Kedves Szakértő!
Párommal kapcsolatos kérdéssel fordulnék Önhöz. Ő 23 éves férfi, én 26 vagyok, 5 éve vagyunk együtt. Kapcsolatunk elején minden tökéletesen indult, sokat találkoztunk, nagyon sok közös programunk volt, hamar össze is költöztünk, építettük a közös kis életünket. Én megijedtem a hirtelen jött elkötelezettségtől, és borzalmasan viselkedtem, fél éven át minden nap sokat sírtam, féltékenykedtem, és összerámoltam a cuccaimat, hogy hazamegyek… Ő könyörgött, kétségbe esve bejött a munkahelyemre, mindent megtett hogy a kedvemben járjon, de fél év elteltével nem bírta tovább -érthető módon – és szakítottunk. Nagyon rossz volt egymás nélkül, én is sok mindent átértékeltem és újra összejöttünk. Ennek már három éve. Azóta párom nagyon fura, nem igazán értem szeret e, vagy csak a megszokás tartja mellettem, vagy fél, hogy újra gondok lesznek, vagy tulajdonképpen mit csinál mellettem. Egyszer nagyon érzem hogy szeret, programot szervez, sokat vagyunk együtt, kedveskedik.. aztán hirtelen mintha csak egy haverja lennék, minden és mindenki elém kerül a fontossági sorrendben, kifogásokat keres, vagy munkába temetkezik hogy ne kelljen velem lennie. Nem jön neki természetesen, magától, belülről fakadóan az, hogy legyünk együtt, és nem értem, ha szeret miért nem jutok eszébe, ha viszont nem szeret akkor miért van mellettem, és miért viselkedik néha úgy mintha szeretne. Tehát pl képes az egyik szülinapomon meglepetést szervezni, elvinni a kedvenc helyemre, mindenhová vinni magával, még a munkahelyére is (autózik egész nap), aztán az egész estét beszélgetve jókedvűen együtt tölteni,majd másnaptól “eltűnni” két három napra és a munkára fogva leépíteni, ilyenkor szinte semmi kapcsolat nincs köztünk az esti jóéjt üzenetet leszámítva pedig tudnánk találkozni.. Azt mondta neki nagyon nagy törés volt a szakítás, még annak idején azt is hozzátette, hogy többet nem lesznek érzelmei, elnyomja azokat. Nekem ez így nagyon rossz ahogy vagyunk, többször próbáltam beszélni erről vele, ígérget, de szerintem nem érti. Ez így nem kapcsolat nekem, hogy heti kétszer háromszor találkozunk este, ezen kívül semmi programunk nincs, csak nagy ritkán ha már annyit könyörögtem hogy kínos neki és beadja a derekát..Tehetnék valamit, hogy bízzon bennem és bennünk, és merjen közel kerülni? Vagy ez az egész már veszett fejsze nyele? Miért nem akar velem rendesen minőségi időt tölteni?
Köszönettel, Ildikó

szeretetből szerelem

Azokkal a problémákkal fordulnék ide amit nagyon nem értek. 14 éves koromban elkezdtem egy olyan magatartást amiből nem tudok menekülni. Akkor folyton megpróbáltam megölni magamat és ezzel ijesztgetni a körülöttem lévőket (bár nem volt vele célom)
(Ha fontos az általános iskolában folyton “bántottak” lelkileg az osztálytársaim meg a nagyobbak de igazából elvoltam vele….nem éreztem hogy annyira zavarna.)
Aztán voltak akik mellém álltak és segíteni akartak és azt hiszem itt indultak már el az érzelmeim is. Nagyon megszerettem őket bár egyfolytában játszottam velük és bántottam őket! Hazugságok hegye tornyosul… (bár én ezt akkor észre se vettem…máshogy éltem meg)
Aztán ez addig ment hogy már 16 évesen besokalt mellettem mindenki és egyszerre rámzúdították miért is vagyok szörnyű.
És ekkor jött az hogy elzárkóztam mindenkitől. Azóta nincs pszichológusom sem.

Azt még el kell mondanom hogy 14-17 éves koromig rengeteg helyen, rengetegszer magamban….kárt tettem. Az orvosok ennyit mondtak…falcolva van…
Pánikbetegnek is mondtak közben mert rohamaim voltak.

14 éves korom óta 3 pszichológussal és egy pszichiáterrel találkozhattam…bár nem voltam együttműködő. (Bár ezek a barátaim akik segíteni akartak ilyen ezoterikus irányba vannak és mindenféle parapszichológushoz is elirányítottak ami fura volt….)
Most egy év elzárkozás után ami alatt rengeteget változtam elkezdtek dűhrohamaim lenni. Mindent ütlegelek, zokogok, néha magamba is marok. Félek mert nem tudom irányítani ezt a helyzetet. Olyan képek mennek a fejemben amiben megölök embereket akiket ismerek aztán magamat. Nem tudok mit kezdeni azzal a helyzettel amiben vagyok és próbáltam segítséget kérni de mindenki elfordul tőlem…értehtően. A szüleim pedig elémdobtak egy lélektani könyvet hogy az majd biztos segít….de nem érdeklem őket és nem akarják hogy bárki is tudja hogy bajom van.
Apukám többször is megtíltja hogy beszéljek és olyanokat mond hogy senkit nem érdeklek és ordibál velem bármit teszek.
Anyukámtól meg nagyon félek mert amikor utoljára elmomdtam hogy rossz gondolataim vannak és meg akarok halni akkor úgy vert meg hogy neki estem a falnak utána meg engem nyugtatoztak be valami gyógyszerrel hogy nem vagyok normális……
A tanáraimnak szóltam hogy baj van de nem értettek…nem gondolták hogy baj lenne…vagy ez tényleg így lenne?
Mit tegyek most?

Jó napot azért írok mert van egy ismerősöm aki mindig fura meg beszélünk valamit is le mondja. És azzal hivatkozik hogy ö ilyen alapból ezt váltja ki az emberekből. Én már azon gondolkodom hogy ott hagyom és nem foglalkozok vele többet. Csak nincs erőm hozzá nagyon. félek hogy nem találok jobb embert akivel jobban érzem magam. De szerintem, velem még az is a baj hogy még barátnőt sem találok magamnak. mert úgy érzem így sem kelek senkinek meg hogy ronda vagyok. Meg mindig nem érdeklek senkit. mit tudnék tenni így ezekkel. Hiába ismerkednék ha nem foglalkoznak velem. Már próbáltam interneten vissza sem írnak. De így életbe sem nagyon érdekelem őket. Szerintem ez véget önbecsölés hiányom is van. Lehet hogy ne foglalkozzak az emberel? Mert így csak rosszabb less a kedvem és rosszul érzem magam. És mit csináljak a mászik problémával?

Tisztelt dr.nő azt szeretném mondani hogy minden vágyam az lenne ha megtudnám szerezni a jogosítványt.el is kezdtem pár éve csak nagyon pánikoltam stresszes volt nem tudtam aludni enni inni se hányingerem volt.kersz nagy nehezen sikerűlt 3 neki futásnak eű vizsga elsőre de utána nem mertem tovább menni annyira kikészűltem.elmentem az orvosomhoz és ki irta amit nagyon régen ettem a mirzatent.jobban is lettem 4-5 nap múlva de nem mertem tovább menni igy letelt a 2 év és annyiba hagytam a jogsit.azóta eltelt 5 év 🙁 és most gondolkodom azon hogy elkezdjem de nagyon félek mert úgy gondolom a mirzaten kevés ahoz hogy elkezdjem leginkább attól félek a vizsgabiztostól.pedig van 3 szakma és nem volt pánik se depresszió.gondolkodom azon hogy elkezdjem csak nagyon félek kérdésem a mirzaten mellé enném egy gyógynővényes kapszulát aminek a neve relaxetin forte.az lenne a kérdésem hogy ez a két szer megtudna engem védni minden egyéb gondoktól.(hányinger alvás pánikroham stb .)vagy van más dolog amiben tudna segiteni

Párommal kb 5 éve vagyunk együtt.eleje óta megcsalt,hazudozott,megalázott,úgy viselkedett mindig mint egy 15 éves csitri, holott már 38 éves.nagyon sokszor összetörte a szívem a viselkedésével.pedig én mindent felaldoztam érte, eltartottam,szerettem,soha nem csaltam meg mindig kedves voltam vele , mindent megbocsátottam neki bármit is tett velem.mindig olyanokat tett amik egy párkapcsolatba soha nem fernének bele.vagy 20szor csinált olyat amiért mások elválnak.en soha nem tettem vele hasonlókat mert soha nem akartam elveszíteni.tavaly év végén elhagyott engem mert elegem lett a viselkedéséből már 4 év után és kicsit megmutattam neki hogy milyen érzés az ahogyan ő viselkedik velem.elhagyott,egy fiatalabb gyerek miatt, könyörögtem neki hogy ne tegye csak haragbol tettem mert már összetörte a szívem vagy 10szer.de elhagyott mással volt pár hónapig,aztán vissza jött hozzám terhesen.persze nem tőlem hanem a másik embertől lett az.en vissza engedtem,mellette álltam, elkísértem abortusz ra mert nem akarta a babát.megigerte újra kezdünk mindent teljesen megváltozott máshogy látja a világot.de aztán megint átvert,én 100%osan bele adtam mindent de ő semmi T sem.adok neki pénzt,fizetem a számlákat, ordít velem,durva velem,elmond engem minden utolsónak, másik férfival beszélget, írogat hogy imádják egymást,és mindezt a szemem előtt teszi.és én nem bírom elküldeni a saját lakasombol mert én még mindig szeretem és reménykedem.pedig tudom hogy egy szívtelen ember akitől 1000szer jobbat erdemlek,de egyszerűen nem bírom elküldeni,nem bírok magam lenni, depressziós vagyok hogy nincs senkim.szuleim sem élnek már.. nagyon félek a magány tol.3 hónapja is szédülök már és nem tudják mitől van.ettol is depressziós vagyok már.es nemhogy segitene,csak még jobban belém rúg és utálkozik.en már szívem lelkem kitettem az évek alatt de semmi.most hogy vissza engedtem is csak azért jött vissza hogy gyötörjön.pedig megígérte szeretni fog.de most már azt mondja nem érdekli mit mondott most már máshogy érez.
Tudom hogy ki kéne raknom az életemből ezt a nőt.de egyszerűen nem bírom megtenni.senkim sincs.és félek ha magam maradok még jobban befordulok mint most.de már ezt sem bírom hogy megaláz,hazudgal, kihasznál engem.hogy tegyem meg amit meg kellene tennem.mibol meritsek erőt,vagy mit hogy tegyek ön szerint? Válaszát előre is köszönöm.

Tisztelt Szakértő!

Mar 2.alkalommal vettem eszre hgy a ket eves gyermekemmel a csecsemokori kepeit nezegettuk elso alkalommal csak konnyes szemmel sirdogalt masodik alkalommal elkezdett elszomorodni es nagyon sirni! Mi lehet az oka ennek? Elore is koszonom! Agnes

Félek az egyedülléttől, sosem éltem még egyedül

Ezen megéri változtatni? csak mert gondot okoz a munkavállalás. De amúgy ez egy előny az életben?
huszonéves vagyok de még mindig iránytani akarnak,legalább is ezt érzem hogyan viselkedjek nem tisztelik a határaimat, véleményemet.
Anyámnak az volt a baja,hogy nem ettem vele az asztalnál.
De amióta kiállok magamért, veszekedések árán,de kezdek megszabadulni és érzem hogy nálam van a kontroll. De gyerekként szerintem nem nagyon vették figyelembe a véleményemet, nem nagyon bátoritottak, csak akkor ismertek el ha jó gyerek voltam. Gyakran nem figyeltek a szavaimra mert én vagyok a kicsi.
Én már nem is ülök le ilyen közös családi ebédre.
Anyám szerint önző vagyok, szerinte különbözök tőlük nagyon, de ez miért baj? hangsúlyozza hogy én más vagyok, mert nem úgy viselkedek mint a többiek.
mindent én akarok irányitani, kontrollmánia az nálam is megvan, arrogáns vagyok.
De hát ez alap azután hogy gyermekkoromba szerintem el voltam nyomva, folyamatos ellenőrzés alatt tartottak legalább is én azt éreztem, a 2 nővérem és anyám. Apám meg “Én vagyok az Isten, a legjobb, a főnök” tipus . Mondjuk apám eléggé grandiózus. Épitésvezető volt, vállalkozott is, élsportoló volt stb. már nyugdijas.
Annyiból jó ez, hogy már egy ideje alá fölérendelt szerepbe képzelem el a világot, ahol én vagyok fölül. A legtöbb ember tudatlan, tájékozatlan, és annyira merev sémák szerint cselekednek, én sokat is olvasok.
Mostanában jelent meg erőteljes ambició, perfekcionizmus, törtetés, régen meg pont az ellenkezője voltam nemtörődöm és iskolakerülő. Csak az a baj, hogy nem birom ha engem akarnak irányitani például munkahelyen parancsolgatnak, ellenőrizgetnek, nagy stresszt okoz, ezért nem akarok dolgozni amig nincs rendes végzettségem, nem birom a “szolga” szerepet.
Egyébként bejön a dominancia, a kisebbek rendre utasitása. Mint valami mester.
Unokatestvéremet lány úgy kezelik a szülei, mindig utasitgatják, szegényen látszik, hogy nagyon tehetetlen, apukája dönt helyette, utasitja hogy most mennek edzeni, ő utasitotta, tanitotta angolra, semmit nem csinált egyedül. Az apja légiforgalom irányitó és a lányát is annak akarja.
Nálunk a férfiak ilyen irányitok.
Nagyon vonz az, hogy felette álljak másoknak. Nem megfélemlitéssel akarom, csak nézzenek fel rám. Minden az én irányitásom alatt legyen.
Visszajelzések, mások véleménye alapján egy kis cuki pasi vagyok, aki kedves és pedáns, nyugalmat közvetitek, mindenkire rá mosolygok.
Lányokból is a kis aranyosak tetszenek, amikor ilyen lány közelébe vagyok érzem a dominanciát.
Amúgy egy magamfajta személynek milyen foglalkozás illik ahol ezt legjobban megélhetem?
Az ilyen monoton munkát én nem birom, eléggé kreativnak tartom magam. A tökéleteset akarom.

Kedves Pszichológus!

Már irtam önöknek pár héttel ezelőtt mikor rólam és barátnőmról volt szó.. hètvègèn ès ma reggel is meg minden rendben volt velünk nagyjából beszélünk es megoldottuk a helyzetet.. márcsak anyaeknak kène elfogadniuk h egy lánnyal vagyok.. azt hiszem sosem fogják elfogadni..
A barátnőm ma sírva hívott fel ès èn próbáltam neki segíteni.. elküldtem jo messzire az egyik osztálytársát aki bántotta őt erre azt kaptam vissza h nem nem tudd mindig érhető lenni és sajnálja és különben is táborba van és persze megint joba vannak a csajjal.. én komolyan nem ertem.. se a barátnőm se a szüleim h mert kell ennyire elítèlni.. pontosan ezèrt nem merek előttük beszèlni arról aki valójában vagyok.. baratnomet meg azèrt nem èrtem mert meg annyit se tudd mondani h köszönöm szerelmem vagy bármit.. ezen úgy fel tudom magam húzni h szèdülök ès nèha el is ájulok..
Ön szerint mert vannak ezek a problèmák? Szüleimről mi a vèlemènye? És a barátnőmről?
Előre is köszönöm válaszát

Üdv! Azzal a kérdéssel fordulok Ön(ök)höz, hogy mi lehet az oka, érzelmeik változatlanságának, mi köthet két embert ilyen erősen össze? Számomra túl mesébe illő a történet, és aggódom a családtagomért.
Robi (akkoriban 20 éves, családtag) évekkel ezelőtt kezdett Jessica (akkoriban 15 éves) szüleinek dolgozni, mint Jessica személyi testőre. Eleinte rettenetes volt a munkakapcsolatuk, nem találták a közös hangot. Majd miután ez a Jessica szakított akkori barátjával, egyre többet maradt otthon, és próbált kapcsolatot teremteni Robival. Robinak idővel feltűnt a lány érdeklődése, de inkább nem vett róla tudomást. Baráti kapcsolatuk alakult ki. Akkor kezdődött minden, mikor Jessica beteg lett, és rárontott az épp öltözködő Robira. Másnap a lány megkérdezte tőle, hogy valóban látta e őt meztelen, mire Robi mindent tagadott, azt mondta biztosan álmodta, és piszkálódni kezdett, hogy ilyenekről álmodozik, és még meg is osztja ezt vele. Egy hét múlva Robi bevallotta, hogy nem álmodott. Ezután a lány láthatóan zavarba jött minden alkalommal, mikor csak egymás közelébe kerültek. Majd a lány egy idő után kitalálta, hogy igyanak, Robi nem akart, de végül meggyőzte őt. Alkoholos állapotban rámászott Robira, aki ezt viszonozta, csókolóztak. Ekkor még nem történt semmi komoly, ugyanakkor másnap, mikor a magántanára megérkezett, felrohant Robihoz, bezárkóztak, bizonyára megtörtént, ami előző este nem, mivel órákig várt rá odalent a tanár. A továbbiakban Robi folyamatosan provokálta, mások jelenlétében is, elvonta a figyelmét a tanulásról. Mindez idő alatt a szülők külföldön tartózkodtak munka kapcsán mit sem sejtve, mikor pedig haza érkeztek Robi a látszat fenntartása érdekében ugyan úgy kivette a szabadságát. Ahogy Robi elment, Jessica teljesen kifordult magából, dühkitörései voltak, nem figyelt a tanulásra, féltékenységi rohamokat kapott, elszökött otthonról, Robi után. A szülők nem tulajdonítottak nagy figyelmet a történéseknek, vissza utaztak külföldre, kis idővel később kiderült, hogy ez a kislány gyermeket vár Robitól. Kezdetekben Robi próbálta lebeszélni a megtartásáról, azzal az indokkal, hogy fiatal, ne adja fel az álmait, tanuljon, de hajthatatlan volt, és titokban Robi is remélte, hogy nem tudja rá venni erre.
Mikor indultak volna a szülőkhöz, két hónaposan, elmondani az egészet, a lány ex barátjának apja késsel támadt rájuk, a lány Robi elé ugrott és a férfinak sikerült hasba szúrnia, ennek következtében elvesztette a babát. Kérésére Robi nem árulta végül el a szüleinek a kapcsolatukat, sem a babát. Ennek ellenére a szülők magukkal vitték Jessicát, és megszakították a kapcsolatot Robival.
Robinak azóta egy kapcsolata sem volt, próbált tovább lépni, de újra és újra faképnél hagyták, mikor Jessicának nevezte a lányokat akikkel próbálkozott. 10 év telt el, most újra találkoztak, és minta mi sem történt volna, ugyan olyan a kapcsolatuk, és szeretik egymást.
Robi nem túl barátságos ember, zárkózott, nem enged magához közel senkit, épp ezért furcsa nekem ennyire, hogy mintha semmi sem történt volna, ugyan olyan a lánnyal.
Mi lehet az oka, hogy ilyen egyszerűen túl tudtak lépni azon ami volt, szót sem ejtenek róla, és változatlan minden, 10 év után is..? Aggódom, mert olyan, mintha teljesen függnének egymástól. Mit tehetnék, van e ennek bármilyen komoly következménye? Kisülhet e belőle bármiféle rossz?

Tisztelt Doktornő!

2 évvel visszamenőleg kezdeném a történetet. Szakított velem a barátnőm rá 2 nappal össze is jött mással. Hiába volt kapcsolatban továbbra is beszélgettünk és találkozgattunk, eleinte elzárkózó volt de később megenyhült és 4 hónap után sikerült visszaszereznem őt. A kapcsolatunk 10 hónapig tartott mikor is elhidegült tőlem, egyedül szeretett volna lenni egy kicsit, megtalálnia önmagát, de megnyugtatott, hogy velem folytatja nem kell neki más. Ugyanakkor mint kiderült regisztrált társkeresőre és meg is ismerkedett egy másik férfival. Közben velem sokat találkozott és megígérte nekem, hogy nem jön össze mással. Rá 1 hétre újra elhagyott és új kapcsolata lett. Ezután nagyon csúnyán és bántón beszélt csak azért, hogy “lekopjak” és békén hagyjam. Nem foglalkozott azzal, hogy egy ekkora fájdalom mellett még mit okoz ezzel. 1 év után újra közeledni kezdtünk, kitartottam mellette bárhogy is viselkedett, ugyanis nekem ő életem szerelme, óriási érzéseim vannak iránta. Szóval kifejtette, hogy szakítani akar, mert nem jó a kapcsolata, de neki ez nem megy gyorsan, mert összeköltöztek és nehéz ezt megoldani, ilyen a személyisége, húzza a dolgokat. Sokat találkoztunk és beszéltünk, velem kezdett tervezgetni és biztosított abban, hogy nem lesz még egyszer olyan hülye, hogy elhagyjon hisz rájött, hogy én tényleg pótolhatatlan vagyok az életében és minket egymásnak teremtettek. Alig 2 hónapig tartott ez a boldog állapot mikor is a semmiből közölte, hogy nem akar már semmit tőlem, ami egyszer nem ment az nem is fog és hagyjam békén. Képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan lehet így váltani pár nap leforgása alatt és minek ad reményt az embernek ha nem gondolja komolyan, minek tervezgette velem a jövőt?, vagy már ő sincs tisztában magával mit miért tesz és mit érez? Alig volt egyedül, kapcsolatból kapcsolatba ugrott.

Válaszát előre is köszönöm!

Jó napot! Nem gondoltam volna hogy ide fogok írni, de úgy érzem szeretném valakinek elmondani, aki komolyan is veszi. A problémám az, hogy elalvás előtt a gondolataim összevissza kavarognak, és sokszor hangokat hallok, amik értelmetlenek.. ez még nem is lenne akkora probléma, mivel utánanéztem és ez valamiféle alvás zavar tünete, és már pár éve tart nálam, viszont nem olyan régen megjelent az hogy ha magamban beszélek, pl eltervezem hogy na akkor elmegyek a boltba , aztán egyik barátnőmhöz is megyek, és így a fejemben tervezem a dolgokat , akkor a hangok előjönnek , de szintén összevissza szavakat hallok.. szintén olyan mint mikor alvás előtt hallok ilyeneket.. most készülök egy eléggé nehéz egyetemre, rengeteget szorongok, szabad időm bőven van miután a tanulást befejeztem, eléggé önbizalomhiányos voltam, most már kezd jobb lenni mert elkezdtem életmódot váltani.. de ezek a hangok megmaradtak.. sajnos van depressziós a családban.. régebben rengeteget csináltam azt hogy elalvás előtt valamilyen dalt énekeltem magamban hogy elaludjak, meg szinte minden napos volt h számítógépeztem, és mellette szólt a tévé.. és így két dologra is odafigyeltem.. lehet ettől alakult ki ? Jelenleg nincs pénzem pszichológushoz menni, ezért is fordultam önhöz

Kedves Pszichológus!
Segítségre, tanácsra, biztatásra lenne szükségem. Úgy éreztem, felkészültem arra, hogyan segítem át a kétéves kislányomat a kistesója érkezése utáni időszakban. Most elbizonytalanodtam. A probléma az, hogy arra nem számítottam, hogy Kisfiam “többemberes baba” lesz, éjszaka alig alszik, kimerülök, segítségem nincs, apukájuk dolgozik. Annyi segítség, hogy főznöm most épp nem kell. Azonban alig jut idő a kislányomra. Bizonyára ez is oka annak, hogy más gyerekeket csápol néha a játszótéren. Hozzá kell tennem, már szülés előtt elkezdte ezt a szokást, amit több más gyermektől lesett el. Apukája nagyon mérges, nem érti meg, hogy ez amúgy is “természetes” dolog, hiszen a lányom is tanulta valahonnan, tehát nem egyedi eset. Hiába mondom neki, hogy el fog múlni, nem szabad ezért őt bántani, csak megakadályozni a tettét, de szerinte ez nem járható út, mert nem lehet állandóan tőle karnyújtásnyira. Én azt gondolom, hogy márpedig ebben a nehéz időszakban igenis kell, és nekünk is meg kell erőltetni magunkat(legalább átmenetileg), de ő nem így gondolja. Talán igaza van. Nagyon nem tudom, mi lenne a jó. Továbbá, szerinte hagynom kellene a kicsit ordítani egy-két órát, mert így napközben kifárad, és akkor aludna este, és akkor én is tudnék pihenni. Az estékkel különösebben nincs bajom, túlélem, majd lesz jobb. De a kislányom miatt aggódom. Neki hiányzom, és szeretnék vele többet lenni, de kire bízzak egy 4 hetes babát , aki állandóan szopna? Szeretnék időt adni neki, a lányomnak és magamnak is, hiszen még napirendünk sincsen a kicsivel(a nagylányommal van, azt szigorúan tartjuk, és hozzá alkalmazkodunk), de az is bánt, hogy a férjem úgy érzi, hogy nagyon gáz a kislányunk. És most rögtön változást akar. Mivel teszek jobbat? Ha a férjemet kihagyjuk most átmenetileg a játszóterezésből, és megint csak hármasban vagyunk ott (amikor a lányom velem van, nem szokott durváskodni, vagy csak ritkán, de azt is inkább az öccsével), vagy ha továbbra is bevonjuk apát a teendőkbe, és majd csak belátja, hogy idővel változik a helyzet?
Köszönettel, Ági

Ez milyen probléma lehet?
Nem tudom ki vagyok én mindig felveszek egy személyiséget.
Voltam már pszichopata és macskákat rugdostam,és megfélemlitőnek képzeltem magam, ez régebben volt.
Mindig elképzelem magam valakinek és úgy kezdek el viselkedni, de hogy ki vagyok valójában azt nem tudom.
Problémáim vannak a dühkontrollal, ütöttem a falat, szétharapom a párnát, átkozódok. Máskor meg teljesen nyugodt vagyok.
A másik embert egyszer jónak látom, máskor rossznak aki bántott.
Mostanában jelent meg az hogy folyton megyek mindenfele és kaját veszek, vagy beülök lottózni, nem tudok egy helyben lenni. Csak úgy csavargok.
Pszichológusnál voltam pályaválasztási tanácsadáson és ott az jött ki a tesztből, hogy a kitartással, érzelmi kontrollal,ingerlékenységgel, impulzussal van problémám, ezek kontrollját kell fejleszteni. és a nekem való foglalkozás a kommunikáció, emberekkel való foglalkozás, azon belül a befolyásolás, hatáskeltés. PR Manager, újságiró, marketing stb.
Lehet hogy személyiségzavarom van? Vagy ez sima identitáskeresés unatkozás fiatalkorban?
Lehetek pszichopátiás?
Mostanában sikeres vagyok, mert hatalomról és irányitásról fantáziálok, dominanciáról és pedánsan öltözök.
Végül is az vagyok akinek látom magam. Olyan ez mint régen a druidák, állat szőrt húztak magukra és farkasok lettek.
Azóta van ez amióta részt vettem egy spirituális kezelésen, ahol hitrendszereimet cserélték le, traumákat oldottak.
Azóta nincsenek emlékeim gyerekkoromból és elveszett az énem.
Állitólag kialakithatok egy nekem tetszőt, tényleg az vagyok aki akarok lenni, képlékeny a személyiségem, akkor leszek sikeres üzletember, vagy bármi. De ez a valami annyira hatással van rám hogyha felveszek egy “én”-t utána azzá válok viselkedésben, akkor tanulni kezdek és önmegvalósitok. Csak sokáig meg kell tartanom.