Kedves Pergel-Száraz Cintia,
Abban szeretném a segítségét kérni, hogy leírja a megfelelési kényszert, hogy az mit jelent.
Azt szeretném kérni, hogy konkrétan azt írja le, hogy milyen nevelési szokás miatt alakul ki, mik lehetnek az okok. Azt tudom, hogy gyerekkori, családi környezetben fejlődik ez ki. Azt tudom, hogy ha például összehasonlítanak más emberrel gyakran, az okozhatja. Még milyen esetben alakulhat ez ki?
Az én esetemben pl az alábbiak szerint jelenik meg:
1) mindenképp 82 kg szeretnék lenni, mert a 182 cm magassághoz ez az ideális testsúly. (pedig jó a külsőm)
2) azért dolgozok a személyiségemen, hogy a lányoknak jobban tetszek, és ki tudjam elégíteni majd a jövőbeni páromnak az igényeit (és nem elsősorban azért, hogy jól érezzem magam)
3) nézem a szakterületemen, hogy milyenek a munkaerő piaci szokások elvárások, és ehhez igazítom a karrieremet (és nem az erősségeimre támaszkodom)

Köszönöm válaszát!

Üdvözlettel: László

Tisztelt Doktornő!

A párommal màr nègy ève együtt vagyunk és mostanra körvonalazódtak milyen terveik ,elkèpzeléseink vannak. (Házasság,összeköltözés,külföldi munka…kapcsán)
És sajnos a megvalósítás szintjére nem sikerül eljutnunk,mert teljesen ellentétesen állunk hozzá a fenti tèmàkhoz, a kompromisszumot ,pedig nem találjuk . Szörnyen elkeseredtem,hogy minden próbálkozásunk ellenére nem tudjuk megoldani a nèzet eltéréseinket,pedig kölcsönösen szeretjük egymást .
Elgondolkoztam azon,hogy lehet nem is illünk össze és szakítanunk kène,mert annyira eltérő jövőképeink vannak,hogy nincs jó megoldás mindkettőnk számára.
Ön szerint érdemes így folytatnunk a kapcsolatunkat?
Esetleg, ha igen mivel tudnànk kölcsönösen jó megoldást találni ?

Köszönöm előre is válaszát !

Tisztelt Cím.
Nemrég született kisbabánk, amtől nagyon boldogok vagyunk. A baj csak az, hogy már a terhesség alatt sem kívántam a párom, amit ő meg is értett. De lassan letelik a 6 hét, és a helyzet nem lett jobb… Sőt.. Már ott tartok, hogy zavar a “szaga” is. Gondolok itt normál testszagra ilyesmi.. Hősiesen kivár, és türelmes, de tudom hogy ez az én hibám, csakhogy nem tudok tenni ellene..
Ez valami lelki baj lehet vagy frigid lettem? (mondjuk azelőtt sem voltam nagyon oda a szexért…)
Válaszát előre is köszönöm.
Üdv.

Tisztelt Doktornő! A férjemmel több évtizede élünk boldog házasságban.
Időnként közösen végzett művész munkánk során, látszólag indokolatlanul, dühös lesz. Ezt kifelé nem nagyon lehet észre venni, de én, mint munkatársa tudok róla és ez befolyásolja az aznapi teljesítményemet, illetve még 3-4 napig rosszul érzem magam a közelében. Ha szólok érte, vagy rám fogja, hogy miattam van, vagy letagadja, hogy ő nem is. Más esetben is előfordul, ha hosszabb időt töltünk együtt, pl. nyaralás -teleléskor nem is értem mi a baja, nem mondja el, de olyan helyzetet teremt, hogy én kivonulok a társaságából.
Nem kell nagy dologra gondolni, nincs csapkodás vagy törés-zúzás, inkább egy befelé dühösködés, ami az auráját méreggel tölti meg és rám nagyon rossz hatással van, mert közben kifelé jól kell magam érezni, végeznem kell a munkámat ilyen partnerrel. Kérdezem, mi lehet az oka, hogy időnként előjön, ezzel nálam bekapcsol egy “elválok” gombot. Nem tudom mi zajlik benne, alapvetően “jó” ember, de már mások is megjegyezték, hogy az arcára van írva, “nem kedvellek téged”, ” Nem kedvelem a munkámat”, “hagyjatok békén”. Miben tudnék segíteni neki és persze ezáltal magamon. Sok mindenre gondoltam, de szakember válaszát várom. Köszönettel: M

Az rossz cselekedet nagyon, hogy többek között azért akarok segítő szakmában dolgozni, vagy pedagógus,hogy érezzem a szociális hatalmat?
De ez nyertes nyertes, mert segítek, de magamnak is.
Amúgy is ez érdekel, a pszichológia, pedagógia.
Benne van az is hogy nálam kissebekkel körbe venni magam. Irányítani őket. Én a nagy ők a kicsi.
Pszichológus, gyógypedagógus, tanár.
Ez a tudatos hátsó szándékom benne, de ártani nem akarok nekik, pont hogy fel szeretném emelni őket. Nagyon érdekel az emberi elme, lélek működése, a lelki zavarok.
Üdv. egy hatalomvággyal teli fiatal férfi.
Tehát bennem nem a végtelen empátia és segítőkézség, önzetlenség munkálkodik.
Alapból ezeken a területeken több a nő, akik empaták.
Az feltünő ha én emiatt csinálom?
Lehet hogy ez a gyerekkorom miatt is van. Én voltam a legkissebb a családban és engem lehetett irányítgatni. Ott voltak a nővéreim, anyukám, akik mindig mindent jobban tudtak, nekem nem nagyon lehetett igazam, mert én voltam a kicsi. A mai napig ki akarnak oktatni.
Ez kicsit ilyen nárcizmus. Nagybátyjámnak is hasonló volt a gyerekkorában, ő katona volt, most légiforgalom irányító és egyébként egy nagyon kedves ember. Mondjuk a gyerekeit, lányait eléggé rövid pórázon fogja
Apám ő egy igen agresszív fajta ember, ő a sportban emelkedik ki, és épités vezető volt. Az ordibálós fajta. Egy mérges törpe. és érdekes hogy ő is a két nővéremet rövid pórázon fogta.

Kedves Hölgyem/Uram!

Az alábbi problémával fordulok Önhöz. A párommal fél évig voltunk együtt. A kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy ő külföldön dolgozott és 1 hónapot itthon tartózkodott, ekkor kezdődött el a kapcsolatunk. Havonta 1 hetet tudtunk találkozni, mindketten komoly kapcsolatot szerettünk volna és úgy éreztük, hogy mi vagyunk az igaziak egymás számára. Augusztus közepére arra a döntésre jutott, hogy hazaköltözik, hogy közelebb lehessünk egymáshoz. Ahogy hazajött össze is költöztünk, de a viselkedése megváltozott. Minden este feszült volt és ideges, mindenbe megpróbált belekötni és rondán tett. Állandóan azt hajtogatta, hogy „ha valami nem tetszik el lehet költözni”, „nem vagy a feleségem, nem vagy senkim” és az utóbbi időben nem volt közöttünk semmiféle szexuális kapcsolat.

Amikor szakított velem azt mondta, hogy ő nem szerelmes belém, úgy fogalmazott, hogy nagyon szeret, mint embert, vagy mint a testvérét, és az életét odaadná értem, de szerelemmel nem szeret. Hozzátette, hogy nem vágyik más nőre, nincsen nálam tökéletesebb, de ő jelenleg egyedül akar lenni. Azt is mondta, hogy lelkiismeret furdolása volt attól, hogy rondán viselkedik velem, és emiatt napokig nem tudott rendesen enni sem. Azt mondta, hogy időre van szüksége, hogy ki tudja morogni magát és, hogy ne kössön belém ok nélkül, de nem tudja, hogy később szeretne-e velem lenni. Emellett azt mondta, hogy minden percben próbálkozott, hogy azt érezze, hogy szerelmes belém és haragudott magára, amiért nem érezte ezt, és ezért viselkedett elviselhetetlenül és szerinte velem nincsen semmi probléma, csak ő vele van.

A személyiségére jellemző, hogy türelmetlen és sértődékeny, hamar fel idegesíti magát. Fontos még tudni, hogy elmondása szerint minden előző kapcsolatában megcsalták, a gyermekkorát pedig nagyon nehéznek írja le. Valamint kb. 20 éves korában veszítette el a nagymamáját, akit nagyon szeretett, és elmondása szerint egy nőt sem képes úgy szeretni, mint ahogy őt szerette.

Arra szeretnék választ kapni, hogy mi az oka ennek a hozzáállásnak, viselkedésnek? Milyen lelki oka lehet és ezen, hogyan lehet/tudok segíteni? Mi az oka annak, ha valaki az elmondása szerint képtelen szerelmes lenni, nem hiányzik neki a másik személy és nem érez kötődést? Esetleg ez utalhat valamiféle lelki zavarra/betegségre és ha igen mire?

Előre is köszönöm a válaszát!

Üdvözlöm!
Két unokám van, egy 3 éves és egy 10 hónapos. Sajnos a nagyobbik folyamatosan bántja a kicsit. Meglöki, karmolja,ráüt, ha elmegy mellette megböki, ami éppen a kezében van azzal ráüt. Természetesen rá szólunk, szobájába küldjük. Elbeszélgetek vele. Nem változik semmi. Nem tudom hogy mit tegyek.Ezek az atrocitások folyamatosak. Köszönöm válaszát.

Jó napot kívánok, röviden leíróm a problémám kb 4 hónapja nagyon megváltozott az életem,olyant csináltam amiről még álmomban sem gondoltam volna hogy meg fogom csinálni, azóta mindenki olyan meghőkkenve nézz rám, és nem merek az emberek szemébe nézni, őszintén szégyellem magam! Ön mit szól ehhez ? Előre is köszönöm a véleményét!

Tisztelt Doktornő!
Egy 24 éves egyetemista (fiú) vagyok és egy összetett problémában szeretnék segítséget, tanácsot kérni, ami sok év alatt alakult, halmozódott fel ebben a formában. A legnagyobb problémáim egyike, hogy nem vagyok képes a múltamon túltenni magam, próbáltam már sokféleképpen, eddig teljesen sikertelenül. Emellett, ahogy az angolok mondják folyton hatalmas nagy érzelmi hullámvasúton ülök. Vannak időszakaim amikor kicsit jól érzem magam, van egy nagyon hosszú időszak, amikor szinte érzelemmentesen, szürkén ‘érzem’ magam és vannak nagy mélypontjaim amikor borzasztóan érzem magam. Alapjáraton extrovertált embernek írnám le magam, de a múltam miatt félénk és bizalmatlan vagyok, sokszor nehezen tudok nyitni mások felé. Ennek ellenére legnagyobb ’emberi hibáim egyike’ hogy képes vagyok sokszor olyan nyílt lenni az emberekkel, hogy elijesztem magamtól őket. Tapasztalataim alapján az emberek nagy része nem akar velem semmilyen jellegű kapcsolatot tartani, maximum csak addig, amíg én segítek másoknak, mihelyst segítettem azonnal teljes mértékben ignorálnak. Sokáig azt hittem, hogyha segítek embereknek akkor talán szívesen beszélgetnének velem vagy tartanák a kapcsolatot, de sajnos rá kellett döbbennem, hogy mint ez csak egy téves elképzelés.
A múltam egy 12 éves gyötredelmes iskolával kezdődött (általános és gimnázium). Végig kitűnő tanuló voltam általánosban ezért lettem kiközösítve és ez odáig fajult hogy csapatban vert az osztályom, el akartam kerülni kisgimnáziumba, de nem volt rá lehetőség így végig ott kellett maradnom rettegve és gyomorgörccsel keltem és feküdtem minden nap. Egy barátom sem volt emiatt. Jött a gimnázium. Szerencsétlenségemre, az általános iskolás osztályom ismerte azokat az embereket , akik az osztályomba kerültek gimiben. Így azelőtt már ‘megromlott’ a kapcsolatom az osztályommal, mielőtt megismerhettem volna őket. Így az eddigi 8 év mellett további 4 évre teljes mértékben ki voltam közösítve és senki nem beszélt velem. Néha amikor egy egy ember volt csak mellettem a ‘nagy klikkből’ el-el ejtették nekem, hogy ja amúgy szívesen beszélnének velem, de nem tehetik, mert akkor őket is kiközösítik. Gimiben is jó tanuló voltam.
Aztán érettségi évére minden megváltozott, amikor hosszú hallgatás után kijelentettem, hogy hova szeretnék egyetemre menni. Ezek után elkezdődött a hatalmas szemétkedés. Olyan tanárok, akikkel jóban voltam addig, kezdték lerontani a jegyeimet. (Puszta féltékenységből: újabb szerencsétlenség kapcsolódik itt be, hogy a szüleim és az engem tanító tanárok ugyanebben a gimnáziumban tanultak és sok esetben egy évfolyamon voltak, de a szüleimet sem szerették különösebben, így direktben rajtam csapódott le ez). Bécsbe akartam kimenni és ezért példát akartak velem statuáltatni, hogy nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Ez odáig fajult, hogy lerontotta a magyar tanárom az érettségi fogalmazásomat. Szóbelin pedig annyira kikészített egy tanár szóbeli előtt, hogy szóbeli közben teljesen megtörtem és ki kellett mennem a teremből annyira bőgtem. Természetesen miután megkaptam a bizonyítványom láttam, hogy sok mindenből lerontottak. Ennek ellenére jó írásbbelit írtam és nem lett volna okuk lerontani. Ez annyira mély pontra tett lelkileg, hogy sérvem lett, egy teljesen átlagos mozdulattól. Az ezt követő két évben halasztanom kellett és alternatív módszerrel sikerült fájdalommentes állapotot elérnem. Kimentem végül az egyetemre. Kint jól ment a tanulás, viszont rengeteg diszkriminatív tevékenység volt az egyetemen főleg a külföldiekkel szemben, amiből később hatalmas nagy botrány és cirkusz is kialakult. Én kint az alapképzéses tanulmányaimat majdnem befejeztem, mikor elértem egy olyan határra, hogy kiégést éreztem teljesen, mintha egy láthatatlan fal lett volna előttem és bármit csináltam kint, az nem sikerült, akármilyen szintű időt vittem bele, rájöttem hogy legbelül nem tudom elviselni azt a hideg, tartózkodó sokszor kicsit ellenséges magatartást, ami ott Bécsben az embereket jellemezte. Így habár a szívem szakadt meg, úgy döntöttem, hogy hazajövök. Sok más tényező is közbejátszott, de a levél miatt ezt most nem írom le. Szívem egyik fele tanulmány miatt maradt volna a másik fele reálisan látta a dolgokat. Egyik nagy probléma volt kint is a magány, ugyanis az emberek nemzetiség alapján is klikkebe tömörülnek és a magyarok nagyon elutasítóak tudnak lenni ‘idegenekkel’. Képesek még azt is letagadni sokszor, hogy magyarok.. Hazajöttem pótfelvételivel, előzetes konzultációban, az adott egyetemmel megbeszéltem, hogyha felvesznek elfogadják a tárgyaimat. Ebből az lett, hogy a majdnem teljes alapképzéses tanulmányomból egy tárgyat egy kreditet nem láttam viszont, köteleztek rá, hogy csináljak a már két nyelvvizsgám felett még egyet, mert nem akarják elfogadni a kinti nyelvi ismereteimet, holott kint éltem jó 4 évet, nagyon jól beszélek németül és kint az egyetemen alkotmányos jogot, Btk-t és polgári jogot is hallgattam rendesen németül Jog-ügyvédhallgatókkal együtt. Ez 2 hónapig nagyon nagy mély pontra tett. Most elértem arra a szintre, hogy sokszor ha valami kiakasztó dolog történik. Behúzódszkodom és nem akar érdekelni a helyzet. Alapjáraton véve úgy érzem, hogy normális lelkülető ember vagyok , nagyon jó neveltetéssel. De a múltam miatt már nem látom a fától az erdőt. Szeretnék már kapcsolatot is, de részben a leírt történetem befolyásolja ezt. Sokszor érzem úgy mostanában magam, mintha a szívem egyik fele teljesen érzéketlen – kőből – lenne . A sok rossz miatt már a tini kor korai szakaszában kialakult nálam, hogy visszahúzódó életet élek. Számítógép előtt ülök, játszok, persze nem az időm teljes részében, mellette nagyon komolyan veszem a tanulást, mint ahogy eddig mindig is így volt. Viszont az utóbbi pár évben nagyon rámült az az érzés, hogy szeretnék már magam mellé valakit, de nem találtam még eddig senkit. Szeretnék már végre kis boldogságot az életembe, de eddig még nagyon nem akart sikerülnie. ( A közeli hozzátartozó elvesztése miatt, teljesen elutasítom az alkoholt magamtól, ez sok esetben manapság teljes mértékben megnehezíti a párkapcsolat keresést is..)

Válaszát és segítségét előre is köszönöm!

Tisztelt uram/hölgyem
22 éves férfi vagyok!
Eddig nem nagyon törödtem vele,de mára már nagyon elfajultak a dolgok.
A probléma gyermekkoromban kezdődtk alkoholista apa,veszekedés,Svájcifrak alapú hitel,ház elvesztése,csládtagok tragikus halála,első igaz szerelem elvesztése,ami miatt önbizalom hiány alakult ki. Drogozásba menekültem,de ez csak egyre roszabb lesz. Félek,hogy nem leszek többet”normális”.Az emberi kapcsolataim olyanok,hogy ragaszkodó vagyokakit pl 2 hete ismerek egy hölgyet,de féltékeny vagyok,ha éppen nem azt kapom amit várok akkor megsértődök. Sajnos a pénzben is meglátszik ez mert azokat a dolgokat amit valóban szeretnék…azokat nem tudom magamnak megvenni.Idegileg sem vagyok helytálló valamikor nyugodtan megoldom a problémáimat valamikor meg egyszerűen idegösszeroppanást kapok és sírok,hogy nem akarok élni…öngyilkos hajlamaim is vannak, ötletek,időpontok. Soha nem voltam az a segítségét kiáltó,de most nagyon meg szerernék változni.Köszönöm,ha kapok valami féle segítséget!

Üdvözlöm! Az alábbi problémával kapcsolatban kérném segítségüket. Kislányom májusban múlt 2 éves. Kb. 2-3 hónapja ha valami nem úgy van ahogy ő szeretné vagy elvesznek tőle játékot, akkor odacsap vagy eltolja/ellöki a másik gyereket. De volt már rá példa, hogy az apukájának vagy nekem csapott oda. Sajnos nem találjuk a probléma okát és eddig bármivel próbálkoztunk nem javul a helyzet. Elmagyaráztuk neki, hogy nem szabad, csak simogatunk, nem csapkodunk. Ezt tudja, el is mondja sokat, aztán mégis csapkod. Néhány hete, ha bábozunk, akkor a bábokkal is úgy játszana, hogy a nála lévő báb odacsap a nálam lévő bábnak. Ha megkérdezem miért, nem válaszol rá. Kérem segítsen mi lehet ennek a problémának az oka? Hogyan tudnánk segíteni neki, hogy ez megoldódjon. Egyébként ügyes, okos, társaitól nincs elmaradva. Sokat olvasunk, mondókázunk együtt. A családi vagy egyéb problémák nincsenek. Kb. 1 hónapja kezdtük a bölcsit, de ez a probléma már előtte is fenn állt. Köszönöm a válaszát előre is.

Üdv! 5 év után júniusban elköltözött a volt párom,van egy kisfiunk is.Nem szeret már és mással szeretné folytatni címszó alatt. De többször is lefeküdtünk már,tegnap átjött miközben altattam a gyereket elkezdte az arcomat simogatni,fura érzés volt.Megmondtam neki,hogy ezt én befejeztem nem szeretnék már vele semmit .Erre ő felháborodott,hogy ha van valakim akkor mondjam meg,akkor megérti,de ha nincs senkim akkor miért nem akarok tőle semmit, és ha így érzem akkor majd ő él a lehetőségeivel,mert,hogy letudna mással is feküdni. Mondtam neki akkor tegye azt,hisz ő nem akarta megpróbálni helyre hozni a dolgot. Elkezdett nekem régi dolgokat felhozni aminek ehhez köze sincs majd össze vesztünk és haza ment,hívogatott de nem vettem fel a telefont. Nem tudom megérteni,hogy miért csinálja ezt,hiszen nem akar tőlem semmit akkor miért velem akar lefeküdni,hiszen tudna mással is. És ezek a veszekedések is feleslegesek,Egyszerűen nem értem,ő hagyott el,nem pedig fordítva.

Belső feszültségeim vannak, és erről úgy terelem el figyelmemet, hogy filmeket nézek, többnyire szuperhősös, Marvelos filmeket, amikben a jók úgy tesznek igazságot, hogy lerombolnak érte mindent. Addig eljutotta, hogy ennek oka lehet az, hogy gyerekkoromban sok igazságtalanságnak és erőszaknak voltam kitéve, főként apám által, csak az érdekelne, hogy hogy lehet ezeket kezelni, megszüntetni. Üdvözlettel: István

Tisztelt Címzett!
Két kérdésem van. Mi értelme az életnek és ki is vagyok én?
És mielőtt azt gondolná egy depresszióval küzdő, öngyilkos hajlamú ember panaszáradata következik…
A kérdésem másra irányul.
Mindenki azt képzeli, hogy Ő valaki. Nagy álmokat és küldetéseket született beteljesíteni. Pedig mindenki Senki. Úgy érzem nap mint nap egy belém táplált program éltet, mely nem csak engem, de az egész világot véget nem érő körforgásban működteti. Mi értelme nagyra vágyni, ha nem létezik a nagyság? Mi értelme jónak lenni, ha nem létezik a jóság? Minden relatív.
Ki az, aki elbírálhatja mi a jó, és mi a rossz. Miféle szabályrendszer az, melyre társadalmunk épül, de mégis emberek alkották, akik úgy vélték nekik joguk van ítéletet mondani. Pedig ők is Senkik. Éppen ugyan az a DNS-be kódolt program futtatja őket is, mint mindenki mást.
De ha nincs jó és nincs rossz, nincs ami előrébb vigye a világot, hiszen minden amit teszünk, nem nyer értelmet se ma, se később. És tulajdonképpen mi is az előre?
Mi mind túl aprók vagyunk az ilyen kijelentések megtételéhez.
És ki is vagyok én?
Ez talán csak költői kérdés. Ha másnak kellene bemutatnom magam, azt mondanám realista, külső szemmel pesszimista személyiségi vonásokkal rendelkezem, de mutatkozhatok akár optimistának is, ha éppen az válik előnyömre.
És ezzel rá is tapintottunk a lényegre, melyből problémám ered. Mindeddig úgy viselkedtem, beszéltem és olykor gondolkodtam is, ahogyan azt a társadalom és az emberek megkövetelik. Ez hatékony módszernek tűnt, hogy a közelükbe kerüljek, elnyerjem a bizalmukat és elérjem a céljaimat.
Az egyetlen probléma a megszokással van. Addig cserélgettem az álarcokat, míg meg nem feledkeztem az eredeti személyről, akit tulajdonképpen nem tudnék leírni az általam ismert jellemvonásokkal. Megfoghatatlannak és áttetszőnek írnám le.
Általában nyugodt, hidegvérű embernek ismernek, pedig belül olykor szétvet a feszültség. Gondolkodtam hogy elengedem, de pontosan tudom, hogy ez nem jó ötlet. Ha írok, az írásom a tükör, melyben felfedezni vélem.
Csak tudnám ki ő…

Kórház fóbiám van. Rettegek a kórházi butoroktól, azoktól a zöld csempéktől, a tokoszékektől, minden korházitól. Mit lehetne tenni?