Üdvözlöm!
26 éve ismerem a férjem, 1 éve megcsaltam. Kiderült. Azt mondja meg tud bocsájtani, de ennek ellenére látom a dühöt. Szerettem őt, de nagyon sokat voltam egyedül a munkája miatt. Depressziós lettem. Sofőrként dolgozik, keveset van itthon. Évekig tűrtem, kiszolgáltam. Cserében alig kaptam vissza valamit. Szültem neki 2 gyereket. A férjem próbál segítőkészebb lenni, hisz belátta a problémákat. De valami mégsem működik. Folyton a kételkedés van az arcán, folyton kritizál. Kövér vagy, hazudsz, nem hiszek neked. Talán ezért csaltam is meg, mert besokalltam. Néha már félek a beszélgetésektől, mert tudom h aljas módon hátbaszúr és észre sem vrszem. Elvette a közös családi kasszából a pénzt, havonta ad 100 ezret, gondolja h az elég. Nem értem őt. Mindig is elhanyagoltnak éreztem magam, belefáradtam az egyedüllétbe. Mindig mindent egyedül oldottam meg. Most is ez van, csak épp kevés pénzből kell megoldanom. Holott a férjem jól keres. Énis dolgozom, az is teljesen elmegy, néha a kocsimat sem tudom megtankolni. Már nem bírom ezt!

Jó napot kívánok
7 éve élek párkapcsolatban, első komoly kapcsolatom. Tehetetlennek érzem magam, időközénként a párom agresszíven viselkedik velem. Sokat olvastam utána és felismertem ezt a 3 szakaszt, a düh felgyülemlését, a kitörést és az utána következő “mézesheteket”. Többszőr megígérte, nem fordul többé elő, de van, hogy hosszabb idő után újból bekövetkezik. A párom eddig nem ütött meg, de megrúgott, úgy, hogy elkékült a lábam, megszorította a karomat, lelökött és a legutóbbi az, hogy megfogta a nyakamat, de nem szorította meg, nem ütött meg. Nagyon el vagyok keseredve, nem tudom mi lenne a helyes döntés ebben a helyzetben. Most nagyon kedves és figyelmes, azt mondta érzi, hogy ez olyan messzire ment, hogy ez volt az utolsó ilyen kitörése, de félek, nem tőle, hanem attól, hogy ismételten nem tudja betartani és mi lesz ha összeházasodunk…Nehéz elengedni, mert nagyon szeretem, mindenek ellenére. Néha úgy érzem, szeretnék még szabadon élni és mással is kipróbálni a kapcsolatot, mivel tapasztalatom nincs. De amikor ilzen történik, mindig azt érzem, hogy szeretem a páromat és hiába van rá meg minden okom, hogy elhagyjam, képtelen vagyok rá és olyankor érdekes módon, nem is szeretnék mással megismerkedni…Nem tudom, miért lehet ez.
Előre is köszönöm a választ.

Üdvözlöm, Hunor vagyok 18 éves. A párkapcsolatomról lenne szó, eléggé komplikált és teljes mértékben szégyenlem magam miatta. A napokban ért végett egy több mint 1 éves kapcsolatom, nap szerint 388. Lényegében ott rontottam el, hogy rengeteg veszekedésünk volt, sokszor próbáltam a barátnőmmel megbeszélni a dolgot, vagy kérleltem hogy fejezze be a folyamatos szidást vagy hergelést mivel eléggé könnyen betelhet nálam a pohár és erős meggondolatlan dolgokat cselekszem. 7-8 Hónappal ezelőtt kezdődött ez az egész az első durvább veszekedésünk ahol 1 és fél órán át keresztül veszekedtünk és mondtam neki, hogy fejezze be mert olyat teszek hogy megbánom. Nem vertem a lányt vagy ehhez hasonló, lényegében túlságosan is vigyáztam rá eléggé sokszor túlzott féltékenység volt észrevehető nálam pedig nem volt mire. Tudni kell, hogy legalább 12 órára lakunk egymástól ő Romániában Marosvásárhelyen én pedig Ausztriában Ybbsben azon belül. Interneten ismertük meg egymást egy közös régi barátunk által aki szintén internetről ismerünk. A mai napig is istenítem azt a napot és csak jókat tudok elmondani amikor megismertem a lányt. Alapjáratában az én régi személyiségemnek köszönhetően segítettem túl egy volt kapcsolata feldolgozásában ezáltal idővel belém szeretett ez volt körülbelül megismerkedésünk után egy olyan 15-16 nappal. Szóval, ugye manapság 2021ben egy tinédzser kapcsolatban sokszor előfordul hogy ilyen olyan képeket küldenek egymásról a másiknak privátban vagy ehhez hasonlóak, egyértelműen 18+ képfájlokra gondolok. Ez egy olyan dolog hogy felelősségre és hatalmas bizalmi állapot által küldjük el a másiknak és ezzel maga az ember aki ezt elmenti vagy megtartsa felelősséget vállal. Sajnos az egyik veszekedés folyamán én voltam akkor egy seggfej faszparaszt, hogy kiraktam Instagram profiljára a saját barátnőmnek a képét. Mivel megvolt minden adatunk egymásnak fogalmam sincs, hogy miért. A mai napig bánom, hogy ilyet tettem és nem tudom elmondani, hogy mennyiszer volt öngyilkos hajlamom ezáltal. Nekem a szüleim úgy tanították egy lánnyal/nővel hercegnőként kell bánni, soha nem szabad megbántani semmilyen fajta úton módon sem! Hibáztam.. meggondolatlanul cselekedtem.. és ez nem is az az indok amiért szakítottunk, nyilván szerepel benne de ennél csináltam rosszabbat is. A lány megbocsájtott és rengetegszer fordult ez még elő addig ameddig egy szép napon nem látták meg ezt a képet, mert ugye maximum 3 másodpercekre töltöttem fel többször is de ugye mindenki tudja milyen az Instagram hamar észreveszik mivel szinte mindenki azt nyomja manapság. Valamelyik napon idegemből elküldtem egy barátnőjének a képet akit elvileg eléggé jól ismer ezért gondoltam nem lesz semmi baj és alapjáratában ne tessék megkérdezni, hogy mi járt a fejembe miért nem lesz semmi baj, mert erre sajnos a választ én jómagam se tudom. Fogalmam sincs hatalmas személyiség változásom történt a napokban és nem ismertem magamra, mivel tudtam hogy ez nem én vagyok. A 15 napos szünetünk sikerére sikerült vissza nyernem az eredeti énemet aki a mai napig minden este 6-8-10 órákat sír a barátnőjéért.. Tudni, hogy mi nagyon sokat veszekedtünk és ezáltal sokszor volt az hogy szakítunk és voltak komolyabb helyzetek, illetve azt tudni hogy ezek a “műszakítások” soha nem eredményeztek tényleges eredményt, mivel mindig kitudtunk békülni ezért se bírom feldolgozni hogy most tényleg vége van. Visszatérve az elküldött képre a barátnőjéhez kapcsolatban, a barátnője ezt látta Instagramon és ekkor Ingrid a barátnőm pont iskolában volt ahogy a többiek is.. A hülye lány nem értette a képet azt hitte kamu és körbemutatta az egész osztálynak ezáltal Ingrid hatalmas szégyenbe érezte magát és a halála szélén van, el sem tudom képzelni mit érezhet ilyenkor át hiába ha mondta.. Ezt hallatván a napokban csak 1 dolog jár a fejembe.. Melyik pillanat lenne az amikor megtudom magam ölni és a szüleim nem veszik észre.. Nagyon szégyenlem magam.. Az OKÉ hogy az emberek hibáznak és hibázni emberi dolog.. De amit tettem az emberségemet is lejáratja. Embertelen amit tettem, ha valakit szeretsz akkor nem teszel vele ilyet, nem bántod, nem sérted, nem alázod meg és nem veszed el a nőies becsületét. Ezután volt egy “elbeszélgetésünk” ami teljesen szarul sült el mivel azzal a hatalmas nagy fejemmel mindig mindenbe belekötöttem még akkor is ha nem kellet volna… Kurva nagyot hibáztam és nem tudom, hogy az Ingrid szeret e még engem mert az volt az utolsó szava ami az őszinteség volt, hogy “Szeretlek de undorodok tőled.”. Ezáltal nem tudja eldönteni, hogy mi tévő legyen.. Összesen 2x találkoztunk ilyen 16-20 napokra. Eléggé sokat voltam kint mivel miatta csakis általa kezdtem el dolgozni és keresni a saját kenyeremet hogy még ilyen korona vírus időszakban is tudjunk találkozni és közösen szórakozni és élni a jó kemény életet. Sajnos ez már nem mehet tovább.. Arra kérném magát/önt nem megy annyira a magázás elnézést, nem szeretnék tiszteletlen lenni, szóval hogy segítsen kérem.. megbántam amit tettem de sehogy se tudom elérni mivel le vagyok tiltva amit tudok róla az csak annyi, hogy még életben van és nem tett magában kárt. Olyan furcsaságot vettem még észre, hogy a FaceBook profilján a közös képünket még fent hagyta és nem tudom van e jelentősége. Annyit ténylegesen tudok hogy rettentően szeret Ingrid és nagyon sokat sírt még akkor is amikor el kellet engednie és nem hiszem hogy képes rá és nem szeretném elfelejteni nem tudom más lánnyal folytatni az életemet, mivel nem tudom hogy hogyan de mindenhol az ő arcképét látom és minden rá emlékeztet a ruhái,közös képek, tőle készített kezes ajándékok is itt vannak nálam és ez szintén ott van nála is.. Édes anyukám se látta ezt jó szemmel és nem büszke rám nyilván.. viszont egy olyan dolog jutott csak eszünkbe hogy postázunk neki ajándékot, hátha lesz valami hatása.. Szeretném megkérni magát, hogy segítsen kérem mivel fogalmam sincs meddig fogom még ezt bírni épp ésszel és nem tudom mikor teszek önmagamba kárt mivel ilyen állapotban bármire képes vagyok jelenleg..

Öngyilkosság foglalkoztat!!!! Félelemben élek 3 hónapja! Hosszú lenne ezt itt leírni, de tudom, hogy SEGÍTSÉGRE van szükségem!!!!!

Jó napot, Edina vagyok.
Az a helyzet, hogy úgy érzem, mintha két személyiség lenne bennem vagy két ember lennék. Az egyik, aki jelenleg most írja ezt az üzenetet az egy visszahúzódó, hallgatag, nem túlságosan ismerkedős típus. És van egy másik részem, aki már sokkal lazább, másként gondolkodik, és képes lenne olyan dolgokat tenni, amelyeket ÉN még álmomban sem tennék meg! Amikor próbálok kitölteni egy személyiség tesztet, egyszerűen képtelen vagyok a válasz adásra, mivel az egyik felem ilyen és a másik felem olyan. Nem tudom nem-e járultak ehhez hozzá a pánikrohamok, a depresszió és a szociális élet hiánya. Nem tudom mihez kezdjek! Mi történik velem?

Jó estét kívánok tanácsot szeretnék kérni anyukám felől nagyon gyakran meg esik az hogy nem szeretne el engedni sehová túlságosan félt még mindig ha el is enged max 1 órára egy évben :(ez mellett itthon vagyok egésznap házimunkát is sokszor én csinálom ma meg kérdeztem el e mehetek egy fiúval a moziba anyukámmal irogattak a fiúval meg anya már egyszer véletlenszerűséggel találkoztak is és jól kijöttek szóval ismeri de azt mondta anyum szó se lehet róla hogy elmenjek még nincs annak itt az ideje túl kicsi vagyok elegem van belőle semmit nem tud normálisan kezelni csak a féltséget látja maga előtt

Kedves Lili!
Kétségbeesetten fordulok Önhöz van egy 18 éves fiam (egyke) sajnos az utóbbi időben megváltozott a viselkedése nagyon zárkózott lett és elutasító eddig sem volt túl barátkozó típus szeretett egyedül lenni számítógépezni(informatikusnak tanul)
van pár barátja de nem jár el sehova nem iszik nem dohányzik és nem drogozik.Velem ezidáig jó kapcsolta volt elmondta mi bántja meghallgattam segítettem ha tudtam kB másfél éve volt pár pánik rohamja elvittem pszichológushoz kineziológushoz úgy tűnt rendbe van de sajnos tévedtem.Tegnap este bementem a szobájába pár szót kihuzni belőle amikor rémülten tapasztaltam,hogy a karja mind kettő alul fölül tele van karcolássokkal nem mélyek inkább felületi sérülések de vannak. Amikor megláttam azt hittem megsemmisülök rákérdeztem ,hogy mi ez de kimagyarázta azzal, hogy csak viszkedett és ne csináljak ebből ekkora gondot,engedte hogy jobban megnézzem és láttam régebbi hasonló már begyógyult sérülést bár arra is adott terelő magyarázatot(edzésen a tatai szőnyeg okozta)Leültem mellé és elég sokat beszélgettünk kértem hogy monja el mi bántja miért zárkózott be ennyire az utóbbi időben de csak azt mondta nyugalomra vágyik és,hogy hadjuk békén meg ne képzelődjek vele kapcsolatban véleménye szerint túl aggódom magam Felvetettem pszichológushoz és pszichiáter segítséget de elzarkozik mondván nincs baja tehetetlen vagyok, hogy győzzem meg hogy kérjünk segítséget 18 éves elmúlt nem tudom kényszeríteni csak rettegek nekem dolgoznom kell nem tudom ellenőrizni mindig félek hogy kárt okoz magába lehet hogy most csak felületi a sérülés de mivan ha egyszer elvéti és baj lesz. Nem tudom hogy hogyan segítsek beleőrülök az aggódásba a férjemnek el sem mertem eddig mondani mert megigértem hogy nem teszem de nincs kivel megosztanom a fájdalmakat félelmemet kérem adjon tanácsot mit tegyek nem vagyunk gazdag család de igyekszem mindent megadni neki és szeretni
Üdvözlettel:Viktória

Kedves Doktornő!

Segítséget, tanácsot szeretnék kérni a következő élethelyzetre.

Férjemnek lett egy szeretője. Mint később kiderült, a nő pszichopata. Minden, pszichopatás kapcsolatos cikk teljes mértékben igaz rájuk! A nő lelki terrorban tartja a férjemet, mindenért őt hibáztatja, az összes pénzét, idejét és szeretetét elszìvja. Férjem egy forintot sem ad haza, a nőt szolgálja. A saját gyerekeivel sem törődik, a nő miatt. Folyamatos kontroll alatt van, a nő egész nap vagy vele van, vagy ahogy elköszönnek, már üzenget neku, hívja szünet nélkül.
Férjem már lelkileg összeomlott. Folyamatosan veszekednek, és egyre durvábban! Órákon keresztül ordítanak egymással, majd a nő újra beeteti, beállítja az egészet úgy, hogy a férjem és én vagyunk a hibásak az ő közöttük lévő problémák miatt. Férjem ennek újra bedől, és ki akarja engesztelni, megvigasztalni.
Mindig eléri a célját a pszichopata.

Abban szeretnék tanácsot, segítséget kérni, hogy tudjuk végre kiszabadítani férjemet ebből a terrorból? Ő lelkileg összeomlott, gyenge, magától nem fogja megtenni, és teljesen belerokkan ő is, a gyerekek is.

Válaszát előre is nagyon szépen köszönöm!

Jó napot kivanok!
Tanacsot szeretnek kerni
Az öcsém 31 eves sulyos alkohol problemaban szenved szinte a nap 24 orajabol 18 orat iszik 5-6 orat alszik es e mellé drog fogyaszto is de egyszeruen keptelen segitseget kerni probaltam mar mentot hivni de nem volt hajlando elfogadni hogy ellatast…mar teljesen tanacstalan vagyok kerem mondja meg mit tehetnek vegig nezem ahogy lassan meg oli magat …varom valaszT elore is köszönöm!
Szep napot !

Kedves Dr. Nő

Lenne egy kérdésem. Van egy párom aki most lesz 27 éves. Sok minden történt már a 4 év alatt mióta kapcsolatba vagyunk. Egyszerűen hiába mondom neki ha csúnyán ha szépen nem érti,hogy már nem akarom ezt a kapcsolatot tovább.
Nem akarja megérteni. Nem hagy békén mindig jön ha nem engedem be veri az ajtót vagy ha nem írok neki akkor itt áll a ház előtt és vár míg hazajövök stb. Adjon nekem tanácsot ,hogy tudnom neki el magyarázni, hogy vége és nem akarok vele lenni?
Köszönöm megtisztelő válaszát.

Üdvözlöm! Volt egy párkapcsolatom 10 évig, az első komoly. 3 évvel ezelőtt a párom minden szó nélkül összepakolt és elment. A kapcsolatunkban sokat beszéltünk kettőnkről, a jövőnkről. A kapcsolatunk utolsó 2 évében egy komoly, felelősségteljes munkahelyi pozicíót töltött be. Ebben az időben sokat segitettem neki, hogy ott megfeleljen. Akkor valtozott meg nagyon. Utólag már világosan látom. Csak dolgozott és morgolódott, dolgozott otthon is. Aztan egy külföldi útja előtt összepakolt és elment. Próbaltam utána megbeszélni vele, hogy legalább mondja el mit rontottunk el. Miután elment 2 hónap múlva már volt új társa és egy év múlva kisbabajuk is született. Amit én is nagyon szerettem volna, mindig arra hivatkozott hogy az új munkája mellett erre nincs ideje. En vártam és türelmes voltam vele. A szakítas után 1,5 évvel beszéltunk elmondta, hogy ő boldog és az én hibám, hogy akkor elment. Nyilván én is hibáztam valahol a folyamatban, de esélyt sem adott arra hogy megbeszéljük vagy tisztázzuk. Nagyon megviselt, hogy az életemből erre ennyi idő ment el és nekem kell ezzel dolgoznom, ő meg éli boldogan a világát. Nagyon elzártam magam a világ elől. Magamat önvizsgálva, hogy mit rontottam el. S bár nagyon kötődöm igy is még most is hozzá, tovabb kell lépnem. Ez nehéz. Volt pár kísérletem arra, hogy társat keressek, de nem volt sikeres. Úgy érzem nem tudok szeretni mást. Nem is hiszem, hogy tudnék így szeretni újra barkit is, de talán megkedvelhetem a másikat, mint embert. Erre tettem próbalkozasokat az elmúlt 3 évben. Sikertelenül, gondolom a másik fél is megérzi. Azt gondoltam, menni fog egyedül is. De vannak nagyon rossz időszakok, amiken nehezen lendülök túl. Szeretnék családot, de félek ez sem adatik meg, hogyha nem kezdek magammal valamit. Lehet, hogy csak egy embert vagyunk képesek szeretni igazán?

Jó reggelt kívánok, csak ezért keresem fel önt így online mert komolyabb evés zavarokkal küzdők és alig bírok valamit is enni, hogy ez mitől lehet nehezen tudok enni, hányinger kerülget, nem tudok hízni hiába is próbálkozom.

Egy 2 éves kisfiú anyukája vagyok. Szülésem után elég hamar vágyat éreztem arra, hogy kistestvért szeretnék kisfiamnak. Sajnos ebben egyedül vagyok. Tavaly volt egy nem tervezett terhességem, ami a férjem nyomására abortusszal végződött, erről csak a közvetlen családom tud. Az elmúlt időben újra felerősödött bennem a babázni szeretnék- érzés. Ezt ahogy tudtam igyekeztem a férjem tudomására juttatni, de falakba ütköztem. Ő nem akar újabb gyereket, mert neki elég a fiúnk és ő már ehhez öreg (42 éves) címszóval. De ezzel belül összetör, ma össze is vitáztunk emiatt. Szívem szerint itthagynám, mert úgy érzem én így nem vagyok boldog. A legnagyobb vágyam nem akarja teljesíteni és így én nem tudok élni. Őrlődőm nap mint nap, mert a fiúnk imádja, pedig közel sem olyan apa amit én reméltem. Keveset van velünk, sokszor játék helyett csak benyomja a zenét a fiúnknak, ahelyett hogy játszana/foglalkozna vele. Emiatt is vannak vitáink, igazán egy hullámhosszon nem vagyunk, mit én tiltok, azt ő sokszor engedi. Szeretném hinni, hogy fontosak vagyunk neki, de most erősen él bennem az a késztetés, hogy elhagyom és egy új párral talán boldogabb lehetnék. Őt nem érdekli, ha depis vagyok, ha emiatt nem tudok jó anya lenni, mert én nem dolgozom.

A barátommal 2 éve vagyunk együtt, együtt is élünk egy vidéki nagyvárosban. Mióta találkozunk egymás családjával feltűnt hogy mekkora kommunikációs különbözősegek lépnek érvénybe. Az édesanyja (az édesapja sajnos meghalt, és van egy fiú es egy lánytestvére akiknek mar vannak gyerekeik) amikor találkozunk teljesen passzív agresszív viselkedést mutat felém, nem beszélget velem, semmit nem kérdez vagy mond, csak a barátommal beszélget minden alkalommal. Az utóbbi par alkalommal konkrétan rám se nézett, a fia mellé ült az asztalnál, es olyan dolgokról beszélgettek amikhez nem tudok hozzá szólni. Alapvetően én nem szeretnék rossz kapcsolatot ápolni vele, de mivel háttal ül nekem, a szemembe se néz, es egyesszam első személyben beszél amikor mindketten ott vagyunk, nem tudom mi a teendő.

Van egy munkatársam. Korábban szimpatikus voltam neki ő is nekem. Érzelmileg közel kerültünk, de a párkapcsolataink miatt úgy döntöttünk, hogy eltávolodunk inkább. Sajnos hónapok óta tart az az állapot, hogy nem tudunk normális munkatársi viszonyt kialakítani. Ha beszélgettünk akkor megint túl közel kerültünk. Most jelenleg az ő javaslatára teljes távolságtartás van. Azt mondta, szerinte ez jó mindkettőnknek. Én igyekeztem kialakítani olyan kapcsolatot vele, ahol azért néha megbeszélnénk, hogy kivel mi a helyzet mostanra. De ő ezt nem fogadta úgy, ahogy gondoltam. Nem tudom, hogy azért mert már nem vagyok neki szimpatikus vagy nem akar közel kerülni. Szinte csak köszönünk egymásnak és kerüljük a közös társaságot. Sajnos azt is mondta, hogy részéről már megszűnt a szimpátia. (de lehet, hogy ezzel csak védekezik) Mit tegyek? Engedjem el, hogy köztünk egy barátságosabb kapcsolat legyen? Olyan a légkör mintha tényleg nem kedvelnénk egymást. Köszönni barátságosan szokott. De ennél több nincs. Tudok ezen változtatni? Vagy ennek nincs itt a helye, ideje?