Jó estét,

Olyan kérdéssel fordulok önhöz, hogy miért lehet az, hogy már hosszú évek óta magamra veszem mások hibáit. Ha valaki nem megfelelően viselkedik velem magam okolom miatta. Ezt nem is vettem észre magamon, egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmem. Emiatt nagyon sokszor érzem magam rosszul.

Az a problémám, hogy nem tudom kezelni az érzelmeimet, egyik pillanatról a másikra változik a végletek között. Ez nem új dolog, időnként előfordul, jelenleg fokozódik, és tönkreteszi a párkapcsolatomat. Sajnos előfordultak agresszív erőszakos dühkitörések is, de szerencsére nem esett baja senkinek.

Károsodott autonómia és teljesitőképesség helyrehozása?
irányító szüleim, testvéreim voltak.Ilyen túlféltőek, pl megkente nekem a kenyeret, mindig kiszolgált és problémáim vannak az önállósággal.ilyen kisebb dolgokba is pl. nem tudtam hogyan kell csekket befizetni, de már megtanultam. 21 éves koromig nem nagyon mertem elintézni az ügyeimet, vagy csak nagy szorongással. ilyet hogy bankszámla nyitás, de azért megcsináltam.
Munkától is félek. Ilyen apro dolgokban utmutatásra van szükségem.
Van olyan hiedelmem hogy meg akarnak akadályozni dolgokban. ki akarják venni a kezemből az irányitást. Otthon még mindig irányitgatni akarnak,egyszerűen ilyen a személyiségük, meg akarják mondani mi a helyes, mit csináljak hogyan. ők akarnak dönteni. Nekik is ilyenek voltak a szüleik. Mondjuk más családokban is ez van szóval lehet hogy ez normális, valakinél még 30 évesen is a szülők döntenek.
Elkezdtem autót vezetni tanulni, de ott is ilyen tehetetlenség érzésem van ha dönteni kell. Az ilyen gyakorlati dolgokban vagyok gondban, amikor csinálni kell valamit, elméletben nagyon jó vagyok. pl kressz vizsga sima, vagy valami szóbeli, de gyakorlati pl. autó vezetése, vagy munkahelyen megoldani valami problémát, amikor nincs ott munkatárs és úgy dolgozni. Nem nagyon dolgoztam még. Tanulni se tudok mit mert ott is bekapcsolnak ezek.
Hogyan lehet helyrehozni az autonómiát? hogyan érezhetem azt hogy nálam van az irányitás?
Mert néha ugy érzem magam mint egy rongybaba. Az a baj hogy a családom nem fog megváltozni hiába mondom nekik mert ez a személyiségük és nem értik mert nekik ez a normális.

: 22 éve élek a feleségemmel együtt, két gyerekünk van. Mindenki egészséges.
Az elmúlt években sok csalódás ért engem üzletileg és haza vittem a problémákat. A szex kettőnk között olyan volt hogy inkább csak nekem volt jó.
A feleségem szótlanul tűrt. Betelt a pohár nála.
Kifakadt és elhidegült tőlem.
Jelenleg együtt vagyunk de úgy kell ki erőszakolnom a szexet, mindent bedobok azt a választ kapom tőle utána hogy nagyon jó volt de lelkileg nem esett jól neki.
Elfogok válni és tönkre megy a két gyerek élete. 22 éve én vagyok a család fenntartó, ő nevelte a gyerekeket nagyon jól és óriási háttér munkát végzett. Nagyon szeretem.
Azt mondja ő is szeretem engem de mint embert.
Nem akar szexelni velem.
Nagyon szenvedek, nem tudom felfogni hogy ha jó az aktus akkor miért nem akarja ugyanolyan sokszor mint én. SEGÍTSÉG!

Már hetek óta nem jól alszom vagyis hajnalban vagy reggel szoktam elaludni de akkor is éber álomban vagyok. Már ott tartok,hogy minden este megiszok egy üveg bort hogy hátha segít de semmi. És napközben semmi kedvem senkihez. Mármint még a kapcsolatom is kezdd az állapotom miatt kihűlni. Pedig fontos nekem csak valahogy nem érdekel. Ez nagyon fura. És fogalmam sincs mi történik az agyamban..

Üdvözlöm! A kiskorú fiam meghalt minden előzmény nélkül. Csak el aludt. A lelki fájdalomtól, szinte alig tudok létezni. Megfogalmazódott bennem , hogy utána megyek. Egyszerűen nem bírom az életemet folytatni. Nélküle csak élő halott vagyok.
Előre is köszönöm a válaszukat.

Üdv.
3 éves koromban majd nem meghaltam asztma miatt ha nem adják be időbe az injekció már nem is voltam magamnál itt kezdődött el minden
minden héten hónapba kórházba feküdtem ovodába se jártam mert egyik se vállalt el így külön foglalkozásra jártam 7 évesen be kerültem egy kissebbségi osztályba de nem jártam be megint csak mert kórházba feküdtem át mentem másik iskolába nagyon problémás voltam közép iskolát is folyton cseréltem vagy ők küldtek el
családomba is nagyon sok a veszekedés középső gyerek vagyok apám félre ment és gyerek is lett belőle ez is az én gyerekkoromba történt gondolom ez is hozzá járult amilyen lettem a mai napig bármi van én vagyok a hibás nem tudok elhelyezkedni mert sajnos olyan gyorsan változik bennem minden hogy képes vagyok neki menni bárkinek munkahelyem sincs
most jelenleg 19 vagyok kedvem nagyon ingadozó egyszer jó egyszer rossz nem tudok magamon ki igazodni de még a gondolataimon se minden percbe öngyilkosságot tervezem ha nem ezt akkor mást bántanék 3 éve hozzá nyúltam az alkoholhoz mert nem bírtam és ez a egyszer ilyen egyszer olyan erősebb lett nagyon sokáig úgy volt hogy nem éreztem semmit de lett egy párkapcsolatom ez is nagyon problémás egyszer jó minden de utána mint ha nem én lennék kitörök és csak kiabálok vele mindent a fejéhez vágok utána persze ezt is megbánom csak sírnék de ha megbocsájt akkor már mint ha meg se történt volna és kezdődik előröl másnap senkibe sem bízom meg úgy hiszem mindenki csak ellenem van ez csak erősíti az öngyilkosság gondolatát vagy esetleg hogy rosszat csináljak
most jött el az a pont mikor be vallottam magamnak hogy tényleg nem vagyok rendben ez hogy van hogy úgy érzem én vagyok a világ legboldogabb emberre és hirtelen mint ha nem is tudom mint ha hullámvasúton lennék hirtelen zuhanni kezdek túlérzékeny is vagyok mindent magamra veszek aludni se tudok de folyton aktív vagyok de ez is nagyon változik pörgök utána mint ha 10 napja nem aludtam volna lefekszem és utána már megint pörgök ennyit tudtam megfogalmazni de még koránt se ért véget amik bennem kavarognak

Üdvözlöm! 14 éves lány vagyok és az elmúlt fél évben kezdtem el érezni hogy a lányok iránt is vonzódom meg a fiúk iránt is. Viszont nagyon tartok attól hogy a későbbiekben nem fognak elfogadni a szüleim úgy ahogy vagyok. Már most teljesen össze vagyok törve emiatt lelkileg és fogalmam sincs mit csinálhatnék ellene. Mikor valamiről beszélünk és feljön szóba a melegség,leszbikusság stb akkor anyukám már egyből azt mondogatja hogy ő sosem értette ezt és nem fogja elfogadni mert azok az emberek akik ilyenek azok nem normálisak ő véleménye szerint. Úgy érzem a későbbiekben kifognak tagadni a családból. Nagyon szükségem lenne segítségre.Hogy mondjam el a szüleimnek ezt az egészet?

Jó napot kívánok, azt szeretném kérdezni hogy milyen jelei vannak annak hogy egy házaságban a férj hordja a nadrágot és írányitsa a feleségét ?

Pánikbetegséggel küzdök már jó pár éve és sertralin-t szedtem, szedek. Próbálom csökkenteni az adagot és teljesen elhagyni és szeretnék valami természetesre áttérni. Kérdésem, hogy a Sertralint lehet együtt szedni valamilyen természetes nyugtatókkal? Pl: Valerian relaxal vagy orbáncfű kapszulával?
Azért szeretném elhagyni a sertralint mert a párommal gyereket szeretnénk és félünk a gyógyszer hatásaitól!
A válaszát előre is köszönöm!

Miért normális a bullying? hozzáteszem nagyon zavar. Voltam már pszichológusnál.
Meséltem neki arról hogy bántottak, de húzta a száját mert bántalmazásnak neveztem. És rögtön témát váltott a kérdéseivel hogy elvégeztem e az iskolát stb. és el is vigyorogta magát. Mondtam hogy szedtem gyógyszert. kérdezte hogy leérettségiztem e. mondom igen és “hát akkor csak ért valamit a gyógyszer”. Mintha én nem érnék semmit magamban?
Ezt nem értem hogy miért más ha valakit az utcán bántalmaznak, valakit meg az iskolában. az iskolai normális? attol hogy tizenévesek követik el még a hatása ugyanolyan.
vagy én vagyok erre a témára harapós mert traumatikus. Most nem csak a pszichológus hanem sok ember a környezetemben, iskoláimban, tanárok is igy átsiklottak felette, de az már benne van a hirekbe ha az utcán egy bevándorló ordibál, és félnek tőle. nekem az osztálytársaim ordibáltak.
Érdekes testvéremmel beszéltem már erről és ő megértő volt, mondta hogy semmi szégyelnivaló nincs benne, és hogy azok az osztálytársaim jól visszakapják majd az élettől, lelki sérültek. Ez jól esett mert mellettem állt.
Csak nemtudom én nekem az az elvárásom egy pszichológustól hogy értsen meg és álljon mellettem. feltudjam dolgozni a bullyingot, mert nagyon megviselt, drogot is használtam emiatt. Olvastam erről hogy ez megfélemlités amikor egy csoport kinéz magának valakit és rászállnak. elnyomás. A pszichológus szerint nem jól gondolom.
De pszichológus nem segít ebbe. Pszichológus miben segit? Már tudom, hogy mi a megoldás magamtól rájöttem, ehhez nem kell pszichológus ha megint ilyen helyzetbe kerülnék, iskolát munkahelyet kell váltani, szólni a főnöknek, vagy bárkinek és ha nem válik be akkor otthagyni a mérgező környezetet. Nekem csak arra van szükségem hogy kidühöngjem magamból valakinek ezt a sok régi sérelmet és ne húzza a száját, mosolyodjon el a megfélemlitésen, mert nemtudom mi baja. Sokan még mindig abban a hitben élnek hogy a megfélemlités a fiatal kor szerves része vagy nem tudom. Talán oviban igen, de nem középiskolában.
A pszichológus meg rögtön azzal kezdte hogy nem tudtam kiállni magamért, kiegyenlitetlen erőviszonyok mellett biztos könnyű, hát próbálja meg, főleg hogy annak nincs értelme hadakozni velük szerintem, a “kiállok magamért” az azt jelenti hogy vissza szólok az agresszoroknak? próbáltam akkor még jobban rákapcsoltak, a baráti körükkel, hogy visszaállitsák az erőviszonyokat.
Nekem voltak tul nagy elvárásaim egy pszichológussal szemben? mire jó egy pszichológus?
minek kéne kiállni magamért? szerintem menni kell máshova és szólni valakinek. Mi ebben a szégyelni való? Miért kéne nekem attól félnem hogy “árulkodósnak” neveznek? vagy milyen véleménnyel lesznek rólam az osztálytársak? tényleg miért olyan nagy szó az hogy osztálytárs? kik azok nekem? kényszerből összezárt mindenféle ember…..miért kéne valami gyerekbandába beilleszkednem? ugyse fogom őket többet látni……miért kellene leragadnom egy iskolába? másik iskolába is lehet tanulni….
Ezeket a kérdéseket magamnak pörgetem sok ideje.
Mintha a pszichológus azt figyelnék hogy ott a közegbe alkalmazkodni kellene a többi emberhez még akkor is ha bántanak, talán még ki is vívni a társak elismerését azzal hogy ott megmutatom….vagy nem tudom…. miért kellene, semmit sem kell. Szerintem úgy kell csinálni a dolgainkat ahogy nekünk a legmegfelelőbb.

durva haragot érzek anyám iránt.(hosszú levél) Azzal van összefüggésben hogy kiskoromban ilyen dolgok voltak és most is lázadok. A testvéreim is olyanok voltak, hogy leszidtak, ellenőrizgettek. igy felém hajoltak és folyton mondták,ha nem fogtam jól a kanalat, leettem magam stb.
Olyan hogy puszta gyűlölet áraszt el. Még a mai napig, mert ha megemlitem neki hogy mennék főiskolára vagy valami rögtön manipulál, mert szerintem fél hogy magára marad, beszélni nem lehet vele normálisan mert durva érzelmi manipulációkat küld úgy érzem és utána ilyen stresszes leszek. És akkor jön a gyűlölet, az hogy meg szeretném ütni, eltávolitani az utamból. Az is probléma neki hogy nem eszek vele az asztalnál ebédidőbe, és hogy ő ezt elnézi nekem, közben mondja hogy nagyon rosszul esik neki.
De legalább már látom a valódi énét, kiskoromba mindig úgy viselkedtem ahogy elvárja, csendben voltam, most hogy már kiállok magamért, hangot adok magamnak, rögtön le akar nyomni, én így érzem. A testvéreim is mellette állnak, teljesen be akarnak fogni. Úgy érzem magam mint egy kis oroszlán, akit láncra akarnak verni.
Azon gondolkoztam hogy direkt orditozni fogok mint egy őrült és poharakat dobálok hogy megijedjen, felgyujtok valamit. Igy is csapkodom az ajtókat és káromkodok. Mert nem birom ezt a valamit ami bennem gyűlik. A háta mögött szidom anyukámat, igy magamban beszélek, hát eléggé átkozódós, durva dolgokat. Azon is gondolkozom hogy ő lesz akin levezetem a stresszt.
Tényleg mi lenne ha nem mennék el karácsonykor a rokonokhoz, mert ők is idegesitenek, ők is ilyen kontrollálók, túlféltőek voltak, amikor gyerek voltam, tiltani akartak mindent. Én utálom az ilyen családi dolgokat,összejöveteleket sose ülök le velük beszélgetni, mert kb ha mondok valamit, akkor közbe szólnak, nem hallgatnak végig, nem nagyon vesznek figyelembe. Gyerekkoromba is ez volt, legalábbis én ezeket igy éreztem. Ha én mondok valamit azt gyakran figyelmen kivül hagyták, mintha én lennék a kis hülye. Mindig rengeteget beszéltek a teljesitményről, általában apám beszélt magáról mindig, a nagy sikereiről alkoholos állapotban. Én kiskoromban nem szerettem ilyen helyzetekben beszélni, gyakran anyám válaszolt helyettem.
Megoldás lenne, ha mindent megszüntetnék velük. Mert egyébként nekem hatalmas felüdülés ha nem vagyok otthon, érzem hogy szabad vagyok.
Felfedeztem magamban egy enyhe nárcizmust is, hogy én irányitok, magam alatt tartok valakit, dominancia, tökéletes párkapcsolat. Amikor jön ez a kontrollvesztettség miatti harag okozza ezt, amit nárcizmusnak nevezek.
Az segit leküzdeni a dühkitöréseket, hogy tudatositom ,hogy attól még hogy manipulálni, meg akarják mondani nekem mit tegyek, attól még nekem nem kell úgy tennem, és mehetek úgy ahogy akarom. Ettől átlalában gyorsan elmúlik, este is kipróbáltam és működik. Mi más lehetne még a megoldás ezen kivül, ha az őszinte kommunikáció nem segit, próbálok én asszertivan szólni hozzá mindig. Az is idegesit hogy ő elvárt sok mindent tőlem, de én nem kérhettem.
Nagyon jól forgatja a szavakat, ha érvel amellett hogy miért ne menjek küldölre, vagy bárhova messzire. Mondom neki “úgy érzem túl akarsz félteni” -“ez nem túlféltés én csak elmondom a véleményem”. A testvérem is olyan hogy mindenért kérdőre von, hova megyek, mit csinálok, anyukám mellett van, hogy miért ne menjek főiskolára, miért ne azt a szakmát tanuljam “az nehéééz” “oda kell érteni a matekot és te abból nem vagy jó” “az precizitást igényel és te nem vagy egy preciz ember, mert széjjel hagyod a ruháidat”.
Közben én próbálok szépen beszélni, kifejezni magam, de észre se veszik.
Ő akar csinálni mindent, mondtam neki hogy én akarom mosni a saját ruháimat, azt se akarja engedni, mert ő kezeli a mosógépet.
Anyám ilyenkor mutatja meg a rejtett arcát, ha kiállok magamért és megmutatom hogy ez igy nem jó, mert egyébként meg ilyen kis kedves nő. Szerintem retteg attól hogy egyedül marad. Mert apámmal nem volt jó a kapcsolata és az egyetlen örömforrásai a gyerekei. Az egyetlen barátja a nővérem.
Elköltözni nem tudok amig nincs végzettségem, mert nincs. Húzom én a határaimat, szép szóval szólok, de nem érti.
Mondjuk legalább kajálni tudok itthon. Azt is magamnak veszem inkább, dolgozásból összeszedett pénzből. Csak melóból nem tudok elköltözni, csak egy érettségim van és kéne végzettség. Addig ilyen gyümölcsszedéses munkákat csinálok.
Csak jól esne ha mellettem állnának abban hogy igen most tanulni fogok és érzem hogy segitenek benne érzelmileg, nem az hogy megemlitem otthon hogy most én ezt akarom tanulni vagy hogyan csinálom a dolgaimat és ők mondják hogy pff az miért nem jó. De pont teljesen elbizonytalanodok.
De annyira lehúzva érzem magam, hogy a végén semmit nem csinálok gyakran, mint akit szét cincáltak úgy érzem magam. és csak ülök és bámulom a falat. Vagy ütöm a falat.
Az durva volt amikor mondom anyukámnak, hogy figyelj, “nem szeretném ha irányitgatnál, mert zavar és ne mondd meg kérlek, mit hogyan csináljak, mert a tapasztalataimból szeretnék tanulni” erre ő: “A jelenlétem nem zavar?” és el kezdett remegni. és bűntudatom lett, de aztán elengedtem, mert tudom hogy teljesen normálisan akarom érvényesiteni az igényeimet.
Máskor is mondom neki hogy szerintem kompromisszumok kellenének és kölcsönösség erre ő: “nehogy már a farok csóválja a kutyát.”
Mondom neki, megyek munkás szállóra, erre ő: “ott aztán sok a beszólogatós ember, te azt nem szereted”.
Néha rám mond olyan dolgokat hogy én lenézem őt, amit nem tudom honnan vesz, mert semmi olyat nem mondok.
Elmondhatná, hogy félti a pici fiát, vagy valami és akkor érthető. Mondjuk megértem, mert 5 éves koromban meghalt a bátyjám és ez trauma.
De úgy érzem magam mint egy bábu.
Volt olyan hogy pont ingben voltam otthon, mert szeretek szépen öltözködni, ebbe belekötött, hogy “olyan vagy mint apád” de már nem köt bele.
A testvérem szobájában lakok, mert az ilyen eldugottabb hely, testvérem már amúgy se lakik otthon. Anyukám szerint meg menjek a saját szobámba,mert csak koszt csinálok, most az miért baj hogy melyik szobában töltöm a napomat? és akkor is önzőnek nevez.
takaritok, csak nem az ő elvárásai szerint, hanem a sajátjaim szerint.
Mondjuk abba meg igaza van, hogy mindent szétdobálok és nem tartok olyan hű de nagy rendet, csak nekem a rend más jelent fiúként, mint neki.
Máskor megrántottam a vállamat, mert egy kisebb vitánk volt és erre haragra gerjedt
Kicsit olyan ez mintha amikor hangot adok magamnak, vagy haragosabb, hangosabb vagyok, akkor nem vagyok neki jó, csak akkor vagyok jó neki, ha kis csendes fiú vagyok aki szépen mosolyog, mert kisgyerekként az voltam. De ezt csak én látom így. Rengeteg pszichológiát olvasok.
Az megmaradt bennem, hogy amikor rossz kedvem volt, stressz gyerekként és egyszer körzővel karcoltam az asztalt anyukám azt mondta “inkább a kezemet karcoljam”.
Vagy amikor volt igazolatlan hiányzásom, csokival engeszteltem ki hogy ne haragudjon rám.
Nem mertem neki elmondani, ha történt valami az iskolában. Főleg ha én csináltam hibát.
Furcsa mert valamelyik tanár is ilyen volt, hogy egyik osztálytársam piszkált, ütögetett, bennem gyűlt a düh és belevágtam a körzőt az osztálytársam kézfejébe, a tanár meg azt mondta csalódott bennem.
Gyerek koromban mindig a kedvére akartam tenni és mellette lenni, nem tudtam neki ellent mondani.
apukám eléggé agressziv ember volt, sokat veszekedtek.
Nem mondom azt hogy én hibátlan lennék, mert nekem is vannak fura dolgaim, mint mindenkinek.
Csak nem tudom anyám azért ilyen mert tényleg félt, vagy fél attól hogy egyedül marad, vagy én vagyok a bűnbak, vagy csak én fújom fel ezeket a dolgait és ez még semmi, vagy valami komoly lelki gondja van, vagy én vagyok paranoiás? Vagy a családomban ez ilyen kóros valami?

Tisztelt Pszichológus!
12 éves lányom életében először megy ott alvós táborba egy hét múlva.
Most derült ki , hogy mobil használat semmilyen formában sem engedélyezett.
Este sem , egy perc sem.
A gyerekek önállóságra szoktatása érdekében a táborvezető szerint.
A gyerek elkeseredett , én pedig a bizalmamat vesztettem el.
Nehéz megoldani a nyarat tábor nélkül , de nem tudom elengedjem-e?
Köszönettel:
Andrea

Hello:)
Abban az ügyben írok, hogy üresnek érzem magam. Az történt, hogy a barátaimmal voltam egy helyen pár napig és ott megismerkedtem egy sráccal, akivel annak ellenére, hogy más nyelvet beszélünk, nagyon jól megértettük egymást. Nem tudom beleszerettem-e, talán (ilyen rövid idő alatt nem tudom, lehetséges-e). De miután hazajöttünk, borzalmas ürességet kezdtem érezni és az a kérdésem, hogy mit kéne tennem, hogy elmúljon?

Mi a véleménye azokról a lányokról akik fiatalon mennek férjhez és ilyen 21-22 évesen válnak anyává ? Elég érettek a feladatra ?