Körülbelül 1 éve zárkózott vagyok, nagyon nehezen tudok nyitni mások felé, ezért nehezebben is barátkozom. Általános iskolában sokat voltam kiközösítve, ezért még mindig félek ettől. Igaz vannak barátaim akikkel mindent meg tudok beszélni de még náluk is félek, hogy estleg háttérbe szorítanak. Mostanába sokat sírtam is emiatt, de ha meg elmondom nekik akkor meg hülyeségnek fogják tartani és tagadni fogják. Mit kellene csinálnom?

Jo napot kivanok!Szeretném a segitségét kérni…mostanában nem tudom hogy mi van velem…olyan mintha nem a valosagba élnék…és a fejembe hangok vannak néha megilyedek sajat magamtol…én nem vagyok rossz ember..csak nem tudom lehet panikbeteg vagyok vagy depresszios vagy kényszerbeteg..nem tudom…szeretnék kigyogyulni ebböl de hogyan? Én nem vagyok rossz…csak ez az allapot tesz azzá..nem tudom mit csinaljak

Kedves Doktornő!
5 hónapos kisfiammal kapcsolatban kérnék tanácsot. 2 hetes kora óta tápszeres baba, cumisüvegből kapja az ételt. 7 hetes kora óta minden etetés szenvedés és kínlódás neki is és nekem is. Amint a cumisüveg a szájába kerül, vagy az etetési pózba rakom őt, ordítva tiltakozik az evés ellen. Csak miután a sírásban kifáradt, azután hajlandó félálomban meginni a tejet. Éjszaka viszont probléma nélkül eszik. Több fajta cumisüveget, etetési pózt, tehnikát kipróbáltunk, de egyik sem használt. Ugyanugy több vizsgálaton túl vagyunk már, szerencsére mindenhol negatív eredményeket kaptunk. A kérdésem az lenne, hogy mi okozhatja nála ezt az ellenállást az evés iránt napközben? Lehetnek ennek pszichés okai ilyen pici korban? ( arra gondoltam,hogy a születése után 3 hetig szondával táplálták, és valahogy ez hagyhatott benme ilyen nyomot).
A másik kérdésem pedig velem kapcsolatos-sajnos eléggé nehezen bírom ezt a helyzetet idegileg, rettentő ideges és mérges tudok lenni, amikor fél óras sírás előz meg minden etetést, és valamikor a sirás után sem hajlandó enni,így persze a súlygyarapodasa is lelassult,és félünk hogy nincs meg a megfelelő napi folyadékbevizel. Tudna tanácsolni valamit, hogyan tudnám megfelelően, higgadtan kezelni ezt a helyzetet?
Köszönöm a válaszát.

Tisztelt Doktornő!

Másfél hónapja kezdtem egy titkárnői munkát. Már egy hét után elkezdtem érezni, hogy a szobában lévő két titkárnő nem szimpatizál velem. Nagyon kevés dolgot mutatnak a munkájukból szinte maguk közt elosztják. Történt egy incidens, ami következtéből kidetült, hogy nem kedvelnek sőt még mínuszba kerültem nála. (Természetesen nem szemtől szembe derült ez ki, hanem egy nem túl jogos úton).
Jeleztem a vezetőmnek, hogy úgy érzem nem kedvelnek és szeretnék elmenni onnan, de mondta, hogy szó sem lehet róla, ő ragaszkodik hozzám. Mert hogy az egyikük helyére kerülnék. Megkérdeztem, hogy ők ezt tudják, és a válasz az volt, hogy nem. De én mégis úgy érzem, hogy igen vmi oka kell hogy legyen. És mindennap félve megyek be,hogy melyik pillanatban fognak rajtam élcelődni egymás között.
Én úgy gondolom magamról, hogy a feladatokat megtudom csinálni, csak csendes vagyok és néha bizonytalan.
Ön szerint kezdjem el növelni az önbizalmamat, hogy ne érdekeljen mit gondolnak mások vagy keressek inkább egy másik helyet, esetleg beszélgessek mégegyszer a vezetővel?

Köszönöm válaszát!

Kedves Doktornő!
A napokban egy igen fontos problémára bukkantam magamban, és úgy gondolom elég nagy hatással van az életemre csak eddig észre sem vettem.
18 éves fiú vagyok, régen játékfüggő voltam, de pszichológus segítségével megszabadultam tőle. Időközben jóban lettem egy fiúval, aki nem játékfüggő, de szabadideje nagy részét azzal töltötte. Számomra ez elég zavaró volt, hiszen tudtam milyen káros az a sok játék, és hogy milyen nehéz kijönni egy függőségből. Legjobb barátom is lett idővel, így egyre inkább irritált, hogy annyit játszik, sorolta hogy hány játékot játszott végig. Én közben ültem, és azon gondolkodtam, hogy én nekem soha sem tetszett sok játék, életembe vagy 3-5 játék fogott meg és játszottam sokat vele. Azaz, ha valami megtetszett akkor folyamatosan azzal játszottam, nem többel egyszerre.
Gondolom ez a jellememet is tükrözői, hiszen egy hűséges típusnak gondolom magam, egy személynek aki valamibe könnyen beleszeret és nem akarja elengedni. Egyik plátói szerelmem is több mint 6 évig tartott.
A játékokra visszatérve, a függőség után én nem játszottam semmivel (az előtt is csak 1 játékot játszottam, ami függőséghez vezetett). Számomra furcsa volt, hogy ez a fiú több játékkal is játszik és elég sokat, és mégsem függő, mert mellette tud tanulni, lefekszik idejében, és ha nincs idő akkor nem gond ha nem játszhat.
Idővel egyre többet néztem egy játékot nála, amit az esetek 90%-ában játszott, de nem igazán tetszett nekem. Nevettem rajta, és mondtam hogy én ezt nem tudnám játszani, nem köt le annyira. Ennek ellenére ezzel kapcsolatos videókat nézegettem az interneten, mert maga a játék érdekes volt, csak játszani nem szerettem.
Fél év múlva valahogy kezdtem egyre jobban megkedvelni a játékot (gondolom a sok videó nézése miatt), és elkezdtem játszani. Amire belejöttem és szerelmes lettem a játékba, a barátom megunta (amit amúgy már 5 éve játszott), és egy új (tavaly ősszel megjelent) játékkal kezdett játszani egy másik barátjával.
A fő indok amiért zavar ez, az hogy ő sokat játszik, és szerettem volna így is vele kapcsolatba kerülni, nem csak beszélgetésenként, mivel látom ez neki fontos, és én is néha játszanék egyet, és ketten jobb mint egyedül. De amire megszerettem azt amit ő szeretett, ő nem játszik többet vele. Viszont van egy másik játék amit egy másik barátjával folyton játszanak, de az nekem még ennyire se tetszik… Szóval az szerintem esélytelen, arra se vettem a fáradtságot, hogy kipróbáljam, mert abban elég sok az akció, és úgy gondolom az valóban nagyon rossz hatással van az emberre, és nem szeretnék belefolyni, főleg úgyhogy nem is vonz.
Remélem érthető a problémám. Igazságtalannak érzem ezt az egészet. Van egy játék amit évekig játszik, majd amikor én megkedvelem befejezi és belekezd egy másikba. Úgy érzem mintha cserben hagyott volna. Ahogy sok más helyzetben is szokott, mert neki ilyen jelleme van. Rosszul esik ez az egész, mert számomra áldozat volt az is hogy elkezdtem játszani, és szerintem azért kezdtem el ezt, hogy közelebb kerüljek hozzá, hogy közösen is játszodjunk, mert én mondtam 1-2 játékot ami nekem tetszett, de őt meg az nem fogta meg. Szóval személyiségem tudatalatt átalakult és megkedvelte a játékot, nagyrészt azért hogy vele játszhassak, és erre ő köszöni szépen mással játszik most.
Nem tudom mi lenne itt a megoldás a lelki nyugalmamra, hiszen nem akarok a másik játékkal játszani, de nem is erőszakolhatom rá hogy ezzel játszodjon (amúgy ha kérem jön, de ő soha nem hív játszani, mert a másikot szereti, bár lehet ha azt is játszanám se lenne más, mert egyedül jobban szeret játszani)
Kérem segítsen!

Üdvözletem!
A párommal kapcsolatban kérnék tanácsot..Dióhéjban körbeírom a helyzetünket.
32 éves férfi a párom,most vagyunk együtt 2 éve.A kapcsolatunkból született egy fiúnk,aki most 10 hónapos.Sajnos a kapcsolatunk elhidegült,együtt élünk de nincs köztünk semmi.
Az ok amiért írok a következő:Párom ha nagyon rikán iszik,akkor kiadja magából mi az ami bántja.Első körben azt ecsetelte,hogy bosszút állna azon a férfin,aki őt anno egy összeveszés alkalmával bántotta.
Kicsit megijedtem,mert ekkora dühöt én még nem láttam senkiben.
Második körben azért sírt órákig,mert nem akarja elfogadni,hogy a szülei és a mamája egyszer meghalnak és hogy egyszer ő is meg fog halni.Nem akarja elfogadni a halált,az elmúlást és hogy utána nincs már semmi.
Ez miért lehet?Mit tudnék én segíteni neki?
Kicsit megijedtem,hogy mi lesz ha tényleg meghal egyik szülője?
Mi lehet ennek a rettegésnek az oka?
Illetve a benne felhalmozódott dühvel mit lehetne kezdeni?Nem veszekedős,beszédes tipus,ezért is félek hogy egyszer csak felgyülemlik benne a feszültség és kárt tesz magában vagy másban.
Orvosi segítséget nem hajlandó elfogadni.

Tisztelt Doktornő! Kamaszkorom óta szenvedek a bipoláris affektív zavartól, legutóbb 5 éve volt mániás epizódom. 12 éve élek házasságban, van egy 11 éves fiunk. 9 évvel ezelőtt volt egy kilengésem, aminek hatására elmenekültem otthonról és albérletbe költöztem. Azóta a feleségem nem szeretné, hogy hazaköltözzek, talán fél, hogy a probléma ismét kitörne rajtam. Én egyedül a világban nehezen viselem a helyzetemet, fiamat is ritkán látom, feleségemmel a szexuális életem – betegsége miatt – szünetel. A segítségét kérem: mit tegyek, várjak türelmesen, akár évekig? Nem merem forszírozni, sürgetni a dolgot. Köszönöm szépen a válaszát.

Sziasztok.
Néhány éve, ugy kb 2-3 éve a szüleim sokszor veszekedtek. Az öcsémmel ilyenkor elmenekültünk a házból vagy bezárkoztunk a szobánkba. A végén már kidobta anya az apámat. Mert elvileg lopott tőlünk s sokszor volt részeg. Eleinte tartottuk a kapcsolatot ám legtöbbször a kocsmába vitt minket. Egyszer elszólta magát s akkor kezdett magamban előjönni a gondolat hogy ő nem a vérszerinti apám. Sokkal később Facebookon irt rám h ő tényleg nem a vérszerinti apám. Az anyámmal is 2006 ban ismerkedett meg. ( az öcsém születése előtt.) S ő sem tudja ki az igazi apám. Anyától semmit nem tudtam meg. Fájt hogy hazudtak nekem. Magamba fordultam, néha megvágtam magam. Később 3-4 honap múlva nem jelentkezett. Probáltam erős lenni hiszen ő az öcsém apja és az öcsém szerette a hazugságai ellenére is. Félévente jelenik meg aztán megint eltünik.
A vérszerinti apámról egyre rosszabb gondolatok keringtek. ( Pl: Nem kellettem neki, nem is kellett volna megszületnem. Stb.) Erre még az öcsém is rátesz. Ha apróságokon is veszekszünk mindig felhozza. Tudja hogy az a gyenge pontom.

Kedves Doktornő!
16 éves meleg fiú vagyok, és úgy érzem egyre inkább elragad a pornó és az önkielégítés. Úgy érzem függő lettem, és már szinte napi szinten csinálom. Egyre fiatalabb fiúk után vágyom, és egyre több internetes oldalon próbálok képeket cserélni. Főleg a 13-16 éves kor osztály izgat, már a beszélgetés velük felizgat, hogy hasonlóak mint én. Viszont a pornó is egyre jobban úrrá lesz rajtam, és nélküle már képtelen vagyok csinálni. Arra érzek vágyat, hogy fiatal fiúkat lássak, nem feltétlen arra hogy kiverjem magamnak, ez csak vele járó. Például sokszor fel sem áll rendesen amikor képeket nézek vagy chatelek, de attól még nagyon izgató. Sokszor van hogy naponta 2x is csinálom. Nem tudok leállni, és egyre jobban a birtokába kerít. Hiába van amit csináljak, ha este csak 20 perc szabadidőm is lesz, akkor már azzal foglalkozom. Van elég sok érdekes dolog az életemben, de ez mégsem jelent megoldást.
Nem tudom miként tudnám leszoktatni magam erről. Nem tudok ellenállni a vágynak, ha elragad. Mit kéne tennem?

Kedves Doktornő! Egy olyan problémával állok szemben, hogy úgy érzem az anyám betegesen féltékeny mindenkire a környezetemből. Folyamatosan nyomoz a barátaim után, és minden eszközzel próbálja megakadályozni, hogy találkozzam a rokonaimmal. Én vagyok az egyetlen gyereke, elvált az apámtól, viszont van új férje. Nemsokára betöltöm a 18at és érettségizem, ezután szeretném külföldön folytatni a tanulmányaimat, de nem merem megmondani neki, félek, hogy valami őrültséget csinálna. Így sem enged sehová, és mindig kísérget. Teljesen tanácstalan vagyok.

Kedves Habis Doktornő!
Válaszolnék a kérdéseire: (elso levelemet csatolom)
Kisfiunk sürgősségi császárral született a 35. Héten és éretlen tüdeje miatt volt szükség a szondás táplálásra. 3,5 hetes korában már cumisüvegből is képes volz inni, és nagyon szépen megitta az előírt adagokat ( 5 hetes koráig korházban voltunk, ahol kötelező volt a gyermeknek az orvosok által előírt mililitereket meginnia). 5 hetesen aztán hazamehettünk, de semmi dolog nem változott és nem történt ami miatt brkövetkezhetett volna nála ez az undor és nem akarás a tejivással kapcsolatban. A szondás táplálás neki kellemetlen volt, viszont kényelmes is,mert nem kellett “megdolgoznia” azért, hogy jól lakjon, és férjemmel ide vezessük vissza a mostani állapotot, tehát, hogy lehetséges, hogy a fiunk lusta enni. Hozzáteszem a kanalas ételeket gond nélkül elfogadja, szinte habzsolja. Ami engem illet, engem lelkileg nagyon megviselt az egész korházi lét és az, hogy a fiam csövekkel van körbevéve, és nem eszik úgy mint más kisbabák. A kórházi tartózkodásunk alatt a kisfiamnak trombózisa is keletkezett a lábában az infúzió miatt, tehát még ez is megnehezítette a helyzetünket. Nagyon féltem őt, és mar szinte minden apró nem szokványos dologra megrezzenek, ugyanis két évvel ezelőtt elvesztettük az elsőszülött lányunkat 8 hónapos korában.

5 hónapos kisfiammal kapcsolatban kérnék tanácsot. 2 hetes kora óta tápszeres baba, cumisüvegből kapja az ételt. 7 hetes kora óta minden etetés szenvedés és kínlódás neki is és nekem is. Amint a cumisüveg a szájába kerül, vagy az etetési pózba rakom őt, ordítva tiltakozik az evés ellen. Csak miután a sírásban kifáradt, azután hajlandó félálomban meginni a tejet. Éjszaka viszont probléma nélkül eszik. Több fajta cumisüveget, etetési pózt, tehnikát kipróbáltunk, de egyik sem használt. Ugyanugy több vizsgálaton túl vagyunk már, szerencsére mindenhol negatív eredményeket kaptunk. A kérdésem az lenne, hogy mi okozhatja nála ezt az ellenállást az evés iránt napközben? Lehetnek ennek pszichés okai ilyen pici korban? ( arra gondoltam,hogy a születése után 3 hetig szondával táplálták, és valahogy ez hagyhatott benme ilyen nyomot).
A másik kérdésem pedig velem kapcsolatos-sajnos eléggé nehezen bírom ezt a helyzetet idegileg, rettentő ideges és mérges tudok lenni, amikor fél óras sírás előz meg minden etetést, és valamikor a sirás után sem hajlandó enni,így persze a súlygyarapodasa is lelassult,és félünk hogy nincs meg a megfelelő napi folyadékbevizel. Tudna tanácsolni valamit, hogyan tudnám megfelelően, higgadtan kezelni ezt a helyzetet?
Köszönöm a válaszát.
Kedves Kérdező!

Megértem a frusztrációját a helyzet miatt. Mi történt 7 hetes kora körül, aminek kapcsán kínszenvedéssé változtak az étkezések? (Ha jól értelmeztem a levelét akkor a pici 2 hetes és 7 hetes kora közt nem volt ilyen gondjuk.) A szondás táplálásra miért volt szükség? Hogyan viselte ezt Ön és a kisfia? A családjuk mennyire támogató? Más nehézség, frusztráció is van az életében?

Üdvözlettel:
Habis Melinda
2017-05-19 15:03:02 Gyermeknevelési nehézségek

Tisztelt doktornő! Volt egy két és fél éves kapcsolatom, a másik fél szakított, viszont mégsem tudunk elszakadni egymástól. Az exem lelkileg nagyon labilis, nem tudja mit miért tesz vagy érez. Kapcsolatunk alatt nagyon sokmindent elértem nála, azt mondta ő sosem fog tudni szeretni senkit, illetve bízni, ezeken mind túl vagyunk, boldogok voltunk hogy változott a helyzet nála. Aztán egyszercsak jöttek a problémák és szép lassan visszajött a “régi énje” azt mondja azért szakított mert nem akar bántani azzal hogy “elhidegült” illetve “más nők után futkos”. Ez világos, viszont mégsem tudunk elszakadni egymástól, érzem hogy ő sem akarja ezt a szakítást de tenni mégsem hajlandó hogy jobb legyen. Találkozgatunk, néha nála alszom, nagy a szenvedély köztünk, és nagyon jól érezzük magunkat amikor együtt vagyunk. Nem értem miért nem tudunk elszakadni egymástól, vagy mit is kéne tennem.

Tisztelt Hölgyem!

Egy alkalommal férjemtôl (három óvodás gyerekünk van) kértem a számológépét. Mondta, vegyem ki nyugodtan a táskájânak (ezt csak munkába használja) egy bizonyos helyérôl. Nem volt ott, de kezembe akadt egy originâl kondom.
Nagyon megütköztem rajta, mert saját életfelfogàsával, retorikájával nem tudtam képbe hozni (20éve ismerjük egymást).
Másnap, jó sok vajúdást követôen, hátha napirendre tudok térni felette, de nem tudtam, rákérdeztem, mi célból tart ott óvszert.
Válasz:—minden eshetôségre.
Ezt nem akarta kifejteni bôvebben kétszeri kérésemre sem. Csak megismételte, s mondta, szerinte elég vilâgos, amit mondott. (Adalék: Sokszor jön késô èjjel haza irodai munkâból mondvân, ennyi munkâja volt — és otthon is hajnalig dolgozik utána. )
Ha szerintem ez nagyon inkorrekt, miért is viselem el? Iszonyúan érzem azóta magam, nem tudok napirendre térni a vâlasza felett.

Idôvel nyilván más problémák felülírják, de most ránéznem is fájdalmas.

Ésszel tudom, hogy dolgozzam fel, de van valami zsigeri remeges azóta bennem, ami nem hagy alább.

Ha más kell neki, miért nem vetünk véget ennek a házasságnak? Párhuzamos kapcsolat sok megalázó helyzetet hoz a három félnek s esetleg a gyerekeknek is.

Köszönöm elôre is a vâlaszát.
Üdvözlettel

Kedves Hölgyem,

Négy hónapos kismamaként tavasz elején pârommal utaztunk autóval külföldön és egy ismeretlen autópályacsomópontnâl megkérdeztem tôle, hogy biztosan a számunkra megfelelô feljáratot vâlasztotta-e. (GPS, okostelefon nem volt elérhetô).
Azt válaszolta:—hány pofonban fogadunk?

Addig soha nem tapasztaltam tôle senki irânyában agressziót, sôt, pont azért választottam ôt anno (15 éve ismerjük egymást, 10 éve vagyunk haverok, aztán barátok, majd jártunk, együtt éltünk, bár házasságunk 5 hónapos, még friss), mert nagyon szelíd, a nézetkülönbségeket bárkivel mindig meg tudja oldani párbeszéddel, érveléssel.

Elôször úgy éreztem, mintha agyonvágtak volna.
Aztán könnybe lábadt a szemem és belül elkezdtem sírni.
Aztán hirtelen úgy éreztem, kiszállok, de nem beszéltem a nyelvet, hideg volt, okostelefon híján nem tettem. “Megbénultam.” Hazáig nem szóltam szinte, csak mikor kérdezett, arra is szűken feleltem.
De a sírás belül aznap elalvásig nem maradt abba.

Nem tudom feldolgozni azóta sem. Megkérdeztem, hogy értette, azt mondta, viccnek szánta.

Azóta nem volt hasonló eset, de máig nem felejtem el azt az èrzést. Összeomlott egy világ.

Azóta is foglalkoztat, hogy vajon a magzatunk ezt miként élte meg és mennyire sérülhetett?

Köszönöm a válaszát.

Kedves Melinda!
A problémámat, mellyel Önhöz/Önökhöz fordulok, úgy tudom a legrövidebben leírni, hogy extrém mértékű vizsgadrukk…
Konkrétan a jogosítványt szeretném megszerezni, és már 3 sikertelen
vizsgán vagyok túl, melynek oka minden alkalommal a stressz volt. Nem
magával az autóvezetéssel van a gondom, az oktatóm is ezt mondja,
hanem a vizsgára való túlzott “ráfeszüléssel”, és ezt én is így érzem,
de sajnos nincs ötletem, hogy hogyan tudnám ezt hatékonyan leküzdeni.
Kicsit új is számomra ez a helyzet, mert sokszor voltam már
vizsgaszituációban és bár mindig is izgulós típus voltam, ennyire még
nem fogott ki rajtam egyik sem… A gyakorlások alkalmával, amikor
nincs tétje, sokkal felszabadultabb vagyok, de a vizsgáimon elég volt
egy-egy apró közbeszólás a vizsgabiztostól, és én fejben leblokkoltam,
összezavarodtam és hibáztam.
Az 1. bukást követően még nem, de így a 3. után már kicsit szégyellem
is magam miatta az ismerőseim, sőt még az oktatóm előtt is… Pedig én
tényleg nagyon szeretnék sikeresen levizsgázni, és úgy álltam hozzá
hogy most meglesz, de a döntő helyzetben mindig úrrá lett rajtam a
stressz.
Nagyon megköszönném bármilyen tanácsát ezzel kapcsolatban.
Üdvözlettel:
Gerda