőtt elvesztettem a 2.5 hónapos kislányomat. Akkor a férjem teljesen összeomlott nekem kellett támogatnom őt és mellette volt egy 2 éves lányom is akire figyelnem kellett. Akkor úgy éreztem hogy én nem engedhetem meg magamnak azt hogy elgyengüljek, azóta pedig mindenki kerüli a témát. Viszont engem egyre jobban nyomaszt a dolog egyre gyakrabban gondolok rá, viszont nincs senki akivel erről beszélhetnék. A férjemnek említettem hogy elmennék pszihológushoz, de szerinte felesleges egyszerűen lépjek túl rajta. Mit tanácsol érdemes lehet felkeresnem egy szakembert? Válaszát előre is köszönöm

Kedves Doktornő!
Érdeklődni szeretnék hogy a Ducilti nevezetű antidepresszáns kb mennyi idő után fejti ki igazi pozitív hatását ? 30mg os tablettával kezdtem most 60 mg – ossal folytattam mennyi idő kell mire a nagyobb dósisu hatni fog illetve van akinél több idő kell a hatás eléréséhez ? kérem segítsen!!!!

Szép napot kívánok. Problémám a következő. Férjemmel 32 éve élünk házasságban. Sajnos 10 évvel ezelött voltak problémáink és én mást kerestem sérelmeim enyhitésére. Nem akartam a férjem elhagyni csak jó érzés volt hogy valaki törődik velem. Sajnos ez a félrelépés férjem tudtára jutott. Válni akart de aztán visszalépett, mondván hogy mindent megbocsájt mert szeret. Együtt élünk azota is boldogságban, szerelemben de sajnos amikor részegre issza magát sokszor előtőr belőle a régi sérelem. Külföldön dolgozik, és amikor alkoholos állapotban van felhív telefonon és nagyon trágár szavakkal közli hogy menjek el mire hazaér, és persze minden vagyok, mindennek elmond. Persze értem hogy a lelkébe tapostam, de ha egyszer megbeszéltünk mindent, megbocsájtott és újrakezdtük akkor mert teszi ezt. Másnap reggel józan állapotban felhív mintha mi sem történt volna. Mikor elmondom hogyan beszélt velem azt sem tudja hogy kérjen bocsánatot. Persze azt válaszolom semmi bah, de a tüske bennem ott marad. Nem tudom már mit tegyek. Senki el nem hinné hogy ilyen beszélgetés is zajlik köztünk mert az ismerősök körében mi vagyunk a minta házaspár. Csak azt nem tudják hogy miken megyek néha keresztül. Mit tegyek vagy tegyünk? Kérlek adj tanácsot! Köszönöm

Üdvözlöm!
Eloszor is, egy 20 eves lany vagyok. Nekem egy olyan problemam lenne, hogy van párom, mar 10 honapja. En 20 eves koromig szuz voltam, vele veszitettem el. De nagyon felenk vagyok, es zarkozott. Eleinte a szextol is nagyon feltem, es 10 honap alatt 1x sem tudott ra venni a párom, hogy en oralisan kielegitsem őt..egyszeruen felek tole, es nagyon sokaig el is iteltem ezt a dolgot, mar erzem hogy enis szeretnem, de rettenetesen raparazok az egeszre, es sajnos a baratom mar nagyon akarja, es enis megszeretnem adni neki, azt amire vagyik.
Mégis hogyan kuzdjem le ezt a félelmem? Meg a kozelebe sem kerultem a számmal, zavarba jovok es nemtudom hogy lehetne. Es mar nagyon kinosan erzem magam hogy mindig varja a baratom, de sosem tudom megadni neki.
Ön szerint mit tudnek tenni? Általában azon jar az eszem, hogy nemtudnam jol csinalni, hogy benaznek, nagyon idegen dolog nekem mert elotte semmilyen formaban nemvoltam fiuval.
A válaszát előre is koszonom!

Szép napot kívánok. Problémám a következő. 2 éve hogy meg szültem a kis fiam, a terhesség alatt nagyon sokat híztam ezt a mai napig nem tudom le adni ez zavar idegesit feszülté tesz. De egy hónapja ez romlott erös fej fájás tör rám ami nem is fej fájás mert olyan mintha valami nyomná odabent az agyam és amitől dühös,feszült leszek annyira hogy semmi nem jó minden ért kiabálok,veszekszem. Amit el múlik a fej fájás el múlik minden baj. Utána olyan mintha nem is lett volna semmi ami boszantana. Ez mitől lehet? Mit tegyek? Soha nem voltam ilyen és zavar hogy ez a düh rám tör 🙁 köszönöm előre is a választ.

Üdvözletem!
Zsolt vagyok, 19 éves és úgy gondolom hogy itt az ideje szakemberek véleményét is kikérnem. Már egy ideje rájöttem, hogy a fiúk jobban izgatnak mint a lányok, eleinte csak szexuálisan, de most már érzelmileg is. Ezt elfogadtam magamban, és szeretnék végre egy kapcsolatot. Kissé zárkózott vagyok, de mégis egy meghitt kapcsolatban nagyon megtudnék nyílni. Sajnos még nem volt senkivel viszonyom.
A helyzet az, hogy egy ideje nagyon bejön a legjobb haverom. Viszont úgy érzem nekem nincs erre erőm. Hiszen ő még zárkózottabb, mint én és egészen más igényeink vannak. És képtelen vagyok beszélni vele az érzéseimről. Hogy ő milyen szexuális irányultságú azt nem tudom eldönteni, és főképpen ebben kérném az ön segítségét.
Kapcsolatunk nehezen indult, de lassan elértem hogy nagyon közeli viszonyba kerüljünk. Idővel rájöttem, hogy többet szeretnék tőle mint barátság, de fogalmam sem volt, hogy miként közeledjek. Elkezdtem mellé feküdni, fokozatosan haladva, napról-napra új szintre lépve és egyre közelebb kerülve hozzá testileg. Elértem azt hogy átöleljem, simogassam és magamhoz szoríthassam. Ő semmit se viszonzott és többször mintha védekezett volna az ellen, hogy átöleljem, de mégis hagyta utána. Nem tudom, hogy vajon csak megijedett, vagy nem esik neki jól. Régebb azt mondta, hogy ő nem szeret ölelkezni, és szerinte ez 2 fiú között nem fér bele a barátságba. De most mégis engedi.
Viszont ennél tovább nem tudtam menni, és nem tudom érdemes lesz-e mennem. Mikor nála voltam megláttam az előzményeiben, hogy csak heteroszexuális pornót böngész, azaz nem hinném hogy bármilyen homoszexuális hajlam lenne ezek szerint benne, vagy csak elfolytja magában, és inkább heteró pornót néz.
Hogy valóban mit gondol, mit érez és mit szeretne szerintem soha nem tudhatom meg, hiszen úgy vélem ő sincs ezzel tisztában.
Nagy problémát jelentene nekem beszélgetni az érzéseimről, mert úgy gondolom nem találnék beszélgető partnerre benne. Úgy gondolom hiába teregetem ki magam, ő legjobb esetben is csak hallgatni fog, és nem tesz semmit. Visszautasít akkor is, ha ő is akarná kicsit. Félne, és inkább azt mondaná, hogy minden amit én jelnek vettem az csak az agyamban létezett. És talán saját magával is elhitetné ezt, talán még szakember segítségével se lenne képes elfogadni, mivel ő hajlamos minden elfojtani és a problémákra nem megoldást, hanem asztal alá seperést választani.
Ezek tudatában én, 19 évesen nehéz döntés előtt állok. Miként tudnám ebből a helyzetből a legjobbakat kihozni. Már fordultam pszichológushoz, akivel 1 évig ezen beszélgettünk, agyaltunk, de sehogy se értünk el valódi áttörést. Pénzkidobásnak is mondanám abból a szempontból, hogy a valódi célt, hogy ezzel a fiúval egy kapcsolatot létesítsek, vagy legalább megbeszéljem az érzéseim, nem értük el. És úgy gondolom erre soha nem leszek képes, mert számomra nagyon megerőltető lenne úgy beszélgetni ezekről, hogy ő közben nem mutatna együttérzést, nem lenne őszinte, és nem lenne beszélgető partnerem.
Önökben van az utolsó reményem arra, hogy esetleg olyan tanácsot kapjak amelyet felhasználva elindulhatok egy olyan úton, amely valamilyen megoldáshoz vezet.
Nagyon szépen köszönöm türelmét, és válaszát!
Üdvözlettel,
Zsolt

Szép napot kívánok.Az lenne a problémám hogy 4 hónapig beszélgettem egy sráccal,már előtte is ismertük egymást csak az a 4 hónap komolyabb volt,végül hazajött külföldről találkozgattunk és végül megkérdezte hogy lennék-e a barátnője de ezt akkor kérdezte meg miután közöltem vele hogy én komolyan akarok és ne is álmodjon róla hogy addig lefekszem vele,szóval ez az egyik oda ami miatt azt gondolom csak ezért jött velem össze,a másik hogy azután le is feküdtünk és azóta furán viselkedik,hetek óta itthon van és hetente egyszer találkozunk, már a közösségi oldalakon is alig beszélünk,a barátaim mind azt mondják hogy csak kihasznál és a szívem mélyén talán én is tudom hogy így van de nagyon fáj ezt beismernem így inkább magamban tagadom ezt az egészet, múltkor össze vesztünk meg beszéltük a lényege az volt hogy bizonyítania kell hogy ő velem akar lenni,de semmit nem tesz ennek érdekében ami nagyon fáj.És a gond az hogy még azóta is beszélünk habár szerintem így feleslegesen megszeretném neki mondani hogy szakítanunk kellene de egyszerűen nem tudom neki megmondani mert nem akarom elveszíteni pedig tudom így nincs értelme és nem az én hibám mert én mindent megtettem hogy neki jó legyen mindent az ő kedvéért csináltam és már kezdem úgy érezni hogy én vagyok a hibás hogy elhittem minden egyes szavát miközben nem is volt igaz egy szava sem,mindig mondta hogy szeret,ezt nyilván nem tudom neki elhinni.Szóval igazából nem tudom mit kellene mondanom neki vagy mit csináljak.

Az utóbbi időben minden idegesít sokszor fordul elő ,hogy már az emberek jelenlététől is szét vet az ideg Frontin 0,25ml gyógyszert szedek szükség esetén bár nem sok hatását érzem.Elég stresszes a munkám ,a családban minden rendben van .Van úgy ,hogy legszívesebben ki sem kelnék az ágyból.semmi kedvem semmihez .mitől lehet ez ?Mit lehetne tenni?Legyen szíves segítsen nekem.Előre is köszönöm.

Tisztelt Doktornő!

A barátaim és a nővérem nagyon sokat segítenek..bár nem veszik olyan komolyan mint én..

Megpróbálok majd beszélni felnőttekkel erről..

Azt pedig,hogy a barátom miért nem hajlandó velem beszélni..azt nem tudom..
Mindenesetre köszönöm a segítségét!

Zsófi

Tisztelt Habis Melinda!
igen agyerekeim nevelőszülöknél laknak az egyik nevelőszülővel felhőtlen kapcsolatom van nagyon rendes bármi történik a gyerekeimmel én azonnal tudok róla(bár tiltja anevelöszülöknek hogy a vér szerinti szülökkel tartja a kapcsolato)demi messengeren irunk egymással.A másik nevelöszülővel annyira nem jó a kapcsolatom de már eljutottunk oda hogy beszélünk agyerekeimmel jobban mondva a két nagy fiammal napi szinten irunk nagyon ragaszkodunk egymáshoz.ha valakivel elkezdenek járni vagy vmi ojan dolog történik velük én vagyok az elsö akinek szolnak (az egyik fiu 18 éves a második 16 éves).Sajnos nem kapok semmijen segitséget senkitöl hogy a lakhatásom megoldodjon ugy hogy magamra vagyok szorulva jobban mondva a párommal.mi a bajom miért sirom el mindig magamat vagy ha meg bánt vki én nem voltam ijen egyáltalán .Annak idején 13 évesen volt egy öngyilkosságom mert nevelő anyám rám fogta hogy joba vagyok a nevelő apámmal a tiszercint irták fel meg aludiomilt azt mondták hogy személyiség zavarom van 18 éves korom óta nem szedek semmilyen gyogyszert esetleg ez lenne még felszinen ?az anyám és a nővérem skizofrenitásba szenved esetleg örököltem volna?köszönöm a válaszát !

Kedves Doktornő! Észre vettem magamon, hogy bár a jövőre vonatkozóan általában optimista vagyok, a múlt eseményeivel kapcsolatban már kevéssé vagyok pozitív… Sőt, a jó élményeket hajlamosabb vagyok elfelejteni, kevésbé “teszem azokat magamévá” mint a rosszakat. A rossz élményeken, bármi is legyen az hosszasan gondolkodom, rágódom. A párkapcsolatom – mint a legtöbb párkapcsolat – nem tökéletes, előfordulnak bosszantó események, stb. (együtt élünk) Illetve egy időszakban rendszeresek voltak a hangos, igen csúnya veszekedések a párommal, ezért februárban elhatároztam, hogy nem lesz több csúnya veszekedés, szerencsére ebben a döntésemben a párom is partner volt. Február óta a naptárba mintegy jelzés értékűen bejegyzem a pozitív élményeimet, azt, hogy mikor került sor “lelkizésre” és a veszekedéseket is. Azért írom, hogy jelzés értékűen, mert konkrétan nem írom le, hogy mi volt ez az esemény, csak különböző színeket használok filctollal és oda teszek egy X-et az adott színnel, ha megtörtént. (narancs – intim pillanatok, pink – kisebb kedves gesztusok, kék – lelkizés, fekete – veszekedés) Csak nem három hónap elteltével arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy bár szinte majdnem minden nap vannak jó élményeink, gyakorlatilag egyre sem emlékszem, nem bírom felidézni. Már 3 nappal ezelőtti kedves emlékre is nehéz visszaemlékeznem. Az lenne a kérdésem, vagyis inkább a kérésem, hogy hogyan tudnám magamban ezt a mondjuk úgy – “pozitív emlékezést” erősíteni, tudna nekem szolgálni valamilyen gyakorlati tanáccsal, ötlettel, bármivel?
Köszönettel, Violetta

Tisztelt Doktornő!
Nemrég megismerkedtem egy férfival, aki 5 évvel idősebb tőlem. Randiztunk háromszor, valamint beszélgettünk interneten és nagyon hamar egymásra hangolódtunk, mondhatni mintha évek óta együtt lennénk. Neki előttem két komoly kapcsolata volt, mindkettő közel két évig tartott viszont egyikőjükbe sem volt szerelmes azonban. Visszatérve hozzánk nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában és már az ismerkedés elején leszögeztük, hogy mindketten tartós kapcsolatot szeretnénk és, hogy megpróbálunk minél többet találkozni. Ez körülbelül 2 hete történt. Nem is volt semmi probléma ez alatt a két hét alatt, most viszont elém állt és azt mondta neki nem megy. Olyan indokot hozott fel, hogy velem csak komolyan tudna tervezni viszont ő nem áll készen egy komoly kapcsolatra, illetve és számomra ami a legfurcsábban hatott, hogy úgyis megbánta mert, hogy ő alapvetően ilyen. Elmondta, hogy a korábbi kapcsolatában is érzelmileg megbántotta a partnereit de ez ellen nem tud mit tenni, mert ő ilyen. Kifejtette még, hogy ha kapcsolatban van akkor szeretne mindent megadni a partnerének de ennek ellenére érzelmileg bántani fogja. Továbbá azt, hozta fel indoknak, hogy most a tanulmányai miatt nagy rajta a nyomás. Kérdésem az lenne, hogy most ő tényleg komolyan akarnak velem tervezni és mivel így nem tud, ezért nem ment bele a dologba vagy pedig ezzel a “szöveggel” próbált megnyugtatni? Illetve, hogy hogyan lehetséges valakinél ekkora pálfordulás közel két hét alatt? Ezek ellenére elmondta, hogy vonzódik hozzám ugyanúgy és nem kizárt, hogy a jövőben szeretne többet valamint, hogy ha nem most találkozunk hanem, például fél év múlva akkor simán kezdeményezne egy tartós kapcsolatot. Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Doktornő!

Az alábbi helyzetben kérem tanácsát:
39 éves vagyok, két kamasz lányom van, hónapokon belül 16 és 18 évesek lesznek. Körülbelül 13-14 évvel ezelőtt váltunk külön édesapjuktól, Ő lépett ki a kapcsolatból, azóta meg is nősült (bár az a kapcsolat is a “végét járja”- tulajdonképpen most egyedül él) Nem voltunk házasok, ezért válóper stb. nem volt, szóban megegyeztünk, kulturáltan váltunk körül és az első időszak sértődöttsége után normális kapcsolatot alakítottunk ki, mindenben segített anyagilag is, a gyerekek minden hétvégén mentek hozzá. Nagyjából 8 éve tart a jelenlegi kapcsolatom egy nálam 17 évvel idősebb férfival, aki megözvegyült és a 18 éves lányával él egy apró lakásban. Néhány éve már “náluk ragadtunk” életvitelszerűen itt élünk náluk. Kedvesem nem könnyű természet, elvárja a tiszteletet, de lányaim nyegle kamaszok, pimaszak, sértődősek, sokszor haragszanak rá, Ő pedig hirtelen és haragtartó, nehezen érti meg a kamaszok lelkivilágát (A saját gyermeke problémamentesnek tűnik, mindig mindenben megfelel az apjának, csöndes, visszahúzódó) Azt fontos megjegyeznem, hogy sosem bántaná egyik gyereket sem, a “módszere” a levegőnek nézés, ha bármi gond van, képes napokig hozzám sem szólni, akkor is, ha a gyermekem okozta a problémát. Én pedig szívesebben beszélném meg a gondjainkat. Ami miatt írok: A párom valami apró hülyeségen felidegesítette magát, közölte, hogy mi csak kihasználjuk Őt, ha róla vagy a lányáról van szó, nekünk nem fontosak. Persze ezt sem beszéltük meg, hanem másnap reggel én mondtam el a lányaimnak, mi miatt haragudott meg. A reakció: a lányaim elköltöztek az apjukhoz. Azóta nem reagálnak a megkeresésemre. Szerintük, el kellene költöznünk (volna hova, egy pest megyei településen saját lakásom van egy rokonom családi házában, de ez elég messze van a gyerekek iskolájától. Mit tegyek? Adjak fel mindent, legyek hétvégi barátnője a páromnak, akiről tudom, hogy szeret? Tegyem meg a gyerekeim kedvéért a saját akaratom ellenére? Vagy várjak? Hátha rájönnek, mégis jó volt velünk? Vagy hagyjam őket vidáman élni az apjukkal? Miközben az én szívem összetört? Anyai csődként élem meg mindezt. Attól pedig nagyon félek, hogy a gyerekeim úgy érzik, én hagytam el őket, nem fontosak nekem, mert nem hívogatom őket, pedig csak ez a helyzet jár folyamatosan a fejemben. Arra a kijelentésemre, hogy mindenkinek tenni kéne egy kicsit, hogy ez a mozaikcsalád normálisan működjön, a lányom azt válaszolta, hogy ő nem akar tenni érte, és úgy érzi, hogy a párom és a lánya utálja őket, csak én nem veszem észre.
Válaszát, tanácsát előre is köszönöm, tisztelettel:
Anna