Jónapot, segítséget szeretnék kérni. 22 éves lány vagyok, fél éve dolgozom, és lassan 1 éve szorongok, panikrohamaim vannak, folyton stresszes vagyok, és nem bírom, nem akarom ezt tovább. Egyedül szinte a boltba nem tudok elmenni mert rögtön rám jön a rosszullet. Szeretném ha javulna a helyzetem. Előre köszönöm ha tudnak segíteni.

Tisztelt Pszichológus!!Azzal a panasszal fordulok önökhöz,hogy pàrommal már lassan két éve együtt vagyunk,de most fél éve nem akar szexuális életet velem,de ha kézzel kielégítem azt el is várja.De velem semmit nem csinál.Nem tudom miért nem vagyok jó neki.Sokat vitàzunk e miatt.De én úgy érzem én nem vagyok elég jó.Kérem vàlaszàt! Köszönettel:Pàvel Marianna

Udvozlom.
Ausztriaban elek es itt jott ki eloszor nagyon eroa panikrohmaom, fulladas erzes kerit hatalmaba, ezáltal halalfelelem. Elkezdtem szedni Cipralex 10 mg naponta 1 et, illetve szukseg eseten Alprastad 0,5 mg.
3 evig szedtem, majd fel evvel ezelott abbahagytam. Eddig nem voltak tunrteim. 2 hete egy ujabb panikrohamom volt ugyanazokkal a tunetekkel mint elotte. Azota szorongok folyamatosan, nagyon rossz a kozerzetem. Majus 13 an voltam pszichiatefnel aki felirt nekem napi 25 mg Pregabalint es este egy fel 30mg Mirtelt. Tegnap be kellett vennem 3x a Pregabalint mert nagyon rosszul votlam Volt 2 panikrohamom. Es az allando szorongás amit ma is erzek.
Ma mar bevettem 3 Pregabalint de a szorongast meg mindig erzem, bar kicsit jobb de nem az igazi. Ön mit javasolna? Illetve miert vagyok. Most fel ev utan ennyire rosszul?
Koszonom

Tisztelt Pszichológus!
Eddig mindig őszinte voltam a terapeutámmal, de most nem tudom elmondjak-e neki egy érzést. Megijesztett ez az érzés,ezért kellene elmondani neki. Hogy tudjon segíteni. De szégyenlem ezt az érzést, és félek, hogy “bolondnak” tart majd és megváltozik a kapcsolatunk,ha beszélek neki erről. Pontosabban egy érzés hiányáról van szó. Magam alatt voltam, jött a gondolat, hogy nincs értelme az életemnek. De eddig ilyenkor jött a félelem érzése is, hogy nem tudnám itt hagyni a szeretteimet. De most nem jött ez az érzés. Ez ijesztett meg. Nincsenek öngyilkos gondolataim, de szerintem akkor is beszélnem kellene erről. Csak félek, hogy másmilyen lesz majd velem, mint eddig. Virág

Körübelül egy hónapja nem tudok rendesen aludni, vagy 15 percenként felébredek vagy pedig reggelnél előbb el sem alszom. Szinte csak rémálmaim vannak, sokszor félek elaludni.Időnként felébredek arra, hogy a lábam rúg egyet.Másnap mindig borzasztó fáradt vagyok. Úgy gondolom, hogy a magánéletemben nincs probléma ami kiválthatná ezt.
Vajon mi lehet a probléma?

Kedves Pszichológus!
Tizenhárom éves korom óta rendszeresen iszom. Számtalanszor estem túlzásba az elmúlt években, meg sem tudom számolni, hányszor jutottam el hányásig, ájulásig, és egyéb megalázó helyzetekig. Nagyon szégyellem magam, mert amikor alkohol közelébe vagyok, nem tudok uralkodni magamon, képtelen vagyok a normális mennyiségnél megállni, vagy ha mégis próbálom meghúzni a féket, egy idő után nem tudok nem hallgatni egy belső hangra, ami nem hagy nyugodni, és mintha utasítana arra, hogy igyak még. Mikor elmegyünk kocsmázni a barátnőimmel, és elkezdünk inni, nehezemre esik a beszélgetésre figyelni, mert mindig csak arra gondolok, hogy nem ittam még eleget, a megfelelő adagot. Mindig el kell jutnom arra a pontra, amikor már határozottan részegnek érzem magam, és mint már említettem, nemegyszer estem brutális túlzásokba. Középiskolai éveim végét járom, és már általános iskolás koromban is, 13-14 évesen koromban már elég aggasztó volt az alkoholfogyasztásom, nyolcadikosan egy iskolai rendezvényen ittam magam először ájulásig- az előtt is voltam már részeg, de az volt az első durva berúgásom. Rossz volt, botrány lett belőle, nem tudtam az emberek szemébe nézni, mégsem tudtam leállni utána. Aztán gimnáziumba kerültem, egyébként nagyon szeretem ezt az iskolát, de sajnos itt is a nagy többség csak a részeg sztorijaim alapján azonosít be, leginkább arról vagyok népszerű, hogy ha én ott vagyok a buliba, az durva lesz. Tizenöt éves koromban be kell hívni a szüleimet az iskolába, mert egy barátnőmmel délelőtt részegek voltunk a tanítás alatt. Ez az ominózus barátnőm és a társaságunkból az összes többi ember 18 éves korára ki tudta nőni ezt a folytonos lealjasodást (bár korábban sem csinálta egyik sem olyan durván, mint én, minden buliban én ütöttem ki magam a leginkább), be tudott nőni a fejük lágya, kulturáltabban csinálják az ivászatot, egyedül én megyek egyre lejjebb és lejjebb, pedig én ugye mint említettem, már általános iskolában ittam, a barátaimat viszont mind a középiskolai élet vonzotta be ebbe a világba, de mostanra mégis mind fel tudtak nőni, és felelősségteljesek, kivéve engem. Minden héten legalább kétszer iszom, de ha mondjuk nincs rá alkalom, és egy-másfél het kimarad, elkezd hiányozni az alkohol, érzem, hogy fizikailag vágyom rá. Szörnyen érzem magam, undorodom magamtól, szégyellem magam, évek óta a “piálós csaj” jelző van rajtam, amitől szeretnék megszabadulni, borzalmas mindig azzal szembesülni, hogy megint nem tudtam tanulni a hibáimból, de nem tudok leállni. Nagyon extrovertált, közvetlen, kommunikatív ember vagyok, szeretem az embereket, jól érzem magam társaságban, de egy lájtos sörözés alatt sem tudok leállni, mint már mondtam, ahogy megittam egy pohárral, unszolni kezd egy belső hang, hogy igyál, ez még nem elég. Van két nővérem, édesapánk kiskorunkban alkoholbeteg volt, ám 6-7 éve egy kortyot sem iszik, viszont anyukámmal együtt a “mi is voltunk fiatalok” elvet vallják, mindig mindenhova el lettünk engedve, szabad kezet kaptunk mindenben, kiskorúként is engedték, hogy bárhova elmenjünk (bár sosem számoltam be nekik arról, hogy mi volt a buliban) meg otthon is ihattunk, nem zavarta őket. Ezzel a bizalommal a testvéreim nem éltek vissza, mindig tudták, hol a határ, csak én nem.
Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy ez miért lehet, és azt hiszem, rájöttem. Úgy érzem, emögött feltűnési vágy van, hogy figyeljenek rám az emberek, gondoljanak rólam valamit. A két nővérem közül az idősebbikkel 5 év korkülönbség van köztünk, nem lakik már velünk, de ha itthon van remekül, udvariasan el tudunk beszélgetni, ám a fiatalabbik nővéremmel, aki másfél évvel idősebb nálam, elég bonyolult a kapcsolatom. Általános iskolába és gimnáziumba is ugyanoda jártunk, ő az idén érettségizett, én jövőre fogok. Mindig tanúi voltunk egymás életének, ugyanazok az emberek ismernek és ismertek minket, mindig hasonlítva voltunk egymáshoz. Nincs azon mit szépíteni, hogy Kinga sokkal szebb, vonzóbb nálam, mintha ő a szüleinknek csak a szép vonásait örökölte volna, én meg csak az előnytelenebbeket. Kiskoromban sokszor bántottak az iskolában azért, mert nem vagyok szép, és hogy ezt az emléket leküzdjem, rengeteget foglalkozom a külsőmmel, mégsem vagyok elégedett, mert valahamyszor ránézek a természetes,gyönyörű nővéremre, úgy érzem, én észrevehetetlen vagyok mellette. De nemcsak a külsőségekre gondolok. Ő csendesebb, sokkal inkább befelé forduló, nyugodtabb személy, velem ellentétben ő nem nagy, hangos társasagban, hanem szűk baráti körben szeret lenni. Mindenhol imádták, sokkal elfogadottabb személy, mint amilyen én vagyok, nem éhezi görcsösen úgy a figyelmet, mint én, nem volt sosem balhés, és én egyszerűen az emberek szemébe folyton azzal szembesülök, hogy ha ő ilyen jó, én miért vagyok ilyen rossz. A szüleim is állandóan őt sztárolták, ő volt a büszkeség, én meg csak a “nehezebbik eset”. Nem mondanám magam féltekenynek, inkább csak fáj, és szorongok ettől az egésztől, amióta az eszemet tudom, hogy minket mindig mindenki egymáshoz hasonlít. Szeptemberben el fog költözni otthonról, másik városba, és bevallom, várom. Várom azt, hogy ne lássam minden nap, mert talán ha nem vagyok folyton a nyomás alatt, hogy ő mennyivel jobb, mint én, oldani tudom a szorongásomat és az önbizalomhiányomat, ami kifele egyáltalán nem látszik, de elég erősen van bennem. Sosem voltunk a “megmondalak anyának” típusú testvérek, peldául nem kellett egymás elől bújkálva dohányoznunk, ezért az emberek hajlamosak voltak irigyelni a mi testvéri kapcsolatunkat, hogy nekik bezzeg a tesvérük előtt mindig rejtegetniük kell a cigijüket, nem csinálhatták ilyen nyíltan, mint mi egymás előtt. Sokan ezt nevezik jó tesvéri kapcsolatnak, pedig nem ettől lesz az. Kingával olykor teljesen jól el tudunk csevegni, a tanárainkról (mert ugye egy iskolába járunk), nevetgélünk, de az esetek többségében itthon nem látom azt a kellemes, szerethető lányt, amit az iskolába mutat, hanem elképesztően arrogáns, lépten-nyomon beszólogat nekem, rajtam vezeti le a feszültséget, kioktat, hogy az az egy év, amíg én még általános iskolás voltam, ő meg már gimnazista, mennyire jó volt, aztán mentem én is abba a suliba, és a züllött viselkedésemmel rá is rossz fényt vetettem, és mennyire vállalhatatlan vagyok. Az iskolába pedig teljesen rendesen viselkedett velem, ha szembejött a folyosón, megölelt, mintha nem akarná kifele mutatni, hogy én soha nem emelem meg rá a hangom, ő meg elképesztően tapintatlanul, kegyetlenül és bunkón oda tud szólni, ha éppen olyan kedve van, nem sejtve, hogy ez nekem mennyire fáj. Mert azt mutatom neki, hogy ezek rólam leperegnek, pedig nagyon nem így van, ő az az ember az életemben, aki a leginkább meg tud bántani, akár egy csúnya nézéssel is.
Kedves Pszichológus, elképesztően szorongok attól, hogy én az emberek szemében én nem én vagyok, aki vagyok, hanem az ő húga. Így tartanak számon. Meg mértéktelen, kontrollvesztett alkoholfogyasztóként, aki a nővérének egy sokkal félresikerültebb, elrontottabb változata. Ön szerint ezzel a frusztrációmmal lehetnek összefüggésben a féktelen ivászati szokásaim? Válaszát előre is köszönöm,
Rozi

Üdvözlöm! Egy nyomasztó problémával fordulok önhöz.. Jelenleg van egy 6 éves párkapcsolatom! 2 éve történt a dolog, de azóta nem éreztem ezt.. Kb 2 hete fogott el ez a borzasztó bűntudat az eset óta és rengeteget agyalok hogy mit csináljak.. Szóval 2 évvel ezelött megcsaltam a páromat! Vagy is nem is igazán megcsaltam de számomra ez már megcsalásnak számít! Csókolóztam egy fiúval.. És a csavar a történetben, hogy ez a fiú egy nagyon jó barátom volt! Az eset óta már nem tartjuk a kapcsolatot, szinte a köszönésen kívül nem is beszélünk egymással! A párom is jó barátságban volt vele, de valahogy ők is szép lassan el szoktak egymástól de ők a mai napig tartják a kapcsolatot! A problémám az, hogy nem tudom mit tegyek.. Akkoriban rengeteg probléma volt a párkapcsolatunkal ami azóta már rendeződött és tényleg nagyon boldogok vagyunk! Nagyon szeretem őt már lassan a babát is tervezzük! Nekem és neki is ez az első igazán komoly párkapcsolatunk! Én 22 ő pedíg 25 éves! Igazi fiatalkori szerelem a miénk! De nem tudom mit tegyek! Soha senkinek nem beszéltem erről az egészről és egész biztosan a másik fél sem! Talán már nem is emlékszik rá.. Italoztunk de nem mondhatnám, hogy túlságosan az alkohol hatása alatt lettem volna szóval semmi kép sem fognám erre..
Bánt a tudat, hogy van egy egyetlen egy dolog az életemben amit el kell titkolnom a párom elől! Viszont nem tudom mi lenne a helyes! Egészen biztosan szakítana velem.. Valószínüleg én is ezt tenném! Viszont olyan gondolatom volt végíg, hogy ha el mondom akkor csak a saját bűntudatom enyhíteném és ezzel neki borzasztó fájdalmat okoznék! Így pedig ha nem mondom el ha már ennyire egy borzasztó dolgot tettem vele akkor ne őt bántsam ezzel is hanem kelljen el számolnom a saját lelkiismeretemmel.. Szeretném a véleményét ki kérni, hogy mi lenne a helyes döntés az ön szemszögéből! El mondani egy 2 éve őrzött hatalmas nagy botlást ezzel kockára téve a kapcsolatomat és a másik fél bizalmát, vagy ha már eddig nem mondtam el akkor számolni a saját lelkiismeretemmel és védve őt továbbra is megtartani magamnak ezt az egészet?!
Abban az egyben 100%-ig biztos vagyok bármi is lesz a vége, hogy ilyent soha többet nem tudnék vele tenni mert iszonyatos fájdalom és bűntudat érzés van bennem emiatt a botlás miatt is! Válaszát előre is nagyon köszönöm! Üdv: Gréta

Jó estét kívánok!! Doktor nő segítségét kérném öntől úgy érzem el akadtam életem során.. Nagyon ki merülve érzem magam ez 3 napja alakult ki nálam rengeteget idegeskedtem.. Akármennyit alszom nem vagyok ki pihenve el alvaskor is pörög az agyam a gondokon.. Nem tudom h szabadulhatnek meg a gondjaimtol illetve ezektől az erzesektol mint már említettem önnek ki merult vagyok nagyon szédülök hány ígérem is van olyan mintha forogna a szemem alig bírom nyitva tartani ha idegeskedni kezdek már jön a fejemre a melegség érzés és szoktam úgy érezni h szét pattan a fejem a sok gondoktol.. Már nem szeretnék a gondjaimmal együtt élni nekem ez már túl sok nagyon meg nehezíti az életemet.. Ezért kérném öntől kedves segítséget.. Legyen szép estéje! Udv: Viktória!

Jó napot kívanok. Én Horvatg Eszter vagyok. A barátnőmnek szeretnék segítségez kérni. Ő alkoholista . Nem fogadja el pedig sokan mondtuk neki próbáltunk segíteni. 12 elmegy dolgozni 5_6 körül haza ér és az az első hogy megbont 1 sört kb 2 óra alatt már a 10 nél tart. Remeg a keze a feje is már. 45 kg körül lehet . Hogy mivel vegyem rá hogy ez így nem mehet tovább. Már megírta nekem hogy hol találhatók a papírok a kátyak a számai amivel kell …… Mit tegyek ? Lehet rajta segíteni?

Üdvözlöm!
A nevem Murányi Dorottya. A párom 32 éves, és komoly életvezetési problémákkal rendelkezik, amiket bizonyos múltbeli események hatására nem tud kezelni. A problémái főleg a gyermekkora és a korábbi kapcsolataira vezethető vissza. Nem hajlandó semmit csinálni, dolgozni, sokszor csak tétlenül telnek el a napjai, mert másoktól várja a segítséget, magától nem hajlandó változtatni. Gyógyszerfüggő, de le akar szokni, csak épp nem bír. Mit tanácsol, mit tudnék tenni érte?
Köszönöm előre is a válaszát!
Üdvözlettel,
Murányi Dorottya.

Mit csináljak ha nem érdekel semmi? Semmi céljaim nincsenek? Nem tudom mi érdekel mit akarok csinálni?

Kedves Cintia!
Szeretnék tanácsot kérni merre induljunk! Van egy romokban lévő több, mint 17 éves kapcsolatunk. Január óta külön élünk, mert a párom sajnos új szerelmét látta meg a baráti társaságunkból az egyik fiúban. Ennek a kapcsolatnak gyorsan vége lett és most az újrakezdés szélén vagyunk! Van 1 gyönyörű 5 éves kislányunk, akit mindenketten szeretünk és jelenleg a bírósági tárgyalásra várunk az elhelyezésével kapcsolatban. A januári szétválásunk után sajnos a kommunikáció nem volt megfelelő közöttünk, így mindketten feljelentettük egymást. Az anya részén gyermekbántalmazás miatt folyik nyomozás, az én oldalamon pedig zaklatás miatt. Szeretnénk mindenketten egyenesbe tenni a dolgokat és újra boldagan egy családként éni! Válaszát köszönöm!

A problémám, hogy 10 hónapja nem tudom magam túltenni rajta, hogy kislányom tápszeres lett 1 hónap után. Kevesebbnek, rossz anyának érzem magam tőle. Hozzátartozik, hogy habár próbáltam a szoptatást, (nem volt kellemetlen) fejve adtam a tejet, mert a kislányom könnyebben elfogadta így, engem viszont rettenetesen zavart a szoptatásban a kiszámíthatlanság, hogy nem tudom pontosan mikor mennyit eszik a gyerek. Ennek ellenére lelkiismeretfurdalásom van, hogy az én kötelességem lett volna őt táplálni a testemből, de mégse tettem. De maga a folyamat míg volt tejem is rettenetesen zavart, utáltam. Nem tudom miért nem tudom ezt feldolgozni, hiszen egy egészséges kiegyensúlyozott kislány akit a férjemmel rajongásig szeretünk. Gondolom lehet a dologhoz valami köze, hogy megboldogult édesanyámmal rossz viszonyom volt és kislány korom óta azt hallgattam hogy a terhességnél, szülésnél szörnyűbb dolog nincs.

Jó estét kívánok!

Avval a problémával fordulok önhöz,hogy már elég régóta tapasztalatok alvás előtt ojan dolgokat ,hogy rémképeket látok vagy a szobában olyan tárgyakat,alakokat amik valójában nincsenek ott,viszont nem alszom még ez mindig akkor kezdödik mikor becsukom a szemem alváshoz készülve és hirtelen kinyitom ,majdnem mindig látok valami nem oda illő dolgot,régebben kisgyermek koromban is volt hasonló,de pár hete megerősődött ez az egész és minden este át élem.Ön mit tanácsol evvel kapcsolatban? És mit gondol? Előre is köszönöm válaszát!

Tisztelt Doktornő!

Mi tévő lehetnék az alábbi helyzetben?
Párom (30) időről-időre egyre lustább, trehányabb: nem viszi ki maga után a szemetet a szobából, úgy hagy mindent maga után, nem gondozza a növényeket (pedig elsődlegesen ő ragaszkodott ahhoz, hogy növények legyenek a lakásban), mindent a végtelenségig halogat, nem tud főzni, de nem is hajlandó alap dolgokat sem megtanulni, elhanyagolja a külsejét (pedig elég gyorsan szőrösödik), nem törődik magával, egyre ritkábban jár boltba, minden este én csinálom meg a reggeli szendvicseket, de ha szólok, akkor közli, hogy akkor neki nem kell, csak magamnak csináljak, de a hangsúly azon van, hogy kb félév alatt 3 alkalommal készít nekem reggelit. Ha nem csinálok, akkor megharagszik, mert ő fél 6-ig keményen dolgozik, én meg 3-ig nem erőltetem meg magamat, ezért “természetes”, hogy így minden rám marad. Meg persze azért, mert
a lakásdekorációs dolgokat mindig ő keresi, én meg abból nem veszem ki a részem (mert egyáltalán nem érdekel, milyen porfogó lommal tudjuk még ellepni a lakást).
A fürdőben a csap már tiszta kosz, de nem szúrja annyira a szemét, hogy érdekelje, csak 2 naponta elmondja, hogy majd takarítani kell. De engem akármennyire is zavar, nem vagyok hajlandó még ezt is megcsinálni. Nincs egyenlő teherviselés, csak olyan, mint ha lennék én, aki megcsinál mindent, meg ő, aki ritkán belenyúl, nehogy az legyen, hogy sosem csinál semmit.
Bevallom, én is lusta természetű vagyok, de ha valamit meg kell csinálni, ami nem a szórakozásomat segíti, és ő nem hajlandó rá, akkor én megcsinálom.
Értem én, hogy ez túl sok minden egyszerre megváltoztatni, de hol kezdhetném el? Vannak azért jó tulajdonságai is, de ezzel a hanyagságával, és azzal, hogy egy csomó dolog rám hárul, és könyörögni kell értük, baromira le tud fárasztani testileg, szellemileg, lelkileg. Az meg nem indok, hogy ki, meddig, mennyit dolgozik, mert ezt bármikor be lehet dobni, ha nem ezt, akkor azt, hogy én vagyok a férfi.