Apámmal ketten élünk. 3 éve halt meg édesanyám. Nem tudok apámmal sohasem egyetérteni nem akar rám költeni semmit. Konkrétan az sem zavarna ha nem tudnék mit felvenni. Barátom és családja most költöznek nagyobb lakásba és mondtak hogy menjek oda. Nem tudom mit tegyek. El akarok költözni csak nem merem otthagyni édesapám. Mit tegyek ?

Tisztelt Válaszadó!
52 éves nő vagyok. 10 éve élek egyedül, kb 7 éve keresek párt. Leginkább online társkeresőkön, mert egy kis falucskában élek és dolgozom, nem nagyon van lehetőségem kimozdulni. Ennyi idő alatt elég jól kitapasztaltam, hogy miféle emberekkel lehet ott találkozni. Nem is ezzel van a baj leginkább, hisz vannak komolyan társat keresők is, és érdekes módon, még tán olyan is, aki a korosztályában keres.
Viszont azt tapasztaltam, hogy olyan férfiak, akik engem érdekelnének, és írok nekik, vagy rögtön az elején elutasítanak, mert messze lakom tőlük (tény, hogy aki ilyet írt, az legalább 100-150 km-re lakott), és ekkora távolságot nehéz áthidalni, inkább levelezni sem kezdenek. Vagy akivel elkezdtünk levelezni, és volt olyan köztük, akivel szenzációsan jó “kapcsolat” alakult ki a levélváltás közben, mert annyira egy húron pendültünk, és a képek alapján is szimpatikus voltam (sok képet küldtünk, és mostaniakat, ez sem lehetett a baj), a találkozás után rendre megszakadt a kapcsolat, mert bár továbbra is szimpatikus voltam, helyesebb is, mint a képeken, a stílusomban sem csalódtak, jókat beszélgettünk, nem bánták meg, hogy megismertek, mégsem tudták elképzelni velem, hogy legalább elkezdjék a kapcsolatot, aztán majd alakul valamerre. Különösen egy néhány hónappal ezelőtti hasonló eset viselt meg, és még mindig nem tudtam tőle szabadulni.
Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mi lehet az oka ezeknek a dolgoknak? És egyik éjjel az jutott eszembe, hogy talán szemtől szemben nem tudom olyan jól menedzselni, “eladni” magam. Erre azért gondoltam, mert a munkahelyemen már többször is előfordult, hogy elemzésekben, jelentésekben a tényeket írom le, ahogy vannak, ha fehér, akkor fehér, ha fekete, akkor fekete. Még akkor is, ha akár engem vagy az intézményt rossz vagy kedvezőtlen színben tünteti fel. A főnököm pedig többször megrótt érte, hogy az nem úgy van, tessék úgy leírni a dolgokat, hogy szépítve, átalakítva, módosítva, hogy végül jól jöjjünk ki belőle. El kell tudni adni magunkat, az intézményt, hogy mindenképpen jobb fényben tűnjünk fel a valóságosnál. Ő ehhez nagyon ért. Én meg nem.
És erre gondoltam, hogy talán itt lehet a baj, mert szerény vagyok, sosem törekedtem előtérbe, nem fitogtatom az értékeimet, nem vagyok vezéregyéniség, csapatjátékos vagyok. Nem tudom jól “eladni” magam. Épp ezért akiknek írásban hihetetlenül tetszik a stílusom, megállapítják a képeimről, hogy érzéki, okos nő vagyok, a valóságban szembetalálják magukat egy szerény, kedves, mosolygós nővel, és ez csalódást okoz.
Ahhoz meg már lusták, hogy a belső értékeimre időt szánjanak, hiszen annyi más lehetőség van ismerkedni.
Most épp megint hasonló cipőben járok, vagyis van valaki, aki hasonlóan reagált a stílusomra és a képeimre, mint korábban páran, már szóba jött a személyes találkozás. És nem tudom, hogy hogy tegyek, mit tegyek ahhoz, hogy elkerüljem az eddigi buktatót. Vagy ne tegyek semmit, adjam önmagam, és majd talán egyszer valaki veszi a fáradságot, hogy megismerjen úgy igazán? Tanácstalan vagyok, főleg most, hogy talán rájöttem a dolog lényegére.
Válaszát előre is köszönöm!
Gabi

Jó napot! Én 2 dologgal kapcsolatban írok. Az egyik, hogy a legjobb baràtom depressziós 138 km-re lakunk egymástól ezért nem tudok neki segíteni. Nem szeretne szakemberhez fordulni és nagyon rossz nézni, hogy szomorú és totál magába van fordulva. Ezzel kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni. A másik dolog, hogy én jó magam adoptàlt gyermek vagyok. Nem tudok aemmit a biológiai szüleimrol és eléggé megvisel a dolog.. megszeretném őket keresni és beszélni velük. Járok pszichiáterhez…aki a bipoláris betegséget vizsgálgatja nálam. Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Doktornő!

Próbálom röviden leírni a párkapcsolatomat és a problémámat. 2011 óta vagyunk együtt a párommal. Én 28 éves vagyok, ő jelenleg 34. Megismerkedésünk előtt nem sokkal kb. fél évvel előtte ért véget az első kapcsolatom egy sráccal akivel 17 évesen kezdtünk járni. Tehát nem volt sok tapasztalatom fiúkkal, kapcsolatokkal. Kezdetben úgy tűnt minden rendben, majd igazából az első fél évben is észrevettem már, hogy a párom sokat költ szerencsejátékra, elnéztem, igazán nem foglalkoztatott a dolog. Aztán később több durva húzása is volt velem szemben az évek folyamán. Például többször levett pénzt a számlámról a tudtom nélkül, és ezt szerencsejátékra, online pókerra költötte. Amikor pénzt akartam kivenni meredten álltam az automatánál miért nem tudom kivenni az amúgy se sok fizetésemet. Az első 1 évben amikor összejöttünk sokat mondta, hogy lakjunk együtt mert nem szeret nélkülem aludni. De mivel neki nem igazán volt sose pénze, hitelek, szerencsejáték, végül is az egész családjára általánosan elmondható a folyamatos anyagi problémák, mondtam jó rendben, odaköltözött hozzám és a szüleimhez. Megbeszélte velük, belementek. De anyukámnak mikor először megtudta, és látta is hogy sokat játszik kezdett nem szimpatizálni vele, szóval a nálunk lakás se tartott sokáig. Ezután egy ismerősünk házába próbáltuk meg az együttélést, ahol csak a rezsit fizettük, nem volt semmilyen bérlési díj. De sajnos itt is hiába keresett jól addigra a párom, mivel munkahelyet váltott, ugyanúgy elszórta a pénzt játékra. Én ezt meguntam és hazaköltöztem karácsony előtt. Anyukám nagyon örült hogy meghoztam ezt a döntést. Közben ő is megtudta hogy elvesz tőlem pénzt a számlámról, és ez miatt nagyon kiborult az édesanyám. A kapcsolatunk ezek után úgy alakult, hogy én mégis visszamentem hozzá mert hiányzott, nem tudom, végül is szerettem és bíztam benne mindig, hogy megváltozik. De ezek után se változott, ezután még egyszer elhagytam, anyukám nagyon berágott, nagyon durva vitáim voltak az édesanyámmal és tudom hogy többször megbántottam őt ebben az időszakban. Szóval ez után is békülés volt, és következett 2 év amikor nagyjából elvoltunk….hol nálunk hol a páromnál aludtunk. Hozzáteszem náluk egyáltalán nem szeretek lenni mert nem túl tiszta az anyósom, elég nagy a kosz náluk a házba, egyszóval igénytelen…máshogy sajnos nem tudom jellemezni. De tavaly mégis engedtem és odaköltöztem, szintén egy szakításos időszak után, anyukám ekkor már nagyon nem is mondott nekem semmit. Beleadtam nem kevés pénzt az emeleti fürdőszoba felújításába mert egyszerűen borzalmas állapotban volt, szóval voltak tervek a folytatásra, felújítani a felső szintet ilyesmik…de aztán vhogy kisiklott a dolog ismét, mert megint jött a szerencsejáték, pedig már sokadszorra kaptam ígéretet, hogy abbahagyja. Közben én is munkát váltottam és az új munkahelyemen összeszűrtem a levet az egyik kollégával, sajnos így alakult. Volt végre valaki aki meghallgatott engem és tanácsokat adott, végül a dologból nem lett semmi, mert kiderült, és a párom visszaszerezett magának. Sokan tudják a helyzetem és sokan akarnak velem ismerkedni. Tavaly is külön voltunk a párommal hazaköltöztem, mert egyszerűen nem bírtam már ott élni az anyósommal, és ekkor közelebb kerültem egy férfihoz aki szintén ezen a munkahelyen dolgozott. Nagyon rendes, nagyon odaadó ember. De valahogy nem tudom miért rám tört egy érzés, hogy én még szeretem a párom, és ismét visszamentem hozzá. Ez történ tavaly szeptemberben. Azóta egy albérletbe költöztünk, de alighogy idejöttünk megint elkezdett játszani, és én fizetek szinte mindent, a férfival akivel majdnem összejöttem, tartom a kapcsolatot, ő most külföldön dolgozik. Rájött a párom, hogy beszélek vele messengeren, és azóta teljesen kikészít, rá van szállva a telefonomra. Sok minden történést kihagytam de túl sok lenne mindent leírni. Én valamiért nem tudok elszakadni a páromtól, holott már milliószor megtehettem volna, és sokkal jobb életem lenne, ebbe biztos vagyok. Ő is megcsalt egyébként ezt kihagytam, de az egészben nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem tudom mi tévő legyek már. Lassan 29 éves vagyok, a családom nagy része nem nagyon támogatja a kapcsolatomat, folyamatosan a gyermekvállalással csesztetnek. De mire vállaljak gyereket…nagyon szeretnék, de semmi se sikerült, mióta a párommal vagyok. Nincs megtakarításom, nagyon sok pénzem bánja a dolgokat, sokat adtam neki is kölcsön, olyan dolgokra, amiket más nő biztosan nem fizetett volna ki. Folyamatosan őrlődök, és tudom, hogy lépnem kellene de egyszerűen teljesen kimerültem már, az öngyilkosság is felmerült bennem többször, sajnos, párom is tudja. De sose vinne rá semmi, de ez miatt sokszor érzem magam depressziósnak és szorongás is kerülget, mindehhez társul egy borzalmas munkabeosztás, folyamatosan műszakozok, szóval ki vagyok készülve eléggé. Közben a férfi akit megismertem, támogatna, ha úgy döntök lelépek, októberben jön haza, de még ki akar menni dolgozni, szóval választhatok egy teljesen más életet, még helyre hozhatom az életem, de közben meg itt a párom, aki most megint jó fiú, nincs szerencsejáték. De közben napi szinten a telefonban túrkál, és cseszeget a másik férfival, napi szintűek a veszekedések sokszor. Nagyon el vagyok keseredve, de nem tudom mi tévő legyek…..sokszor már inkább nem is jönnék haza az albérletbe, hanem mennék haza a szüleimhez vissza. Anyukám egyébként tud a másik férfiról, és abszolút azon a véleményen van, hogy vele, vagy akárki mással jobban járnék, csak legyek már boldog, és ne legyek feszült. Sokszor sajnos eléggé feszülten viselkedek a saját rokonaimmal….hibásnak is érzem magam sokminden miatt, de ez sem segít ha csak hibáztatom magam. Teljesen kimerült vagyok a dolgoktól…..Köszönöm ha tudna, valamilyen tanáccsal szolgálni számomra!

Tisztelt Szakerto!
Elore is halasan koszonom a segitseget!
1,5 eve elek boldog parkapcsolatban,am az ido mulavasal most derult feny sok rossz,elviselhetetlen tulajdonsagomra.
Engem kiskoromban “burokban” neveltek.Nagyon feltettek,szinte alig volt barmi is megengedve.Innen eredhet talan a feltekenysegem,amit szinte csak a parom irant erzek.
Nem mindig tudom elengedni ot nyugodt szivvel a barataival szorakozni(habar maximalisan megbizom benne,soha sem csalna meg,koztunk a bizalom nagyon eros).
Ilyenkor persze azt mondom hogy menjen,de megis zavar neha hogyha massal is nagyon jol tudja erezni magat.Tudom nagyon onzo vagyok..csak tudnam honnan jott ez nekem es hogyan lehetne kezelnem.
Illetve feltekeny leszek hogyha o elmegy olyan helyre ahova en is mentem volna de en megsem tudok…
Sajnos a kommunikacommal is problema van hogyha vele van vitam,ha egy masik fellel pl.:a baratnommel akkor mindig megtudom vedeni az allaspontomat,es nem vagyok dedos..de ha vele veszekszem akkor egyszeruen ezek nem mennek,nem valaszolok,megsertodom es ez egy spiral szeru folyamat,alig birok belole kijonni..csak nagyon nehezen es csakis az o segitsegevel,magamtol nem birom befejezni.
Illetve meg az onismerettel is vannak sajnos problemaim,kiderult hogy nem ismerem sajat magam…
Most nagyon ketsegbe vagyok esve ugyanis odajutottam,hogy bebeszeltem magamnak hogy nem is hianyzik a parom es lehet hogy jobb lenne ha miattam es a viselkedeseim miatt szakinek vele.
Pedig o mindig segit es nem is kivanhatnek jobbat magamnak nala,eszmeletlenul szeretem ot.
Nagyon szepen koszonom a segitseget elore is,varom valaszukat!

Iskolai probléma.
Erdélyi vagyok,azon belül Kolozsvári.
Most fejeztem be a 8. osztályt és nem tudom eldönteni,hogy maradjak-e ebben az iskolában ahol 1-től 8-ig voltam vagy menjek át más suliba.Ennek a problémának 2 oka is van.
1. Ennél a sulinál CSAK érettségit lehet megszerezni,de én szeretnék egy szakmát is.Ez a suli nagyon erős,mindenre felkészít a másik suliban pedig lehet érettségit is szerezni meg szakmát is,de az a probléma,hogy nagyon gyenge.Ezt onnan következtetem ki,hogy az egyik osztálytársam átment abba a suliba.Nálunk 5 és 7 -es tanuló volt ott pedig 9 és 10 es tanuló.(Itt Erdélyben 1 estől osztályoznak egész 10 esig).
2. probléma.
Ebben az osztályban mar mindenkinek megvan a baráti köre csak nekem nem.A párhuzamos osztályból pedig nem egyezzek majdnem senkivel nagyon jól kivéve 2 emberrel.
Nincsenek/nincsen 1 legjobb bartnőm sem akivel minden nap tudnék beszélgetni,hülyülni vagy elmenni valahova és ezt nem szeretem.Nem tudom,hogy velem van-e gond vagy velük.Nem nagyon beszélek,magamba húzódok.Nincs olyan téma amiről lenne véleményem ezért inkább hallgatok és nem beszélek senkivel.Van 1 haverinám akivel jól egyezek de ő reálra megy én pedig humánra,amúgy is vele nagyon keveset beszélek.
Kérem segítsen ha tud,mert nem tudom hogy mit tegyek.
15L

Tisztelt Doktornő!

A szüleim rám bízzák a két testvéremet folyamatosan, hogy én figyeljek rájuk, mindemellet nekem kell itthon a házimunkát elvégezni.
A két kisgyerek sokszor viselkedik rosszul, és ha valami rosszat csinálnak, akkor én vagyok miattuk leszidva.
A kistestvérem, és a szüleim annyira felidegesítenek vagy feldühítenek hogy dührohamaim lesznek: kiabálok, földhöz csapkodok dolgokat(régebben vagdostam is magam), és ha már annyira ideges vagyok elkezd fájni a fejem és a mellkasom, alig kapok levegőt és elkezdek sírni.

Köszönöm, ha tudna valamilyen tanáccsal szolgálni.

Kedves Doktor.
Az én problémam az lenne hogy a páromnak elmondtam hogy a főnők ilyel olyan es ezt kb 6szor egymás utan ő erre mérges lett mert azt hisi tetszik a főnök .pedig ndmem csak elakartam neki mondani hoggy rossz napom volt. De colt egy masik tortenet is egyszer egy volt munkatarsammal aki ferfi elszictam egy cigit es ezt nem montam el neki masnap kiderült es akkor is egy r.. k.. voltam mert en padiuok meg hadonlok reszletezni nemxakarom.igen valoban en felt3jeny vagyok de van okom. De en ot szwmeretem es nem ertem hogy mierz lazad.ha elmindom neki az a baj ha ndm mindom akkor az a baj .mar teljes depreszioba vagyok tobbszor orobaltam ongyilkis lenni es mist is ormtt tartok ha elveszitem akkir nem kesz miert rlnem.mar nincs vussza tarto ero.mar nem tudom mit tehetnek.nincs remens.kozben rombolja az onbizalmam is .ugy erzem elnyom teljesen.

Nehany honapja pszichológusnohohoz jarok,magam is no vagyok,kapcsolatunk baratinak mondhato. Szoktunk beszélgetni az o életről is. Azt vettem eszre, hogy egyik alkalommal nagyon kedves és egyutterzo hozzám, mig mas alkalmakkor teljesen rideg. Miert viselkedik ennyire ellentetesen?

Tisztelt Doktornő/Doktor Úr!

Több problémakört is érintek, viszont úgy gondolom ennek az oka stresszkezelési probléma.
Ami miatt úgy döntöttem, hogy valamilyen módon segítséget kérek és nem próbálom tovább egyedül megoldani, az az, hogy rendszeresen falási rohamaim vannak és attól félek, előbb-utóbb a környezetem számára is nyilvánvalóvá válik, hogy valami nincs rendben velem.

Szóval:
A családom ill. környezetem úgy tudja (és látja is), életmódot váltottam: nem iszom alkoholt, egészségesen táplálkozom, rendszeresen sportolok…
Elhízva nem voltam soha, de mégsem voltam megelégedve magammal, szerettem volna jobban kinézni, izmosodni, formálódni. Ezért kezdtem el egy étrendet követni (nem kell éhezni!) és mellette sportolni is.
Ez mégsem látszik rajtam, sőt!! lassan ott tartok, hogy csak hízom és a pluszkilók nemsokára meg fognak látszódni rajtam. Annyira szégyenlem magam! Zugevő vagyok. Rengeteg édességet, magas szénhidráttartalmú ételt vagyok képes magamba tömni, mikor nem lát senki. Ilyenkor nem tudok uralkodni magamon, egyszer csak jön egy falási roham és nem tudom semmivel sem elnyomni. Csak eszem és eszem, szinte meg sem rágom, az ízét sem érzem. Egészen addig képes vagyok enni, amíg hányingerem nem lesz, vagy a kínzó hasfájás rám nem tör, aztán jön a bűntudat és kétségbeesés.
Már mindenfélét kipróbáltam, hogy elnyomjam ezt a kényszert. Elmentem futni vagy biciklizni, zenét hallgattam, egészséges ételt ettem helyette, vagy felhagytam az étrendemmel és ettem, amit megkívántam (kár volt, mert elszabadult velem a ló)
Semmi sem segített.
Addig nem múlik el, míg meg nem eszem azt, amit ilyenkor kívánok és egészségtelen mennyiségben.
Már a családomnak is utalgattam rá, hogy nincs valami rendben, hogy gyakran túleszem magam. De ők azt hiszik, a “diéta” miatt van ez. “Biztosan nem eszel eleget, éhezik a szervezeted.”
Nem mertem elmondani, hogy stresszhelyzetekben tör rám a túlevés és hogy előfordul, hogy rengeteget eszek, mikor nem látják.

Próbáltam elemezni, hogy mikor tör rám a falási roham: Talán akkor, amikor valamilyen feladat megoldása előtt állok és nem érzem magam képesnek, hogy azt jól megoldjam vagy egyáltalán, hogy azt én egyedül meg tudjam oldani. Előre félek, hogy kudarcot vallok.
Mikor szorongok valami miatt, vagy mikor úgy érzem elnyomnak. Mikor úgy gondolom, valamit nem jól csináltam, leégettem magam, rosszul teljesítettem.

Ezeket a helyzeteket csak evéssel tudom kezelni, közben legalább nem a megoldandó feladattal foglalkozom, nem gondolok arra, hogy hülyét csináltam magamból, vagy hogy milyen rosszul teljesítettem . De ez sajnos csak addig tart ugye, amíg eszem. Aztán még nagyobb bajt csináltam, mivel 2000 kalóriát elfogyasztottam 10-15 perc alatt. Félek az elhízástól és attól is, hogy megterhelem a szervezetem ezzel a hirtelen nagy mennyiségű “étellel”. Ott tartok, hogy nincs kedvem emberek közé menni, dolgozni menni, a ruháim megint kényelmetlenek, emiatt nincs is kedvem felöltözni sem. Visszautasítom a meghívásokat, főleg olyan esetben, ahol tudom, hogy étel is lesz. Annyira kellemetlen volt legutóbb egy összejövetelen ahelyett, hogy a hozzám beszélőre figyeltem volna, a fejemben csak az járt, hogy mit is egyek még, meg mennyit, meg hogy …

Tanácstalan vagyok, végre meg szeretnék szabadulni ettől!

Előre is köszönöm a tanácsát!

Üdv.:
“Inna”

Tisztelt doktornő! Egy nagyon jó barátomnak van problémája. 5 éve megismerkedett egy fiúval de már 2 éve nincsenek együtt.A barátom halálosan szerelmes belé de el akarná felejteni (csak nem tudja) mert a férfi máshova kacsingat mindig. És amikor elfelejtené megjelenik . Nem tud neki nemet mondani.

44 éves nő vagyok. 15 éve pánik beteg. Időnként, heti 1-2 alkalommal szedtem 0.25-ös Frontint. Csak akkor, amikor tényleg nem bírtam már megoldani az adott helyzetet. Viszont kb. 1 évvel ezelőtt “letettem”. Mert nem éreztem szükségét. Viszont kezdtem magam egyre rosszabbúl érezni. A pánik átváltott generalizált szorongásba, olyannyira, hogy jó fél évig ki sem mertem itthonról mozdulni. Nagyon rossz állapotba kerültem. Most már egy kicsit jobb, mert a non-stop szorongás már elmúlt, csak akkor van, ha ki kell mozdúlni itthonról.
Kérdésem az lenne, hogy ez az extrém szorongás lehetséges attól, hogy a Frontint elhagytam?
Köszönettel:
Kolman Stella

Üdvözlöm!
A kérdésem a következő.
Ön mit gondol erről a számomra túlzott testvéri szeretetről?!
A barátommal összejöttem 1éve, és azt tapasztaltam hogy túl szoros a hugával a kapcsolata. (Barátom 26éves, huga 21).
Már az elején megkérdőjeleződött bennem is meg a csaladomban is hogy vajon volt köztük valami?
Szóval a lényeg hogy ők mindig folyamatosan tartják a kapcsolatot egymással. Sokat ölelgetik egymást, puszilgatja. Mikor nem vagyunk együtt akkor meg mindig vele lóg. Együtt csavarognak. A mesztelenkedés egyáltalán nem okoz gondot nekik. Nem takargatják magukat egymás előtt. A fürdőből kijövet.
Amikor velem van akkor meg folyton írogat neki a huga meg hívogatja tök fölösleges dolgokért.
Számomra furcsa ez a sok testi kontakt is köztük. (Teszem hozzá: kölcsönös náluk ez a fajta szeretet).

Ön szerint ez mi lehet? Mért fontosabb a Hugi mint a barátnője?
Annyit még hozzá tennék hogy 16éves volt a huga mikor elhagyta őket az anyjuk. Apa leszarta a gyerekeket. Talán ez közre játszik? Ez a szoros kapcsolat.

Ön szerint mit tehetnék ez ellen? Nekem ez így nem jó. Egyszer feljött témának de ennyi volt a válasz hogy ők így nőttek fel.

Udvozlom! 2 honapja szultem (jelenleg szoptatok), es azota nap, mint nap a mult serelmei jonnek fel folyamatosan, ujra atelem a rossz emleku szituaciokat, szorongok, bosszuvagy van bennem es ezzel egyutt fizikalis tuneteim is vannak. Pl. Izzadas, fulladas, vegtagremeges. A fent emlitett serelmeken korabban mar tuljutottam (volt hogy honapokig, evekig tartott), nem ertem, hogy minek kapcsan tortek fel ilyen intenzitassal ujra a felszinre. Egyebkent jelenleg boldog es kiegyensulyozott hazassagban elek, ha a mult serelmei nem “zavarnanak be”, nem lenne kulonosebb problemam. Koszonom a valaszat.

Férjemmel közel 9 éve vagyunk együtt,két éve házasságban élünk.Ő 12 évvel fiatalabb,ami az elején főleg nekem jelentett gondot,de úgy éreztem túl vagyok rajta.
A gyermekvállalás gondolata későn jött,és eü gondok miatt nem sikerült teherbe esnem,majd egy sikertelen lombik után az örökbefogadás mellett döntöttünk.
Erről már régebben is beszéltünk,tehát nem hirtelen döntés volt…
A férjem egy tipikus mérleg típus,aki mindig mérlegel,mi lenne jó neki,nekünk,elég önzőnek mondhatnám,de valahol mindannyian azok vagyunk.
Teljesen biztosnak éreztük a kapcsolatunkat,közös ház,jó munkahely,már csak a gyerek hiányzott.
Az ügyintézés közben ő úgy döntött mégsem akarja,mert más gyereke és nem az övé,mert ő fiút akar aki továbbviszi a nevét.
Tudni kell,hogy az apja sajnos öngyilkos lett,az előző családja és az új család közötti viszálykodas miatt,ahol a gondot a gyerekek okozták…azaz,hogy az előző házasságból született gyerek és a férjem aki az új kapcsolatból született együtt nevelkedjenek,de az egyik nagymama ezt nem akarta,így el kellett szakadjanak és ezt nem tudta feldolgozni a férjem apja.
Kicsit bonyolult ez az egész,végülis a lényeg az,hogy most megingani érzem a kapcsolatunkat,hogyan lesz így gyerekünk és egyáltalán együtt tudunk e élni kettesben?
És meddig?Én a 43 évemmel nem vagyok előnyös helyzetben,és én is össze vagyok zavarodva…érdemes párterápiára mennünk,van e ennek értelme,vagy csak időpocsékolás az egész,hiszen ő döntött.
Előre is köszönöm!