Tisztelt Doktornő!
A párommal 11 éve élünk eggyütt én 34 ő lassan 40 éves lesz. Eleinte harmonikus kapcsolatban éltünk mindaddig amíg az édesanyja hazaköltözött külföldről. Egy fedél alatt élünk azóta, és rengeteg konfliktussal fűszerezve. Akárcsak a párom, anyósom se képes a kompromisszumra, nekik csak egy járható út van. Az, ami az övék. Én festőművész vagyok, és itthon dolgoztam. De a kedves mama minden nap talált okot, hogy veszekedjen a fiával miattam, aki úgy döntött, menjek dolgozni és így nem leszek szem előtt. Anyósom nyugdíjas, és gyakorlatilag semmi dolga, ezért volt ideje egész nap velem foglalkozni. Havi 240 órát dolgoztam, plusz a túlórák minimálbérért. De bebizonyítottam elsősorban magamnak, hogy igenis megállom a helyem. Túl önálló lettem. A kávézó, ahol dolgoztam gyakorlatilag az én vezetésemmel működött. Rám jobban hallgattak az alkalmazottak, mint a főnöknőre. Ő ezt nem nézte jó szemmel, főként mert semmit se ėrtett az üzlethez és kezdődött a rivalizálás. Hiába bérelte a helyet a páromtól, és még fizetni se akarta, mégis megkeserítette a mindennapjaimat. Három ember munkáját végeztem. A páromnak se tetszett a késő éjszakába nyúló túlórák, és úgy döntött legyen gyerekünk. Én nem akartam eleinte. Ő a megkérdezésem nélkül egyszercsak “elfelejtett” vigyázni. Majd lassan én is megbarátkoztam a gondolattal. Azért tiltakoztam annyira, mert 8 éve már volt egy nem tervezett terhességem, és nem akartam átélni újra a borzalmakat. A párom nem akarta a gyereket. Meg kellett harcolnom érte. Veszekedett velem, hogy nem lennék jó anya, holott én nem tartottam őt alkalmasnak az apaságra. Sajnos mire elfogadta, hat hónaposan meghalt a méhemben a kisfiam.
Két évig jártam terápiára, nehéz volt feldolgozni. És most úgy éreztem ideje belevágni újra. De valahogy nem jött össze. Mivel a munkában sok stressz ért a főnöknőm miatt, a párommal úgy döntöttünk, hogy felmondok és a családtervezésre koncentrálok. Azóta lassan 5 hónap telt el. És én csak várok. Akkupunktúrát kipróbáltam, orvosokhoz jártam. Velem minden rendben van, de a páromat nem tudom elküldeni vizsgálatokra. És havonta csak egyszer “van ideje” a gyerekgyártásra aztán várjuk a csodát. Nekem meg az idő telik. Régen türelmes voltam, de most csak gyűl a harag bennem. Úgy érzem én túl sokat tettem ezért a kapcsolatért. Túl sokat alkalmazkodtam most már rajta a sor.
Haragudtam azért is, hogy annyi lakása van, miért épp maga mellé kellett költöztetni az anyját? Aztán a sok munka miatt megszabadulok anyóstol és kapok egy másikat a főnöknőm személyében. Az évek során megtanultam távolságot tartani, hogy anyósom is kevesebbet tudjon megbántani.
Hiába vagyok sikeres a festészetben, mégis hiányzik a munkám. Ott naponta oldottam meg feladatokat, irányitottam a munkásokat. Erősnek éreztem magam, és az volt a tervem, hogy átveszem a vállalkozást, mert én jobban tudnám csinálni. Már régóta lemondtam a gyerekről és a munkába menekültem, aztán a páromnak kellett feltépnie a régi sebeket. Kellett adjon reményt, hogy én is anya lehetek. Állandóan azt hallom legyek önálló, oldjak meg mindent egyedül. De ezt az egyet nem tudom egyedül megoldani. Még nem találták ki hogyan lehet utódot nemzeni egyedül férfi segítség nélkül. Ő sokat dolgozik és állandóan ideges. Mivel befele forduló még a stresszt se tudja kezelni csak úgy ha egy hétig elmegy fesztiválra és alkoholizál. Az igazság az én nem tartom őt alkalmasnak a családalapításra. Aki 40 évesen egyedül jár fesztiválra az milyen apa akar lenni? És dühös vagyok amiért mégis az én alkalmasságomat kérdőjelezi meg. És ilyenkor ordítanék legszívesebben. Az ő anyja mennyire volt alkalmas két fia felnevelésére? Elmondta többször próbálta elvetetni a páromat. Nem akarta őt. Hiányzik az ősbizalom, a szülei csak veszekedtek és a szülők problémáit is ők kellett megoldják. A párom volt a családfő, és nehéz körülmények között nőttek fel. Az egy évvel fiatalabb testvére szülőértekeztetére a párom kellett elmenjen. Az ő anyját a legpocsékabb anyának tartom az egész világon, ő mégse merne egy rossz szót se szólni rá, mert a vagyont tőle örökölte. Sokszor úgy érzem ha az nem lenne soha az életben nem találkoznának. Mert csak felnőtt korukra értesültek a visszaszolgáltatásról és azóta élnek mind egymás mellett. Az zavar nagyon, hogy gyakran az anyja hibáit az én fejemre olvassa, mert ott kisebb a rizikó.
Nem tudom mit tegyek, van esély egy ilyen sérült ember gyógyulására, vagy menjek el és kezdjek új életet?

én voltam az aki kb par honapja irt 2x is. A masodikban arrol hogy a szuleimet nem erdekli hogy szarul vagyok es nm akarnak pszhiologushoz vinni. Nos
tegnap sztem volt egy panikrohamom
csak ugy elkezdtem sirni es nem tudtam abba hagyni ilyen mar volt aztan egyre nehezebben tudtam levegot venni es nemis kaptam par percig
aztan elmult de meg mindig rosszul erztem magam. Remegett a kezem fajt a fejem a nyakam szurt mind ket szemembe melegem vol es ez kb 1 oraig. Zenevel le tudtam magam nyugtatni de ugy hogy kozbe halkan dudoltam a dalszoveget. Nagyon ideges voltam furan ereztem magam. Lehet hogy csak azert volt ez mert tul sokat sirtam? bar nem olyan sokat mert csak par percig. Es lehet nem vagyok normalis de a skizofrenia tunetei kozul igaz par ram. Neha ugy erzem mas vagyok hogy mas lehetnek hogy ket enem van az egyik a csenes a masik a meno. mindig ugy erzem figyelnek es bantani akarnak. Es nagyon felek a horror filmektol. Tudom hogy kitalacio de akkorsem tudom magam meggyozni. Mindenki ugy erzem hogy kinevet es hogy engem neznek. Nagyon erzekeny vagyok a szuleim idegesitenek. Nemtudom hogy most mi van velem. Mindennek utanna neztem es kb lindegyikbol van 1-2 ami igaz ram. De az gondolom nem jelent semmit. Mert mostanaban pl tegnap is kis ideig jol voltal meg par napig es utanna mint a bipolarisoknal erzekeny vagyok ideges es stb.. kerem ne nezzen hulyenek

Kedves doktornő!
2 éve vagyunk együtt a párommal és folyamatos veszekedéseknek van kitéve a kapcsolatunk. Minden veszekedés a féltékenységemből adódik. Egyszerűen nem bírom elviselni ha a barátnőm férfiakkal beszélget. Őt ezzel az őrületbe kergetem és lassan magamat is. Történtek már elég durván elfajult viták is. Ő mindig azt mondja hogy én mindenkire féltékeny vagyok, szerinte már a lakásból sem teheti ki a lábát mert én mindenben a rosszat látom és róla is csak a rosszat feltételezem. Nagyon sok mindent tudok a múltjáról és félek velem megtenné ugyanazokat a dolgokat amit az előző párjával. Folyamatosan ellenőrzöm a telefonját, ha csinosabb ruhában megy el dolgozni akkor kérdésekkel bombázom, ha parfümöt fúj magára megkérdezem miért. Ha ráköszön az utcán egy hímnemű akkor teljesen kiborulok hogy biztosan hozzá is köze volt. Nagyon sokszor váltott műszakban dolgozunk, én akkor figyelem a telefonom hogy éppen hol van. Nem tudom mitévő legyek de már kezdem magamat is az őrületbe kergetni azáltal hogy nem tudom mi a valós és mi nem a hűségével kapcsolatban. Folyton ezen kattogok. Várom válaszát! Köszönöm!

Tisztelt Pszichológus!
25 éves nő vagyok, végzős orvostan hallgató. Több életterületen is van problémám, amik néha átmenetileg elsimulnak,de vissza-visszatérnek. Ezek a problémák jelenleg pedig tetőznek, ezért is vagyok egy ördögi körben úgy érzem. Az elmúlt 3-4 évben kezdtem meg önismereti fejlesztésemet, ugyanis nagyon el voltam keseredve a helyzetemet illetően. Keresni kezdtem mi a baj magammal, mi zajlik bennem. Akkoriban voltam 4-5. éves az egyetemen és mind szellemileg, lelkileg mind fizikailag a padlón éreztem magam. Ugyanis az egyetemre úgy iratkoztam be, hogy életem legjobb formájában voltam, stabil kapcsolattal, karcsún, életvidáman, kíváncsian mi vár rám, plusz szellemileg is akkoriban voltam a csúcson. Ehhez képest 4-5 év múlva híztam 30 kg-ot, a kapcsolatom véget ért másodévesen, magányos voltam, a barátaim is lemorzsolódtak az évek alatt, hisz nem jártam a közös programokra, mert én mindig csak tanultam. A sok idegeskedés, stressz oda vezetett, hogy használtam az anyukámtól jól ellesett evésbe menekülök stratégiáját és a korábban sem helyén lévő önértékelésem a béka segge alá zuhant. Nem éreztem jól magam a bőrömben, tudtam, hogy baj van velem. Folyton csak tanultam, és ha néha volt valami szabadidő rádöbbentem, hogy egyedül vagyok, otthon élek a szüleimmel, akikkel nem tudok beszélni, nem beszéltünk otthon sosem érzelmekről. Folyamatosan csak a teljesítményt várták el, az nem számított, hogy mibe kerül.. mert párt meg barátokat később is tudok majd szerezni szerintük. Egy idő után viszont annyira szenvedtem ettől, hogy azon kaptam magam, hogy esténként alkoholba fojtom a kétségbeesésem és sírással sajnáltatom magam. Ezután olvasgattam utána hogy hogyan is vegyem kézbe az életem. Elkezdtem mozogni, fogyókúrázni a suli mellett, aminek az eredménye így lassan mutatkozott csak, de végre bekövetkezett, persze a tanulás rovására ment. Az állandó edzésektől folyton fáradt voltam, nem tudtam sokáig fenn maradni vizsgaidőszakban tanulni, így először tanulmányaim során nem voltam ösztöndíjas ekkoriban. De ez engem nem zavart, mert tudtam, hogy fontosabb az egészségem. Elkezdtem ismerkedni online, hisz nem tudtam kivel eljárni szórakozóhelyekre, hogy ott ismerkedjek. De túl korán ugrottam bele egy kapcsolatba annyira ki voltam éhezve a szeretetre, így hamar vége is lett. Ezután közöltem otthon szüleimmel, hogy albérletbe akarok költözni az egyetem utolsó évében. Bele mentek, bár nem értették minek erre a kevés időre már,viszont én nagyon vágytam már a külön életre tőlük. Ekkor indultak be a változások. Amint nem köztük éltem nap mint nap, észrevettem, hogy egyre nehezebb tanulnom, csinálnom a sulit. Nehezemre estek olyan dolgok is, amik a csoporttársaimnak és régebbi énemnek is gyerekjáték volt. Nem találtam a helyem, mindenki csak azt kérdezgette, hogy tanulok-e, mikor vizsgázom, és hogy milyen orvos leszek, hova megyek dolgozni? .. Már menekülhetnékem volt/ van az egésztől. Kínlódtam a vizsgákkal, nagyon izgultam a vizsgák előtt, olyan szinten ami régebben nem volt jellemző rám. Továbbra sem voltak nagyon barátaim és ugye ismét nem volt párom sem. Nagyrészt ugye csak ültem az albérletben és ” csak” annyi dolgom volt hogy tanuljak, de nem ment… Minden mást csináltam, csak azt ne kelljen csinálni, pedig tisztában voltam/ vagyok vele, hogy a képességem megvan hozzá hogy megcsináljam és már a végén vagyok, csak pár vizsga és vége.. de nem ment. Vágytam másra, mind emberi szinten, másokat megismerni, más szakterületet megismerni, másban dolgozni.. Nem mertem otthon elmondani a szüleimnek hogy mik járnak a fejemben, hisz mi, a testvéremmel vagyunk a tökéletes kislányok, nem okozhatunk csalódást. Úgyhogy hazudtam, abban a hitben ringattam őket, hogy már levizsgáztam, és minden rendben.. de valójában nem volt., nagyon nem. Továbbra is ismerkedtem online és megismertem a mostani párom. Megváltozott minden ekkor. Kitárult előttem a világ úgy éreztem, kirándultunk, utazgattunk, megnyiltunk egymásnak, elmondtam neki a kétségeim, hogy mit érzek és ő megértett, támogatott engem és teszi a mai napig. Szüleimmel egyre ritkábban beszéltem, egyébként sem beszéltem velük sokat, csak mindig annyit mondtam nekik amennyit muszáj volt tudniuk, ez mindig is így ment, amióta az eszemet tudom. De ezután sokkal kevesebbet beszéltem velük, ritkán jártam haza. Egyrészt azért nem beszéltem velük mert úgy éreztem nem értenek meg, másrészt hazudtam nekik és emiatt szégyelltem magam, és kerültem őket. Egy idő után kibuktak a hazugságaim következményei.. nem úgy haladtam ahogy ők tudták, ezért amikor államvizsgáznom kellett volna, nem tettem meg. Innentől már teljesen megváltozott a szüleim hozzáállása mind a kapcsolatunkhoz, mind hozzám. Mindenért a páromat kezdték el hibáztatni, azt gondolják ő vezet meg engem és hogy én egy buta liba vagyok amiért hagyom magam megvezetni. Mindez engem felháborít, hiszen nem ismerik őt jól, mégis elítélik, plusz megmondtam nekik hogy neki ehhez semmi köze, ez miattam van, mert én akarom így, de nem hisznek nekem. ( bár erről én is tehetek nyilván) de a legszomorúbb, hogy a legjobban őket az bántja, hogy nem végeztem még az egyetemen.. Édesanyám lényegében közölte velem, hogy őket nem érdekli már semmi, hogy mit csinálok utána, de vizsgázzak le. Megkérdeztem tőle, hogy ő csak azért szeret e engem mert orvosira járok, hogy tud velem büszkélkedni másoknak? Azt mondta nem, de több megnyilvánulása is ezt tükrözte.. a viták odáig fajultak, hogy azt mondta nem vagyok a lánya. Édesapám pedig közölte velem, hogy hatalmasat csalódott bennem. Elmagyaráztam nekik hogy sokáig úgy éreztem orvos sem akarok lenni, hanem valami mást szeretnék csinálni, amit tudom hogy ők sosem fogadnának el. ( meg is mondták hogy így van, és folyton azt mondják hogy nem értik miért nem viselkedek úgy mint más normális ember akit ismerünk és miét nem megyek el dolgozni egy egyetemi kórházba ) Szerintük az élet értelme a munka, én viszont nem így szeretnék élni. Én nem vágyom karrierre és nagy hírnévre. Én egy nyugodt kis állást szeretnék, és boldogan élni a párommal, gyerekeket vállalni stb.. Ezért most az a helyzet áll fenn, hogy párommal összeköltöztünk egy városban, a szüleimmel nem igazán beszélek, nem járok haza, az egyetemet be akarom fejezni. Bár nem tudom mihez kezdjek vele. Jelentkeztem radiológus rezidensi állásra, fel is vennének ha végeztem, de azt érzem, hogy nem lesz hozzá kitartásom, hogy a rezidensképzést végigcsináljam, ugyanis ígyis szenvedek azzal is hogy befejezzem az egyetemet.. és ha belegondolok hogy még 5 évet végigtanuljak tanfolyamokon, továbbképzéseken, szakvizsga, ügyeletek stb.. hááát.. nem vágyom rá őszintén szólva, és tudom, hogy ahhoz hogy végigcsinálja valaki motiváció és elszántság kell.. nekem meg az híján van. Utána néztem mi mást dolgozhatnék, de lényegében Budapesten lennének lehetőségek, de nem szeretnénk felköltözni Pesre.. más területen meg 25 évesen pályakezdőként egy orvosi diplomával .. nem tudom ki alkalmazna.. vagy túlképzett lennék, vagy nulla tapasztalattal semmi esélyem egy területen sem. Diplomásan meg persze nem szeretnék “alja” munkát végezni.. Néha én is úgy érzem, hogy hülye vagyok ha nem használom ki a diplomám, ugyanakkor meg legtöbbször azt érzem, hogy bármi más boldogabbá és szabadabbá tenne, csak ne ezt kelljen csinálnom. Ha aláíroma rezidensi szerződést 5-6 évre meg van kötve a kezem, ha felveszem az ösztöndíjat akkor még tovább muszáj benne dolgoznom, vagy vissza kell fizetnem a képzést, szóval fogalmam sincs mit tegyek.. Attól is félek, hogy ha belevágok és nem fogom szeretni, de muszáj csinálnom akkor kihat a magánéletemre is és a páromat emiatt végképp nem akarom elveszíteni. Ez az idegeskedés pedig kihat ismét a teljesítőképességemre és a súlyomra, ismét stressz okozta falási rohamok jönnek rám, és már híztam ismét. Nem tudom eröltessem inkább az orvosi pályát vagy kezdjek bele valami újba, hátha kialakul valami. Összességében abban kérném a tanácsát, hogy Ön objektív szemmel mit gondol, hogyan oldjam meg szüleimmel a problémát és mit javasol pályaválasztás szempontjából?

Jó napot!
Tímea vagyok 15 éves és szeretnék tanàcsot segítséget kèrni egy pszichológustól.
Pár hònappal ezelőtt el kezdtem egy diétát,ami abból àll,hogy egy nap 500 kalòriát,màsnap meg amennyit akarok annyit eszek.Azért csinàltam, mert ducibb voltam,az a molettebb típus.Ezt csinàltam pàr hónapig,fogytam 6-7kg-t majd mondta mindenki,hogy hagyjam abba, mert jól nèzek ki ennyi elég,de tudom,hogy ez nem így van.Van még egy kis hasam amit utàlok és le szeretnèm adni,mert nagyon idegesít.A diéta mellett még sportoltam is.Mióta abba hagytam ès eszek normàlisan minden nap,nagyon rosszul érzem magam ès mintha minden falatnàl hìznàk 1 kg-t.Màsért abba hagytam ,de nem miattam, én szeretném folytatni a diètàt,tudom hogy nem egészseges főleg 15 évesen nem,de egyszerűen annyira rosszul èrzem magam a bőrömben,hogy minden este sìrok el alvàs előtt,mert “haragszom magamra” (úgy fejezném ki ezt az érzést),mert ma is ettem.Én szeretném folytatni a diètát de nem engedik sem a szüleim sem a többi ismerőseim,pedig ez az ami eddig be vàlt a fogyàsban.Egyszóval jelenleg utàlom magam,vagyis ahogy ki nèzek.Fogalmam sincs mihez vagy kihez forduljak ,mert a helyzetemet senki nem tudja meg èrteni.
Előre is nagyon szépen köszönöm a segítségét!

Üdv,Tímea!

5 éves kisfiunkkal kapcsolatban szeretnénk nevelési tanácsot kérni, mivel majdnem 1 éve teljesen kezelhetetlenné vált, nem tudunk rá hatni sem figyelemeltereléssel, sem jutalmazással, büntetéssel…próbáltunk már vele sokszor beszélgetni is ez ideig-óráig szokott is segíteni…
van egy 2 éves kisöccse, úgy tűnik, hogy féltékenység miatt úgy viselkedik, mint egy ,,két éves,, , beszédben is utánozza, pedig fejlett szókinccsel rendelkezik, az eddig szépen evő gyerek maszatkodik, butaságokat csinál, hisztizik…
fél éve óvodát váltottunk, mivel az előző óvodába nem tudott beilleszkedni, barátai sem voltak és nem szeretett oda járni. Az új óvodába viszont könnyen beilleszkedett már az első héten barátai is lettek és szeret is járni.
Itthon viszont teljesen szófogadatlan, kezelhetetlen, mindig felesel , nyafog, gonoszkodik a kisöccsével..
Mindkét gyerekkel próbálunk egyformán foglalkozni, játszunk, olvasunk, közös programokat szervezünk velük..
Már nagyon el vagyunk keseredve, hogy az amúgy nagyon okos kisfiunk miért viselkedik így?!
viszont van amikor rá sem lehet ismerni, aranyos, okos értelmes kisfiú aki szépen tud viselkedni.
Szeretnénk neki segíteni és együtt megtalálni a megoldást, a kiváltó okot, gondolunk a féltékenységre, hogy megpróbálja felhívni magára a figyelmet …
Köszönjük a segítséget!

4 hetet töltöttem Máltán Erasmus+ programmal. Ez az utolsó hetem itt, Kedden visszatérek Magyarországra. Ebben a 4 hétben nagyon rosszul éreztem itt magam, és sajnos ez most sem javul..Fáradtnak érzem magam, erőtlennek és már mindenkivel minden bajom..Nem tudom hogyan bírom ki még ezt a kis időt itt.

Üdv!

5 év együttlét után, másfél éve szakított velem a barátom (depressziós volt, önértékelési gondjai voltak és szerinte jobbat érdemelnék), majd pár hónapja írtam a születésnapjára és, hogy remélem jól van. Látta az üzenetet de nem válaszolt és most egy pár hete rám írt, hogy igazából örül, hogy írtam és nem érti miért nem válaszoltam hamarabb, majd kicsit később hozzátette, hogy örül, hogy én is milyen pozitív irányba változtam (sportolni kezdtem, amit ő is láthatott az interneten). Én erre csak annyit írtam, hogy köszönöm. Ezután egy hétre rá, elkezdett követni instagramon és belájkolt egy képet is, amin én szerepelek, valamint folyamatosan nézi a storymat is. Nem tudom mit szeretne, én túl vagyok rajta, de nem is zárkóznék el tőle, mert már előtte is barátok voltunk, jó 10 éve ismerjük egymást. A közösségi médiás megnyilvánulásokból pedig az ember nem igazán tudja hogyan induljon ki. Esetleg kérdezzek rá, hogy miért írt mégis, és miért kezdte el érdekelni hirtelen mi van velem? Vagy csak szexuális értelemben szeretne közeledni? Vagy hagyjam az egészet, hisz írni azóta semmit sem írt nekem. Köszönöm szépen a segítséget.

Jó napot kívánok! Én azzal a panaszommal fordulok Önhöz, hogy félek mindentől jön valami új dolog az életembe és én félek attól.. Mindenen izgulok, görcsölök.. És úgy érzem ez kezdd komolyabbra fordulni nálam. A szívem is erősebben és zavaróan dobog. Kérem a segítségét mit kellene tennem?

Tisztelt Szakértő!

Idén kezdem a gimnáziumot és egyre jobban aggaszt hogy nem tudok ismerkedni. Idáig nem foglalkoztam vele sokat, egyszerűen elzárkóztam az emberek elől, és ezidő alatt felszedtem jópár kilót és nagyon megutáltam a külsőmet.
Társaságban kimondhatatlanul kellemetlenül érzem magam, sírhantékom van és csak arra tudok gondolni hogy mit gondolhatnak rólam, biztos elítélnek mert kövér vagyok, csúnya, vagy zavarja őket a jelenlétem. Ilyenkor csak szótlanul állok és ha valaki esetleg hozzám szól annyira igyekszem fenntartani a beszélgetést hogy összehordok mindenféle hülyeséget és lejáratom magam.
Amikor pedig már úgyérzem hogy sikerült elengednem magam és értelmesen elbeszélgetni valakivel, később azt hallom vissza hogy az illető szerint nagyon félénk vagyok és “nem lehet velem mit kezdeni”.
Félek hogy az új osztályommal is így lesz, márpedig itt szeretnék barátokat szerezni és nem csak fogcsikorgatva végig járni ezt a négy évet hanem élvezni is.

Remélem sikerült érthetően megfogalmaznom a problémámat, és előre is köszönöm a segítségét!

Edit

Kedves Pszichológus!
Közel 4 éve leszünk együtt a párommal. Csodálatosnak tartom, olyan aki mellett el tudnám képzelni az életem. Nem gondoltam volna, hogy párkapcsolati problémánk van. Beleszerettem a haverjába. Nem akarom elhagyni a párom. De nem tudom elfelejteni a barátját. Plátói a szerelem. Akkor kezdődött a plátói, amikor megismertem a párom. Azt hittem szexuálisan van gondunk a párommal,ezen javítottunk. Mégis örülten tetszik. A haverja feleségül veszi a barátnőjét. Szomorú vagyok. Nem tudom elengedni. Nem beszélgetünk, nincs kontaktunk egymással a férfival. A férfi elméletileg az ellentétem, iszik néha, én nem, bulizik, nem valószínű, hogy összeillünk.
Hogyan oldjam meg, hogy a páromba legyek szerelmes és ne a haverja tetszen nekem? Talán feldolgozatlan párkapcsolat miatt lehet? Régen sokat volt plátói szerelmem. Milyen feldolgozatlanságok lehetnek vajon?
párom: megértő, kedves, passzolunk, sokat segít a háztatásban, összedolgozunk
haverja: megörülök azonnal érte, kevés beszélgetés, csak évente egyszer találkozunk és vagy 8 hónapja nem tudok szabadulni tőle, de vagy közel 4 éve, amióta ismerem a jelenlegi párom, teljesen szétszed ez a férfi a vonzalommal
Apukám: kis koromban kicsit kevesebb szeretettet adott, ivott, de kicsit alkoholizált, jó szándékú egyébként
Anyukám korán meghalt
Én: folyamatos változás az életem, önbizalmamat növelem a kihívások növelésével, régen nem nagyon engedtem el a férfiak társaságában magam, alacsonyabb önbecsülés, amin a párom szeretete sokat segít
Remélem elég információt adtam.
Köszönöm szépen!

Tisztelt Doktornő!
Segítséget szeretnék kérni, mert már nem tudom mit tegyek elvagyok keseredve. Anno mar irtam hogy 4 éve vagyunk házasok és van két gyönyörűszép gyermekünk kislányunk 3 éves a kisfiúnk 6 hónapos. Egyik nap közölte velem a férjem, hogy nem szeret már nem szerelmes belém es elmérgesedett a viszonyunk állandó veszekedés volt és elhagyott a szüleihez költözött. Megbeszeltük hogy ujra kezdjük tiszta lappal csakhát addig amíg tüske van bennünk amig nem beszéljük meg az adott problémát addig nem tudunk békében és boldogan élni. Mint utóbb kiderult azért hagyott el mert birtokolni akartam es az akaratomat lenyomni a torkán erre irnék egy példát nagyon fogyott fajt a dereka kértem menjen el orvoshoz es ő erre annyit válaszolt majd ő tudja ő teste ő dolga ne akarjam megmondani hogy neki mi lenne a jo pedig csak féltem ugy érzem terhére vagyok. Semmilyen kedveskedést nem mutat irányomba azt veszem észre hogy csak élünk szinte mint két idegen. Tegnap mondtam neki hiányzik a csokja az hogy megoleljem megkerdeztem hogy neki nem hianyzom erre azt válaszolta ne provokáljam miért kötekszek vele. Egyszerűen bármit mondok rögtön támadásnak veszi és kihátrál. Nem kapok választ a kérdéseimre és nem mutat irányomba semmi érdeklődést. Megmondtam neki nem leszek házvezetőnő és hogy a lábtörlője sem mintha meg se hallana. Parterepautahoz nem hajlandó menni leraz hogy nem tud 3dik embernek megnyilni es ne eroltessem mert megint az akaratomat nyomom le a torkan. Sokszor ideges ingerult es indulatos kiabal nem erdekli hogy a gyerekeink hallják mindig ugy állitja be hogy bűntudatom legyen mindig azzal vág vissza hogy kötekedek vele. Annyiszor mondtam elvalok ha ezt igy folytatja de meg neki all feljebb a ferjem az aldozat holott ketten ronthattunk el valamit elhanyagoltuk egymast vagy elbeszéltünk egymás mellett. Ahhoz hogy ez a hazassag működjön mondtam neki ketten kellünk de ugy látom nem hajlandó tenni semmit hogy boldog életünk legyen. Szörnyű ez a viszonzatlan szerelem. Fogalmam sincs hogy mit tegyek főleg úgy hogy nem tudjuk megbeszélni a problémáinkat egyszerűen elzárkózik tőle. Köszönöm előre is válaszát!

Üdv a problémám az hogy szerintem pánik beteg vagyok ha sok ember között vagyok mindig attól felek hogy elajulok tömegközlekedésen nem tudok utazni egyedül nem tudok lenni mert szorongok és mindig butasagokon jár az agyam társaságba már ritkán járok mert nem tudom elengedni magam teljesen stb nem tudom mit tehetnek meg csak 26eves vagyok és ez a dolog nagy mértékben megkeseríti az életemet mit ajánlana ? Előre is köszönöm válaszát

Miért félek a szextől?
Mármint csikis vagyok nagyon és ha a hasamnál cirógatnak elhúzom magam.
Tudom, mert nem bírtam sose ha az orvos nyomkodta a hasamat.
Már ha a mellkasomhoz nyúlnak akkor is kellemetlen.
Nagyon be feszülök. Elfutnék.
Ennek lelki okai vannak, vagy szimplán ilyen vagyok? Ezt a gyengéd érintést nem igazán bírom.
Nem tudom, ha a kukimhoz érnek az mennyire más.
Egy örömlány tudna segíteni a problémán?

Tiszteletem. 29 éves nő vagyok. 5 éve párkapcsolatban.9 éve ugyanazon a munkahelyen dolgozom. A szüleim már nem élnek. Évek óta élek úgy hogy nem tudom eldönteni mi érdekel igazán vagy mit is akarok az élettől. Nincs hobbim csak a munka és az othoni teendők.ritkán mozdulok ki. többször visszagondolok arra hogy régen mennyi mindent szerettem ma meg nincs semmi ami lekötne. többnyire csendes visszahúzódo tipus vagyok. rájöttem a napokba hogy a régi évekkel ezelötti hobbiaim ma is jó érzéssel töltenek el. régen imádtam meséket/animéket nézni,rajzolni játszani számítógépen. ma viszont ugy érzem hogy egy 29 éves felnőtt nőnek nem ilyennel kellene foglalkoznia. Nem érzem magam 29 lelkiekben még mindig gyerek vagyok valahol. olyan aki szeret álmodozni,sétálni,meséket nézni,a plüssöket és imádom az állatokat és a növényeket. de azok a nők akik körülvesznek az életben munkahelyen mind mai 21.századi nők. műköröm,divat,pletyka ez az ami érdekli őket. igy én csak igyekszem meghúzni magam sokat vagyok egyedül mint egy szürke kisegér. ami még nem is zavar mert egyedül is jól elvagyok, csak félek hogy hosszú távon ha lemondok mindenről amit szeretek az megbetegítheti a lelkem és ezáltal talán a testem is. nem igazán tudom mihez kellene kezdenem. felvállalni magam mindent amit szeretek és boldognak lenni függetlenül attól másoknak mi tetszik, vagy elfogadni h felnött rövidesen 30 éves nő vagyok és megpróbálni 21. századi nőként viselkedni hogy beleilljek a mai társadalomba…? Kell e egy embernek a korával foglalkoznia vagy az kell a legfontosabb legyen h mi tesz boldoggá hogy akként éljek aki igazán vagyok? sokszor érzem hogy nem igazán találom a helyem a világban.