Üdvözlöm,

kommunikációs problémáim vannak a párkapcsolatomban. 7 hónapja tart a kapcsolatom a párommal. A problémánk, hogy én sértődékenyen, érzékenyen reagálok egyes megjegyzésekre, cselekdetekre. Régebben többször elsütött ő általa viccesnek vélt mondatokat a külsőmre, amikor szóvá tettem elnézést kért, jelezte, hogy nem gondolta komolyan, teljesen elégedett velem, szeret engem. A legutóbb azon vesztünk össze, hogy a nővéremet egy nagyon dekoratív nőnek állította be, kicsit alpári stílusban. Ezen szintén megsértődtem, rosszul esett, egyrészt mert nem szeretnék féltékeny lenni a saját testvéremre, másrészt én ettől csúnyábbnak, értéktelenebbnek éreztem magam, azt gondoltam, hogyha lett volna a nővéremnél esélye, akkor biztosan nem engem választott volna. (A nővéremmel szoros a kapcsolatunk, de nem szívesen beszélgetek vele az utóbbi időben, mert féltékeny vagyok rá, de ezt nagyon szégyellem, de rossz érzés vele beszélgetnem, illetve inkább meghallgatnom őt, mert ő beszédesebb, mint én. Én többnyire csak meghallgatom, de már ehhez sincs kedvem.) Az összeveszéseink a párommal úgy néznek ki általában, hogy én befordulok, nem szólok hozzá, nem nézek rá. Ő pedig vár, amíg megnyugszom és elmondom, hogy mi a problémám, ha sokáig elhúzódik ez az állapot akkor nyilván megkérdezi és olyankor megpróbálom elmondani neki. Amióta együtt vagyunk nagyon megcsappant az önbizalmam. Sok olyan helyzet van, hogy görbe tükröt tart elém, felhívja a figyelmet a hibáimra akaratán kívül, olyan dolgokra, amin én is szívesen változtatnék, de nem megy. Frusztrált leszek ettől. Próbáltuk ezt megbeszélni, őszintén elmondta, hogy soha nem érezte ezt még senki iránt, amit én irántam érez. Nem akar nekem fájdalmat okozni a bunkó viselkedésével, próbálja mérsekelni, de nem mindig sikerül neki. És sokszor keltek benne olyan érzést, hogy fél megszólalni, úgy érzi, mintha tojáshéjon járna – így fogalmazott, mert nem tudhajta előre, hogy éppen mivel okoz bajt, fájdalmat nekem. Nekem fáj a bunkósága, pedig állítja, hogy nem szándékosan teszi, próbál változni, de nem akarja teljesen feladni az egyéniségét. Úgy érzi, hogy a bunkóság, amit ő viccesnek tart a személyisége része. Most abban egyeztünk meg, hogy bár mind a ketten félünk a változástól, de mind a kettőnknek változtatnia kell a viselkedesén valamilyen szinten, mert szeretnénk együtt maradni. Ő próbálja mérsékelni a bunkó beszólásait, én viszont tanácstalan vagyok, hogy mit tegyek akkor ha megbánt. Nem akarok magamba fordulni, de nem tudom, hogyan fejezzem ki magam, illetve félek attól, hogyha minden egyes sértődést hangoztatok akkor még inkább azt fogja érezni, hogy nem szólalhat meg mellettem, nem lehet mellettem önmaga. Viszont ha elfojtom a fájdalmam az sem megoldás. Mit tanácsolna? Előre is nagyon szépen köszönöm.

Jó napot ! Segítséget szeretnék kérni. A szüleim bizalmát szeretném visszaszerezni,amit tudom nehéz lesz. 2-szer hazudtam nekik amit tényleg megbántam teljes szívemből. Soha többet nem hazudnék nekik ha bíznának bennem újra. Beszéltem már velük de ez nem ilyen egyszerű. Kérem segítsen! Hálás lennék.

Kedves Válaszoló!

3-an élünk egy családban, a gyerekem a férjem és én. Sokszor felbillentik a harmóniámat, Sok fejtörést okoz, hogy az én alapvetően érzékeny személyiségemnek köszönhető, vagy inkább az ő furcsaságuknak. Nem akarnak rosszat, de néha élményhiányosnak érzem az életet velük. A férjem ( 53 ) a fiam ( 11,5 ) , én 51 de legtöbbek szerint 40-nek se látszom.
Mindketten jól elvannak magukban, én pedig többet mennék új helyekre, többet találkoznék másokkal is stb. Balatonon 2 hónapig lent voltak én egyet velük, a vízhez csak 6 körül mentek, mert ők úgy szeretik ha nincs túl meleg már, én meg 4-kor mennék, és mentem is.Állandó győzködés minden, a családi ünnepeken a fiam, aki az osztálytársai körében népszerű, az unokatestvéreivel többnyire hűvös.
Ha mondom menjünk el majd a Family Parkba akkor ők egyáltalán nem lelkesednek, mert sokan vannak. Zalakarosra gondoltam elmennénk, a férjem meg azt gondolja gyógyfürdőbe gyerekkel? Ha meg is történik mégis a program, akkor meg nem teljesen érzem jól magam, mert hát ők nem annyira akarták,nem örülnek úgy mint én.
Ha jönnek az anyósék akkor gyerekem szerint minek jönnek annyit, ami nekem szintén rosszul esik. A Balatonon a szomszéd gyerekkel nem akar focizni, csak a férjemmel,ez is kellemetlen, Sokszor szemtelen is az apjával ez a ‘szerencsétlen’ rá se szól, hanem még védi hogy hát csak harcias mint egy focista.
Nem tud mit tenni, mert már kiskorában jól elcseszte a nevelését,amivel kettőnk között is konfliktusokat szült.
Most meg már úgy be van a személyisége drótozva, hogy
nehezebb módosítani.
Lehet hogy idealizált világot képzelek velük, de mostanában tele a hócipőm.
Szóval úgy érzem kevés a közös felhőtlen öröm.miközben lehetne mert nem szegénység miatt kell visszafogni magunkat.
Mit tegyek, mert itt tuti hogy valami nem normális velük ?

Köszönöm válaszát

Tisztelt szakemberek, olyan problémában kérném a segítségüket, ami elsősorban a barátomat érinti, de akár sok más embert is, egyfajta élethelyzet. Barátom 29 éves fiatalember. A nagymamája nevelte tulajdonképpen, voltak évek gyerekkorában, mikor szó szerint is, tehát nála lakott, de enélkül is mindig szoros volt a kapcsolatuk, bizalmas volt hozzá, illetve az egész családot a nagymama támogatta anyagilag. Most már a párom 29 éves, a nagymama 82. Egymáshoz közeli lakásban laknak és most is majdnem minden nap találkoznak. A nagymama még jó erőben van, ellátja magát, főz, egyedül jár boltba, orvoshoz stb. Mégis, azért bizonyos dolgokban segítségre szorul. Illetve mind fizikailag, mind értelmileg lassan mégiscsak hanyatlik. A barátom amúgy is hajlamos az indulatos viselkedésre. Holott egy nagyon is jólelkű és érzelmes férfiról van szó, aki soha nem bántana meg senkit. A nagymamáját sem, akinek sokat köszönhet. Mégis, ha valami terhes neki, bosszantja az értetlenség, a kérések, az alkalmatlankodás, a beleszólás, sokszor kíméletlen vele, szavakkal is, viselkedésben is. Amit persze megbán, bocsánatot kér, vádolja magát, szörnyen érzi magát, és igyekszik jóvá tenni mindent. Nekem is elpanaszolja utána. Én mindig türelemre intem, és emlékeztetem, hogy egy idős emberrel már nehezebb és örüljön, amíg együtt lehetnek. De tudom, mivel évekig gondoztam beteg embert, hogy sokszor nincs meg az a türelem, ami kellene. Ha a barátom türelmetlenség miatt undok a nagymamájával, ez két embernek is fáj: neki magának is és természetesen az idős néninek is. Sajnos az idősödő vagy beteg, gondozásra szoruló családtagjainkat sokszor teherként éljük meg. Ez nem szép, de sajnos ezt látom. Magamon is, rajta is, sok mindenkin. Hogy lehetne ezt jobban csinálni? Köszönöm a segítségüket.

Párommal 6 éve vagyunk együtt. Az első 3 évben a szüleinél laktuk, aztán különköltöztünk. Különköltözésünkkor kiderült, hogy terhes vagyok. Ikerlányaink születtek, most 2,5 évesek. Párom előtt nem volt semmilyen kapcsolatom, ő az első így nem tudtam semmihez sem hasonlítani. Nehéz volt vele, nagyon sokat bántott lelkileg, de próbálta kompenzálni kedveskedésekkel. A lányaink születése után döbbentem rá, hogy mérgező személy. Akkor nyílt fel a szemem, azóta hiába is akar manipulálni és megbántani, mindenért hibáztatni és bűntudatot ébreszteeni bennem, nem veszem a szívemre a próbálkozásait. Most viszont azt vettem észre, hogy a lelkileg érzékenyebb lányunkat próbálja teljesen magaköré édesgetni és manipulálni. Úgy látom élvezi, hogy ez a lányunk az ő szavára egyből vigyázba áll és ezzel mások előtt kérkedik. Néha szegényt bünteti a szeretetmegvonással és haraggal. Közben én persze pajzsként próbálom hárítani ezeket a dolgokat. És nyugtatni a lányunkat, hogy mérges, de nem rá (ilyenkor valóban nem rá mérges, csak a lányainkon tölti ki). Elhagyni nem akarom, mert így legalább a felügyeletem alatt történik és közbe tudok lépni. Viszont különválva nem lennék ott, hogy megvédjem. A kérdésem csak az lenne, hogy az én stabilitásommal és szeretetemmel megtudom védeni a lányomat a lelki terrorral szemben? A segítségemmel megtud erősödni lelkileg, hogy ő is figyelmen kívül tudja hagyni a sértéseket?

Kedves Cintia!
Anyukám 30 éve beteg. Pszihésen gondja van Apukám a mai napig mellette van, csak az a probléma hogy idegileg kikészíti őt. Mindenért okolja mindenbe beleköt. Nagyon rossz beteg. Pedig apu nélkül nem tudna megélni.Csak aput sajnálom mert rámegy az egésszége. Nagyon lefogyott. Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon félek hogy mind a kettőjüknek baja lesz. Köszönöm.

Kedves Pszichologus!
Edesanyam /64/ eves sulyos beteg-nem tudjuk mi a baja, mert nem hajlando orvoshoz menni-de ami a baja sajnos mar nagyon latszik rajta, segitsegre szorul. Nem tudjuk meggyozni, hogy elvigyuk vizsgalatra, hogy megtudjuk mi a baja es lehet olyan van, amin meg lehet segiteni. O meg akar halni, azt mondja, neki ennyi volt az elet es tartsuk tiszteletben a donteset. Ez nagyon megvisel, nem tudom elfogadni a donteset. Mit csinaljak, hogy meggyozzem, hogy van meg ertelme az eletenek, ne haljon meg csak igy. Koszonettel.

Jó napot !
Az alábbiakban kérem a segítségét. Amint azt jeleztem 72 éves, napi rendszerességgel 2-3 órát intenzíven sportoló, azt mondják rólam, hogy jó humorú vidám, értelmiségi férfi vagyok. Rendszeresen veszek részt átfogó orvosi vizsgálaton és az orvosaim szerint – magam is így érzem- kiváló fizikai állapotban vagyok. Csodálatos gyermekem és gyönyörű 7 éves leány unokám van akik tőlünk kb 120 km-re laknak, de heti rendszerességgel találkozom velük ill. a kis unokám sokat van velünk. Mindezek ellenére egy idő óta szinte óránként törnek rám a szorongások, amelyek úgy jelentkeznek, hogy előjönnek az elmúlt évekből a vele töltött emlékképek és sajnálom, hogy azok az évek elmúltak. Még az elmúlt napokban a kerti medencében együtt töltött vidám órák is szorongással töltenek el. Mint mondtam sokat voltam vele, rendszeresen hordtam lovagolni, sokat sportolunk együtt, mégis állandóan szorongok, mintha vissza akarnám fogni az idő múlását.. Látom a játékait amivel a jövő héten is játszani fog mégis szorongások, sötét gondolatok gyötörnek. Nem tudom érthető e a problémám. Mint mondtam a pályámon sok sikert megélt több diplomás értelmiségi vagyok de soha még így nem voltam, de most úgy látom, hogy lassan már depressziós leszek.
Megértő segítségét előre is köszönöm.

Tisztelt Doktornő!
Nekem olyan problémám van a házasságomban, hogy férjem elég szokszor berugik már nem kell neki hozzá a baráti társaság sem! Már nagyon szokszor vitáztunk emiatt, és idén májusban már zátonyra futott egyszer a házasságunk akkor a szüleim próbálták felnyitni a szemét h ez így nem jó és elfog veszíteni engem meg a 2 éves kislányunkat! Akkor megpróbáltam h adok az egésznek egy lehetőséget de minden csak 1 hónapig volt jó minden olyan lett mint régen! Most megint eljutottam arra a pontra hogy elég volt itt hagyom! De megint megigérte h visszább vesz csak ne hagyjuk el, meg a szüleim is azt modnják h adjak még egy esélyt! 5 éve vagyunk együtt aból 3 éve házasok vagyunk és már rengeteg ilyen igéretet kaptam! Nemtudom mi tévő legyek!!?? Valahogy úgy érzem hogy a szerelmem is elmúlt iránta a sok vita, harc miatt! Van még értelme ennek az egésznek vagy próbáljak új életet kezdeni! Egy régi szerelmem is előkerült és azt érzem vele sokkal jobb lenne minden!

Tisztelt Doktornő!
Nekem olyan problémám van a házasságomban, hogy férjem elég szokszor berugik már nem kell neki hozzá a baráti társaság sem! Már nagyon szokszor vitáztunk emiatt, és idén májusban már zátonyra futott egyszer a házasságunk akkor a szüleim próbálták felnyitni a szemét h ez így nem jó és elfog veszíteni engem meg a 2 éves kislányunkat! Akkor megpróbáltam h adok az egésznek egy lehetőséget de minden csak 1 hónapig volt jó minden olyan lett mint régen! Nem akarok ilyen életet a kislányomnak h itthon is ezt látja meg ha bárhova elmegyünk családosan akkor is az a vége h berúgik! Most megint eljutottam arra a pontra hogy elég volt itt hagyom! De megint megigérte h visszább vesz csak ne hagyjuk el, meg a szüleim is azt modnják h adjak még egy esélyt! 5 éve vagyunk együtt aból 3 éve házasok vagyunk és már rengeteg ilyen igéretet kaptam! Nemtudom mi tévő legyek!!?? Valahogy úgy érzem hogy a szerelmem is elmúlt iránta a sok vita, harc miatt! Van még értelme ennek az egésznek vagy próbáljak új életet kezdeni! Egy régi szerelmem is előkerült és azt érzem vele sokkal jobb lenne minden!

Jó napot kívánok. Szeretném tudni, hogy mit tehetek annak érdekében, hogy ne legyek már egyedül. 27 éves vagyok, szép és kedves az emberekkel. Mindenki szereti a társaságomat ezért nem is értem, hogy miért vagyok még mindig egyedül több mint 3 éve. Nagyon szerettem valakit, aki nagy fájdalmat okozott de már kész vagyok új kapcsolatra. Egy olyan helyen dolgozom ahol sok új embert ismerek meg nap mint nap és senki nem közeledik hozzám. Úgy érzem, hogy semmi célom sincs.

Kedves Cintia!

Párkapcsolati problémáimmal kapcsolatban szeretnék útmutatást, véleményt kapni egy szakembertől.

Több mint 1,5 évig tartó kapcsolat után, 1 hete szakítottam a volt párommal, életem szerelmével. Már elviselhetetlen, tiszteletlen és megalázó volt számomra a viselkedése. Szeret engem és én is őt, szeretnék vele lenni, mert egyébként, ha nincsenek konfliktusok, nagyon egy hullámhosszon vagyunk és szinte tökéletes minden, de így már nem tudok és nem is akarok vele lenni. 26 éves vagyok, ő 36. Előtte 1 komoly párkapcsolatom volt, 5 évig tartott és előtte sem voltam kalandor és laza ezekben az ügyekben. Ellentétben vele, aki előttem mindenkit megcsalt és 1 éjszakás kalandokba, szeretői viszonyokba is belement. Előttem rossz tapasztalatai is voltak, gyermeke másik szülője megcsalta, ezért lett anno vége köztük.

A szakítás fő oka az volt, hogy folyamatosan megsértődött, játszmázott, érzelmi zsaroláshoz folyamodott, visszatámadt, ha nem azt tettem és gondoltam 100%-ban, amit ő eltervezett és gondolt. Óriási teher és nyomás alatt voltam, sokszor már a saját akaratom, véleményem is elnyomtam, csak hogy ne legyen vita és veszekedés. Hónapok óta küszködtünk már problémákkal és én besokalltam.

A múlt hétvége és az utána történt események tették be nálam a kaput. Állítása szerint én megígértem, hogy a hétvégén, szombaton egy általa és a gyermeke által kedvelt programra megyünk, én erre nem emlékszem, csak hogy beszéltünk róla, de nem volt semmi konkrétum lebeszélve. Közben kiderült, hogy a ritkán látott, tőlem messze élő családom a lakóhelyemhez közel érkezik a hétvégén. Ezután én a családommal is szerettem volna időt tölteni, hiányoztak már. Nekem alapból sem volt kedvem a másik programra menni, ezt amikor felhozta, akkor nem említettem neki – mindig az ő akaratuk, kedvük számít és érvényesül, így az enyémből, mivel eltérő, óriási botrány lett volna -, de miattuk elmentem volna. Persze ezután voltam mindenféle hazug, mikor felhoztam, hogy nekem nincs kedvem menni, mert hogy én megígértem. Így az érzéseimet figyelembe véve, volt bátorságom és felhoztam egy köztes megoldást, hogy szombat késő du-ig, estig velük maradok, de találjunk ki és menjünk el egy másik programra, így velük is és a családommal is tudok időt tölteni jó kedvűen és így mindenki enged egy kicsit. Azt hittem, hogy a társam, partnerem lesz ebben és megoszthatom vele az én akaratom, kedvem is, és hogy ezt figyelembe véve kompromisszum képes lesz és látni fogja az igyekezetem, hogy lehet, hogy nincs kedvem az általuk választott programra menni, de mivel szeretnék velük lenni, így kitaláltam mást. Erre a reakció az volt, hogy megsértődött és elkezdett dobálózni azzal, hogy menjek csak nyugodtan már pénteken a családhoz, nem kell velük lennem, és hogy én már eldöntöttem, velük nem leszek, pedig tudom, hogy ők a megbeszélteket szeretnék. Tény, közben változott a helyzet és az én hozzáállásom, kedvem is. A szokásos, gyerekes, hisztis, infantilis, sértődött, negatív reakciója után meg végképp, elment a kedvem az egésztől. Ez után pedig még kértem is, legalább 8x, hogy beszéljük meg, tisztázzuk a helyzetet, de nem, mert egyébként is konfliktuskerülő. Egyébként meg én úgy gondolom, hogy a családommal nem minden nap és nem minden héten találkozom és egyébként is, nem vagyunk összekötve, összenőve, egymás nélkül is lehetne néha időt tölteni, szerintem ez természetes és egészséges – ha ezt így megmondanám neki, megint sértődés és hiszti lenne a vége sajnos. De ez nála, vele lehetetlen. Sokszor betegesen féltékeny és folyton a múlt béli kapcsolatom emlegette, bizalmatlan volt ok nélkül, örökké bizonygatnom kellett mindent. Ezen felül elvárta, hogy mindig, mindenhova együtt menjünk és a barátaimmal is csak úgy találkozzak és akkor, ha ő ott van. A telefonom, levelezéseim, hívásaim, emailjeim, online aktív életem is kontroll alatt tartotta, de ezt megelégeltem pár hónapja és jeleztem neki, hogy ez nekem rossz és megkértem, hogy ne tegye, mert ez engem nyomaszt és zavar. Nem azért, mert titkolni valóm van, soha nem hazudtam és sunyultam, hanem azért, mert folyton mindenbe belekötött. Pl. Miért így fogalmaztam a barátomnak – ez puncsolós, miért nem vele, együtt fogalmaztam meg a mondanivalóm – elvárja, hogy nélküle ne írjak másoknak, miért akkor írtam, mikor neki is – mert így nem rá figyeltem, stb. Így ebből is elegem lett és megkértem, hogy fejezze ezt be. Erre a reakció az volt, hogy megint megsértődött és jött a visszatámadás vállalhatatlan stílusban, hogy ezek után én sem fogok soha többet hozzányúlni a telefonjához. Ez engem nem zavar, sosem ellenőrizgettem, de a stílusa és a hozzáállása, hogy akkor most majd ő is kiszúr velem, érthetetlen számomra. Nem élünk együtt és az esti telefonhívását irányomba is ahhoz kötötte, hogy kikapcsoltam-e már a mobil netem és leléptem-e már a közösségi oldalakról, mert ha nem, akkor ő addig nem hív fel. Szerintem ez is egy érzelmi zsarolás, hisz csak akkor hív, ha kikapcsoltam az internetem, ha nem teszem meg, addig nem hív. Köztünk az is íratlan szabály volt, hogy ha telefonáltunk este és valamelyikünk lerakta, mert már alszik, akkor utána már nem éltünk közösségi életet az interneten. Ezt ő többször is megszegte és folyton ellenőrizgetett, fellépett még megnézni az aktivitásom, megnézte, hogy átment-e az üzenete, stb. Mikor számon kértem, megint csak a hárítás, sértődés, visszatámadás következett és sosem látta, ismerte be a hibáját. Ha nagy nehézségek és viták árán tudott egy picit engedni a szorításból, akkor utólag is minden apró kis részletről be kellett számolnom, hogy mikor, hogyan és kivel, meddig, mit beszéltem. Telefonhívásoknál percre pontosan mindennel el kellett számolnom. Ha megkérdeztem, hogy ezt miért kell, újból jött a sértődés, hogy jó, akkor nem kell és ő sem fog semmit mondani és ha megkértem, hogy ne tegye, akkor is ez volt a reakció.

Visszatérve az előzőhöz, a pohár akkor telt be, mikor egy számomra fontos, a gyermeke egészségével kapcsolatos kérdésemre nem válaszolt, mert előtte kiöntöttem a lelkem, hogy nagyon fáj a szívem és elkeseredett vagyok, nem a társam így, mert a konfliktus helyzetekben mindig besértődik, visszatámad, zsarol és magamra hagy. Ezután, mikor számon kértem többször és elmondtam az oldalam, belátta, hogy hibázott abban, hogy nem gondolt bele fordítva, de nem direkt csinálta, hogy nem válaszolt. Kérdezem én, hogy nem lehet egy fontos kérdésre válaszolni? És tudta, hogy fontos nekem a válasz, mert aggódtam és vártam a reakciót. Ezután és a folytonos alaptalan mentegetőzése, hárítása után már nem tudtam türtőztetni magam, a véleményem előtte is megmondtam, leírtam neki – persze, ami nem tetszett neki, pedig normális, de kemény és őszinte volt, persze ezen is csak megsértődött, ahelyett, hogy elgondolkozott volna rajta – aztán én gúnyosan, cinikusan kinevettem, mert ez már több volt a soknál és ilyen gyenge magyarázatot és mentséget hozott fel és megesküdött a gyermeke életére. Ezután elmondott mindenféle „szánalmas kis rohadt köcsögnek” – így, szó szerint – pedig előtte már tisztáztuk és ő írta le, hogy egyikőnk se használja a szánalmas szót a másikra, mert megalázó és a többiről még nem is beszéltem. Ez a stílus, hangsúly számomra megalázó és tiszteletlen, a viselkedése után meg végképp. Ezt már nem bírtam és másnap véget vetettem a kapcsolatunknak. Utólag beismerte, hogy dacból nem válaszolt – tehát direktből -, mert azt írtam neki, hogy nem a társam, pedig tényleg, őszintén így gondolom és ez nem az ő bántását szolgálja, ez a problémám és a rossz érzésem, amit vele kellene tisztáznom, de nem hagyja. Számára csak a saját érzései fontosak, a sértődése, a támadása, a zsarolása, a játszmázása.

Ilyenkor bennem óriási töréseket, csalódásokat, fájdalmat generált és a számomra méltatlan és nagyon bántó, tiszteletlen viselkedése után. Sokáig csak csendben tűrtem és elviseltem, de az utóbbi időben kiálltam magamért és sokszor megelégeltem, kiléptem védekezésből ezekből a szituációkból. Sokszor ezek ellenére, és utána sem bírt leállni és elkezdett hívogatni, üzengetni is, amikre ezekben a szituációkban sokszor nem tudtam és nem is akartam reagálni. Egyrészt nem akartam dühömben, fájdalmamban meggondolatlan stílust megengedni magamnak és rossz, bántó dolgokat mondani és írni, másrészt, egyszerűen ilyen bántások után még csak gondolni sem tudtam a személyére. Elmondtam neki ezt is, hogy ezekben a szituációkban ez nem ellene szól, kell nekem az idő és a távolság a higgadtságra, tisztán látásra és arra, hogy ne bántson tovább. Persze, ebben is én vagyok a rossz és ezt nem tudja elfogadni.

Tudni kell még azt, hogy ő a szüleivel és gyermekével él 1 házban. Szülei nem támogatják a kapcsolatunkat, folyton ostorozzák emiatt és mert kevesebbet van, vannak otthon. Teszik a megjegyzéseket és megnehezítik az életét, ami a mi kapcsolatunkra is sokszor rányomta/ja a bélyegét. Sokszor emiatt direktbe nem vigyáznak unokájukra vagy bosszantják a gyermekét is a megjegyzéseikkel. A másik nagy nehézség, hogy a gyermeke hiába múlt már el 10 éves, még nem történt meg a természetes, korához illő leválása és külön szobában sem, és egyedül sem alszik el. Nélküle szinte nem alszik, a nagyszülők fintorognak, negatív megjegyzéseket tesznek, ha nincs otthon, a gyermek a másik szülőhöz nem megy. Így ezek sokszor a mi magánéletünket, szórakozási szokásainkat is befolyásolták/ják. Így emiatt sokszor én is ezek szerint éltem és mondtam le dolgokról. Pl.: nem mentem el egy baráti összejövetelre, amire szívem szerint elmentem volna, mert ő nem tudott eljönni az otthoni akadályok, nehézségek miatt. Egyedül meg nem mehettem, még csak megkérdezni sem mertem, mert jött volna a zsarolás, támadás, bosszúállás.

Szeretjük egymást, szeretne velem lenni. A szakítás ellenére továbbra is keresi a társaságom. Nem mondtunk ki a szakítás óta folytatást. Péntekre egy közös, esti koncert volt megbeszélve, de ez utólag ismét meghiúsulni látszik, mert a gyermeke nem akar a másik szülőnél aludni, a szüleire hagyva pedig megint ostorozást kapna. De én fiatal vagyok, élni szeretnék még. Nem akarok, és nem fogok úgy élni, hogy ő mások akarata miatt és alapján él és cselekszik. És úgy sem szeretnék élni, hogy a családi háttere, nehézségei, önzősége, kisajátítása, féltékenysége miatt az én életem is kontrollálja, és teljesíthetetlen elvárásai vannak. Úgyhogy közöltem vele, hogy én egyedül is elmegyek a koncertre. Erre persze megint jött a zsarolás, visszavágás, hogy akkor legközelebb ő is egyedül megy buliba és egy szavam nem lehet. Pedig csak kikapcsolódni, szórakozni szeretnék – erre van most szükségem – nem ismerkedni.

Bármennyire is szeretem és szeretnék vele lenni – e dolgai nélkül -, nem tudok, és nem akarok továbbra sem ilyen nyomasztó és őrlő kapcsolatban élni, és megfelelni így és ilyen formában neki.

Tanácstalan és elkeseredett vagyok.

Nem tudom, hogy mit csináljak!? Bízzak, reméljek változást (már többször ígérte) vagy törődjek bele, hogy ennek így nincs értelme és engedjem el, örökre. Sokszor nem látja és ismeri el a hibáit és nem számít, hogy én mit szeretnék és hogy bánt engem ezekkel. Így kimerülök, pedig normálisan, felnőtt ember módjára igyekszem megoldani, kifejezni a konfliktus helyzeteket és az érzéseim. Sajnos ez is csak konfliktusgeneráló helyzet és rosszba fordítja át. Már önfejlesztő és párterápiás megoldásokon is gondolkoztam. A párterápiára csak elutasítást kaptam, mert ő nem beszél az érzéseiről idegennek. Magában az én kezelésem, fejlesztése pedig nem gondolnám, hogy elég lenne, hisz nagy részben ő kell ehhez, maximum az elengedésében segítene!

Remélem és bizakodom, hogy tud jó tanácsokkal szolgálni.

Köszönöm segítségét és válaszát.

Tisztelt Doktornő!
Férjemmel 14 éve vagyunk együtt.Ő34 éves én 38.Van egy 9 éves lányunk. Amikor megismertem ő szűz volt,nekem elött 2 kapcsolatom volt de csak eggyel volt szexuális.Ő ezt nem tudja feldolgozni a mai napig.Úgy érzi,hogy én mindenen túl vagyok és ő nekem nem tud újat nyújtani. Pedig nincsenek gondok az ágyban.Egy dolog nem megy amit szeretne a popsiba.Próbáltuk de nem jó nekem.De azon kattog 14 éve hogy mással biztos jobb volt minden.Ez már a mindennapokra is kihat és szerinte nekem kéne tudnom erre a megoldást,hogy ő ezen túl legyen agyilag és lelkileg.Igy én azt érzem, hogy én vagyok az oka az ő lelki bajánk.Folyamatosan bizonygatom,hogy vele minden rendbe van.Nagyon szeretem őt.Hogyan tudnék segíteni ezen a fura állapoton?Segítő válaszát előre is köszönöm. Brigitta

Facebookon ismerkedek lányokkal, tök jól megy az ismerkedés, majd később begurulok, mert azonnal akarok mindent, nem tudok várni türelmetlen vagyok ,régen nem volt ez a baj. Kb 1 éve van, mióta így nincs munkám, nincs elfoglaltságom ,csak folyton ezen a facebookon vagyok, és keresgetek lányokat,mert keresem a boldogságot,de a türelmetlenségem folyton akadályoz ebben. Tudnak e segíteni amivel az akaratom , önuralmam, türelmem erősebbé válik, és akkor így elérhetem az áhított célomat. Válaszukat előre is köszönöm.

Tisztelt Pszichológus Asszony!
7 éves kislányommal megromlott a kapcsolatom. Nem akar megölelni engem, beszélni sem velem, mert el kellett mennem rövidebb időre külföldre dolgozni, hogy tudjam őt eltartani, mert egyedül édesanyám segítségével nevelem őt, de anyum sajnos ellenem fordította gyermekemet, mert egy ilyen korú gyermek nem tudja még egyedül azt mondani, hogy anya ne gyere vissza lakni a mamához azaz anyumhoz csak rövidebb időre nyaralni. Teljesen elhidegült tőlem a lányom, és anyummal megromlott teljesen a kapcsolatom. Ő nem akar egyedül maradni, mert apum meghalt, és a lányomat akarja elvenni tőlem. Mit tegyek? Kérem segítsen. Várom mihamarabbi válaszát.
Előre is köszönöm.
Tisztelettel
Glázer Szilvia