Ūdvözlöm
Mária vagyok,kb 2 éve történt.nagymamám elvesztését nem nagyon tudom feldolgozni,közben magánéletem romokban hever,két férfi van az életembe,az egyik fiatalabb a másik idősebb,úgyérzem mindkettőt teljesen tönkretettem.elmenni másik városba messze erre képtelennek érzem magam,másik férfit meg nem szeretem úgy ahogy azt kellene,mindenkit tönkreteszek lelkileg úgyérzem,félek az élettől mindentől! Nem tudok döntéseket hozni.nem tudok különbséget tenni jó és rossz között

Jó napot ! 2 éve vagyok együtt a barátommal, ő 23 én 21 éves vagyok. Kapcsolatunk elején még csak barátok voltunk, egy idő után azonban én többet éreztem. Ő sajnos nagy nőcsábász volt, nem volt érett egy kapcsolatra. Se veled se nélküled kapcsolat alakult ki közöttünk. Sok sértettségem volt, amit végül a kapcsolatunk elején letisztáztunk, tovább léptem. Jó kapcsolatunk van, szeretjük egymást. Kissé féltékeny típus vagyok, főleg az ő esetében, hiszen ismerem azokat a lányokat akikhez volt köze. Fél éve történt egy eset, hogy lányokkal kezdett beszélgetni, bennem pedig érett az a gondolat, hogy itt valami rossz dolog fog történni. Én tudtam, hogy ő beszélget lányokkal, viszont ő nem tudta,hogy én ezzel tisztában vagyok. Rákérdeztem,hogy tényleg beszélget a lányokkal, mire ő nemet mondott. Nagyon összetörtem,hogy hazudott. Megkértem, hogy ne adjon félreérthető jelzéseket egyiknek sem. Egy napra rá kiderült, hogy még mindig beszélget egy lánnyal, és nem éppen baráti stílusban, eléggé flört szaga volt a dolognak. Végül sikerült megbeszélnünk, de nagyon sokáig forrongtam belül amikor eszembe jutott. Most ismét beszél egy hölggyel, szintén tudok róla. Elmondtam megint a rossz érzésemet, hogy feljött bennem ez az egész. Elmondtam azt is, hogy szeretnék hinni neki, mindennél jobban de félek, hogy újra megtörténik az, ami pár hónappal ez előtt. Nem tudom mi tévő legyek. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni, viszont az sem jó, ha felemészt a kétely és a félelem. Tanácstalan vagyok. Hogyan tudnám leküzdeni ezt a félelmet és a bizalmatlanságot? Válaszát előre is köszönöm !

Tisztelt Doktornõ!
Voltak koràbban problèmáim..de most itthon is ajulás szinten voltam úrrá lett rajtam..halálfélelem, megõrülés félelem, rettegés az élettõl. Vérnzomásom jò, de egész nap remegek durván hõhullámaim vannak nehéz enni,és ami eddig lekötött az sem köt le néha elmegz a hallásom, és úgz érzem forr a fejem és nem birom tovább.

Kedves Cintia!
Régebben írtam Önnek, most engedje meg újra, hogy gyors tanácsát kérjem! Egy éve szorongástól szenvedek, ami miatt egy gondolat teljesen belém gyökerezett, miszerint amit átélek a nem a valóság, hogy teljesen egyedül vagyok, mert mindent és mindenkit csak az elmém talál ki és jelenít meg a számomra. Tudom, hogy ez mennyire illogikus és félelmetes gondolat, hiszen napi szinten ma már egyre rövidebb idő intervallumokban, de szóval ezzel a gondolattal élek. Emiatt, és az Önök tanácsa miatt is felkerestem egy klinikai szakpszichológust, aki felmért engem, és egy 600 kérdéses tesztben kivesézte a lelki állapotomat. A teszt megkönnyebbülésemre azt hozta ki, hogy nem vagyok depressziós, nincsenek öngyilkossági hajlamaim, és nem szenvedek mentális betegségben. Az üléseken már többször elmeséltem a hölgynek, ezzel a gondolattal kapcsolatos félelmeimet, de nem kaptam tőle rá választ, hogy miért emészt ez engem. Normális az, hogy nem erre a gondolatra keresünk megoldást, hanem a családi/munkahelyi konfliktusaimra terelődik mindig a hangsúly? Hajlamos vagyok a túlgondolkodásra, erre a pszichológusom a gondolati stoppot ajánlotta megoldásként, amit úgy érzek hogy bevált. De mégicsak eszembe jut néha ez a gondolat, kiváltképp kora reggel és már éjszaka amikor a nap lement. Hogy az életem nem ér túl sokat, hogy úgy érzem az elmúlt egy évben mintha megállt volna körülöttem az élet, annyira csak a magam gondjaival voltam elfoglalva, miközben végig dolgoztam, és közben kiemelten gondoskodtam róla, hogy foglalkozzak a párommal és a családommal is. Úgy gondolom, hogy ez a gondolat részemről egy rosszul rögzült védekező mechanizmus lehet: ha nem a valóság amiben élek, akkor mindegy mit teszek, ki mit mond rám, ha nem sikerül nekem valami, nem számít, hiszen nem a valóság, Közben teljesen tisztában vagyok vele, hogy a valóságban élek, nagyon komoly, és felelősségteljes nőnek tartom magam. A pszichológus hölgy szerint önértékelési gondjaim vannak, és a mélyben a “nem vagyok elég jó, és amit teszek az nem elég” gondolatok húzódnak. Lehet emiatt szenvedek ettől a visszatérő gondolattól? Hogy nem elég jó az, amit átélek? Hogy nem vagyok elég jó az életem, és a körülöttem lévő emberek kezelésében? Egy éve elveszítettem az életem fő hajtóerejét, a szakmát-munkahelyet amiben igazán jól éreztem magam, most új életet kezdtem egy nagyon jó munkahelyen ahol nagyon jó a csapat, a párom és a családom mindenben támogat, mégsem lelem azt a célt amely újra fókuszt és célt adna az életemnek. Talán túllihegem az útkeresést? A minap láttam a facebookon egy ismerősöm fotóját és szégyellem-de irigység és szomorúság fogott el a fotót látva. Fél év után eljegyezték, álom esküvője volt, álom nászúttal, és most a legnagyobb boldogságban várják első gyermekük. Én pedig itt szenvedek a magam által generált buta gondolattal ami elszívja minden pozitív energiám, megállt körülöttem az életem amelyet nem irányítok, csak sodródok, közben telik az idő, és nem tudom merre haladok, lesz-e erőm egyszer családot alapítani, és teljesen fókuszáltam részt venni annak életében. Teszek erőfeszítéseket az életem irányítása felé: heti 2szer sportolok, újra nyelvet tanulok, és heti egyszer újból eljárok pszichológushoz a problémáim megoldásáért. Mégsem jön a várva-várt nagy változás…túl türelmetlen vagyok?Köszönöm szépen megtisztelő válaszát, és bocsánat ha kissé csapongtam az egyes gondolatok között.

Kedves Lili!
Köszönöm válaszát, még nem kezeltek, most keresünk orvost, félek utcára menni is..nem tudok aludni, tényleg egész nap remegek. Valeriana Relaxot szedek, de semmit nem hat,a kalcium sem viszi le a remegésem. Itthon mindenki ki van tőlem, már enni sem akarok a szülinapomat sem megtartani, a vásárlás, a zene, a játék, a filmek sem kötnek le. A szombati ájulásos rosszul létem után. Ha valahogy lenyugtatom magam úgy érezem az agyam ég meg a szívem, és hogy teljesen bekebelez 1 hete tart, előtt mindig észhez tértem, de úgy érzem itt a vég, ma már öngyilkossági hajlamaim vannak, mert azt hiszem, hogy ez egy olyan betegség amiben így is úgy is meghalok, de nem akarom ennyit szenvedni. Tehát úgy érzem a betegség irányít a végzetemig. Innen még van ki út, vagy valami gyógyszer? Vagy csak belebetegedtem az ijedségbe ? AZ félelmit legjobban , hogy itthon elájultam, és napról napra rosszabb az állapotom. Ilyenkor normális, ha azt hiszem mindig mindenhol rosszul leszek és remegek és, hogy nem akarok élni? Remélem csak beképzelem. Még csak reményt sem látok az életre.
Köszönöm válaszát.

Tisztelt Hölgyem!
Kamaszkorú (14) fiúgyermekét egyedül nevelő anya vagyok. Másfél éve van egy párkapcsolatom, azonban nem élünk együtt. A páromnak is van egy kisfia (10), aki nem vele él, de roppant szoros a kapcsolatuk, és sokat vannak együtt.
A párom elég nehéz természetű, szeret irányítani, és szereti, ha neki van igaza, a kritikát, sőt, az ellenkező véleményt nehezen tűri. Ettől függetlenül én a pozitívumokra támaszkodva, legtöbbször türelemmel próbálom meg “kezelni” őt. Egyikünk sem tökéletes. Fő elvem az élni és élni hagyni. Véleményünk, tanácsaink lehetnek, de azt hiszem el kell fogadnunk a másik döntéseit akkor is, ha azokkal nem értünk egyet. Egy dolgot azonban nagyon nehezen viselek. Mindig beleköt a gyerekembe, hol ez a baja, hol az. Ha nem sportol a gyerek az a baj, ha számítógépezik az a baj, ha használ a tusfürdőjéből! az a baj… Sok minden zavarja a gyerekben, pedig ő tisztelettudó vele szemben, elfogadja, “vizet sem zavar”, hiszen már megvan a külön kis világa, a barátai. Kimondottan szép, már szinte férfias megjelenésű a gyerekem, de természetesen korából kifolyólag félig még gyerek.
Azt vettem észre, hogy a párom nem tudja gyereknek tekinteni a fiamat, így irreális elvárásai! vannak vele szemben, nem tudja őt elfogadni olyannak, amilyen. Szerinte én következetlenül nevelek (nem vagyok egy autokrata típus, de laissez-faire sem). Nem sikerült vele eddig megértetni, hogy egyrészt neki nem kell nevelni stb, megérteni sem kell a működésünket, csak elfogadni. Hiszen kifejezett hátrány őt ezzel kapcsolatban nem éri. De neki semmi nem jó, mindig bántja valami a szemét. Szerinte ő csak a véleményét mondja el (sokszor szinte bunkó, nyers stílusban), szerencsére 90%-ban nekem és nem a gyereknek, szerintem meg kritizál és elvárásai vannak. A páromról tudni kell, hogy apa nélkül nőtt fel (aki elvált az anyjától egy másik nő miatt, és a gyerekeit semmibe vette), az anyukája pedig három műszakban dolgozva gondoskodott a gyerekekről, de egy negatív szemléletű, nem igazán igazi szeretetet nyújtó anya lehetett az elmesélések alapján.
A páromban túlbuzog a gondoskodás, túlzásba is viszi, de eléggé öntörvényű (kicsi kora óra rendeznie kellett magát, úgy ahogyan jónak látta), sokkal több benne a pozitívum, mint az anyjában, de sokszor úgy tűnik a viselkedése, mintha azt gondolná, hogy csak ő tudja jól a dolgokat, csak az a jó, amit és ahogyan ő csinál.
Én ezt lekezelem, de a gyerekemmel kapcsolatosan érzékeny vagyok. Nem érzem, hogy lenne bármi joga így viselkedni és vélekedni a gyerekről, miközben nem tud mit kezdeni vele, nem tud hozzá közelíteni, így emiatt ki sem tudott még alakulni egy szeretetteljes kapcsolat. A gyerek ezt érzi, tudja, de nem foglalkozik vele (látszólag), nem szól vissza neki, inkább ki sem mozdul a szobájából. Nem utálja a páromat, de tisztelni sem tudja. Lassan már én sem.
Az agyam azt mondja, hogy ebből a kapcsolatból így soha nem lehet egy harmonikus együttélés, mégsem akarom valahogy feladni a dolgot, mert én értékelem a párom pozitívumait, nagyon jól együtt tudunk működni a hétköznapokban (főleg amikor kettesben vagyunk). De ez a gyerekkel való elégedetlenkedés mindig felböfög.
Önök szerint van-e esélye annak, hogy ez változzon pozitív irányba, vagy ha ennyi idő alatt nem sikerült, akkor “csodákat” ne is várjak? Mi lehet az oka annak, hogy ilyen “ellenséges” (amit ő persze tagad) a gyerekkel?
Válaszukat előre is köszönöm!
Vivien

Kedves Cintia! Ön szerint szükségem lenne terápiára a következő problémával kapcsolatban? Gyermekkoromra nem szívesen gondolok vissza, szüleim nem sokat törődtek velem és az öcsémmel, de leginkább velem. Apám alkoholista. Nem éreztem sokáig különösebb haragot irántuk, egészen addig míg nem lettem én is édesanya. Nagyobbik fiamat majomszeretettel ajnározzák. A kicsi most született, és már érzem, Ő nem annyira fontos nekik mint a nagy. Ezáltal a sok gyerekkori fájdalom tör elő belőlem, hihetetlen indulatot érzek az anyám iránt, elfojtom. Van, hogy éjjel felébredek és eljátszom fejben, hogy olvasok be nekik mindenről… Szeretnék megszabadulni ettől a sok haragtól egyedül, nélkülük. Nem tudom sajnos, hogyan tudnám elrendezni magamban.

Üdvözlöm!
Van egy “problémám” ami sajnos eléggé megnehezíti a mindennapjaimat. Az az igazság, hogy nagyjából 2 éve rendszeresen csúfolnak és piszkálnak.
Ez nekem nagyon rosszul esik, ismerőseim, barátaim, szüleim tanácsára próbáltam nem figyelni ezekre a dolgokra, de sajnos nekem nem megy.
Sajnos ezeknek a dolgoknak “köszönhetően” alig maradt önbizalmam, állandóan félek attól hogy valaki megszól, vagy valami miatt belém köt.
Nem tudom ez mi miatt lehet, állandóan olyanokat terjesztgetnek, hogy én a saját nememhez vonzódok, főleg ez az a dolog, ami idegesít, ugyanis ez nem igaz.
Énekelek, színészkedek is, elég nagy eredményeket értem már el, és eléggé sokat fejlődtem az előző évek alatt. Énektanárhoz járok, színjátszócsoportba is járok, ugyanis színészeti pályán szeretnék majd később továbbtanulni.
Nem tudom, ez-e az oka a csúfolásnak, de nem is ez a lényeg igazából.
Előre is köszönöm a választ!
Szép éjszakát/napot kívánok!

Üdvözlöm doktornő!
A poblémám vagyis a kedvesemmel közös prolémánk az hogy együtt vagyunk mar tobb mint 2 éve és ő férjnél van !
Azért nem válik el mert ugyhiszi hogy ha elhagyja a férjét és elköltözik hozzám akkor elhagya a gyerekeit 2 nagy fia van több mint 20 évesek !
A nagyobbik tobb száz km re munkája van ritkán jár haza!
A kissebik még ott él de már ő sem sokáig befejezte a tanulmányait és máshol akar élni!
Lassan fel éve össze is költöztünk csodalatos volt számára is !
Amig közbe nem lépett a férje minden aljas cselt bevetve hogy szétszedjen minket sajnos sikerult!
Ő visszaköltözött és mai napig a fejéhez vágja hogy elhagyta stb és bántja de sajnos ö az a pasi aki strucc politikát fojtat !
És inkább nem beszél rolla igy nincs is!
Mi eközben nem adtuk fel !
Mára már babát tervezünk reméljük sikerül is!
Hozzáteszem én 34 éves ő ( az Ő ) pedig 43 éves! És tudom hogy ő az akit szerelemből tisztaszivből vennék feleségül!
Minden szép és jo mig ez eszébe nem jut!
Szoval hogyan tudnám meggyözni arrol hogy ha eljön nem a gyerekeket hagyja el !!
Anno is azt mondta megutálnák a srácok persze mondtak is mindent de a szülő az szülő és persze kibékültek hisz az anyujuk!
Őrűlten szeretjűk egymást ojanokat adtam adok neki amire mindig azt mondta ijen nincs és ő is ad csodálatos dolgokat ! Én is elváltam 9 év házasság után a lanyomat is én nevelem! Hozzateszem imadják egymást sőt!!
Kéremszépen segitsen !!!
Hogyan értené meg ha elkőltőzik nem utálják meg !!
Képes inkább szenvedni csak ok nekik a látszat meglegyen pedig tudják hogy csak látszat!!
Segitsen!! Kérem!!
Köszönöm

Kedves Doktornő!
26 éves vagyok. A szüleim házassága amióta én emlékszem nem volt felhőtlen. Apám ivott, anyám pedig manipulál, érzelmi zsarol és magát sajnáltatja. Ikerházban laktunk az egyik felében a mamám-apum anyja ( ahova 9 évesen egy anyámmal való veszekedés után átmentem lakni. valahogy ezt a mamám dumálta le velük, mert látta hogy nekem nagyon nem jó a szüleimnél.), mama és anya soha nem voltak közös nevezőn, apa meg kettejük között próbált igazságot tenni,.Kisebb részben, de ezt a szerepet vittem én is. Apa részegen mondta csak meg anyának a magáét, de akkor nagyon sértőn és durván, sőt már átcsapott igazságtalanságba, túlzásba is, az öcsém erre agresszívan reagált,mert védte anyut és elszabadult a pokol mindig hármójuk között. A mamámnál nyugalom volt, törődött velem, és minden felelősséget vállalt felettem anyagiakban is,mert a szüleimnek sosem volt pénzük még az iskolára, buszjegyre sem. Kávéra,cigire,piára volt. Jó tanuló voltam, szép eredményeket értem el. Az öcsém ötödik általánosban félévkor még jeles tanuló volt utána egyszer csak nem akart tovább menni iskolába, hiába beszéltek vele a szüleim szépen,csúnyán, egyszerűen nem lehetett elrángatni ,így megbukott. Még ma sem értem mi történt a lelkében vagy vele hogy így átfordult. 7 osztályt fejezett. Ő sokkal több vitát látott, sőt aktívan bele is szállt,mert védte anyát, és nem akart átjönni a mamához lakni hiába kértem,mert nem akarta egyedül hagyni anyát apával. Apa soha nem emelt kezet anyára. Aztán egy évre rá, rosszul lett az öcsém focizás közben és a jobb fele lebénult kb 10 percre, azt hittük valami agyvérzés szerűség,de az orvosok semmi nyomát nem találták, és azt mondták epilepsziás roham volt és hogy a testvéremet nem szabad idegesíteni és felzaklatni. Azt hiszem ott kezdtek el a szüleim látványosan máshogy viselkedni vele,állandóan kímélték,kényeztették( főleg anya, apa inkább csak engedékenyebb volt) nem mertek ráparancsolni, hogy nehogy felzaklassák és a fejükre nőtt. Segíteni mindig nekem kellet, a testvéremet kímélték ,és ez így megy a mai napig, pedig már több mint 10év eltelt, és az az egy rohama volt az egyetlen. A mamámmal láttuk annak idején, hogy ez így nagyon nem jól van, de nem tudtunk a szüleimre hatni. A testvéremnek otthon semmi kötelezettsége nincs a mai napig, pedig 24 éves. Elmegy dolgozni,majd hazamegy és játszik a gépen. Mamim 2014 nyarán meghalt, magam maradtam. A mamámmal egy őszinte, egymást segítő, becsületes és baráti viszonyunk volt, és amikor meghalt akkor a családom játszmáival nem igazán tudtam egyedül mit kezdeni, de viszont akkor jöttem rá h vannak szüleim is, és ha én nem is tudok támaszkodni rájuk, de ők támaszkodtak rám,aminek örültem, mert ez is nagyobb kapcsolat volt a semminel. 2014 őszén összeköltöztünk a párommal, ő is egy segítőkész ember. Amikor a szüleimnél munkaakció volt, akkor persze szóltak nekünk is hogy számítanak ránk, eleinte csak résztvevői voltunk, aztan rövid idő múlva már csak azt vettük észre, hogy mi csináljuk az ő dolgukat, ők pedig kávéznak vagy beszélgetnek vagy a gép előtt ülnek. Próbáltuk finoman,tisztelettel felhívni a figyelmüket, hogy ez így nem lesz jó, de úgy érzem nem volt túl konkrét,mivel nem szeretünk veszekedni és így inkább mindig gyorsan megcsináltuk a melót és jöttünk haza. Aztán megfogadtuk soha többet nem megyünk el segíteni, de egy hét múlva hívott anyám, hogy meg kell csinálni ezt-azt, de nem számíthat se apámra se a testvéremre, hogy vele most így mi lesz, mert nincs mivel tüzelnie, ha nem lesz összevágva a fa, vagy szereljük meg az autót, mert apát meg az öcsémet nem érdekli hogy nem jó,de neki kellene, pénzük meg nincs megcsináltatni vagy hogy el kellene mosogatni, mert nagyon fáradt és egyszerűen nem bir, de már nincs miből enniük…stb és ez így ment 2 éven keresztül. Tavaly tavasszal teherbe estem, nyáron leültünk a párommal átbeszéltük, hogy erről valahogy le kell szoktatnunk őket, a mi családunk érdekében, de közben apámnál rákot diagnosztizáltak. Úgy éreztem nem ez a megfelelő pillanat, de apám betegsége alatt mégjobban eldurvult a helyzet. A párom 350km-re kapott állást, úgy beszéltük meg, amikor megszületik a gyerek megyünk utána. 3 hetente vagy havonta tudott hazajönni 3 napra, és akkor is anyámékhoz kellett mennünk segíteni,mert úgy volt beállítva, hogy ki kell szedni a fákat, mert különben nem tudnak fűteni a beteg apukámra,ígyhát a párom kivágta nekik a fákat,én 6 hónapos terhesen ott segítettem amit csak tudtam, még az öcsém a szobájában pihent, mert szegény kifáradt a munkahelyén,anya meg kávézott,meg főzött bent. Egyre sűrűbben csörgött a telefon, egyre nevetségesebb munkákkal, de mindig apámra volt hárítva. Anyám nem birja a háta miatt, a testvéremre nem lehet számítani, de apám végett valakinek meg kell csinálni, mert vagy apát bántja hogy nincs kész, vagy idegesíti, vagy rosszul esne neki, ha nem mennénk segíteni, mert számít ránk. De mindig anya hívott bennünket,nem apa. Ezek azt hiszem anyám játszmái. Az apám igaz hogy ivott, de nem manipulált. Augusztustól decemberig még meg nem született a babánk, minden nap elsétáltam hozzájuk, beszélgettem velük,biztattam az apámat, kirángattam a depresszióból,kapaszkodót kerstünk,úgy éreztem ott kell lennem mellette. Apa attól kezdve nem hagyta el magát,kertészkedett, az udvart rendezte, a lakást takarította,tárgyakat barkácsolt. Szülés után még én ápolásra szorultam, hát nem igazán vitték túlzásba a látogatást,pedig komplikációk is voltak, kétszer voltam utána egészségügyi kaparáson is. Anyósom segített mindenben. Felépülésem után, úgy voltam vele, akkor én sem megyek olyan gyakran, úgy voltam vele, amit kapok azt adok ,de naponta jöttek a telefonok, hogy menjek mert ráérek, apámnak jól esne, ha meglátogatnám és akkor mindig volt valami munkám is. Apa jócskán beteg volt már, amikor eljött a dátum, hogy a babával költözünk a párom után. Bennem kettős érzés volt, hogy mennék is, meg maradnék is apu miatt. De apa azt mondta menjek, mert a családom mellett a helyem, ők anyával pedig megoldják a dolgokat. Anya sem marasztalt, sőt határozottan apám kijelentését erősítette, hogy szóba se jöhet, hogy itthon maradjak miattuk, a párom mellett a helyem, hogy együtt legyen a családom. Meg is voltam lepődve anyán. Utólag derült ki, hogy apa ígértette meg vele, hogy így legyen és az is, hogy anya a lelke mélyén úgy gondolta maradnom kellene, hogy ne legyen egyedül. (testverem?) Pedig mondtam, hogy ha apa állapota annyira leromlik, hogy ápolásra szorul, akkor szóljon, mert jövök haza. Apa attól kezdve, hogy megtudta hogy rákos, nem ivott többet,végig önellátó volt, nem volt ágybafekvő, egy kemoterápia alkalmával rosszul reagált a szervezete és pár órás szenvedés után meghalt. Anya szólt, hogy menjek haza, ha élve akarom még látni, de nem értem oda időben. Ez nagyon fáj, de talán jobb is, hogy így hozta az élet, mert nem láttam szenvedni,és úgy emlékezhetek rá, ahogy utoljára beszéltünk. Így, hogy apám sincs, most anyám nagyon magas szintre lépett,mert mikor feljön, hogy hamarosan indulok vissza, látványosan elmereng, könnyes lesz a szeme, aztán hozzáteszi mi lesz vele nélkülem, direkt bűntudatot akar kelteni bennem. Vagy, ha nem lesz elég a saját öröksége, akkor én is adjak el az enyémből, azért, hogy az autójukat újra meg lehessen csináltatni, mert ez volt apám kívánsága. Szerintem ez nem igaz,én úgy emlékszem apám azt mondta szíve szerint felgyújtaná, szerintem anyám a fiának akarja megcsináltatni,mert persze ő fogja vezetni, mivel anyámnak nincs jogsija,meg hát akkor neki se kellene biciglizni. Szóval sorolhatnám tovább még…… a kérdésem az lenne,ha már ennyire engedtem-engedtük elfajulni a dolgokat, mert a páromra is teljesen rá vannak telepedve, hogy menjen el megszerelni ezt azt,vagy vigye el anyamat ide-oda,de direkt ő sem mondja meg, hogy nem akarja megcsinalni, hanem megígéri hogy megcsinálja és aztán velem üzentet, hogy nem ér rá, akkor anyámat dühroham kapja el, leordít, hogy nem lehet ránk számítani, meg hogy nem is várt mást tőlünk ,és kinyomja a telefont. Aztán másnap megint mézes-mázos hangon megkérdezi mikor megyünk el egy kávéra, meg akkor már a páromnak ha lesz kedve, meg nem esik nehezére szerelje már meg ami elromlott. 3 éve élek külön,pár alkalommal hívtuk csak segíteni őket,de anya épp mindig beteg volt vagy halaszthatatlan dolga akadt, apára lehetett számítani mikor nem volt piás, az öcsémre meg attól függ milyen kedve volt. Hogyan állítsam mostmár le ezt az egészet?? Gondolom a párom is ludas ebben,mert az elején mondtam, hogy tartsa meg velük a 3lépés távolságot, de akkor azt mondta, hogy én látok rémeket és tök jó fejek a szüleim, de mostmár rájött hogy igazam volt és tele lett az ő pohara is. Mert eleinte ő ajánlotta be magát minden munkaakcióba, amit én nem helyeseltem, mert éreztem hogy ennek nem lesz jó vége. Egy hete halt meg az apukám, anya nagyon kivan gászol is, meg magát sajnálja. Szóval nem tudom hogy illendő-e most változtatni és nemet mondani, vagy mostmár bírjunk ki még pár hetet? meg hogy egyáltalán hol kellene elkezdeni visszafolytani ezt az egészet? Arra gondoltunk egy par hónapig nem jövünk haza, de nem tudom az elmenekülés lenne a problema elől( mert 3 év múlva hazaköltözünk) vagy itt ténylegesen konfliktus helyzetbe kell keverednünk végre és kiállni magunkért? Vagy csak nekem kell kiállni magamért és a páromért? Mert anya, egy engem hív minden nap, többször is, és egy ideje rajtam keresztül kérdezi meg a párom elmegy-e megcsinalni ezt azt, és ez kb. majdnem minden napos. A páromat direktben nagyon ritkán hívja fel. Inkább ez az egész valahogy rajtam keresztül működik, mert bennem bűntudatot kelt, ezt látja a párom és akkor gondolom megsajnál és inkább elmegy és megcsinálja. De tudom,hogy ez hosszú távon a párkapcsolatomba fog kerülni.Én erre a konfliktus helyzetre szeretném részletesebb válaszát. Segítséget kérni,hogy hogyan lehet lépésről-lépésre leszedálni őket, mert hirtelen nem tudom hogy merném-e, mert anyám mindig a halálán van szerinte, és ha pont egy ilyen vita közben történik vele valami, azt a lelkiismeretfurdalást életem végéig cipelni fogom?
Előre is nagyon szépen köszönöm válaszát!!!!

Jónapot
Azért írok levelet mert segitséget szeretnék kérni .
Elöször is ott kezdem hogy nevelöszülöknél vagyok már 10 éve 2 testveremel de a keresztanyukamék.
Aba szeretnem en a segigsegedet kerni hogy mostanaba nagyon is ideges vagyok, egyedül érzem magam, és nem tudom megbeszélni senkivel a problémaim mert vagy meg sem halgatnak vagy ha meg is halgatnak akkor meg az embereken latszik hogy nem is érdekli pl volt valamelyik heten egy olyan szituácio hogy mentem a buszon kistesomért és anyuval pont talalkoztam es nem nagyon érdekelt mert itt lakik a hazunk hata mogott es atse jon mar 3 honapja szinte mert neki az alkohol tobet ert mindig is es hat inkabb zenet halgatam pedig ott ult meletem és amikor hazajotem probaltam erol beszelni keresztanyuval es szimplan meg kerdeztem tole hogy szerinte ez nem volt szemetseg es o csak anyit tudot mondani hogy ezt csak te tudhatod de ha meg valami bajom van es o vagy ok megkerdik hogy mi a bajom akkor ha azt mondom nekik hogy semmi mert ugy sem tudnak segiteni rajtam meg hat az elozo pelda is megmutatja hogy nem is nagyon erdeklik oket hogy mi van velem akkor meg latszik rajta /rajtuk hogy nem érdeklik oket es az o lanya is bent volt amikor igy meg kerdeztem es csak anyit mondott hogy ezert sem jon hozatok mert te szemét vagy vele de szerintem meg ez nem igy van mert atol meg hogy en leszarom ot atol meg neki van 2 gyereke akivel foglalkoznia kene meg hat az is hogy ha keresztanyunak a lanya csinal valami hulyeseget akkor keresztanyu nekem onti ki a lelket mostanaba de viszont akkor jo vagyok neki meg akkor tudunk beszelgetni rendesen de viszont ha mar hazajon akkor csak o letezik szamara hiaba ugy beszel keresztanyuval mint a kutyaval vagy hogy csicskaztatja oneki akkor is o a szeme fenye vagy hogy mongyam. Es en tenyleg itol is megcsinalok mindent mosok; takaritok; vigyazok a kicsikre nem kapok egy jo szot sem.

Tisztelt Doktornő!

A párommal a huszas éveink közepén járunk, és lassan négy éve vagyunk együtt, előtte évekig barátok voltunk. Én az egyetem elején elköltöztem a szüleimtől hét évvel ezelőtt. A párom nagyjából két éve költözött hozzám, addig otthon lakott. A kapcsolatunk nem indult egyszerűen. Volt egy vitánk arról, hogy fél év után, illik-e engem meghívni pl. a szülinapi bulijára. Először nem akart hozzám költözni, aztán heti négyszer hazajárt, ebből egyszer takarítani. Most már csak hétköznap egy-két alkalommal alszik ott, és hétvégén, ha olyan program van, ami engem is érdekel, közösen megyünk, ha nem, egyedül megy. Néhány hete bejelentette, hogy elmegy a szüleivel nyaralni. Minden évben mennek, és eddig egyszer sem voltam méghívva, mondtam, hogy legközelebb esetleg megkérdezhetné, hogy szeretnék-e menni (mi mindig meghívjuk őt), mire ideges lett és közölte, hogy ezzen nem akar változtatni, ha nem tetszik, hogy évente egyszer elmegy a szüleivel, akkor szakítsunk.

Elméletben nem tűnik olyan nagynak ez a probléma, menjen nyugodtan, de az unokatesónál ezek a családi rendezvények és nyaralàsok odáig fajultak, hogy a férj kb. minden második nyaraláson van ott, helyette megy a tesó, az anyuka, a nagynéni és a barátom meg a tesója. A családi programokra sem jár, akkor se látni, ha náluk vagyunk, és a gyerekeket is inkább a család neveli, mint a férj (a másik unokatesó barátjât sem láttam még).

Kicsit belefáradtam ebbe a helyzetbe, hogy mindig én vagyok a rossz, aki el akarja választani a családjától, és ki akarja sajátítani, aki miatt kitekesztve érzi magát a családi rendezvényeken, ha nem megy mindig, akinek nem mer semmit elmondani, mert véleményt formàlok. Tudom, hogy az okos dolog az lenne, ha elmennénk párterápiára, de úgy érzem, hogy ha egy kapcsolatot négy év után külső segítséggel kell toldozni, akkor – ennyi idősen – lehet, hogy jobb lenne kilépni belőle, és ezt jobb most megtenni, mint két év múlva, mikor majd rájön, hogy nem én kellettem neki, mert nem akarok fél állásban dolgozni, hat évig gyesen lenni, hétköznap kettőkor családi bulikon részt venni, nem mer nekem semmit elmesélni és mert nem érzi otthon magát nálunk. De ugyanakkor mindig bennem van, hogy talán egyszer tényleg fontos leszek neki nem fog az anyukájához mérni és ha keménybben hajtok boldog lesz otthon is, pl. mint ahogy mondja, hogy majd, ha összeházasodunk vagy lesznek gyerekeink. Ön mit gondol, mit tegyek (ilyen helyzetbe biztos nem szülök, néha úgy érzem fordítva ül a lovon, ha majd biztosnak érzem a kapcsolatot, beszélhetünk róla,de ne attól legyen biztos a kapcsolat, hogy szültem)?

Tisztelt Doktornő!kérem a segitséget 22 eves hazas vagyok.ket gyerekem van 22 eves fiam es 12 eves lanyom.egy anyatol.ez a nö 3 szor hagyott mar el.elsö 2003 ban akkor elvitte magával a fiam majd 2014ben itt egydül ment el.es most 2017 marciusaba ismet elment es megint elhagyta a kislányat.de mindig mikor elment elsőnek az anyukajaék ment.masodjára anyaotthonba.harmadjara pszihiatriai osztalyo volt 2honapig.kijött es beszeltünk válni akar.magamat kezdtem okolni hogy mindig elhagy.de a gyerekek nem akarjak latni sem.en elötte megalazkodtam mindig mert a csalad a legfontosabb szamomra.nincs vegzetsege mosogato vagy konyhai kisegitö kent dolgozik.mindig masokal sms ezik.blogokat küld es fogad egy olyan 38 eves ferfival ismerem is meg nem volt növel ez a ember es mar több csaladot tett tönkre.labilis szemelyiseg nyenge jellemü.es ra halgat elni akarja az eletet.sajnos a felesegem kb 10 eve folyamatosan iszik mindig reszeg.de en vagyok a hibas mert engedtem.azt mondta hogy ő igy teljes igy önmaga.sajnalom de nem fogok többe könyörögni neki belefaradtam nagyonsok fajdalmat okozott nekünk.a ket gyerek hatarozottan utalja ezert.en felek ujra kezdeni vele megint.fiatalon házasodtunk meg es nem szorakozta ki magat esetleg.keresem az okot.de en ugyerzem nemadtam ra okot.rendes becsületes ember vagyok szeretem a felesegem nem iszok alkoholt nem is bantottam.csak dolgoztam mindig kamion sofőr vagyok a penz is meg volt.mire számithatok.hogy kezeljem ezt a nőt.mit tegyek?se vele se nelküle.jó igy hogy nincs velünk de hianyzik nagyon.

Üdv! Az volna a gondom hogy elég rossz a kapcsolatom a párommal! 14eve vagyunk együtt de mostanában azt hajtja adjak neki időt nemtudja mit akar! Vettem egy hazat az volt életünk álma de meg ez is kevésnek bizonyul! Azt hajtja hogy adjak időt hogy el tudja dönteni mit is akar! Eközben ő borzalmasan lefogyott és teljesen kifordult magából és nagyon meg van lelkileg zuhanva! Mi tevő legyek? Hogy tudnék segíteni neki? Köszönöm

Köszönöm válaszát! Gyermekemről nem írtam, de ő az, akiért elsősorban segítséghez fordultam. Ő még nem tud döntést hozni,milyen családi körülmények között szeretne élni,és ő a legkiszolgáltatottabb.Az én felelősségem hogy egész, egészséges embert neveljek belőle,ne pedig lelki nyomorékot. Tisztában vagyok azzal,sőt érzem jeleit, hogyha nem változtatok a dolgokon,ugyan úgy fogok működni pár év múlva,mint az én anyám vagy apám. Soha nem kaptam meg a figyelmet, törődést,szeretetet, felelősség vállalást otthon,és most én is ezt teszem,mert az helyett, hogy az energiámat a babára fordítanam anya és az öcsém problémái után szaladgálok. Nagy megfelelési kényszer dolgozik bennem, így a sajat igényeim háttérbe szorulnak. Tudom, hogy furcsán hangzik, de apa betegsége,halála rázott fel,hiszek abban, hogy mindennek van ok-okozata és ennek hatására néztem magamba. Hogy lelki sérült emberek,hogyan nevelnek lelki sérült gyerekeket,és be kellett látnom, hogy én az vagyok és a nevelésem is ilyen lesz, ha nem rakom rendbe a dolgokat. Készen állok a változásra,és meg akarok tanulni nemet mondani. Még csak annyi lenne a kérdésem, hogy én olyan típusú ember vagyok, akinek ez egyedül ebben a helyzetben nem fog menni? Mert, ha így látja, akkor inkább terápiát veszek igénybe, minthogy egy jó nagy kudarcélmény legyen belőle. Vagy mivel átlátom a helyzetet és tudom mit akarok, ezt nekem illik megoldanom egyedül? Csak az a baj, hogy a módszert nem tudom vagy az majd idővel kialakul és rájövök magamtól?
Köszönöm segítségét előre is!!!