Tisztelt Doktornő! A kérdésem pusztán annyi,hogy mostoha szülő járhat-e szülői értekezletre? A párom gyermekei szeretnek,eddig jártam szülőire a párommal együtt,a volt feleség nem,de most a volt feleség kitalálta,hogy ne menjek többet,mert ez a szülő dolga.A gyerkek kötődnek hozzám,heti váltásban vannak az apjuknál és az anyjuknál. Azt mondta ,ha szülőre szeretnék menni ” csináljunk közös gyereket”.Nekem alapvető igényem,hogy menjek,szeretek tisztában lenni ezekkel a dolgokkal is, a tanulásban is aktívan segítem őket,Anyafejnek hívnak a gyerkőcök. Az apukájuk is azt támogatná,hogy menjek.Egy esetleges hisztérikus kirohanástól tartok az Ő részéről,ami nem hiszem,hogy jót tenne a gyerekeknek….Mondjak le erről az évi 2-4 alkalomról a béke érdekében?Csak félek,hogy ezt majd egy újabb kívánság követi…Mit tanácsol? Köszönöm szépen válaszát!

Jó napot! 17 éves lány vagyok, 1 éve járok pszichológushoz szorongásos illetve depressziós tünetek miatt. Valamiért még nem mertem vele beszélgetni erről, talán azért is mert férfi , meg nem tudom hogy ez a pszichológiára tartozik e . Már pár éve van egy kisebb inkontinenciám, amikor szorongósabb helyzetben vagyok folyton el kell mennem wcre mivel a szorongás mindig társashelyzetben történik, ezért suliban minden szünetben el kell mennem illetve teljesen vizeletes a bugyim. Van hogy csak becseppen , de nem is érzem, csak akkor ha megnézem a bugyim és látom hogy teljesen vizes . Viszont ha nem tudok kimenni wcre par oraig azt is kibirom tehat inkabb elcseppen a vizeletem foltokban. Voltam mar gyermekurologianal es minden szervi okot kizartak, sok vizsgalaton voltam. Annyit mondtak hogy a szekrekedes osszefugg a vizelettel , szekrekedesem is van/volt de az mar helyrejot viszonylag de a vizelet igy sem javul. Vegul elkuldtek most felnott urologiara ott meg nem voltam, de sokan mondtak hogy lelki lesz.
Olvastam a pszichoszomatikus betegsegekrol ami elvileg lelki eredetu testi betegseg, nem tudom hogy ez is ebbe tartozik e , meg hogy a pszichologusommal illetve pszichiaterrel erdemes e errol beszelnem, es ok mit tudnanak ezzel kezdeni. Vàlaszat előre is köszönöm.

Hogy kell kezelni egy passzív agresszív embert? A párommal két éve vagyunk együtt közben én pszichológushoz jártam, meg járok mai napig is, de csak most ismertem meg igazán a páromat, hogy milyen is valójában. Neki is sok problémája van, és most sikerült elintézni hogy járjon rendszeresen pszichológushoz. Mindketten szerintem passzív agresszivok vagyunk, én általában megsértődöm és duzzogok folyton mindenen, és alig mondom el ha bánt valami, viszont ezt idővel már tudtam / tudom kezelni hálaistennek, és folyamatosan visszatámadtam, de sokszor szóltak és szembesítettek vele,ezért átgondoltam a dolgokat, és megtanultam egy KICSIT asszertívan kommunikálni így nálam ez már annyira nem gond. A barátom viszont rosszabb mint valaha is voltam, ha bármit mondok amit nem is úgy értek , tehát nem megbántani akarom pl hogy vehettél volna fel egy újabb pólot, már rögtön kiakad és nekem támad hogy miért a tiéd sem jobb és folyton ez van. Mindenre csak visszatámadni tud és folyton szüneteket kell tartanunk mert ilyenkor nagyon ideges lesz és fél óra-1 óra után nyugszik le és ezután meg lehet vele mindent beszélni normálisan. Viszont nekem ezek a kirohanásai, amik igazából nem olyan durvák, mert nem csapkod, nem kiabál, nem ver meg, csak néha olyanokat hozzám vág a fejemhez amitől én nagyon megbántva érzem magam vagy nekem kell konkrétan kitalálnom sokszor mit érez, és ha nem találom ki és nem figyelek oda, képes mást is hazudni mint amit gondol, és én elég érzékeny vagyok és nagyon felveszem ezeket, volt hogy el is sírtam magam ezek miatt előtte, és sokszor gondolkodtam hogy van e ennek értelme, ha folyton csak szapuljuk egymást és semmit nem lehet megbeszélni, és már nem bízom benne. Szeretem, és vele akarok lenni de már sokszor kételkedek benne amit mond, és csinál, és ő ezerszer bocsánatot kér, és mondja hogy ezt ő nem tudja kezelni, de hiába a sok bocsánatotkérésért mert attól még nem felejtem el amiket mond. Néha dühében rossz szavakat vág a fejemhez amit nem tudok megbocsátani. Bennem vannak mai napig.
Gondolkodtunk párterápián, de mivel mindkettőnknek kiskorunk óta problémái vannak ezért jobbnak láttuk ha mindketten egyénileg segítünk önmagunkon. Próbálok asszertívan beszélgetni vele, nem indulatosan, nyugodtan, de ígyis nagyon nehéz. Az a baj hogy a szülei mindig is elnyomták őt, a mai napig, és az egész családja ilyen, minden egyes veszekedésnél. Nekem is vannak gondjaim, de ilyen messzire sosem mentem mint ő . Mit tehetnék?

Tisztelt Pszichologus!
3 evig voltam szerelmes az osztalytarsamba, es sok idobe telt, mire elmondtuk egymasnak, mert lanyok vagyunk.
Nem jartunk, csak szerelmesek voltunk.
Nagyon sok veszekedesunk volt, szunetek, “legyunk csak baratok”
Par hettel ezelott megis megtortent az elso csok, jartunk 3 napig, mert nagyon nem illunk ossze belsoleg, az igenyeink sem.
Aztan szakitottottunk, es megint csokoloztunk, aztan kijelentette h semmi tobbet nem akar baratsagnal. Ez osszezavart.
Most pedig az osztalyban, holt boldognak tunik, es nehezen viselem ezt. Hogy tullep rajtam.
De mar en se tudnek vele egyutt lenni parkapcsolatilag
De idegesit
Es annyiszor megbantott, hogy nem tudom hogyan gyurjem le az indulataimat.

Tisztelt címzett !
Röviden leírom a problémám. Férjemnek paranóját (üldözési) diagnosztizáltak 1996-ban. Gyógyszerrel karban tudta tartani a betegséget, 2015-ben kiújult , azzal, hogy féltékenység mániává változott. A gyógyszer segített. Két hete megjelent újból a féltékenységi paranója, mivel az orvosságot nem szedte. Szörnyű két hetet éltem át, mivel újra és újra védekeznem kellett, hozzáteszem, hogy alaptalanul gyanúsítgatott. Segítséget szeretnék kérni, hogyan éljem túl az ilyen napokat. Tudom türelem,türelem…..Hogyan szedjem rá férjemet, hogy ne hagyja abba a gyógyszerszedést?
Előre is köszönöm segítségét !
Sztarek Lilla

Kedves Pszichológus!

Azzal kapcsolatban szeretném a tanácsát kérni, hogy lassan egy éve döbbentem rá arra, mivel rohamosan romlott a kapcsolatom az édesanyámmal, egyre többször vitáztunk, egyre nehezebben tudtam elviselni, hogy talán olyan problémával szembesülhetek, hogy nárcisztikus a személyisége. Természetesen nem vagyok szakember, internetes fórumok olvasásával, keresgéléssel találtam rá erre a fogalomra és sok történetben, mintha a saját élethelyzetemet olvastam volna vissza a leírtak alapján. Szeretném kérni a tanácsát, hogy ezt bármilyen módon lehet-e kezelni, illetve valahogyan megoldani? Semmilyen szinten nem tűr ellentmondást, semmilyen problémát, témát nem lehet vele normális keretek között megbeszélni. 24 év után elhagyta őt az apánk, mindennek 7 éve, azóta is az összes keserűséget, problémát folyamatosan tesóm és én hallgatjuk. Sajnos eljutottam odáig, hogy betelt a pohár, félek, hogy van én leszek depressziós, vagy esetleg olyan emberré fogok válni, mint ő és esetleg még a házasságom is rámegy (utólag természetesen ezt is másképp látom, nem vagyok benne biztos, hogy kizárólag apánk volt évekkel ezelőtt a bűnbak, mivel akkor megcsalás miatt lépett ki a kapcsolatból, azóta sem beszélünk vele, nem is találkoztunk.)
Nagyon köszönöm és várom tanácsait, meglátásait, tapasztalatait ezzel a nehézséggel kapcsolatban. Szép napot! Edina (kérem az email címemet ne hozza nyilvánosságra. Nagyon köszönöm!)

Jó napot doktornő!
Kicsi korom óta félénk és zárkózott lány voltam mindig. Az a legnagyobb problémám még a mai napig is,hogy zárkózott vagyok barátaim sincsenek. Most leszek novemberbe 30 éves és egyszerűen nem tudok változni. Nem szeretek emberek közé menni mert mindenkiről azt hiszem,hogy rossz csak bántani akarnak. Szociális fóbiám is van már gyerekkorom óta. Soha nem szerettem emberek közé menni ezért nem is nagyon barátkoztak velem. Mindenki észreveszi rajtam,hogy valami nincs rendben hogy nem vagyok megelégedve magammal meg az életemmel. Nincsen semmi önbizalmam és mindig negatív vagyok. Az emberek ezt észreveszik rajtam? Sajnos így vagyok a munkahelyekkel is. Most vagyok 30 éves és nem volt még egy rendes munkahelyem a közmunkán kívül. Félek a munkától is ha tehetném soha nem is mennék. De rájöttem,hogy főként nem a munka legnagyobb bajom mert bármit megcsinálok persze amihez értek. Inkább az emberek miatt nem szeretek dolgozni nem szeretem ha ott vannak körülöttem akkor én leblokkolok. Ha egyedül kell dolgozni akkor nincs semmi gond de viszont ha ott vannak többen is akkor csak ideges leszek és feszült meg kapkodok. Nem tudom ezt a félelmet legyőzni amit az emberek többsége iránt érzek. Kicsi korom óta tudom,hogy valami nincs rendben velem. Mit tehetnék,hogy le tudjam győzni ezt a félelmet és szorongást ami bennem van? Hogy tudnám növelni az önbizalmam?

egy hónapja szakitott velem életem szerelme és nemtudom feldolgozni. egy iskolába kezdtünk el járni és sokat buszozunk ez miatt. vissza szeretném szerezni mert nagyon szeretem. a kozelunkben élők mind szurkolnak nekem még az anyukája is. de egyszeruen nem szeretné. azt gondolja tul szoros volt a póráz rajta és az volt a problémája hogy mindenről tudni szerettem volna. De érte bármit megtennék csak hogy ujra szeressen és velemlegyen. ebben kérném a segitségüket

Kedves Szabó Lili! Az lenne a kérdésem ha valaki a volt felesége születési dátumát játsza az ötös lottón az miért van mit jelent? (Annak ellenére hogy állítólag ki nem állhatja a volt feleségét,mert ellene nevelte a ma 19éves gyermeküket)Nem minden alkalommal játsza meg azt a bizonyos 76-os számot,de engem bánt a dolog!Én 31 a párom 44 éves.VálaszÁt előre is köszönöm! Kriszta

Kedves Doktornő!
A problémám elsőre nagyon butának fog tűnni,mégsem tudok túllépni rajta. Lassan 1 éve ismerkedtem meg a párommal,aki orvos emiatt pedig elég sokat van úton. Nagyon jól kijövünk egymással mindenben kiegészítjük egymást. Viszont észrevettem hogy a közösségi oldalon más lányok képeire tetszikel.Ami nem lenne gond,de nekem soha semmit nem szokott. Volt ,hogy meg is kritizálta 1-1 képem. Ami elég rosszul esik tőle,főleg hogy a környezetemben sokaktól kapok dicséretet és sok férfi szeretne velem randizni(néha modellkedek,de sosem teszek ki erotikus képet,mindig csak arcközelit). Ezzel ő is tisztában van,én mégsem féltékenyítettem meg soha,sőt mindig megerősítem abban hogy ő kell nekem. Régebben elmondta,hogy a munkája miatt nem igazán tudott kialakítani tartós kapcsolatot mert sokat utazik,dolgozik és írja a PhD-t is. Egyszerűen nem tudom megérteni miért csinálja ezt egy férfi…ha más kell neki,akkor miért velem tölti minden szabad idejét,miért visz el mindenhova és jár a kedvemben mindeféle aprósággal? Bántja az igazságérzetem,hogy más lányoknak betetszikel mindent,(persze a haverjainak is)nekem meg semmit. Sokszor puhatolózik,hogy van-e nálam jelentkező a munkahelyemen,vagy ha megyek valahova,vannak-e jó pasik.Volt,hogy egy fiú kommentelt a képem alá hogy milyen szép vagyok,ezt persze egyből észrevette és megjegyezte… Tehát nem értem ezt az ellentmondásos viselkedését. Ha beszélni próbáltam vele erről,mindig hárít hogy ugyanmár,felesleges féltékenykednem,de ő is ezt csinálja. Tudom,hogy nem fogadott vakságot de engem miért nem dicsér soha se online,se élő szóban? A megismerkedésünkkor nem volt ilyen fukar ezekkel a dolgokkal. Egyébként mindig ő keres először,sokszor igazítja hozzám a programjait,volt hogy szerette volna ha elmegyek vele ha ügyelni ment hétvégén…tehát azt sem mondhatom,hogy ráerőltetem magam. Mi lehet a baja velem?

hello
Am nekem olyan problémám van hogy új – ismeretlen emberek között ideges és feszült vagyok beszélgetés közben is sokszor nem tudok meg szólalni ( elkezdenék beszélni és nem jön hang ki a számból ) de ismerősök között is élőszokót fordulni
4-5 éve van ilyen problémám
sokáig bántalmazva voltam családom miat
apám meglépet mikor megszületem anyám elhagyott 4éve és új családot alapítót
ha iszok a kor tök normálisan eltudok beszélgetni barátaim 90% így szereztem
de már 1 éve le álltam az ivással azóta 1 kortyot sem
viszont költöztem 100km és itt nem tudok barátokat szerezni így :/
mitől lehet ez ?
vagy van rá megoldás ?

Tisztelt Pszichiáter !
Kérem valahogy segítsen nekem már vagy 3 éve járok pszichiáterhez gyógyszereket is szedek de amiket a dokim fel irt szinte semmit se segítenek. Jellemző rám az üresség szinte alig vannak érzéseim döntésképtelen vagyok és nem tudom meg mondani hogy mit akarok valahogy nincs bennem semmi semmi kezdő vagy induló pont hogy eltudjak valahogy indulni hogy kijussak ebből a betegségemből mert valahogy szinte azt sem tudom eldönteni hogy meg e akarok gyógyulni igaz azért néha néha fel jön bennem az mintha már elegem lenne ebből a teljes ürességből barátnőm is van és szinte azt sem tudom megmondaz hogy mit érzek iránta igaz az olykor valami feljön ” fellángol” de aztán elmúlik még jellemző rám az is , hogy céltalan és motiválatlan vagyok a dokimnak is el.mondtam ezeket aztán csak annyit mondott az egészre hogy tűzzek ki célokat és érjem el.őket de hogyan tűzzek ki eh célt magam elé hogyha nem.tudom eldönteni hogy mit akarok hogy ön milyen gyógyszer t vagy vitamint ajánlana meg még annyit mondott nekem az orvosom hogy a hormon termelésem az nem jó hogy az agyam valahogy nem tud egyes fajta hormonokat előállítani és ezért is vannak/ lehetnek ezek nem tudna valahogy segíteni? Előre is köszönöm

Kedves Pszichológus,

az lenne a kérdésem, hogyan lehet a rossz párkapcsolati mintát feloldani? Arra célzom, hogy ha pl. felismertem, hogy az eddigi párkapcsolataimban apám tulajdonságai köszöntek vissza- nem képes kimutatni az érzéseit, nem képes viszonozni azokat, nem képes felelősséget vállalni, olyan mint egy nagy gyerek, fontosabbak a saját örömei, nem veti meg az alkoholt és dohányt sem- akkor mit tegyek, hogy legközelebb olyan embert válasszak, aki képes viszont szeretni, nem fél beszélni az érzéseiről, felelősséget vállal pl. a gyereknevelésben? Úgy érzem, nem elég az, hogy tudom mit akarok, elfogadom magam, szeretem magam, tisztában vagyok a pszichológiai háttérrel, megbocsájtottam a múltbéli sérelmeket és elengedtem őket..stb. mert mégis visszatért előbb utóbb a szülői minta, tehát valamit mégis rosszul csináltam. Azt is tudom, hogy elvárásokkal egy kapcsolatban a csalódás nyilván nagyobb, de az embernek akkor is vannak elképzelései, hogy mit vár el egy kapcsolattól, a párjától. Az sem lenne jó, ha ilyenkor teljesen a szülői mintától eltérő párt választanék, mert az annak a megtagadása lenne, valahogy egy arany középutat próbáltam eddig keresni, hogy ha már tudattalanul is apámra hasonlít a párom, legalább a jó tulajdonságai köszönjenek vissza. A legfőbb problémák azonban így sem tűntek el. Próbálom magam egyedül is jól érezni, hobbijaim vannak, elfogadom magam, mégsem érzem magam teljesnek igazán, mert már annyi idő eltelt hogy így élek pár nélkül, hogy akaratlanul is érzem annak hiányát, hogy társra van szükségem, szerelemre. Azt érzem sok szeretet van bennem, és mindig olyannak akarom adni, aki nem képes viszonozni, aki meg igen, az meg nekem nem kell. Nincs egy konkrét módszer, amivel tudatosan el lehet ezt kerülni? Amikor a legutóbbi szakítás után eltelt egy-két év, nagyon nehezen szedtem össze magam, viszont sikerült és annyira jól éreztem magam egyedül is, hogy nem is akartam volna belebonyolódni semmibe. Természetesen pont ilyenkor jön az ember életébe az új szerelem, megismertem az első olyan férfit, akinél éreztem azt a pluszt, akire azt mondtam, hogy miatta képes lennék újra kapcsolatot kezdeni valakivel, de kiderült, hogy rá is illenek a fenti példák..akkor gondolkoztam el, hogy vajon mi lehetett megint a probléma..rossz után jön a jól megérdemelt, itt viszont megint az ördögi kör..be akarom ezt fejezni, normális embert szeretnék magam mellé, aki tisztel és megbecsül úgy mint én saját magam, nem kell több rossz minta, csak nem tudom mit kéne máshogy csinálni.
Köszönöm a válaszát.

Kedves Válaszadó,

Azt hiszem, elmúltak az érzelmeim. Nincs konkrét kiváltó ok, amit meg tudnék nevezni, de nagyjából egy napja nem érzek kézzel fogható érzelmeket, ami nagy váltás az előzőekhez képest – az ismerőseim és a családom is empatikusnak ismer, számos diákom és beosztottam életére kimondottan odafigyelek, a barátaim és a munkatársaim számára próbálok jó ember lenni, segíteni nekik, próbálom könnyűvé és boldoggá tenni az életüket, persze amennyire a közelség és a lehetőségek adottak. Nem hiszem, hogy ez a szokásom változna (tehát nem lesz úrrá annyira rajtam az értékrelativizmus, hogy mondjuk kigáncsoljak a villamos előtt egy idős nénit) egyrészt, mert hozzászoktam hogy ilyen vagyok, másrészt, mert ha véletlen visszatérne minden, nem akarok meghasonulni önmagammal – de jelenleg minden másodpercem játék.
Utánanéztem, és kérdésem volna, hogy a “pszichopata” kifejezés egy konyhapszichológiai kreálmány, vagy létezik – illetve, hogy létrejöhet-e spontán, ha van: például nem ismert ételallergia vagy fáradtság/stressz esetén? (naiv kérdések, de nem ért megrázkódtatás, a munkám folyamatosan fárasztó és stresszes, arra tudok gondolni, hogy telítődtem a munka okozta káros hatásokkal pl…)
Ha ez egy normális folyamat, amit meg kell szoknom, az nagyon súlyos, mert jelenleg nem hiszek sem a boldogságban, sem az emberi jóságban, és ez semmilyen érzelmet nem vált ki, mintha csak szavak volnának, egy nyelvtörő. Nem társadalomkritikaként: a sajátomban sem.
Úgy érzem, fel kellene keresnem szakembert, fel is kerestem egy pár alkalmas ingyenes (kultúrában dolgozom, nincs pénzem terápiára járni) lehetőséget, de egyelőre még nem jutottam el hozzá, és az idő szűke miatt inkább magáról a túlvállalásról akarnék vele beszélgetést kezdeményezni (igen, a túlvállalás miatt megyek, és ugyanemiatt még nem sikerült odaérnem egyik héten sem) – mit javasol? Szeretnék elsősorban utánaolvasni, könnyedén értelmezek nehezebb szövegeket is…

Nem olyan nagy problémával keresem Önt, mégis foglalkoztat és jó ideje nem tudok továbblépni, egy kis útmutatás kellene. Középkorú nő vagyok, és egy barátnőmmel való kapcsolatom foglalkoztat. A barátság majdnem annyi idős, mint én magam. Azt hiszem, már évtizedekkel ez előtt is ugyanaz volt jellemző, ami most, de akkor vagy nem vettem észre vagy nem zavart. Mások vagyunk, nagyon sok mindenben más az ízlésünk, más hobbikat választunk, más életút. Ő ugyan szinte mindenre azt mondja, amit én csinálok vagy érdeklődöm iránta, hogy nagyon jó, de tudom, hogy ő mást és máshogy csinál(na). Tulajdonképpen sokszor őt léhának is tartom, de ez ilyen kisarkítva nem igaz. Ő is sokat gondolkozik magán, sok énmunka van abban, ameddig ő eljutott, illetve nekem is van igényem tartalmatlan, üres dolgokra, tehát nem szeretném őt primitívnek, magamat pedig valami kékharisnyának beállítani. Mégis sokszor úgy érzem, nagyon nagy a különbség köztünk, és csak a hosszú idő tartja össze ezt a barátságot. Amit ő elmondása szerint nagyon sokra tart. Én kevésbé. Sokat gondolkozom a férfiakkal való kapcsolatunkon is, ő fényévekkel népszerűbb volt nálam mindig is. Ezt irigységgel figyelem. Akkor is, ha egy ideje olyan kapcsolatban élek, ahol megbecsülnek. Mégis irigylem a sok férfit körülötte, hiszen nekem ekkor sikerem soha nem volt, és ő sokszor arról beszél, mennyi mindennel elhalmozzák, én pedig változatlanul irigy vagyok mind az ajándékokra, mind a figyelemre, szeretetre, amit megkap, akár érdemtelenül. Ezt persze lehet, hogy csak én látom így, pont az irigységem miatt. Lehet, hogy nem is mind igaz, amit mesél, esetleg felnagyítja a történeteket vagy elferdíti kicsit. Néha gondoltam már arra is, hogy talán ki is használ engem, de ezzel nincs bajom, esendőségnek tartom, ami mindenkire jellemző, biztos rám is. A kérdés nem az, hogy igazam van-e abban, ahogy én őt látom, illetve ő miért ilyen, hanem hogy miért foglalkoztat ez engem ennyire? Hogy kezeljem ezt jól? Szeretnék a magam építésével foglalkozni, illetve olyan kapcsolatokkal, amik előbbre visznek. Illetve miért van az, hogy ha én ezt a barátságot semmire nem tartom, akkor miért nem “teszem le”? Megmondani, mit gondolok és megszakítani a kapcsolatot vele. (De hiszen nem ártott nekem, miért kellene megbántani?) A konfliktuskerülésem az oka, hogy nem ezt teszem?