Kommunikációs hibák, amit elkövethetünk egy kritikus személlyel szemben

Szerző: Szabó Lili | ápr 16,2019 | Blog | áldozatszerep, erőszak, konfliktus, kritika

Legutóbb a családi helyzetekben előforduló rejtett bántásokról ejetettünk szót. Mai blogbejegyzésünkben arról írunk részletesebben, hogy milyen hibákat ejthetünk, ha nem vagyunk kellően felkészülve egy konfliktusos helyzetre. Milyen a nem megfelelő viselkedés ezekben a helyzetekben? Mit lehet tenni a destruktív kritikák ellen?

Milyen hibákat követhetünk el sértő helyzetben?

Sokszor átélhettünk olyan szituációkat, ahol csapdába kerültünk azáltal, hogy nem védtük meg kellően magunkat egy velünk szemben indított irreális vádakon alapuló helyzetben. Nagyon könnyű beleesni ezekbe a hibákba, mivel sokszor mi sem vesszük észre időben, hogy támadnak minket, illetve, hogy az adott viselkedésünkkel a másik álláspontját erősítjük, ahelyett, hogy kiállnánk önmagunkért. Most nézzük az utóbbi esetet részletesebben, azaz milyen hibákat is követhetünk el:
1. Áldozatszerepbe való belehelyezkedés
Már több korábbi blogbejegyzésünkben is tárgyaltuk részletesebben, hogy milyen okai is lehetnek annak, ha valaki nem tud kilépni az áldozatszerepből. Ebben az egyéni gondolkodásmód is szerepet játszik, hiszen egyfajta reménytelenség s véglegesség jellemző az ilyen típusú személyekre. Gyakran találkozunk olyan hiedelmekkel az áldozatszerepbe helyezkedőknél, amelyek az alábbi szavakkal kezdődnek: „soha”, „mindig”, „lehetetlen”, „semmi”. A leggyakoribb meggyőződések is erről árulkodnak, amik a terápiás beszélgetés során előtérbe kerülnek (pl. ‘Semmit nem tehetek.’ ‘Mindig a másik győz.’ A dolgok soha nem fognak megváltozni‘). Az áldozatmentalitás alapjait olyan hiedelmek, meggyőződések, hazugságok jelentik, amelyeket igaznak vélnek, illetve a tehetetlenség s elkeseredettség érzését keltik.
Az áldozatszerepbe való belehelyezkedésre példaként idézünk részletet egy hozzánk érkező levélből:

„Tanácsot szeretnék kérni Öntől, hogyan kezeljem a konfliktusomat az anyósommal.
9 éves házasok vagyunk, apósom halála után kezdődtek a problémák. Ránk szállt a szó minden értelmében. Mindenbe beleszólt. Sajnos az ő tulajdonában lévő házban lakunk, ő kezelte sokáig a férjem örökségét. Emiatt mindenbe bele szólt, mondván joga van hozzá és csak segíteni akar. Például hogyan főzök, hány fok van nálunk, az öltözködésembe, a hajviseletembe. Egyáltalán nincs velem megelégedve. Én szegény családból származom, de a diplomám megszerzése óta dolgozom, nem keresek rosszul, de nekem nincs örökségem. Mindent kritizál rajtam, a munkámat, (30 évesen miért nem vagyok már vezető), a szegény sorból származásomat, az öltözködésemet, a hajviseletemet, a kinézetemet (szerinte nagyon csúnya vagyok). Társaságban sokszor leéget engem ezekkel a dolgokkal. Ha szólok, akkor azzal takaródzik, hogy ő csak jót akart. Öltözzek elegánsabban, vigyem többre stb. Sokszor a férjem háta mögött csinálja a dolgokat. Ő nem ezt az arcát látja.”
    2. Túlreagálás
Túlreagálás során a bennünk keletkezett feszültség többféle formában jelenthet meg: kirobbanó dühben, hisztérikus kiabálásban,sírásban, vagy fokozott, látványos testi reakcióban (zihálás, remegés, elájulás, hasmenés, hányás). Ezeknél a viselkedésformáknál a reakció intenzitása aránytalan annak jelentőségéhez képest, ami kiváltotta (pl. sértés a másik fél részéről). Sokszor ezt a reakciót a már korábban felgyülemlett sérelmek aktiválják. Ha minden ilyen helyzetben elveszítjük a fejünket, akkor az alábbi következményekkel kell szembesülnünk:
    • Hisztérikusnak fognak tartani minket a körülöttünk lévő személyek.
    • Amikor jogos a panaszunk, nem fognak komolyan venni minket.
    • Megerősítjük a másik fél álláspontját abban, hogy velünk van a baj.
    • Utólag szégyellni fogjuk s jelentéktelennek érezzük magunkat, mivel érzelmeink vezérlik a viselkedésünket.
Ilyen helyzetben jobb, ha kimentve magunkat, el tudjuk hagyni a helyiséget s olyan környezetbe tudunk menni, ahol lehiggadhatunk, átgondolhatjuk, hogy mennyire bántó volt számunkra az adott helyzet, s mi lenne a megfelelő reagálási mód.
    3. Alulreagálás
A sértés hatására van, amikor elfojtjuk az érzelmeinket, s átértelmezzük a helyzetet azzal, hogy tagadásba vagy abba a meggyőződésbe menekülünk, hogy a másik félnek igaza van, s csak segíteni akart nekünk. Azok az emberek, akik alulreagálnak, amikor a tettek mezejére kellene lépniük, általában alacsonyabb önértékeléssel rendelkeznek, s emiatt nem mernek konfrontálódni a másik féllel. Ezek az emberek sokszor figyelmen kívül hagyják a saját érzéseiket, s úgy gondolják, hogy az adott probléma igazából az ő hibájuk, nekik van abban felelősségük, amiért az a helyzet kialakult. Úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, amikor nincs, soha nem védik meg magukat, s elviselik, amit a másik fél tesz velük. Náluk is sokszor fizikai tünetek lépnek fel az elfojtott érzelmeik következtében (pl. fejfájás, szorongásos tünetek, alvászavar). Az alulreagálásnak csak rövidtávon van előnye, hiszen átmenetileg elodázható az a pillanat, amikor cselekedni kellene. A halogatással a negatív viselkedésminták rögzülnek, s károsítják az önértékelést.
A félelemből több meggyőződés is eredeztethető, ami motiválja ezt a viselkedést pl. félelem, hogy rossz színben tűnünk fel, vagy mások csalódni fognak bennünk, illetve, hogy tiszteletlenek leszünk másokkal, ha reagálni merünk. A hamis szerep fenntartása pedig érzelmileg kimerítő lehet.
    4. Irreális elvárások a másik féllel szemben
Sokszor a másik felet pozitív tulajdonságokkal ruházhatunk fel (pl. magas intelligencia, rátermettség, széles látókör, bölcsesség), ami miatt úgy gondoljuk, hogy ő jobban látja át a helyzetet, vagy joga van minket kritizálni. De sokszor vágyálmokon is alapulhatnak ezek, például, ha nem mondok neki ellen, akkor meg fog változni idővel, rájön, hogy az ő viselkedése nem volt helyes, s egy jobb kapcsolat alakul ki közöttünk.
    5. Irreális elvárások önmagunkkal szemben
Olyan gondolatokkal is küszködhetünk, hogy nekünk ebben a helyzetben mit szabad, s mit nem szabad megtennünk. Például gondolhatjuk azt, hogy az a helyes viselkedés, ha megőrizzük a hidegvérünket, s elviseljük a rossz dolgokat, amíg a másik „észhez” nem tér. Vagy ha nem reagálunk, akkor szimpatikusabb, azaz okosabb, bölcsebb, vagy szeretetteljesebb képet sugárzunk kifele.

Mit tehetünk ezek ellen?

Gondoljuk végig, hogy velünk a fent említett esetek mennyire szoktak előfordulni, hogyan viselkedünk egy-egy konfliktusos helyzetben. Közeli ismerőseink véleményét is kikérhetjük, hogy ők hogyan látnak ilyen szituációkban minket. Vajon mennyire reálisak az elvárásaink másokkal, vagy önmagunkkal szemben? Hogyan viselkedünk az adott helyzetben, s valójában hogyan szeretnénk viselkedni? Mit várunk el a másik féltől? Miben reménykedünk? Milyen érzéseket élünk meg a kritika közben? Mennyire tudatjuk a másik féllel, hogy milyen érzések zajlanak bennünk a hallottak kapcsán? Viselkedésünket mennyire befolyásolják a régóta hordozott sérelmek?

Elmehetünk kommunikációs, s stresszkezelő viselkedést fejlesztő tréningekre, ahol csoportos formában másokkal együtt is tudunk tanulni, fejlődni, illetve gyakorolni. Ha önállóan nem tudjuk átlépni a régi, berögzött hiedelmeinket, viselkedésmintázatainkat (ami cseppet sem meglepő), akkor érdemes mindenképpen szakember segítségét kérni, hogy javulni tudjon az önbizalmunk, az önismeretünk, a stresszkezelési- konfliktusmegoldási repertoárunk, s a kommunikációs stílusunk. Kétszemélyes helyzetben pszichológus segítségével könnyebben ki tudjuk deríteni, hogy milyen sérelmek, hiedelmek, remények, berögzött reakciók gátolják viselkedésünket a megterhelő helyzetekben.