Nagyon sokszor , zsibbadok, szèdülok a tarkóm nagyon faj, allando has menes hasi görcs .

Jó napot kívánok!
Első alkalom, hogy ilyen jellegű tanácsort/segítséget kérek szakembertől.
Van egy lány, aki odaado, gondoskodó ember volt, de csalódott a volt párjában. Azóta nem hisz semmiben, a valódi szeretetben, még azt is megkérdőjelezi, ami szeretet kap.
Nagy küzdelem és kitartás utan egymásba szerettünk. De minden pillanatban lebeszelte magát az egymás iránti érzelmek valódiságáról. Megbeszéltem vele, ha így gondolja nem erőltetem. Nem kerestem… De ő mindig. Tegnapi beszélgetésünk úgy zárult, hogy szeret, de mégis hagyjuk. Érzem és látom, higy szüksége van erre, rám, de képes elnyomni az elképzelésével, hogy úgysem lesz jó. Mindig is erős, határozott ember voltam sok érzelemmel. Keptelen vagyok megfékezni az erzeseimet, nem birom az ész érvekkel meggyőzni magam. Ha szeretjük egymást, miért kell ezt elveszni hagyni!?
Tudom, hogy erre nincsen orvosi megoldás, még is tisztelettel fordulok Önhöz, annak érdekében, hogy egy apró tanácsot tud mondani, ami segít feldolgozni ezt az érzelmi vihart.
Válaszát előre is köszönöm!
Gábor

Szép napot!

Két hónapja nehézlégzéssel küzdök, ami a nap bármely szakában előjön. Először a levegővétel lesz nehéz, utána elkezd fájni, szúrni a mellkasom, torkomban gombóc érzet lesz, olyan mintha folytogatnanak, mintha el akarna szűkülni, köhögök, néha a gyomorszájam elonti a forróság és olyan mintha elzarodna. Amikor ezek előjönnek azt várom, mikor fulladok meg, annyira erős és félek.
Az lenne a kérdésem, hogy Ön szerint ezek pszichés eredetűek? Orvosom ekgt csinált és megnezte az oxigént a véremben, minden jó volt. Azt mondta, pszihes eredetű. Voltam másik doktornal is ő is azt mondta, de az az igazság addig nem tudok megnyugodni, hogy nincs fizikai bajom, ameddig nem látom a papírt.
Válaszát előre is köszönöm.

Üdvözlőm! Őszintén el sem tudom mondani mi a panaszom minden nap kikattanok sirok utalom az életem, nem szeretnék már a világon lenni , van 1 párom jó minden vele tényleg ilyen pasirom álmodni lehet mint ami nekem van,de mégis azt érzem elegem van nem csinálom tovább feladok.. vannak gyerekei 4 abból 2 ki nem állhatók annak is megvan az oka , gyűlölöm ha írnak beszélnek akármi és ez nem hagy engem nyugodni tudom csunyan hangzik de a jó életem feladnám miattuk nincs egy napom boldog mert azok vagy írnak vagy hívnak stb stb
Nekem is lett volna egy gyéreken de elvetéltem és tudom hogy nem tudtam rajta túllépni és ez is kikészít mert amióta elvetéltém nem sikerül másik.. annyi minden van bennem hosszú leírni csak elfáradtam azt érzem

nem tudom mit kellene csinaljak hogy jo emberi kapcsolataim legyenek, mert sajnos minden kapcsolatom egesz eletemben rosszul mukodott, sehogy se jovok ki az emberekkel, gyerekkorom ota nincs baratom, mit tehetek hogy ez valtozon kedvezoen. koszonom.

Kedvez Pszichológus!

Lassan 29 éves vagyok, 5 éves párkapcsolatban, ahol a párom 2 évvel fiatalabb nálam. Szlovákiában élünk, van közös házunk, vállalkozunk, bár nem csak miénk a vállalkozás. Folyamatosan az elmúlt 5 évben minden évben máshol laktunk, nincs állandóság, azért vettünk házat, mert én szerettem volna már családot, de az élet úgy hozta, hogy ismét egy másik városban élünk, albérletben a vállalkozás miatt. Ez a legrosszabb kombináció, itt nem tudok elhelyezkedni, a páromra vagyok utalva, a vállalkozás még nem elég bevételi forrás, hogy még félre is tudjunk rakni. Magyarország jelenleg csak egy hídnyi távolságra van, gondolkozom ott az elhelyezkedésben, mert mindenképp szeretnék már babát és kicsit jobban anyagi biztonságban lenni, majd ha a baba megszületik. De azt látom a páromon, hogy nem segit semmiben, pedig miatta vagyok itt. Szeret, csak szimplán nem érzi, hogy nekem mennyire fontos, hogy végre egy család legyünk és nem látja, hogy mennyire nehéz számomra küldöldön. Már azon gondolkozom, hogy nem ő az ideális számomra. Félek elhagyni őt, annyi mindenen keresztül mentünk, és pénz nélkül én nem fogok kilépni a kapcsolatból! Nem csak a pénz a gond, félek újrakezdeni mindent. Azt gondolom magamról, hogy szép vagyok, talpraesett, mégsincs erőm ugyanezt végigcsinálni már harmadszorra. A jelenlegi párom a második komoly kapcsolatom. Az elsővel ugyanezért lett vége, mert megrekedtünk, ám akkor a problémát az akkori párom észlelte, és lépett, bár akkor még nagyon fiatalok voltunk. Tehát a kérdésem, hogy mit olvassak, hol tájékozódjak, hogy egy kis megnyugvásra leljek, vagy épp ellenkezőleg, erőt merítsek. Folyamatosan a problémáimon agyalok, így sokszor nem vagyok a jelenben ami gondot okoz.
Az is visszatart, hogy nincs hova mennem. A szüleimhez nem mehetek vissza Budapestre, nem férek már el a házban és amúgy sem akarok a terhükre lenni.
Visszaolvasva egyértelműnek látom a megoldást, úgy tűnik, hogy én már döntöttem, lépni akarok. Mégsem tudom mivel kezdjem.

Tisztelt Hölgyem/Uram!

Párkapcsolat, házassági problémával kapcsolatban szeretném kérni a véleményét.
Férjemmel 19 éve vagyunk együtt, 2004-ben házasodtunk össze, 2 gyermekünk született, 14 éves Dorka és a 8 éves Botond. Férjemnek én a 2. házassága vagyok, előző házasságából is született 2 gyermeke.
Együtt élésünk során néhány hullámvölgyön már túl vagyunk. Ha jól belegondolok én voltam az, aki mindig kicsit hiányolt valamit a másikból…. de az idő, az események átlendítettek a problémán és ment minden tovább.
Legutóbbi nehézség éppen 2 éve ütötte fel a fejét, megint nálam. Úgy éreztem ellaposodott a kapcsolatunk, már nincs meg az az izgalom, az az öröm, amit várna az ember egy házasságban. Magamban tartottam ezt az érzést, mint addig mindig. De aztán azon az év októberében sógornőm bejelentette, hogy válik és hogy milyen rosszul esik neki, hogy a férje nem mondta el neki mi a problémája, így esélyt sem kapott. Ezen felbuzdúlva elmondtam férjemnek a problémámat. Mélypontra került, nem segített a helyzeten.
A helyzet szépen lassan romlott… Közben egy barátnős találkozó alkalmával megismerkedtem egy férfival, akivel barátság szövődött, nem több. Sokat beszélgettünk az Ő rossz házasságáról, lehetőségekről, az én lehetőségeimről.
Tavaly nyáron igyekeztem összeszedni magam, a családdal nyaraltunk sok felé, jól éreztük magunkat. De szeptemberre ez a lendület részemről kifulladt… talán mert nem érzelmi alapokon történt a változás hanem mert ezt várta el a környezetem, a családom. Még mélyebbre kerültünk, és már nem volt visszaút.
Persze az ismerőssel folytatott barátság mélyülni kezdett az év vége felé…
Most ott tartunk, Ő válik, mi is megbeszéltük. Elmondtam otthon a férjemnek, majd a gyerekeknek is, hogy érzelmeim lettek egy férfi iránt. Természetesen nem maradt ember a szemükben…. A lányom haragszik, ellenáll, a férfiról hallani sem akar, az odaköltözésről meg pláne nem.
Sakk-matt helyzetben vagyok.
Az otthoni helyzet nem tartható sokáig, nem egészséges, hogy tudják, mást szeretek, mással tervezem a jövőmet. A gyerekeim nem akarnak velem költözni, én anyaként ezt nem viselném el.
Nem tudom, mit kellene tennem.
A költözés elkerülhetetlen lesz, de a gyerekeimet nem adom fel. De erőltetni sem lehet….
A férjem és a gyerekek maradnak a házban, engem majd, ha lesz pénz, a férjem kifizet. Az még legalább másfél év… Addig ez az állapot nem maradhat így.
A véleményét szeretném kérni abban, hogy normális dolog-e ha így érzek egy másik férfi iránt és a jövőt tervezem vele? Mit tudok tenni, milyen kompromisszumos megoldás létezik, hogy a gyerekeim velem együtt is legyenek? Hogyan kell jól tenni?

Válaszát megköszönve!
Tisztelettel:
Erika

Kedves Rimainé Pulai Virág!
Immáron közel 5 éve pszichotikus zavarral diagnosztizált betegkent vagy “számon tartva”, ez idő alatt rengeteg olvastam a témában. Szeretnék többet és többet tudni a világról és a betegségéről. Skizofrén édesanyával és nagypapával, nem kételkedek benne hogy ez a pszichotikus zavar maga a skizofrénia. Ezt a fajta betegséget jelen esetben filozófiai és talán ( ebben nem vagyok biztos) de szociológiai szempontból szeretném megközelíteni. Magyarázatom hasonlataként az autizmus mint betegség szolgál. Az autista egyének kommunikatív eszközök hiányában, sérült metakommunikációs eszközökkel felvértezve betegségük fő forrása a kapcsolatteremtési készségek fogyatékossága. “A kommunikáció sérülésének mértéke sem mutat egységes képet, a zavar több szinten is jelentkezhet. Úgy tűnik azonban, hogy a szándéktulajdonításon alapuló kommunikáció mindig sérül autizmusban.”
A szándék tulajdonító filozófiai megközelítésben osztenzív következtetéses kommunikációnak nevezi. Én úgy gondolom mint pszichotikus zavarral avagy skizofréniával rendelkező egyén aki többszörös valós, vagy képzelt mérgezéses gondolattal és a hanghallás tüneteivel, az aktív korábbi társasági élet ellenére mélységesen bezárkózott személyként, illetve még további skizofrénia tüneteivel, ami természetesen kialakilhatott a társasági élet révén is úgy mint alkohol és rövid ideig tudatmodosító szerek fogyasztása által, nekem nem kellene az autizmus jegyeivel rendelkeznem. Mint például az utóbbi példa ami szándéktulajdonító kommunikáció ismeretének hiánya, ebből kifolyólag folytonos szándék keresés és a kétértelműség értelmezésének az aktuális időben történő helyes értelmezése, ebből kifolyólag folytonos kétértelmű értelmezés keresése. Filozófiai szempontból tudnék még hianyosságokat mondani amit sosem használtam, illetve sosem tudatosan, vagy ami kifejezetten meglepett felnőtt 24 éves férfi létemre, bár nem is mélyedtem annyira bele mint amennyire bele lehet a témába.
Kedves Dr Nő, önnek mi a véleménye a fent leirtakról? Van a valami megoldás a fent megnevezett problémák orvoslására? Gondolok itt a helyes kommunikációs értelmezésre és kifejezésre.
Várom válaszát:
Attila

Jó estét! Torokbántalmak, köhögés miatt Elixirium Thymi szirupot szedtem egy napon át. Gyomorbántalmak miatt nem is nagyon ettem aznap. Délután szerettem volna kialudni magam és bevettem egy Frontin tablettát. Utólag olvastam, hogy fokozódhat a Frontin hatása olyan gyógyszerekkel együtt alkalmazva, amelyek maguk is tompítják az agyműködést (azaz a központi idegrendszer depresszióját okozzák). Elképzelhető, hogy a két gyógyszer együttes szedése és az elégtelen táplálkozás miatt jelentkeztek azok az aggasztó tüneteim, mint mozgázkoordinációs gondok, tompaság, bágyadtság, elmosódott beszéd? (Gyakorlatilag a részegség tünetei.)
Köszönöm

Jó napot kivanok.
8 ev kapcsolat után szakitottam a párommal, mert megcsalt. Mindent tagad én meg hazaköltöztem a szüleimhez. Engedett. Azóta mindennap hiv, mostanában egyre ritkábban de naponta. Mi törtenik vele? Mit akar?Jó ötlet hogy beszélek vele mintha semmi sem törtent volna?53 éves,kapuzárási pánik lehet? Esténként már nem hiv.
Köszönöm válaszát

Üdv. Lányunkkal lenne probléma aki most lesz 6 éves és kb 2 hete úgy jön haza az oviból h olyan méreg van benne amit itthon ad ki. Eleinte imádott oviba menni most meg utál meg beteg akar lenni h ne kelljen menni van h reggel is harcolni kell vele. Hétvégén semmi baj nincs vele de a hétköznapok egyre durvábbak. Beszéltün az óvónőkkel próbáltam pszichológust de az fél évre ígért időpontot. Beszéltünk vele az óvónőkkel közösen is. Irányító típus, és nekem az jött le h egyre kevésbé engedelmeskednek neki és nem tudja ezt feldolgozni és azért ilyen. Röviden ennyi. Erre mi a megoldás? Válaszát előre is köszönöm.

Kedves pszichológus!
17 éves lány vagyok…de ez nagyon nem is számít. Inkább elmondom, hogy úgy érzem teljesen egyedül vagyok. Próbálok barátokat szerezni, de mikor megbízom bennünk ők direkt módon éreztetik velem, hogy van valaki sokkal jobb és szeretettebb haverjuk mint én. Az osztályban mindenki egy klikkhez tartozik csak én érzem úgy, hogy nem tartozom sehová. Általában a fiúkkal vagyok jóban, mert van egy öcsém, éz könnyebben megtalálom velük a hangom. Mégis igénylem a lány társaságot de a lányok éreztetik, hogy nincs még egy hely a csapatban nekem… nem mintha fiús vagy neveletlen lennék…egész kicsi koromtól felnőttnek és “elegáns nőnek” neveltek. Ezért is vagyok koraérett. Egész sikeres vagyok cikkeket és kritikákat szoktam posztolni többé-kevésbé híres oldalakon, 1. tanuló vagyok és iskolai rendezvényeken is mindig részt veszek. Mégis úgy érzem, hogy elegem van az emberekből. Már elegem van, hogy azt mutassam, hogy minden rendben, de ha megmutatom, hogy mi nincs rendben akkor panaszkodom. A szüleim folyton veszekednek borzalmas családképem volt. A fiúk egyáltalán nem érdeklődnek irántam, pedig igényes, tiszta, okos és ha nem is szép de csinos vagyok célokkal. Istenhez már alig tudok imádkozni, mert úgy érzem ő is cserbenhagyott. Senki nem èrt meg és senki nem kíváncsi se rám se a szenvedéseimre. Szerintem lappang bennem egy depresszió… Ha tehetném soha nem mennék emberek közé. Annyira belefáradtam minden szìnjátékba, hogy ennyire boldogtalan legyek, hogy senkire ne támaszkodhassak, hogy folyton az árral szemben haladjak. Ha sikereket érek el azt senki nem veszi èszre de ha hibázom, teszik magukat hogy nem érdekli őket, pedig nagyon elégedettek a helyzettel. Mindenki boldog, barátokkal, párral én pedig egyedül vagyok és egyre kevésbé látom az élet értelmét.

Jó napot.
Szeretném leírni a történetemet, problémámat és megtudni ha lehetséges hogy én vagyok-e ennek a problémának az oka, én reagálom-e túl vagy sem.

A probléma ott kezdődik hogy 27 éves vagyok, a szüleimmel lakunk a párommal együtt egy kertes házban még mindig. Megtaláltam a szerelmet, házasok is vagyunk, 1 hónap múlva születik meg a kislányunk a házunk éppen épül, újul, szépül de sajnos ez nem megy egyről a kettőre.

Ezeket a problémákat már régóta észlelem de nem foglalkoztam vele különösebben.

Kezdem úgy érezni hogy ki vagyok használva, pont kapóra jön hogy itt vagyunk.
Fizetem a rezsit, kaját és még plusszban azt amire nekünk a férjemmel szükségünk van. Vezetem a háztartást, mosok, takarítok, teregetek, boltba járok bevásárolok, visszük őket autóval ha kell akárhová, segítek nekik plusszban anyagilag mert a pénz sosem elég, intézem az ügyeiket mert “ők nem tudják” “nem értik” (pl.: leveszem a fizetésüket a kártyáról, telefonálgatok a szolgáltatóknak ha valami nem jó, intézem a szervízeket ha valami elromlik, elmegyünk mi párommal és megoldjuk a bármilyen típusú probémát).
Elromlik valami megvesszük mi mert ők ezt anyagilag nem bírják finanszírozni, ha véletlenül nálunk romlik el valami nekünk egy értelmű hogy megcsináltatjuk, fordított esetben nem kapunk semmilyen segítséget ha náluk romlik el valami mert az természetes dolog hogy ami a miénk az az övéké is és semmilyen felelősséggel nem tartoznak érte. Legfőképpen apum gondolja ezt így.
Nekem is sok mindenben szükségem lenne a segítségre de én sokszor úgy érzem egyedül vagyok és senki nem segít.
Mondjuk hazudok ha azt állítom semmiben mert (pl. :orvoshoz elmennek a receptért, a háznál is segítettek egyszer kétszer, esetleg a boltból hoznak valami ha kérem, anyum is elvégzi a házimunkát ja és ő főz mindíg mert nekem nem hagyná, mert úgyse jó, meg amúgy is meguntam mert mindenbe beleszól még abba is hogy fogom a kanalat)
Nem tudunk úgy elmenni sehová hogy 300x meg ne kérdeznék hová mentek, minek mentek, miért mentek, mit csináltok, mikor jöttök…. sokszor szólok érte hogy,, hányszor kérdezitek még meg minek idegesítetek direkt?? ” Válasz egy nevetés és kezdik előről…majd jön a telefon hol vagytok már, mikor jöttök stbstbstb.
Ha enni szeretnénk akkor azt sem lehet nyugodtan mert ha kivonulok a konyhába egyből ott terem valaki pl. apum leült és ott tvzik vagy anyum már gyújtja is a cigit és ott ül….vagy kimegyünk a kertbe ketten mar jön is kifelé pl. apum és ott ácsorog.

Megőrülök semmi magánéletem nincs.

(Tudni kell róluk hogy egyiknek sem 100%os az egészségi állapota, anyumnak a keze nem mozog teljesen egy törés miatt, apumnak a dereka, gerince nagyon problémás de nem rokkant egyikük sem mind2-en közmunkások nagyon kevés keresettel. Az én elgondolásom szerint mindketten tudnának olyan munkát vállalni ami az egészségi állapotuk mellett végezhező lenne, de szerintem nem akarnak nem tudom. )

Mind ezek ellenére kezd egy kicsit sok lenni a számomra, olyan nyomást érzek legbelül hogy szétszakadok sokszor, nagyon nagyon soskzor sírok, kiborulok és csak a szombámban érzem úgy hogy itt senki sem,, piszkálhat” “itt egyedül lehetek”, “itt nyugalom van” és azt csinálok amit akarok.

Szeretem a szüleimet tényleg és soha egy apró rosszat nem kívánnék nekik mert nekem ők a szüleim legyenek bármilyenek, éppen ezert segítek nekik akár anyagilag akár máshogy…. ha valami ilyen dolgon összekapunk egyből nekem lesz lelkiismeret forralásom még akkor is ha tudom hogy nekem vam igazam, és szörnyen érzem magam…. pedig nekem van igazam ami be is bozonyosodik.

Masik probléma a bátyám rajta is mindig segítünk mert tudjuk most sok problémaja volt.
Tipikus ez kell az kell amaz kell és nem azt mondja kölcsönkérhetem-e, oda tudnátok-e adni. Neki kell és viszi……
Itthon is érdekes a dolog mert mindig sz van nekik milyen sok kiadásuk, nincsen pénzük.. .. anyum egyből pakolja nekik a szatyor húsokat vigyétek, ezt azt amazt mindent vigyetek, ne hogy nélkülözzenek. Annak ellenére mondjuk hogy velünk senki nem beszél erről mert pl. azt mi vásároltuk vagy éppen a fele a miénk és azért hogy enni tudjunk nem azért hogy ne…. Hónap végén meg megy a kiakadás hogy nincs pénz!
Bezzeg az én kiadásaimról senki sem beszél attól függetlenül hogy velük lakom kb mintha albérletben laknék mert mindent fizetünk és még többet de ugye az természetrs mert itt lakom.

Hamarosan jön a baba és ez is nagyon nagyon sok pénzbe, intézkedésbe, utazgatásba, idegeskedésbe került és 1ft al sem segített senki semmiben még egy kisruhát se kaptam vagy akármilyen támogatást se nagyon… (anyum próbálkozik) én mégsem hánytam senki szemére.

Amiért betelt a pohár az a minap történt!
Batyám összetörte az utánfutót, és azóta is úgy áll, nem csináltatta meg fél éve kb. attól függetlenül hogy az építkezés miatt nekünk olyan volt mintha levegőt vették volna el….így bérelnünk kellett.
Tehát a minap az apai nagyanyám eljött meglátogatni a,, kismamát” kb 2x ha eljött…… najd a fejemhez vágta hogy mikor leszünk hajlandóak megcsinaltatni az itánfutót…. mondom nem én neem kell nem én ronrottam el..erre ő és?

Lehet hosszú lett, de azthiszem a lényeg benne van. Ha tud, akkor egy kis vélemenyt vagy tanácsot szeretnék mert sokszor úgy érzem hogy már én miattam van az egész és nagyon rosszul érzem magam.
A baba miatt meg aggódok mert a születés után félek hogy fog tovább menni ez a történet nem szeretnék folyamatos stresszben lenni még el nem tudunk költözni.
Az hogy beszeljük meg…. próbáltuk ezt nem lehet minden kezdődik előről…..

Segítségét előre is köszönöm
Tisztelettel egy elkeseredett kismama

Üdvözlöm!Az lenne a problémám hogy nagyapám elvesztése óta teljesen megváltozott az életem,depressziós lettem,már 2 hete.Azóta olyan mintha nem is látnék,csak teszem-veszem a dolgomat. Reggel amint felébredek egyből görcsbe rándul a gyomrom,izgulok azért hogy milyen napom lesz megint,aztán nagyon magamba fordulok,előtörnek a negatív gondolatok.Egész nap fáradtnak érzem magam. Este nagyon hamar és mélyen el tudok aludni,pedig nekem az elalvás nehezen ment.Egész nap nem vagyok önmagam,semmi nem tud érdekelni,mosolyogni csak erőböl tudok. Van egy 2 éves kisfiam ő ad nekem valamennyi erőt. Gyógyszert nem szeretnék szedni.Kérem segítsen rajtam.Előre is köszönöm.

Pár hónapja elkezdtem pszichológushoz járni. Párkapcsolati problémák miatt kerestem fel. Jó szakembert választottam, hamar megtalálta a hozzám vezető utat. Sokat segített a problémáim megoldásában. Most van egy olyan problémám, amit neki még nem mondtam. Túl sokat gondolok rá. Fantáziálok arról, hogy mint civil embert ismerem, nem mint pszichológust. Korombeli, helyes férfi. Amikor vele vagyok, akkor rendben vannak az érzéseim, nem vetek rá romantikus pillantásokat. Akkor “csak” mint embert kedvelem. De amikor itthon vagyok, akkor arra vágyom, h ismerhessem őt. Hogy mondjuk a barátnője legyek. Tudja hogy kedvelem, már az elején megbeszéltük, hogy fontos beszéljek az érzésekről, amik vele kapcsolatosak. Többször kapott is tőlem pozitív vissza jelzést, hogy nagyra értékelem amit kapok tőle, amit ad nekem ez az egész. Mindig kedvesen megköszönte. De most már azon gondolkodom, hogy megmondom neki, hogy nekem túl rossz hogy olyan sokat gondolok rá, fantáziálok. Nem tudom nem rontanék-e el mindent azzal, ha elmondanám, hogy miket érzek, fantáziálok. Előre is köszönöm a válaszát!