Két éve kicsúszott a lábam alól a talaj. Elveszítettem a lakásomat, saját hibámból, a páromat (jelenleg egyedül vagyok, nincs gyerekem) , azóta tényleg semmi nem siketül, immár két éve nulla sikerélmény és valami módon rengeteg kudarc, egyre súlyosabbak. Olyan mint egy örvényben lennék és úgy érzem már egyre jobban közepé járok, egyre gyorsabb (egyre rosszabb dolgok történnek velem) hamarosan leránt. (Értsd végem lesz,) Már nem tudok egyedül kijönni innen és tudom, hogy a pszichológia az önerőre épít, de nekem az már nincs. Gyógyszert sosem szedtem, semmifélét.

Jò napot! Egy ève mentünk szèt a párommal .Neki csak szexre kellettem mint kèsőbb kiderult.Nègy hònapot töltöttünk együtt èn nagyon szerelmes voltam belè.Szakìtani se szakìtottunk egyszeruen csak nem beszeltem vele mert annyira megbantott azzal hogy csak szexre kellettem es en mar a felkoltozest terveztem.Nem szeretett ezt hangoztatta is tobbszor csak azt gondoltam belem tud szeretni de nem igy lett!!Nem volt normalis le zarasra es ő sem akarta hogy normalisan vall junk el.Nem èrzek mar semmit iranta nem vagyok belè szerelmes de valami ert nem tudok megszabadulni tőle mèg most sem.A mai napig bánt hogy ùgy tesz mintha ez lett volna a helyes megoldas mintha nem tett volna semmi rosszat velem szemben .A megbànás aprò jelet se latom rajta hogy mit tett velem.Az elegtetelrol nem is beszelve.Nagyon rossz ember es a karma nem utott mèg vissza .Latvia ezt hogy boldog mikozben nekem az eletem nem ugy haladok ahogy kellene es neki semmi nem szamit.Tudna segiteni? Minden energiat erre megy el.Boldogtalant vagyok a sok hazugsag miatt .Mit tudnek tenni?

Szülői értelmetlenségeket hogyan lehet feldolgozni?
Bántalmazó apa mellett nőttem fel. Egoista, felelőtlen és alkoholista volt.Ordibálós. Mellette sportoló. Részegen autóba ült, Teljesen önértékelési zavaros, szülői értekezleten is részegen ordibált. Másokat semmibe vett csak ő számított. Féltékenykedett anyám munkatársaira, és folyton veszekedtek. Mondjuk egy kapcsolat két félről szól szóval… Bár anyukámat kicsit sajnálom,kaptam tőle gondoskodást, de ez inkább önmagáért volt, hogy jobban érezze magát a sok rossz mellett. de már felnőtt vagyok és nem kellene ezzel foglalkoznom. igen ám de még velük élek és végzettségem sincs, mert alig tudtam kijárni az iskolát. Pont a gyerekkori érzelmi sebek miatt. Már nyugdijas, és ha bántani merne visszaszólok neki és elküldöm melegebb éghajlatra, emiatt már nem is szól hozzám mert megsértődik, az asszertív kommunikációt nem érti meg, fel se fogj, de legalább rájöttem hogyan kell lekoptatni. Engem nyíltan nem bántott, mert én voltam a “jó gyerek” akkoriban, és csendben voltam. Nővérem mindig szaladt le rendezni a konfliktust amikor apámék elkezdtek csatározni, ő volt a “kedvenc”, mert ért el eredményeket. A másik nővérem meg le volt nézve. Mondjuk önbizalom hiányosabb is.
gyakran voltam bűnbak, én voltam hibáztatva amikor beteg lettem, mer nem öltözök fel,a testvérem által. Amikor hangos voltam, vagy sokáig kint voltam a testvéreim szidtak le, vontak kérdőre, közben ők is folyton veszekedtek, ordibáltak egymással.
Olyan volt ez mint valami diktatúra néha. Nem egy meleg családi fészek.
Egyébként ez a dolog az egész családra hatással volt, közben meg azon voltak, hogy normális család benyomását keltsék. Suliban meg attól is féltem, hogyha a szüleimről kellett beszélni. Mondjuk a másik osztálytársaimat meg verték otthon, a tanár kérdezte hogy kit vernek otthon és annak fel kellett állnia és beszámolnia róla. De csak úgy poénból és tanár szerint is ez normális volt. Ez ám a versengés kit vernek jobban otthon?
Amikor volt problémám kozepiskolaban, ami minden gyereknek van, apám azzal jött, hogy ezzel fájdalmat okozok nekik. Nem jártam be iskolába, mert súlyosan szorongtam és vertek, csúfoltak az iskolában. “Azt akarod, hogy elvegyenek tőlünk és nevelőintézetbe rakjanak?” Így utólag átgondolva sokkal jobb lett volna, ha valami empatikus gondozónő nevel.
Most azt várja, hogy unokái szüljenek a nővéremék, de csak neki.
Egyébként máskor meg teljesen normálisan viselkedett, főleg közösségben adta a jó embert. Templomba is mindig ő olvasott fel.
A háziorvosomnak beszéltem róla régen, és hát ő ki nem nézné belőle, a nagy sportolóból. Mintha az számítana. Ebben a városban még hírneve is van, újságban is, tv-ben is szerepelt, ja mert világbajnok sportoló.
Pszichológusnak is beszéltem erről, de figyelmen kívül hagyta ezt. Biztos ő se hiszi el.
Anyám meg mindig másokhoz hasonlítgatott. és nem tudja felfogni hogy már felnőtt vagyok és megsértődik mindenen és önzőnek nevez, mert nem illeszkedek hozzá.
Egyébként mindkét szülőm annyira rugalmatlan.
Kineziológushoz jártam, nagyjából rendbe jöttem és akkor tudatosult minden.
Annyi hogy érzéketlen vagyok, és nincsenek emberi kapcsolataim, párkapcsolatot se tudom hogyan kéne kialakítani. Néha kapok 1-1 dührohamot. Meg egyszerűen idegesít a család, annyira átlátom már a működését, a rokonságban a gyermekek túlféltése és kontrollálása dominál. De amúgy megvagyok karba tett kézzel élvezem a semmit és röhögök azon, hogy milyen szánalmas volt minden. és régen normálisnak tűnt. és töprengek, vajon most máshol lennék, ha máshogy lett volna. Nem is tudom hogyan kezdjem el ezt az önálló életnek nevezett valamit. Tán dolgozni kéne? vagy tanulni és leérettségizni?

Jó estét kívánok!Párommal 15 éve élünk együtt,az utolsó egy évet külön,mert kiment külföldre dolgozni,hogy jobb anyagi helyzetünk legyen.Azóta rosszabbul élünk,mint előtte.Minden féle modon megpróbáltam már neki elmagyarázni hogy anyagi csődben vagyunk,de egyszerűen nem érti.Nem hibáztatom őt érte,de abban már igen,hogy miért nem látja át végre,hogy nem jutottunk előrébb,sőt.Szabó Péter motivációs előadó inspirálja őt,hogy gazdag,sikeres ember lesz.Nem akar másnak dolgozni,hanem egy vállalkozás az álma.Most lesz a lányunk 14 éves.Május 8-án jön haza,2 hétre utánna csak 3 hónap múlva szeretne haza jönni.Hogyan tudnám észhez tériteni?Ő azt mondja hogy én vissza akarom őt húzni.Nem találok megoldást.Szenvedélyé vált nála ez a jó lét,meg hogy ő nem fog haza jönni éhezni,meg akkor ő most ezért mosógatott,meg súrólt annyit.Angliában van,mint szakács.Ez évtől küldi rendszeresen a pénzt a tavalyi évben nem sokat,de volt olyan is 3’szor hogy nem is küldött,mert nem tudott.Aztán mint kiderült tartozásai voltak azokat adta vissza.Mit évő legyek?

Kedves Melinda!
1997 januárjában,meghalt az édesapám. 97 juniusában egy tanfolyamon ülve jelentkezett első pánik rohamom. Azóta sem múlt el, gyógyszerfüggő lettem,frontin. Ha nem veszem be reggel akkor nem tudok elindulni és az elindulásoknál van a probléma, ha otthonról ,vagy, a munkahelyről indulok előtte fél egy órával kel 2db 0.5-ös frontint bevennem. Kérdésem az,hogy apum halála után 21 voltam anyámmal maradtam aki zugivó volt és gyerek koromban szociális fóbiát okozott,amit sikerült legyőznöm. Ön szerint anyám zugivása és attól való félelmem,hogy mire megyek haza, kiválthatta, apám halálával, a pánikot és a fóbiám?Rendbe tudnék jönni még? Orvosom munkaterápia azt javasolta ha dolgozom elmúlik, valamennyire igen,de lehetek én még normálisan közlekedő életvidám ember?

Pánikrohamok törnek álltalában olyan helyzetekben rám amiken azonnal nem tudok tudok változtatni. Például nyílt tereken, zsúfolt utcákon, közlekedésben dugóbak vagy alagutakban.

Lehet, hogy tényleg démon?
Teljesen megváltozott a személyiségem az elmúlt egy évben, egy módszer miatt.
Csak az a bajom, hogy gyakran agresszív vagyok. De az olyan szintű düh, hogy az agyamban érzem.Ilyen furcsa érzés van a testemben. máskor jön a pozitív mámor, hisztérikus röhögőgörcs. De ilyen kontrollálhatatlan, mélyről jövőek ezek,
Éjszakánként előfordul, ordibálok és embereket szidok akik nem értettek meg vagy rosszat okoztak, de semmi rossz érzés nem marad utána, megelégedettség érzés. Főleg a családot szidom, aki kontrollálni akar, de csak a hátuk mögött.
Szabály, hogy soha nem szabad bántani senkit ténylegesen tetlegeségel. Tiszteletben kell tartani a másikat. Erkölcseim vannak.
Segít az életben amúgy. Csak kérem és segít. a személyiségem része már. Voltam ilyen spiritiszta gyógyításon, az gyógyított meg a szorongásból és a traumáimból, és akkor kaphattam ezt az energiát, akkoriban nagyon le voltam gyengülve és véletlen akadtam erre a módszerre. Mindenre igent kellet mondani, a tudatalattimat programozta újra. De használ és csoda.
Teremtőnek nevezik, de nagyon gyanús, hogy nem teremtő, hanem……
Napközben egy igazi úriember vagyok szépen felöltözve, a “démon” rajtam keresztül fejezi ki magát. és olyankor olyan hatalmas vagyok. Magamutogató és szeretek vitatkozni. Olyan nyájas vagyok. Javult az érzékelésem, és az arcom is olyan úriasabb lett.
fizikai állóképességem is jobb, nem tudok elfáradni. Nem félek semmitől, holott régen félénk voltam. Nagyon gyorsan változik a gondolkodásom. Minden összefüggést észreveszek és rá tudok hangolódni emberekre.
Egyébként egyáltalán nem emlékszem a gyerekkoromra, mintha nem is lett volna. Pont ebből következik, hogy a családomhoz semmi érzés nem köt, idegenek.
Mintha már nem én lennék, hanem más. Sokkal jobb mint a régi énem, csak szokatlan néha. Ez a teljes személyiségváltás. Minden olyan laza.
Múltkor teszteltem csak úgy.. találtam egy Jézushoz szóló imát megbocsátás témában, interneten és imádkoztam, elkezdtem remegni és sírni és az egész testemben jött az az undor érzés és nem tudtam befejezni, pont amikor “spiritiszta szeánsz” részhez értem. Utána sípolt a fülem sokáig. és kényszert éreztem arra, hogy visszamenjek ehhez az energiagyógyászhoz, pont véletlenül pont elém termett egy kis felesleges pénz, és visszamentem hozzá. Elengedtünk minden bűntudatot.
Azóta nem voltam nála ,mert már nem érzem szükségét.
Ha elmegyünk pszichológushoz, beszélhetünk pszichológussal, aki megért és segít az új személyemet jobban megismerni? pszichiáteren keresztül. Tudom botorságnak hangzik a sztorim.
birtokbavétel (possessio), amikor az eredeti személyiség állandó jelleggel háttérbe szorul a démoni személyiség mögött.
De legalább jó minden. nem rossz jelenség, csak a dühkitörések, és a szitkozódások, utána csodálkozok hogy hú ez én voltam.

Üdvözlöm!
Problémámmal kapcsolatban még mindig teljesen meg vagyok döbbenve magam is, hogy hogy sikerült pont nekem ilyen “szerencsém” legyen, ugyanis világ életemben úgy gondoltam, hogy nagyon nagy kitolás a természettől, hogy statisztikailag a nők tovább élnek mint a férfiak, mégis társadalmunk tradicionálisan a pár évvel idősebb férfi + nő kapcsolatra épül. És itt meg is áll a boncolgatása a további variációknak, előnyöknek és hátrányoknak, ugyanis nekem csak ezzel az eggyel van problémám: nem pár év hanem sok év különbséggel. Leendő párom huszon évvel idősebb nálam és az agyam tiltakozik ez ellen a tény ellen, hogy felvállaljam ezt az óriási korkülönbséget, illetve a vele járó nehézségeket a nem is olyan távoli jövőre nézve, hisz pár éven belül ő már a hatvanon túl lesz amikor én még “csak” a negyvenen. Minden más problémát meg tudunk oldani, meg tudunk beszélni, stbstb, de ez olyasmi amivel szemben tehetetlenek vagyunk és mindketten aggódunk.
Mivel hosszú évek alatt ő volt az egyetlen akivel olyan kapcsolat alakult ki, aminél jobbat nem is tudok elképzelni -és ez kölcsönös-, ezért nagyon nehéz lenne lemondanom erről, de közben meg a drámája a dolognak, hogy statisztikailag sokkal kevesebb közös évünk lehet vissza, mint az “normál korkülönbség esetében szokott lenni. Ha ezt tényként kezelem, akkor még jobban megnehezíti azt, hogy felvállaljam mindezt a környezetünk előtt is. Mivel nem voltam még ilyen helyzetben és környezetemben sem tapasztaltam ehhez hasonló korkülönbséget, ezért csak sejteni tudom, hogy mekkora felháborodást okoznánk, főleg az én családomban. Felháborodást és kétségbeesést. Nem tudom, hogy lenne-e erőm mindezt végigküzdeni és megvédeni magam és a kapcsolatunk e negatívumoktól. Főleg, hogy jogos a félelmük, hisz én is a hosszú távú jövőképtől félek, nem a jelentől…
Ha sikerül meghozzam azt a döntést, hogy vállaljuk, vágjunk bele, akkor hogy készítsem fel magam a negatív vélemények kivédésére? Így hogy tele vagyok félelmekkel, így hogy tudjam megerősíteni magam, hogy leperegjen rólam minden tekintet-vélemény-beszólás-bármi?
A másik pedig, hogy hogy erősítsem meg magam és hogy készítsem fel magam arra, hogy viszonylag rövid idő után páromat is gondoznom kell majd, mint szüleimet…

Kedves doktornő!
19 éves, meleg fiú vagyok. Nagyon szomorú ami velem történik és már az a helyzet, hogy nem is érdekel kb. semmi, érdektelenné vált az életem már lassan 1 éve.
Önöket is többször megkerestem, pszichológushoz is járok, próbáltam mindent, de egyre elkeseredettebb vagyok az életemmel kapcsolatban.
Az egész életemben elég magányos voltam, nem voltak barátaim, nem is vágytam igazán rá. 8. osztályos koromban realizáltam, hogy azért ez nem élet, pszichológushoz fordultam, aki sokat segített és 9. osztályban egy új életet kezdhettem, nagyon jól éreztem magam, mindenkivel jól kijöttem, mondhatni én voltam a legmenőbb az osztályban.
Reménytelenül szerelmes voltam egy lányba 7 évig, de ő soha nem érdeklődött irántam, miatta választottam a jelenlegi osztályom is. Egyedül őt nem érdekeltem, másokkal akár még esélyem is lett volna egy kapcsolatra, de nem érdekelt.
Később a padtársaim iránt, aki fiú kezdtem többet érezni, előre csak szexuálisan, később szerelem lett belőle. Közel kerültem hozzá, legjobb barátok lettünk. 10 éves kapcsolatait írtam felül, nagyon fontos lettem neki.
Elég intorvertált és magányos fiú volt akkoriban, aki próbál a társadalomnak megfelelni, azt is elmondta hogy félt hogy ő lesz a legmagányosabb az osztályban.
Sajnos nem tudtam eléggé értékelni ezt a kapcsolatot, mindig többet akartam bartáságnál, de soha nem mertem bevallni érzéseim. Egyre közelebb kerültem testileg is, simogattam, ölelgettem, olyan volt szinte mint egy párkapcsolat, de nem beszéltünk róla, úgy tettünk mintha természetes lenne. Közben frusztráló volt, mert nem tudtam hogy valóban érez valamit irántam, vagy csak kedvességből teszi, vagy fel sem fogja mi történik.
Sokat veszekedtünk, élősködtem felette, sokat bántottam, olyan elvárásokat állítottam elé amelyeket egy kapcsolatba is rizikós. Sajnos el is vesztettem, 2 év után azt mondta többet nem szeretne velem találkozni. Tavaly nyáron történt ez.
Ezek ellenére suliban egymás mellett ülünk továbbra is, és az első hónapokban próbáltam közelebb kerülni ismét, és kibékülni velem, rengetegszer elhajtott és azt mondta nincs már esély, és hogy ő ezt nem szeretné folytatni.
Úgy érzem tudatosult benne hogy én többet érzek, és ő ezt vagy nem tudta viszonozni, vagy félt tőle, és képtelen elfogadni saját magában is.
Mintha direkt kerülne, de közben mellettem is van… Ez volt az elején, de lassan úgy látom teljesen eltávólodtunk… főleg részemről…
Érdektelenné vált minden, 1 évet szenvedtem érte, előtte se volt felhőtlen a kapcsolat, volt mikor nagyon boldog, máskor nagyon szomorú voltam. De jobb volt mint most, voltak céljam, mégpedig hogy megszerezzem őt.
Sajnos mostanra nincsenek céljaim, nincs kedvem semmire. A harcot is feladtam a legjobb barátom visszaszerzésére, mivel úgy látom nincs is esélyem, megváltozott, új barátai vannak, értékrendünk nem azonos.
Én mindig is különc voltam, saját egyéniséggel, nem érdekelt mások véleménye, mások trendje. Egyedül az hogy jól érezzem magam és tartsam magamat az elveimhez. Nem vagyok tömegbirka, aki a társadalom nyomására enged. Nem vagyok szociális, nem vonzanak nagyon a nagy közösségek, eddig se voltak barátaim és továbbra sem vágyok két fős kapcsolatnál többre.
Nem érem magam jól nagy társaságban, személytelennek tűnik, túl sok ember… áh… Azt szeretném ha találnék egy párt, aki a legjobb barátom, szerelmem és lelkitársam. Ennyire volna szükségem hogy életkedvet kapjak, de sajnos erre egylőre esélyem sincs. Kisvárosban lakom, nem akarok ismerkedni és még mindig vágyakozom a régi barátom után.
Nem tudom feldolgozni az egyetlen személy elvesztését aki ilyen közel került hozzám. Egyetlen igaznak vélt barátomat és szerelmemet vesztettem el egy személyben.
Ezt képtelen vagyok feldolgozni, el se tudom képzelni magam mással hosszútávon és fáj hogy nem lehet az enyém.
Talán birtokolni akarom, talán manipulálni, kihasználni azért hogy jó legyen nekem. Közben persze szeretem, de rosszul fejezem ki, mert félek is… Nem tudom, mert nem tudtam megtapasztalni az őszinte bartáságot és párkapcsolatot sem. Mert vele nem lehetettem őszinte az érzéseimet illetően. Féltem hogy elveszítem. Frusztrációt okozott, lehet is is vágta tönkre főként a kapcsolatot, mert egyre szarabbul viselkedtem vele.
Nem éreztem soha képesnek magam arra hogy belsőséges kapcsolatokat alakítsak ki, annál inkább vágytam rá.
Egy álomvilágban éltem mindig, és nem vagyok képes kitörni ebből. Túlságosan is fájdalmas a valóság, félek a csalódástól, félek az újbóli elvesztéstől…
Minden téren ilyen vagyok, életem során egyetlen online játékot szerettem annyira meg hogy még ma is játszom, függő vagyok szerintem, voltak kihagyásaim amikor jobbank tekinthető volt az életem, de soha nem érdekeltek más játékok. Nem kötöttek le, féltem az újtól és ismeretlentől. Inkább ebben akarom még jobban kifejleszteni magam, még biztosabb talajon állni, és ragaszkodni ahhoz ami már bevált és jó. Túl hűséges vagyok, én még nem árultam el senkit (itt főként a játékra értem, mert más kapcsolataim nem igazán vannak), mindent örökkévalónak szeretnék, és szeretném ha soha nem érne véget.
Nagyon elkeseredett vagyok, hogy ilyen vagyok és nem érzem hogy képes leszek kitörni ebből!
Jön az érettségi, 1 hónapom ha van még, nincs érdekeltségem tanulni, egésznap csak játszanék, és nem törődnék a problémákkal. Mindent megtennék csak hogy olyan legyen minden mint régen, de sajnos erre esély sincs. Leragadtam a múltban, és képtelen vagyok továbblépni.
Ezer tanácsot kaptam, ezerszer átbeszéltem a dolgokat, újabb és újabb dolgokra jövök rá, de valós megoldást nem találok.
Egyre érdektelenebbé válok életem, az emberek egyre inkább nem érdekelnek, és legszívesebben mindenki elől elmenekülnék, vagy meghalnék.
Erőm sincs helyrehozni a kapcsolatot, még akkor se ha lenne esélyem rá… feladtam, de közben meg szeretném nyerni. Ördögi kör, amiből nem látom a kilépést.

Kedves Doktornő!

6 évvel ezelőtt szakítottunk első nagy szerelmemmel, akivel tényleg minden az első volt, számára és számomra is. Azóta nem találkoztunk, ünnepekkor írt egy-egy sort, és semmi több. Azóta én, 5 éve párkapcsolatban élek, ahol vannak problémák, de ezidáig mind megoldásra került. Azonban most nem érzem azt, hogy ő a társam. A napokban fél pillanatra, fél szemmel láttam az első szerelmemet, nem tudom, hogy ő észrevett-e engem. Azóta nem tudok másra gondolni, csak rá. Ábrándozom, hogy milyen lenne most vele lenni, mi lenne, ha találkoznánk, és milyen jó volt régen. De szeretném, ha ő is így érezne. Kiderítettem, hogy kb 100 méterre dolgozunk egymástól, de félek vele találkozni. Félek, hogy összetöri ezt a csodaszép emlékképet, ami bennem él az együtt töltött időről, ugyanakkor boldog lennék, hogy találkoznánk, de félek is a találkozástól, hiszen nem akarom, hogy viszonzatlan legyen az érdeklődés részéről. Ebben kérném segítségét, hogy Ön szerint felvegyem vele a kapcsolatot vagy hagyjam, hogy az élet rendezze a dolgokat és majd összefutok vele, ha annak úgy kell történnie?

Nagyon köszönöm.

Szeretném facebokon kérni a vàlaszàtt ha lehett vanesa

Szeretnek valakivel megbeszelni a gondokatt

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!
30 feletti nő vagyok, a szüleimmel élek együtt. A párommal 1,5 éve vagyunk együtt, és idén februárban eldöntöttük, hogy közös házat vásárolunk. Ennek kezdetben nagyon örültem is, bár egy kicsit akkor is féltem, viszont most, hogy aláírtuk a szerződést, és folyamatban van a dolog, teljesen összeomlottam lelkileg, hogy el kell hagyjam a családi otthonomat és a szüleimet. Szeretem a páromat és vele is szeretnék lenni, viszont nem tudom feldolgozni ezt a helyzetet, Minden reggel arra ébredek, hogy elárasztanak a félelmek, szorongást érzek a gyomromban, és egész nap a sírás határán állok.
Nem tudom mi segíthetne, vagy mit tegyek?

Üdvözlöm!
Èn egy 24 èves nő vagyok, külön èlek a fèrjemmel ès várjuk az első gyerekünket. A problèma viszont az anyukámmal van akivel sajnos eddig se volt felhőtlen a kapcsolatunk. Nem kèrdezz semmit, olyan mintha nem èrdekelnè hogy nemsoká megszületik az első unokája. Eddig se törödött velem mindig csak a nővèremmel mondván hogy ő duci alkat, nincs önbizalma.. Stb… Kiskorom óta magamnak vásárolok ruhát, cipőt mert anyukám hiába jött velem a boltba nem velem foglalkozott hanem a nővèremnek vásárolt pedik csak ketten voltunk..
Soha nem kèrdezz rá, hogy elvagyok e a fèrjemmel, van e miből èlni most, hogy csak a fèrjem dolgozik, ès ez is zavar mert anyósom mindig megkèrdi hogy kell e segítsèg…
Viszont panaszkodni azt tud rendesen,(4-en èlnek egy házban ès mindannyian dolgoznak) pedig direkt nem kèrdezek anyukámtól semmi olyat ami az anyagiakkal lenne kapcsolatos.
Mivel jön a baba így sok baba holmit nèzegetek a neten ès meg is mutatom neki, hogy mi a vèlemènye, erre ő csak azt válaszolja hogy ő biztos nem veszi meg mert drága, vegye meg a másik mamája, holott nem kèrtem hogy vegye meg… Viszont 2 perccel később azt mutatja, hogy mit fog nővéremnek venni….
Próbáltam alkalmaszkodni, de nem tudok a vègsőkig türni neki ès sokat veszekszünk egymással.
Kèrem segítsen! Mit tehetnèk, hogy javuljon a helyzet? Vagy törödjek bele, hogy ő ilyen?

Tisztelt Tanácsadó!
Pár napja ért véget a 10 hónapos kapcsolatom, ami nem hagy nyugodni. Ezért kérem az Ön segítségét.
A barátommal hétvégén nagyon csúnyán összevesztünk, mert megígérte, hogy meglátogat, de az utolsó pillanatban írt nekem, hogy mégis inkább egy másik időpont lenne a megfelelő, mert a feladatai miatt nem ér rá. Sajnos ez már többször is előfordult, és ezáltal úgy éreztem, hogy én csak egy nyűg vagyok a számára, a feladatai fontosabbak, mindig nekem kell alkalmazkodnom hozzá. Most is nagyon megharagudtam rá, ezért napokig nem keresett. Felvetettem, hogy a következő találkozásunkkor beszélnünk kéne, ezzel ő is egyetértett. Másnap este találkoztunk is, ő pedig csak annyit mondott, hogy nem bírja ezt tovább, szakítani akar velem. Nem tudtam mit válaszolni, csak némán, lesokkolva álltam ott. Később, amikor már átgondoltam a helyzetet, megkérdeztem, hogy szerinte nem lehetne-e változtatni a helyzeten. Azt mondta, hogy nem. Nagyon elutasító volt. Másnap elmentem hozzá, személyesen is beszéltünk még, mert bennem még voltam megválaszolatlan kérdések. Azt mondta, hogy valóban szakítani akar velem, nem csak szünetet tartani, mert ő már kiszeretett belőlem. Megkérdeztem, hogy mióta érzi ezt velem kapcsolatban. És ekkor jött a meglepő válasz: már hetek óta marcangolja ez az érzés. Nagyon fáj, hogy ezt nem tudatta velem. Egy hete még semmi jelét nem mutatta annak, hogy nem szeretne, nagyon kedves volt velem, sétálgattunk, beszélgettünk, minden olyan volt, mint ahogy az szokott lenni. Ezért úgy éreztem, hogy talán nem is hetek óta érzi ezt, csak most hirtelen nagyon mérges lett rám. Azt mondta, nagyon bántotta, hogy kritizáltam néhány döntését, és hogy nem értettem meg, hogy a sport is fontos a számára. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy csak az volt a problémám, hogy én nem éreztem azt, hogy fontos lennék számára. A kritikus megjegyzéseimet pedig nem bántásnak szántam, csak a véleményemet akartam elmondani. Amikor a problémáimról beszéltem, vagy megsértődtem, esetleg megharagudtam rá, az se azért volt, mert nem szeretem, hanem mert fájt, hogy nem tudunk több időt együtt tölteni. Elmondtam neki, hogy szerintem ez most csak egy krízishelyzet a kapcsolatunkban, amin lehet változtatni, és én kész vagyok a változásra a kapcsolatunk érdekében. Ő viszont nem hisz a változásban, szerinte ez már végleg elromlott. Ez nagyon fáj, úgy érzem, mintha azt kommunikálná felém, hogy abban sem hisz, hogy én változni tudok érte. Közben pedig rengetegszer elmondta, hogy mennyire fontos vagyok neki, milyen jó volt velem ez a 10 hónap. Tanácstalan vagyok, hogy miért történt ez ilyen hirtelen velünk. Tudom, hogy én sem vagyok mindig a legkedvesebb ember, de ha időben szólt volna, hogy rosszul érzi magát valami miatt, akkor kész lettem volna változtatni. Még nagyon fiatalok vagyunk (mindketten 20 évesek), és félek, hogy ez egy elhamarkodott döntés volt a részéről. Beszéltem az egyik közös barátunkkal, és szerinte is ez történhetett, mert nagyon hajlamos erre. Most tanácstalan vagyok, úgy érzem, mindent megpróbáltam. Attól is félek, ha esetleg újra megkeresne, nem tudnék neki nemet mondani, pedig tudom, hogy ez a kapcsolat meg lenne mérgezve. Talán az is közrejátszott a szakításban, hogy mindkettőnknek ez volt az első komoly kapcsolata, vagyis eléggé tapasztalatlanok vagyunk, illetve az intimitás sem igazán működött az utóbbi időben. Valószínűleg azonban ebben az is közrejátszott, hogy kevés időt töltöttünk együtt. Már nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék, mert a barátaim se értik ezt a hirtelen jött döntést, ezt az erős visszautasítást. Napok óta csak sírok, marcangol a tudat, hogy talán én hibáztam óriásit, de ő nem figyelmeztetett akkor, nem kommunikálta felém az érzéseit. Ön milyennek látja ezt a helyzetet? Ha csak a véleményét írná meg nekem, már az is nagyon sokat segítene!
Előre is köszönöm a segítséget!