Tisztelt szakértő, pszichológus! Egy dilemmával fordulnék önhöz, amely egy ideje foglalkoztat. Egy döcögősen működő párkapacsolatban élek a párommal. 3 hónapja munkanélküli vagyok, mert az előző munkahelyemen felmondtam. A párommal soha nem tudtam beszélgetni elképzeléseimről, terveimről, gondolataimról, érzelmeimről, nem éreztem soha a támogatását. Mivel nem beszélgetünk, tulajdonképpen azt mondhatom, hogy nem sok mindent tud rólam. A konfliktusok minden hangos veszekedésekként kerülnek a felszínre, ő egyik pillanatról a másikra kiborul egy apróságon, és utána hosszasan üvöltözik, fenyegetőzik, jogaimról beszél, stb – természetesen az alap problémája az, hogy nincs munkám. Viszont egy olyan esetről sem tudok, amikor higgadtan leült volna velem komolyan beszélgetni, mindig csak az üvöltést és a megalázó stílust hallottam. Ha én kezdeményezek, akkor is 5 percen belül már hőbörög, tehát feladtam a normális kommunikációt vele. Ha üvöltözik akkor pedig egész egyszerűen lefekszem az ágyba, lehunyom a szemem és egyáltalán nem reagálok.
Nekem mindig szól belül a lelkiismeretem, hogy tényleg kezdenem kellene már valamit. Segítenem kellene neki, tényleg nem igazságos, hogy csak ő dolgozik. Ez az érzés bennem szomorú, de lágy érzés, mintha gondolatban megvigasztalnám…
De van egy egoistább énem is: legszívesebben megmakacsolnám magam, azt mondanám “addig amíg így bánsz velem, én neked semmit se teszek”, meg aztán attól különösen félek, hogy ha elmegyek dolgozni ezek után, az egész úgy jön majd le, hogy azért csinálom, mert ő rondán beszélt velem, tehát velem rondán kell beszélni, ahhoz hogy megtegyek valamit. Nagyon félek egy ilyen viselkedést pozitívan lereagálni.
Mindemellett tudom – mert ezelőtt pár hónappal dolgozó nő voltam – , hogy arra sincsen semmilyen garancia, hogy majd ha lesz állásom nem bánik velem csúnyán. Hiszen amikor dolgoztam, akkor sem igazán méltányolt semmiben. Bocsánatot soha nem kért.
Ő mindig is keveset ölelt, búcsúzáskor sem, illetve amikor hazajött a melóból gyakran hosszú idő telt el és telik el mai napíg míg egyáltalán rám néz, és azt is teljesen életidegen dolognak érzem, hogy úgy jön haza, hogy nem is köszön. (Ezen azért igyekszik változtatni több-kevesebb sikerrel) Kifogásként azt magyarázza, hogy ő rengeteget dolgozik, ezért nincs energiája se ideje olyasmivel foglalkozni, mint például egy “búcsú puszi”, vagy szemkontaktus. (Ugyanígy az időre és energiára vonatkozik akkor is, amikor például valamit lever, vagy én véletlenül nem teszek valamit a helyére és ezért neki “kell”)
Én viszont, amikor anno. 10 napot dolgoztam egyhuzamba akár, napi 8-10 órát tömegben zajban, vagy amikor holt fáradt voltam, vagy éppen beteg, nos, én mindig tudtam arra időt szakítani, hogy megöleljem, ránézzek, szóba elegyedjek vele, és igen, amikor egy 10 órás munka után hazajöttem akkor is az első dolgom a köszönés, és az ölelés vagy puszi volt, és akkor is tudtam mosolyogni. Nálam erre vonatkozó kifogások soha nem voltak. Mindig 100%-ig hajlandó voltam adni magamból, brmilyen leterheltnek is éreztem magam. Úgy látszik ezt mindig elfelejti, hiszen mindig azzal jön, hogy én bezzeg könnyen csinálom mindezt mert nem dolgozom….
Tehát benenm egy nagyon erős dac alakult ki az agresszivitása és az igazságtalan feltételezései miatt, ami előtt félek fejet hajtani.
De lelliismereti és becsület alapon tudom, hogy mégis csak helyes volna végre munkába állni.
Maga szerint irracionálisak az érzéseim? Mit kellene tennem ebben a helyzetben? Nagyon szomorú vagyok.

Előre is köszönöm válaszát.

F. V.

Tisztelt pszichológus!
Kérdésem a következő: Kizárható nálam teljes bizonyossággal az organikus pszichoszindróma? agyalapi mirigy elégtelenséggel kezelnek, amelynek következtében a hiányzó hormonokat, pajzsmirigy, mellékvese, tesztoszteron és növekedési hormon(felnőtt dózis) pótolják nálam. Állandóan lehangolt vagyok. Az utóbbi időben kiderült hogy nem megfelelően vagyok kezelve, s a betegségemet el tudom fogadni, mindenki azt hiszi hogy nem, pedig de, csak azt nem hogy állandóan fáradtnak érzem magam és aluszékony vagyok. Kiderült hogy a tiroxin és tesztoszteron túl lett lőve, az utóbbi ösztradiollá alakult át a felesleg ami egy ösztrogénfajta. lehet-e ennek pszichés következménye? illetve a mellékvesehormont a kortizol dózisát felemeltem, mert állandóan szédültem és olvastam ez lehet ennek a hiányától, ekövetkeztében lehetséges hogy ettől vannak a hallucinációim? időközben kiderült túl sok volt az emelés, tényleg nem volt elég amit eredetileg felírtak, de túl sokat emeltem rajta. hangokat hallok melyek emberhangok és az orvosi kezelésemmel állnak kapcsolatban. Diagnózisom organikus hallucinózis. Beleuntam már az életbe és hogy sosem vagyok megfelelően kezelve, a hormonpótlás nincs optimálisan megtervezve…állandóan fáradt, aluszékony vagyok, illetve a hangulatom alacsony fekvésű, lehangolt vagyok. lehet ez a betegségemtől, vagyis, lehet ez az organikus pszichoszindróma? kényszereim vannak azzal kapcsolatban hogy állandóan a betegségemről kutatok és ezzel a szüleimet kikészítem, szeretek vérvételekre járni, megfogadtam hogy kerüljön bármibe, de be fogom bizonyítani hogy a kezelőorvosom kezelése hibás. azóta új kezelőorvosom lett, és a pajzsmirigyhormon az alsó ref. tartományban van, szerinte az kiváló, én másképp gondolom ezért szeretném kikérni más orvos véleményét, édesapám azonban lebeszélt róla ugyanis szerinte orvosról megyek orvosra és a végén senki sem fog rajtam segíteni, azt is elveszik tőlem ami van. felvettem a betegtársaimmal a kapcsolatot és ők más gyógyszert szednek ugyan arra a hormonhiányra. kérdeztem az orvosomat, azt mondta hogy el akarom rontani az eredményeket, mondtam nem. de mi van ha egy másik orvos azt mondaná, ezen nem lehet rontani? nyílván mindenki más hormonszintekkel érzi jól magát de nem hajlandóak ezt figyelembe venni. mit csináljak? menjek másik orvoshoz? nemrég kaptam meg a felnőtt dózisú növekedési hormont amit évekig nem adtak, kitalált ellenjavallatok miatt, a kezelőorvosomról kiderült hogy hazudott és sumákolt. érdemes lenne megvárni míg megjön a hormon hatása? olvastam hogy ez összefügg a depresszióval s fáradékonysággal. állandóan csak a betegségemmel foglalkoznék, túlságosan beleástam magam az endokrinológiába….legszivesebben hónaponként mennék vérvételekre. úgy érzem mindenki ellenem van, s hogy kiderült hogy a kezelőorvos hazudott, úgy érzem a jelenlegi kezelőorvosom is ilyen lesz….úgy érzem magam mint egy darab szemét, kiszolgáltatottnak érzem magam. az orvosok megtehetik, hogy egy hormont nem pótolnak, ami hiányzik, szerintem visszaélnek a hatalmukkal…ha abból a pajzsmirigyhormonból pedig lehet több miért nem lehetne több? nemrég kiderült vashiányos vagyok és a tesztoszteron túl lett lőve, ez mennyire függ össze a pszichiátriai dolgokkal? a kezelőorvosom eltessékelt hogy ez a pszichiáter szakterülete, na most fogom magam és vissza fogok menni, megfogom mondani amíg van eltérés addig igen is a maga szakterülete.

Üdvözlöm!Sajnos nem maga a “beteg” vagy az érintett ír Önnek,hanem a testvére.A probléma a következő lenne:Van egy 23éves öcsém,akivel ugyan nem élek együtt,de a problémája természetesen megérint…Nagyvonalakban csak annyi lenne a kérdésem,hogy hogyan lehet rábírni az öcsémet arra,hogy szakember segítségét vegye igénybe?Sajnos az egész család átlátja azt a fajta problémát,ami jelenleg van,csak éppen az érintett személy nem!Probáltunk sok alternatívát alkalmazni,hátha belátja,hogy segítségre van szüksége,de sajnos elutasító magatartást tanúsít…Nagymértékű dühkitörés jellemzi,tör-zúz ha valami nem sikerül neki,abszolút nem tudja kontrollálni az indulatait,érzéseit…ez sajnos kihatással van az adott környezetére,és saját magára is…ha ezzel szembesítjük,akkor megpróbál kibújni a tettei alól,és mást hibáztat…tulajdonképpen az én megítélésem szerint,egy nagyon összetett problémáról van szó nála,ami akár a gyerekkorában is keresendő!A kérdésem tehát az lenne,hogy mit tanácsol,ebben a helyzetben mit lehet tenni?Tisztában vagyok valamelyest azzal,hogy sajnos addig Ön sem tud semmi okosat javasolni,amíg magát a beteget nem bírjuk rá arra,hogy szakemberhez forduljon…Azért minden választ nagyon szívesen fogadok!További szép napot Önnek!Üdvözlettel:Rita

Kedves Szabó Lili!

Harmadszor írok Önnek. Köszönöm eddigi gyors válaszait!

A házassági krízisünk még mindig fennáll, sajnos.
Szerintem javult a helyzet, jobban tudunk kommunikálni egymással, megértőbben, tisztelettudóan. Férjem más véleményen van. Gondolom azért , mert a szexuális problémánk nem oldódott meg és Ő csak ebből a szempontból ítéli meg a kapcsolat milyenségét. Tegnap, kéthetes fegyverszünet után megint volt egy vita.
Furcsa reakciói vannak, amivel én nemigen tudok mit kezdeni.
Pl. Én : ” bejössz a szobába és elkezded mondani, amit elmondtál legalább 10 x.”
Ő : “akkor soha többet nem megyek be a szobába.” Ez mi? Terel…. Nem is a problémára reagál. Pont a lényegről nem beszél.
Másik példa— Ő beszél : Nem úgy kellett volna közölnöm bizonyos dolgokat, ahogy tettem, erre én szerettem volna reagálni és hozzáfűzni valamit. Ez nem érdekelte, ne is mondjam. Tehát nem hallgatott meg. Erre én felhangosítottam a TV-t, nem mintha oda tudtam volna figyelni, csak azt gondoltam, hogy úgysem tudom kifejteni amit szerettem volna. 2 perc múlva Ő : persze nézzed csak, az fontosabb és megsértődött. Ez így tisztességes? Nem is értem , miért csinál ilyeneket. Ezt a “logikát” én már nem tudom követni. Megint terel, terel….Én elnézést kértem minden dologért,amivel esetleg akaratlanul is megbántottam az elmúlt hónapok során. Ő : Nem kellett volna, miért kértem elnézést. Én : szerintem ez így normális, mindenki örülne neki, ha a párja ezt meg tudná tenni. Ő nem. Sőt. Ő, aki szándékosan, többször megbántott szavakkal, soha nem fog bocsánatot kérni és erre még büszke is. Én : Én ezzel nem dicsekednék a helyedben, nem lennél ezzel kevesebb, sőt! Nem látja be.

Abban az esetben, ha nem Szabó Lili válaszolna, akkor jelzem, hogy 38 éve vagyunk házasok. Kb. 7 hónapja vannak súlyos párkapcsolati konfliktusaink.
Férjem, elmondása szerint már nem “depis”.

Az lenne a kérdésem, hogy ezek a számomra érthetetlen reakciók, amiket összegezve leírtan, mire utalhatnak? Ezeket a furcsa válaszokat, reakciókat én nem tudom hová tenni?

Előre is köszönöm!

Tiszteletem! Arra lennek valojaban kivancsi,hogy mitol lehet hogy egesz nap hianyzik a parom es csak ra tudok gondolni.. Es olyan erzesek kavarognak egesz nap bennem mintha nem is szeretne nem is hianyoznek neki.. Ugye o is dolgozik meg enis dolgozok es nemtudunk telefonalni valami sokat en altalaban este 8-nal nem erek haza hamarabb es mikor enis letusolok lefekszek melle es olyan meg akkor is mintha nem lenne velem mintha hianyozna pedig ott fekszik mellettem es beszelgetunk de kozben meg olyan mintha egyedul lennek.. Es mar kezdek ebbe beleorulni es allando jelleggel ezert veszekszem fel h miert nem keres miert nem beszelunk .. Olyan mintha minden percemet vele szeretnem tolteni.. Es nem regiben kertem meg a kezet es o meg csak azt tudja mondani h ezert minek kertem meg a kezet h ilyen hulyesegeket feltelezek h o szandekosan nem hiv meg nem keres.. Elore is koszonom a valaszat!!

Kedves Cintia!

Ne haragudjon de nem tudtam pontosan kiválasztani a problémakört , mert sok téren van problémám , legalábbis ezt érzem. Párkapcsolati problémák , evészavarok és depresszív gondolatok, lehangoltság, céltalanság, önbizalom hiány, döntésképtelenség és állandóan elő jövő egészségügyi problémáim vannak, pedig fiatal nő vagyok.

Magam mögött tudok egy 8 éves házasságot és azt követő pár rövidebb-hosszabb párkapcsolatot. A házasságom menekülés volt a szülői házból,mert egy kész terror és rémalom volt a gyerekkorom. Édesapám alkohol beteg. Édesanyám pedig mindet el tűrt neki , a mai napig a kapcsolatuk egy macska-egér harc, állandó hangos üvöltözések , verés , lelki terror és még sorolhatnám, mindent kapatunk sajnos csak szeretet nem. 4 -en vagyunk testvérek. Én vagyok a legidősebb a két öcsém és a húgom után. A válásunk az ex-férjemmel egy harmadik személy miatt következett be az Én oldalamról és ez után (talán ezért is, na meg azért is mert a válás után Ő nem volt hajlandó fizetni a rá eső részt) Én ‘vállaltam’ át a svájci frankos lakáshitelünket. Az édesanyámék háza is hitellel terhelt tehát nem volt más választásom. Az anyagi helyzetem tarthatatlan volt két munkahely mellett is,( 167 ezer forint volt a hitel akkor havonta) és mivel a húgom rögtön érettségi után külföldre költözött , invitált ki pár évre , hogy próbáljak Én is itt helyreállni anyagilag. A külföldre ‘menekülésben’ szerepet játszott egy óriási szerelmi csalódás , egy -se veled -se nélküled kapcsolat. A kapcsolat a kiköltözésem után 6 hónappal zárult le, de magamban még eltartott egy ideig, több mint 1 évig férfi felé sem néztem. Anyagilag rendbe jöttem egy darabig, de most megint kissé nehézkes a helyzetem, nehéz ‘két életet’ fent tartani még idekintről is, sok az albérleti díj abban a házban amiben lakunk, a párom segít amiben tud de nem várhatom el tőle hogy az Én magyarországi lakás hitelemet törlessze. Többször terveztem már , hogy felkeresek szakembert idekint, mert van elérhető magyar tanácsadás de nem tudom egyáltalán szükségem van e rá és kihez forduljak. 3 éve élek külföldön. Az otthoni barátok lemorzsolódtak , 2 közeli barátnőmmel tartjuk a kapcsolatot de nekik már családjuk van, szóval nem vagyunk minden napi kapcsolatban. Idekint nincsenek barátaim, akik voltak is már visszaköltöztek haza vagy más országba vándoroltak tovább csak úgy mint a húgom.1-2 barátnőm van akik idősebbek inkább telefonon tartjuk itt a kapcsolatot de amolyan lelki szemetesládának használjuk egymást, ami tudom h nem jó. Megismerkedtem egy kedves fiatalemberrel a boltból ahova bejártam vásárolni. Sem milyen kapcsolatba nem szerettem volna belekezdeni senkivel, legalábbis nem komolyba mert mindvégig a terveim között volt a hazaköltözési szándék. 2 éve élünk együtt ezzel a fiatalemberrel és nagy szerelem mindkettőn részéről. Ő egy nigériai férfiú 37 éves.Sokáig tartott amíg a család elfogadta. Ugyanúgy az Ő családjának is engem. Nem követünk szokásokat és kultúrát. Terveznénk illetve tervezzük a jövőnket együtt de engem vissza tart az otthoni ingatlan. Őt pedig a félelem , hogy egy nap bejelentem hogy hazaköltözöm. A kapcsolatunk nem tagadom nem könnyű , néha nagyon sok energiát igényel tőlünk , hogy működjön. Sok mindenben nem ugyan azok a nézeteink, ami után valahogy mindketten eljutunk addig a pontig , hogy hosszútávon lehet hogy ez még sem fog működni, de érett a gondolkodásunk, készek vagyunk elengedni egymást ha együtt nem megy , inkább mint állandó vitában élni. És szeretnénk egymást boldognak látni. Hasonló személyiségjegyekkel vagyunk megáldva , mind a ketten irányító típusok vagyunk. A nagyobb és fő dolgokban viszont egyetértünk és mindketten sokat változtunk a kapcsolatunkért az elmúlt 2 évben. Szeretnék már családot és gyermeket, megállapodni. De rettegek is tőle, iszonyatosan félek , mert nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni mint a szüleim. Hosszú idő után most újra elkezdtem árulni a házat , pedig a párom nem erőlteti inkább arra ösztönöz a szüleimmel együtt hogy bérbe próbáljam meg ki adni, de valahogy úgy érzem ez lenne a végső pont a volt házasságom lezárásához. Még is félek attól , hogy ha az ingatlan iroda talál egy komoly érdeklődőt akkor mit fogok tenni. 12 éve fizetem és még 8 év van hatra. Ez az egyetlen biztos dolog ami stabil az életemben. Ez az óriási teher a hitel. Az eladás után ( ha sikerül) családalapítást tervezünk idekint. Tudom nem szabadna így gondolkodnom és nem ebből az irányból kellene a dolgokat néznem de mi van akkor ha a házamat eladom és a párommal esetleg külön megyünk a közeljövőben. Utána már aztán tényleg végképp semmim sem marad. Sokat gondolok az ex- férjemre is , hogy lehet hogy hiba volt elválni, de egy nem működő és boldogtalan kapcsolat volt a vége felé. Ez mellett még mindig nem tudtam teljesen eldönteni azt hogy hol fogom leélni az életem. Van honvágyam néha , de nem tudom elképzelni azt sem most már hogy hazaköltözöm ennyi idő után és azt sem hogy mihez kezdjek otthon, még 8 évig havi 80 ezer forint a lakástörlesztőrész. Egy komplett havi fizetés. Szóval ezek most a központi kérdések az életemben vagyis 2 éve és nem halogathatom a döntést évekig, a párommal pedig egyáltalán nem lenne korrekt.Elakadtnak érzem az életem és megrekedtnek.
A másik bajom az evéssel van. Leszoktam a cigarettáról idekint és közel 10-15 kg jött fel lassan amit nem bírok leadni és állandóan éhes vagyok és megőrülök a csokoládés és édes ízekért. Mindig is imádtam a csokit de ennyire nem volt sóvárgás utána. Egészségesen élünk mindketten és étkezünk, sportolunk és ha sikerül is leadnom pár kg-mot akkor azt vissza is szedem a menstruációm előtti 1 hét alatt mert ott abszolút nem tudok ellenállni a csokis dolgoknak. Ma már tudom gyermekkoromban vagyis fiatal tinédzserként anorexiás voltam. 174-mel 57 -58 kg nyomott a súlyom, édesanyámnak fel sem tűnt hogy 2 naponta ettem meg 1 szendvicset. A kiköltözésem előtti kapcsolat bánata miatt még soványabbra fogytam le. Idekint elkezdtem egészségesen élni és leszoktam a cigarettáról és meghíztam 77 kg ra. Elkezdtem diétázni és sportolni ami után sikeresen vissza fogytam 66 kg mra de először itt adta fel a szervezetem a szolgálatot, kimerült . Alig napi pár órát aludtam akkoriban , rengeteget dolgoztam, napi 18 órát is.Nagyon megijedtem abbahagytam a diétát és a sportot is, a kilók visszajöttek. Ezután újra próbáltam leadni őket de csak ettem és ettem és állandóan éhes voltam és emlékszem állandó lelki ismeret furdalásom volt az evés miatt amíg nem egy napom odáig jutottam hogy ledugtam az ujjam a torkomon miután 6 db mandulás croissont ettem meg 1 doboz csokifagyival. Borzasztó érzés volt . Soha többet nem csináltam. De az evés rohamok és édesség ehetnék nem múlt el azóta sem. Voltam vérvételen de a pajzsmirigyem és minden mást rendben találtak. Az arcom bal oldala a tavaly télen állandóan fájt. Azt gondoltam csak huzat, de sokáig tartott és iszonyt fájdalmas volt. A szemem azon az oldalt állandóan vérben volt. Ki nem igazán vizsgálták de kaptam rá egy gyógyszert ami egy ideig javított a fájdalmamon és szemem gyulladása is elmúlt. Azóta időnként előjön de nem olyan intenzíven. Mostanában a jobb lábszáram fáj folymatosan olyan szorító érzés van benne és estére alig tudok járni, és a nagy láb ujjam hegyét egyáltalán nem érzem, még tart a kivizsgálásom, de álló munkát végzem és futok is, lehet hogy csak túl erőltettem a visszereimet. Ami még nagyon zavaró az a menstruáció előtti időszak.Teljes világvége. Elnézést a kifejezésért de nem tudom másképpen kifejezni.Mindenkire haragszom, mindenki irritál, borzasztóan lehangolt vagyok és állandóan eszem. Édességet, ami tudom hogy nem hogy segít hanem még árt is. A magnézium és a B vitamin segít valamennyire. A sport segít, de van amikor annyira faj a hasam és a derekam hogy alig bírok dolgozni a menstruáció első napjaiban. Elnézést a hosszú írásért. Amit szeretnék Öntől megkérdezni:
Ön szerint forduljak -e szakemberhez?
HA igen milyen szakembert keressek fel? Pszichiátert,pszichológust, életvezetési tanácsadót, dietetikust?
A kialakuló ‘betegségeknek’ lelki okai lehetnek?
Az embernek a szívére vagy az eszére kellene inkább hallgatnia? Az érzések állandóan változnak , amit ma így érzünk azt 5 év múlva már másképpen fogjuk, akkor mégis mire kellene hallgatnunk? Rettegek attól hogy életem végén visszanézve a ‘kis filmemet’ jövök rá hogy másképp kellett volna csinálnom mindent. Köszönöm a válaszait előre is.Minden jót kívánok!

Üdvözlettel: Anita

Kedves Doktornő!

21 éves vagyok, sajnos a gyermekkorom nem volt a legboldogabb és úgy érzem ez nagy nyomott hagyott bennem. Kiskorom óta amikor belenézek a tükörbe úgy érzem, hogy az akit benne látok arc, az nem én vagyok. Mintha egy idegen testében élnék, akit nem kedvelek, nem hozzám tartozna ez az arc. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért van ez, de mai napig nem jöttem rá.

Az iskolát és a szakmám sikeresen elvégeztem és jelenleg egy jó munkahelyen dolgozok több mint egy éve, boldog párkapcsolatban élek de úgy érzem mégis van valami ami nincs rendben magamban.

Vajon ez köze lehet a gyermekkoromban átélt traumákhoz?

Válaszát előre is köszönöm.

Tisztelt szakember,
Életkorom ellenére soha nem éltem egyedül. Egy nyolcéves időszakot leszámítva, mindig a szüleimmel éltem egy fedél alatt. A nyolcéves időszak alatt pedig élettársi kapcsolatban éltem albérletben.
Legfőképp anyagi biztosságot ad az, hogy a szüleimmel élek egy fedél alatt, a nyolc éves élettársi kapcsolat alatt a párom vette át ezt a szerepet.
Itt nem konkrétan a pénzről van szó, mert a pénzügyeimet magam kezelem, pénzügyileg elég tudatos vagyok és e tekintetben nem támaszkodom másokra, a szüleimre sem.
Mégis, ha egyedüliként, egy albérletben vagy hitellel terhelt lakásban kellene élnem, akkor védtelenek érezném magamat.
Úgy érezem, egyedül élve nem vagyok képes az anyagi biztonság érzetét megteremteni magamnak, félek a munkahely elvesztésétől, mondom ezt úgy hogy megtapasztaltam a munkanélküliséget és pár tudatos munkahely váltáson is túl vagyok.
Másik partnert rég nem nem találtam, akivel közösen élhetnénk együtt, pedig valamiért csak abban látom a megoldást, hogy ismét jön egy társ, aki segít kilépni a szülői házból.
Dilemmát okoznak a megoszló vélemények, hogy egyesek szerint jól teszem, hogy egyedül a szülőkkel élek és a megtakarításaimat tegyem el a nyugdíjas éveimre, míg mások szerint nem férfi az aki a szüleivel él. Én a különböző álláspontok között őrlődöm. De azért is őrlődöm, mer vannak igényeim, amik megvalósításában gátol a szülői együtt élés.
Nem tudom megtalálni azt az arany közép utat, ami lehetővé tenné, hogy anyagi biztonságban érezzem magamat de teljesen független életet éljek.
Anyagi támogatást csak önmagamtól kapok, tehát nekem nincs nagymama háza örökségem, szülök által épített ház, mint néhány embernek és mindenem amim van azért megdolgoztam, de csak egy jó munkás vagyok, nem élek nagy-lábon, vagy milliós fizetésekből, de rosszabbul sem szeretnék, ahogy senki más.
Nem tudom mi a ki út, nem tudok mit kezdeni a félelemmel, hogy egyedül nincstelenné válhatok és nincs tanácsom önmagam számára, remélem önnek vannak ötletei.
Köszönöm,

Tisztelt Pszichologus!
Azzal a problemahoz szeretnek onhoz fordulni, hogy eddigi tanulmanyaim soran vegig kituno voltam, kiveve tavaly, ami eletem egyik leg igazsagtalanabb pontja volt matematika tantargybol csak negyest kaptam. Elegge megviselt a helyzet, ugyanis meg volt kotve a kezem es tehettem volna akarmit, a tanarom nem adott volna otost. Elegge negativ erzeseim voltak ezutan a tantarggyal kapcsolatban. Egy elegge eros gimnaziumban tanulok. A mostani matek tanarommal rengeteg problema volt, ami nem csak az en, hanem az egesz osztalyom meglatasa. A dolgozatokat szandekodan javitja ugy, hogy egyesek legyenek. Tanitani pedig semmit sem szokott. Rengeteg modszert bevetettunk, hogy valtozzon a helyzet, de sajnos az igazgatoval nagyon joban van es mindenben mellette all. Ereztem, hogy meg fog buktatni, amit en nem leszek kepes feldolgozni, es elhataroztam, hogy ha megbukok ongyilkos leszek. 2 honapon keresztul minden nap sirtam a tehetetlenseg nyomoraban. Az eletem a tet es rengeteget tettem, hogy ne bukjak meg. Am o barmit megtehett. Es bekovetkezett amitol feltem. Megbuktatott. En nem erzem ugy, hogy a jegyem tukrozne a tudasom, ugyanis orakon elegge aktiv vagyok. Es ertek mindent. Ezt vele is kozoltem. Nos a dolgozataimat is ugy javitotta, hogy kipipalt mindent es rairta, hogy 0 pont. A szuleim termeszetesen latni szerettek volna a dolgozataimat, o azonban elzavarta oket. Szoval en oszinten ugy erzem, hogy sokkal jobb jegyet erdemlek es biztos vagyok tudasomban. Nagyon megalazonak tartom, hogy potvizsgazni kellene mennem. Raadasul minden mas tantargybol otosre allok, sot irodalombol, nyelvtanbol es tortenelembol dicseretes otos vagyok. Borzaszto nagy csalodas nekem. Es faj. Magamat okolom egy-egy mely pillanatomban. Az ongyilkossag gondolata kerint folyamatosan a fejemben es egesz nap sirok. En keptelen vagyok ezzel a bukassal tovabb folytatni az eletem. Latom a fejemben ahogy megyek az utcan es mindenki megvet, mert megbuktam matekbol. Ok nem latnak a dolgok moge. Keptelen vagyok igy elni.

Jó napot olyan kérdésem lenne hogy mentális retardáció vizsgálat Miből áll hogy nagyjából milyen kérdések lehetnek vagy mit vizsgálnak

Tisztelt Doktornő,
Egy elég közeli barátomat balesetben megölték. Róla sosem gondolta volna az ember, hogy esetleg meghal..Sajnos még a temetésén sem tudtam ott lenni, külföldön voltam, kórházban térdsérülés miatt(munka). Ez egy hónapja történt. A barátom halálát egyszerűen nem tudom felfogni, pedig sírtam is, le is fogytam, de ha rágondolok, visszadobja az agyam a gondolatot, hogy nincs. Eddig minden problémámat, dühömet nagyrészt sportolással, természetjárással vezettem le, amit most a térdem miatt nem tudok. Nem voltam soha unatkozó, üldögélő ember, ez az állapot kicsinál.Attól tartok depressziós leszek. Nincs kedvem felkelni, enni, még zenélni sem, pedig az a foglalkozásom és passzióm.
Anyagi okok miatt nem engedhetek meg magamnak pszichológust, a pénzemet most a térdemre kell költsem. Ráadásul a jövőm is nagyon bizonytalan, és édesanyám beteg.
Azt szeretném kérdezni, mire gondoljak? Mit csináljak hogy megakadályozzam a további zuhanást ebbe az állapotba? Inni nem fogok, mert már voltam alkoholista.
Mire gondoljak? Vagy milyen könyvet ajánl olvasni? A barátaim elfoglaltak, gyereket nevelnek, és más városokban élünk, kapcsolatom nincs.
Bármilyen segítséget előre is köszönök.
Tisztelettel
Réka

Kedves Doktornő,

17 éve vagyok a párommal…, abból 7 éve házasok. Van egy 4,5 éves kislányunk. Egy hónapja bejelentette, hogy munkatársaival munka után elmennek sorozni…, este felhívott hogy nem jön haza az egyik kollegájánál alszik. Másnap 11 kőrül hívtam … siri csend körülötte, meg kérdeztem hol van …hazudott, mire visszakérdeztem hol van, a válsz az volt majd otthon megbeszéljük, már sejtettem , hogy nagy a baj. Este 21 ra megérkezett elmondta hogy elhidegültünk egymástól válni szeretne. Meg kérdeztem van e valakije mire azt mondta igen, és szerelmes, Már tegnaptól együtt voltak es le is feküdtek. Egy világ omlott össze bennem akkor ott, de erőt vettem magamon mert otthon volt a kicsi lányunk is.
Nem csináltam jelenetet csak közöltem hogy most akkor elmegyek kiszellőztetni a fejem, kicsi lányunkat lefektettem az apja mellé aludni.. Beültem az autóba es a barátnőmnél kötöttem ki… Még le sem ültem, már felhívott a férjem hogy a kicsi engem akar menjek haza.., mérgemben az válaszoltam oldja meg.., kisírtam magam beszélgettünk amikor újra felhívott átadta a gyereket, vissza ültem az autóba es egész uton mesét mondtam. Mire leparkoltam a ház elé mar elaludt.
Másnap muszáj volt beszelnem vele, választ szeretem volna a kérdéseimre. Már tavaly többször is elmondtam neki, érzem hogy már nem szeret, mert a test beszéd mindent elárul, sokszor kritizált, sértegetett, lelkileg kínzott. Nem hagyta hogy meg öleljem meg pusziljam, megfogjam a kezét. Mondtam váljunk el, a válasza az volt változzak meg es minden jó lesz, mások még rosszabbul élnek…..
Kiderült a kolléga nője, egy műszakon dolgoznak, van egy 8 éves fia es meg velük el az apuka is…, azt mondta ne gondoljam, hogy egy szexbomba, de neki a legszebb és neki szexbomba. Egy újabb pofon.., Ezutan síros napok es almátlan éjszakák következtek.
Eltelt egy két nap, es mar simán sms- zgetett , meg a telefonját is le kódolta. Hétfőn éjszakai műszakra ment ahonnan reggel normális esetben reggel 7 hazajön. Csak délben érkezett meg az autóval. Mar vartam mert kellet a gyermek ülés ami a csomagtartóban volt, átrakom a másik autóba. Felnyitottam a csomagtartót és egy csomó használt papír zsebkendőt találtam….. azt hittem elájulok..
Bementem és számon kértem hogy tehette ezt az az én autóm is, azt válaszolta hogy én értésem őt meg mert ha nem tudnak találkozni akkor nem biztos hogy együtt maradnak.
Azóta is jön megy, figyelembe sem vesz, megkértem rá hogy ezt ne csinálja mert nagyon rosszul esik. a válasza az volt mit cirkuszolok ha már úgyis tudom…
Eltűnik hétvégére, munka héten reggel 5 kor megy este 21:00, nem törődik a lányunkkal sem csak a telefonját böködi. Még egy plus baglyot is hazahozott a mit a szerelmétől kapott, csak úgy áradt belőle a parfüm illat. Meg kérdtem hogy menjen el az anyujához amig elválunk és rendezzük az anyagiakat, azt mondta nem mert nincs vele jó viszonyba és ne legyek önző. Persze továbbra is mosok, főzök rá.
Kérem adjon tanácsot mit tegyek, mert nem tudom még meddig bírom elviselni ezt az állapotot.
Nagyon szépen köszönöm a válaszát
Tisztelettel Szilvia

Üdv.
Igazából elég sok problémám van, de a legzavaróbb, hogy eltűnt belőlem minden életvágy. Az utóbbi időben elég sok mindenen estem át (erőszak, önbizalomhiány, kényszerbetegség, rendmánia, paranoia, az önbizalom teljes elvesztése), de most már úgy érzem nincs kiút. elvesztettem mindenkit aki eddig mellettem állt, vagdosom magam, és közben játszom, hogy semmi baj. Egymást váltják a boldog és a szomorú pillanataim, néha egyik pillanatról a másikra. Félek, hogy az egyik rosszabb pillanatomban valami nagy hülyeséget teszek.
Nem szeretek élni, nem értem az élet lényegét. Szerintem ez az egész csak azért van, hogy még többet szenvedjünk. Lehet, hogy van túlvilág, ahol megbocsájtást nyerek, de lehet hogy csak az örök semmiség fogadna. Igazából nem érdekel, csak legyen vége ennek a sok fájdalomnak. Egyedül az tart vissza, hogy nem akarok a családomnak szomorúságot okozni. Kérem segítsen. Mit tegyek?

Az utóbbi években az alábbiak történtek velem: súlyos betegséggel született fiam 22 évesen meghalt, ezután mellrákos lettem (kemo, mastectomia, sugárkezelés volt, most hormonterápiát kapok), mostanában ugyan negatívak a leletek, de az aggodalom folyamatos. Tavaly meghalt az édesapám és a férjem anyja, a cégem rengeteg problémával küszködik, és a drága édesanyám éppen haldoklik pancreas tumorral. Én vagyok a családban az eü. végzettségű és egyben az, aki “majd mindent megold”. Most úgy érzem, hogy már nem bírom tovább, eddig folyton “erős” voltam, de az utóbbi hetekben több hypertóniás (170-160/110) rohamom volt, magas pulzussal, nem tudok aludni, ha megszólal a telefon majdnem elájulok a félelemtől, alig merem lehívni az email-eket, nehogy megint rossz hírt kapjak. Sírógörcs kerülget most is amikor írok. Kaptam Xanaxot, vérnyomáscsökkentőt, de ez kevésnek tűnik – félek, hogy összeroppanok, mit tegyek? Nem hagyhatom magára a családom, de ha én kihullok nem marad nekik senki. Előre is köszönöm!

Kedves Pszichológus!
Az én problémám abban áll, hogy az édesapám viselkedése eléggé megmérgezte az életemet. Eléggé kritikus személyiség, képes apró hibákért is ésszerűtlenül leszidni és leértékteleníteni. Először akkor észleltem, hogy ez kezd rossz hatással lenni rám, amikor elkezdtem inkább elmenni valahová, elmenekülni amikor megjelent otthon. Sírtam amikor elkezdte a kritikáit, még az apró kritikákra is nagyon érzékenyen reagàltam. Úgy érzem, nem vagyok jó semmire, hogy méltatlan vagyok mások szeretetére és önbizalom hiányban szenvedek. Azon gondolkodom, hogy elköltözöm otthonról, mert megtehetném. Bűntudatom van azért, hogy neheztelek rà és úgy érzem màr nem vagy nagyon nehezen tudnàm újból közel engedni magamhoz érzelmileg. Néha,amikor ittas àllapotban átölelt, lelki fàjdalmat éreztem és kavarogtak bennem az érzések. Hogyan lehet elviselni ezt a helyzetet? El kellene engedjem a neheztelést,de nem igazàn megy. Le kéne vàlljak a szüleimtől érzelmileg,de sokat sóvárogtam régebb a szeretetük,figyelmük és törődésük után,amit ritkán kaptam meg és lehet, hogy ez is befolyásolja azt,hogy nem tudom függetleníteni magam tőlük? Alig vagyok képes mélyebb kapcsolatokat àpolni màsokkal. Amikor megpróbálom megtenni,szinte fàj. Felszínesen , együttérzés nélkül kezelem szinte kivétel nélkül az embereket. Tud ez valaha vàltozni? Nagyon nehéz így élni. Nem gondolkodok öngyilkossàgon,de nagyon lehangol és elcsüggeszt ez a helyzet. Mire koncentràljak, hogyan tekintsem ezt az egész helyzetet? Hogyan tudjak újra megbízni az emberekben és közel engedni magamhoz őket?
Köszönöm előre is a vàlaszukat. Minden jót!