Nagyon sokat veszekedek páromal oknélkül. Indulatos vagyok vele.

Jó estét kívánok. Van 3 gyermekem együtt neveljük a párommal persze mikor itthon van mert hetente jár haza akkor se sokat van itthon mert a kocsma meg az ital…. De köztünk nincs semmi talán már 1 éve. De közbe nekem meg tetszett más.. Mit tudnék csinálni?? A másik illetőnek is van 1 gyereke és ő neki se valami jó a pár kapcsolata. Előre is köszönöm a választ

Tisztelt Hölgyem!
Olyan párkapcsolati problémák gyűltek fel az elmúlt években, amelyek már teljesen kihatással vannak a mindennapjaimra, az életemre. A párommal nagyon jól kijövünk, egészen addig, amíg nem kerülnek szóba a szülei, vagy a testvére. Nem tudjuk miért, de valamilyen okból kifolyólag nem szeretnek, nem fogadnak el. Én arra gondoltam eleinte, hogy a párom volt barátnője, és a párom anyukája, valamint a lány anyukája legjobb barátnők, ez lehet az oka annak, hogy így viselkednek. A hátam mögött szidnak a barátainknak, a családom körüli embereknek és az arcomba pedig próbálnak jópofizni. Eddig legalábbis így volt, most átkapcsoltak teljesen lekezelő stílusba. Nagyon bánt a dolog, ugyanis az én szüleim teremtették meg nekünk az albérletet, ahol lakunk, az én apukám hoz és visz minket haza (Debrecenben tanulunk), az én anyukám vásárolt be nem egyszer, az én anyukám küldi az új ruhákat és a hűtőt ő tölti meg nekünk. A párom nővére is itt tanul, neki is mi viszünk folyton enni, az apukám biciklijével jár a párom mindenhová, már azt is próbálta elkérni a nővére. Folyamatosan mindent úgy szerveznek, hogy nekem keresztbe tegyenek. Erről nem tudok beszélni a párommal, ő nem érzékeli, nem is várhatom el azt tőle, hogy szembekerüljön a szüleivel. Gyakran alszom el sírva, rengeteget stresszelek, a pulzusom 120 alapjáraton, többször voltunk kivizsgáltatni, de semmilyen szervi problémát nem találtak. Elegem van abból, hogy nekem mosolyognom kell, amikor róluk szó van, még akkor is, ha ők érzékeltetik velem, hogy számukra egy senki vagyok, és csak elvettem tőlük a fiukat. Azt sem tudom elviselni, hogy mindenbe beleszólnak az életünkben, valamint nagy’ritkán, de előfordul, hogy jönnek ide. Akkor mindig fikáznak mindent, hogy csúnya, vagy rendetlen, pedig iskola és munka mellett minden este úgy fekszem le, hogy rendet raktam. Tudják, hogy nem eszek csak csirkehúst, és minden alkalommal ha jönnek, vagy ha hazamegy barátom, vagy hoznak egy csomó kolbászt meg szalonnát, vagy rátukmálják páromra, aki sajnálja őket visszautasítani. Hatalmas stressz van rajtam a vizsgák miatt, tanulni alig van időm, mert dolgozom, hogy fenn tudjuk tartani az albérletet ( amibe egyébként a szüleim belefizetik a felét). Úgy érzem, mintha évekkel ezelőtt aludtam volna utoljára. Tegnap egész éjjel tanultam, hajnali 7kor aludtam el, és fél 9kor már keltem, mert mentem 10re vizsgázni. 2 órákat alszok, feszült vagyok és nem tudom már mitévő legyek. Annyit nyeltem már a szüleinek, hogy az valami vicc, és azt érzem már, hogy beleőrülök már csak abba, ha meglátom, hogy a barátomat hívják telefonon. Nem egyszer fordult elő, hogy bevásároltam hozzájuk, rendet raktam, mire hazaértek stb.. Mindig próbálkoztam, fél éve azonban már be sem teszem oda a lábam, mert nem bírom.. Többször veszekedtünk emiatt a párommal is, és már nagyon fáj, hogy rajtuk veszekszünk.. A szüleim azt tanácsolták, hogy engedjem el a fülem mellett, hogy ne mondjak semmit barátomnak a szüleiről, de egyszerűen elkerülhetetlen.. Megint tele van a fagyasztó marhahússal, meg disznóval, hányingerem van ahogy bemegyek a konyhába és érzem. Lehet már csak a stressz miatt érzek így, de nem tudom már végleg, hogy mit csináljak. Mindent megteremtek a barátomnak is és anyáék is. Tényleg nem tudom mi kellene még ahhoz, hogy leszálljanak rólam. Előre is köszönöm a válaszát, és elnézést, hogy ilyen hosszúra sikeredett. Nagyon kétségbe vagyok esve. Szép estét kívánok! Tisztelettel: Kira

Kedves Dr!
Anyukám meghalt 2 hete. Néha kicsit megnyugszok, de van hogy olyan nagy fájdalom kap el hogy nincs többé. Egyszerűen nem hiszem el. Nem volt túl jó kapcsolatunk az utóbbi időben mert sokat veszekedtunk. Súlyos tüdőbeteg volt, nem evett sokat, nem bírta ki cigi nélkül és ez miatt eleinte elmagyaráztam neki hogy nem lehet mert nem bírja a szíve és a tüdeje. Az utóbbi időben ivott is és panaszkodott hogy fullad. Rá gyújtott a lakásban kihívtam a mentőket, 2 hétig jól volt aztán hirtelen rosszul lett állítólag vasárnapi napon, hétfőn bementem már rossz állapotban találtam, nem értettem mit akar mondani, este pedig hívott a kórház hogy meg halt. Annyira hibásnak érzem magam, amikor a kórházban volt mondtam neki nem jöhet haza elintézzük az otthont de sírt hogy ő nem megy otthonba. Aztán megegyeztünk haza jöhet ha kibirja nem iszik, akkor otthon maradhat. Féltünk hogy felgyújtja a házat. Lehet trauma miatt nem bírta a szíve, de ha nem hívom ki a mentőket mi dolgozunk és valami történik. Nagyon hibaztatom magam nagyon fáj, mit csináljak? Én csak jót akartam de lehet ez nem tett jót neki. Én ebbe megőrülök. 61 éves volt TBC vel műtötték 4 éve, azt kísérte a COPD. 3 éve jöttem össze a párommal és így nem csak ő vele volt foglalkozva és ez fájt neki. Mindig azt mondta én el fogom őt hagyni. Nem tettem volna meg soha hiszen neki sem volt senkije és a műtét után már nem volt önálló. Sokszor kiprovokálta a veszekedést. Aztán lelkileg is érzékenyebb volt mert nem bírta feldolgozni hogy ő már nem tud annyi mindent megcsinálni vagy úgy megcsinálni mint egy egészséges ember. Aztán elkezdett inni is. Próbáltuk a párommal pátyolgatni hogy mellette vagyunk. Csak ez többször már volt és nem tudtam úgy viszonyulni. Most pedig már bánom hogy nem ölelgettem meg vagy puszilgattam meg, bár soha nem tudtam az érzelmeimet úgy kimutatni. De vele voltam és segítettem. Csak mint írtam az utóbbi időben eltávolódtunk egymástól. Nagyon fáj hogy bizonyos dolgokat nem csináltam másképp. Lehet hibáztam lehet nem, nem tudom eldönteni, nem tudom elfogadni hogy nincs többé. Az is bánt hogy veszekedtünk, nem vettem emberszámba.

Kedves Pszichológus!

Azért fordultam Önhöz,mert tényleg nem tudom, mi tévő legyek. 20 éves vagyok,de még nem volt párkapcsolatom,mert mindig az igazira vártam. Úgy érzem megtaláltam. Soha nem szerettem senkit, ahogyan őt. Jóban vagyunk, viszont nagyon nehéz eset. Több nagyobb veszteség érte már az életben, és fél az emberektől. Fél,hogy összetörik a szívét. Nem tud kommunikálni sem rendesen. Egy levélben elmondtam neki a véleményemet róla, és hogy hogyan érzek. Erre annyit válaszolt, hogy nem ijedt meg, inkább csak nem tudja mit kellene mondania, de,nagyon aranyos vagyok, és nagyon jól esik neki ez a levél.(ami 3 oldal) Ennyit tudott rá írni. Ebből azért egyértelmű számomra, hogy ő nem érez hasonló képpen,de akkor miért nem mondja azt. Így nem tudom lezárni. Egy jó ideig nem gondoltam rá,de minden pillanatban hiányzik,és szeretem. Egyrészt vele akarok lenni,másrészt úgy érzem én segíthetnek is neki. Mit csináljak?

Előre is köszönöm válaszát!

Tisztelt Balogh Ádám!
42 éves vagyok, 23 éve stabil párkapcsolatban. Édesanyám 64 éves, aki még aktívan dolgozik. Kérdésem vele kapcsolatos. 34 éves öcsémmel, akinek másfél éves kapcsolata van, úgy érezzük, hogy édesanyánk megfojt minket állandó \”hol vagy?\”, \”mit csinálsz?\”, \”miért nem mondtad, hogy ezt csinálod?\” kérdéseivel, illetve azzal, hogy elvárja, hogy naponta 2-szer, 3-szor kommunikáljunk (hétközben reggel és este, hétvégén napközben is). Ez sajnos párkapcsolatainkra is hatással van. Nekem könnyebb, de öcsém már többször kezdett új párkapcsolatba, aminek egyik oka édesanyám viselkedése is volt. Mindketten komoly munkakörben dolgozunk, egymással jó kapcsolatot ápolunk, amit sokszor kell letagadnunk édesanyánk előtt, mert ha felfedjük, akkor mindig azt érezteti, hogy őt mi valamiből kihagyjuk. Fontos információ, hogy kétszer házasodott, édesapámtól 3 év házasság után vált el, nevelőapámtól 10 év házasság után. Jelenleg egyedülálló, és nem is kíván új kapcsolatot létesíteni. Háziállata van, amit pont azért kapott, hogy ne legyen egyedül. Nem sokat találkozunk, viszont ezek a találkozások majdnem mindig konfliktussal zárulnak, mert azt várja el, hogy csak vele foglalkozzunk, ellenkező esetben talál valamilyen okot a megsértődésre. A csökkentett találkozóink ennek is köszönhetőek. Kritikát nem fogad el, szerinte a nem megfelelő szülő-gyerek kapcsolat csak a mi hozzáállásunknak köszönhető.
Dióhéjban ez lenne a fő probléma, szeretném kérni ebben véleményét.

Tisztelt Doktor Nő/Úr! 47 éves családos ember vagyok. Több mint négy hónapja kezdődött a problémám pillanatnyi szédülés, és heveny hasmenés formájában. A tünetek hetente egy két alkalommal, majd egyre sűrűbben jelentek meg, emésztési panaszok és erős fejzúgás és rövidebb rosszullétek kíséretében. Az elmúlt 6 hétben számos belgyógyászati, neurológiai, és kardiológiai vizsgálatot végeztek rajtam, minden negatív. Beutaltak a pszichiátriára, ahová 10 nap múlva van időpontom. Jelenlegi állapotom: reggel 7-8 órától este 5-6 óráig rosszullét ami állandó az egész testben érezhető remegő érzés, erős hidegrázás, fizikai teljesítőképesség nulla, se dolgozni, se semmit nem tudok csinálni. Este 6 után mint ha mi sem történt volna minden rendben attól eltekintve hogy nagyon izomlázam van és levert vagyok. Éjszaka keveset alszok, felriadok, álmok gyötörnek. Nappal sem tudom a pihenést bepótolni. 6 hét alatt 10 kg-ot fogytam, pedig próbálok enni. Emésztési problémák nagyrészt rendeződtek. Mi lehet ez az erős “túlórázó” rosszullét? Köszönöm: Mihály

Jonapot kivanok en abban kernem segitseget hogy mostanaban olyan dolgok vannak elotem hogy bantom a parom es kisfiam peddig soha sem tennem meg szeretem a csaladom es azt szeretnem meg tudni ez mert van vagy mi okoza hogy tudok tenni ellene hogy ezek a dolgok ne jelenjenek meg tobbet elotem !?

Tisztelt psziologus nö segitségét kérném. 2018 ösz fele megismerkedtem egy szimpatikus növel a faccebokon be jöttünk egymásnak az igaz a nö nagyon messze lakik de májig tartsuk a kapcsolatot meg ismerkedtünk személyesen is ö már amig nem ismertem volt egy kapcsolata hébe hoba ralálkoztak és mikor engem megismerta kapcsolatát befejezte 1 év 4 honap után elöször találkoztunk örültünk egymásnak csak csokon kivül nem volt semmi más másnap lejött hozzám 600 km tettünk meg kérdeztem a hölgytöl mi van vele ö csak szomorkodot ugy tetszet neki a környezetem mondta ö is csak anyit mondtam neki most drágám megváltozott az életted innentöl nem lesz semmi probléma most már békén hagy apukád nem szol bele semmibe ö erre felháborodot miért hándálom ezzeket megsértödöt és mondta hogy holnap haza megy erre én másnap budapestig elkisértem és ö tovább ment a buszal a hazájába utána már megbánta hogy haza ment csak ö nagyon lelkis és most neheztel rám és most már barátként tekint 4ám és nem ugy ahogy a telefon ba mondta hogy szerelmes belém beszélgetünk egymásal csak ö mondta nekem hogy nem anyirán szeret mind én hogy fogunk élni egy mással mikor ö már nem ugy érez utánam mint én és ettöl fél hogy nem lesz hosszu távu a kapcsolatunk rendezi a dolgát otthon és agyak neki idöt hogy mit érez irántam de most ö mondta ürességet érez és ha mondom neki hogy szeretlek a telefonba összekapidikneki a gyomra mindig ezt mondja mit csináljak psziologus nö hogy együtt éljünk egymással tulajdonságai a nönek a családja életével mindig foglalkozik napi szinten pedig már felnöt a fia de az életével nem igazán foglalkozik általába sir mindig probálim nyugtatni nem kell félni az életöl mert az egyedülállonak se jo egyedül itt vagyok én neked és éljünk boldogan mert azt szeretném ha te is meg én is boldogok lennénk és alapoznánk egymással most jellenleg nem tudom mit csináljak psziologus nö kérném a segitségét vagy érremes várjak 4á összeáll vellem mert a nö mindig az érzéseire hagyatkozik nem tudom mit csináljak mert én szeretem csak ö nem igazábol kérnem drága psziologus nö mit csináljak hogy nyerö legyek a hölgy nél

Tisztelt pszichológus !
Zárkózott személyiség vagyok és általában csak felszínesen nyílok meg mások előtt . Mostanában nem tudom ,hogy mit tegyek. Sokszor gondolom ,hogy nem érdemlem meg azt amim van ,az életem , a parom vagy bármit. A barátaim akikkel megoszthatnám bánatom messze vannak és nekik se biztos el merném momdani a lelki fájdalmaim. A párommal is ritkán találkozok a távolság,munka és iskola miatt . Szüleimnek meg óvodás koromban se mondtam el ha valaki csufol és rosszul esik . Tehát az a mindent elnyelő típus vagyok . Mostanában viszont kezd megtelni a kút és nem tud elnyelni mindent.
Sokszor környékez a sírás de lenyelem inkább a könnyeim. A cicám simogatása és neki való beszélés segített eddig de most ő is messze van .
Nem tudom mit tegyek . Ön szerint ez olyan eset ,hogy járnom kene pszichológushoz ? Gondoltam rá ,csak az a baj ,hogy nagyon nehezen nyilok meg embereknek és csak úgy ha én is ismerem őket szóval nem biztos ,hogy tudna nekem segíteni bárki is . Mit tegyek ?
A választ előre is köszönöm .

Üdvözlöm!
Szégyenlek szakorvoshoz menni. Így ilyen formában érdeklődnék.29 éves vagyok egy normális,átlagos nem hülye fiatal ember.
És régóta azt érzem hogy nem tudom kik a szüleim vagy hogy szeretnem kellene őket. Velük lenni is olyan fura. Tudom hogy a szüleim és szeretnek,de mégis valami nem stimmel. Annyira egyedül és kellemetlenül érzem magam ezért. Igy a vilagban sem a parkapcsolatban sem találom a helyem. Ha a szüleimet nem ismerem .mi a baj velem? Kerem segitsen!

Tisztelt Doktor Úr!
Már régen fontolgatom, hogy szakemberhez forduljak a problémával, ami sajnos egész életemen át követ,de nincs igazán bátorságom és nem hiszek abban, hogy 26 év berögződése megváltoztatható. Egész életemben nagyon jó tanuló voltam, mindig jól teljesítettem valami legbelül mindig arra ösztökélt, hogy a legjobb legyek és ne adjam fel. A sok munkának köszönhetően elértem mindig amit célnak kitűztem,de soha nem tudtam igazán elégedett lenni magammal. Mindig a maximumot hajtottam. Nem tudok igazán büszke lenni magamra. Mások agyon dícsérnek de nem érzem ezt magaménak. Most pedig még rosszabb a helyzet. 2 éve munkanélküli vagyok. Ebben a két évben nyelvvizsgát tettem. Mindemellett fordítok és segítek a családomnak, barátaimnak. Sokat tanultam mégis egy nagy nullának érzem most magam. Félek elmenni újra dolgozni, félek emberek közé menni. Bár ez a félelmem addig tart amíg ott nem vagyok utána elmúlik. De a kezdet nagyon nehéz, rettegek. Mindentől félek konkrétan. Van jogosítványom, de nem merek vezetni. Úgy érzem nem tudok koncentrálni. Párkapcsolatban élek, de napról napra úgy érzem hogy egyre inkább egy senki leszek. Látom pärom, aki ezidő alatt sokat fejlődött, de én akármit csinálok úgy érzem csak visszafelé haladok. Ahelyett, hogy jobb lennék csak egyre rosszabb. Nincs már úgy kitartásom, mindig fáradt vagyok és lehangolt. Nincsenek barátaim már a családtagokkal sem igen beszélek. Teljesen elszigetelődök. Úgy érzem a kétségbeesés lesz rajtam úrrá. Nem tudom van e ebből kiút, mert jelenleg úgy érzem nincs. Úgy érzem ez a félelem soha nem fog elmúlni, hogy soha nem leszek elég jó. És az egész életem ez fogja bekorlátozni. Szeretnék végre teljes életet élni, jobban mondva végre élni, mert eddig a félelmeim miatt nem tudtam önmagam lenni.
Nem tudom, hogyan tudnék ezen változtatni, ha egyáltalán lehetséges.
Köszönöm a segítségét!

Rossz állapot….. fáradtság…. utálok mindent….. Sirok mindig…

Tisztelt Doktornő! Teljes tanácstalanságban írok Önnek. A férjemmel lassan 9,5 éve vagyunk együtt, 3 éve vagyunk házasok, van egy 6 és egy 2 éves kisfiunk. A hétköznapokban vidám, boldog család vagyunk. Alig van nézeteltérés, ha mégis, akkor azt vita nélkül meg tudjuk beszélni, ami óriási fejlődés, hiszen a gyerekek előtt elég heves vitáink voltak. Teltek az évek, és szépen megynugodtznk egymás mellett, megtanultuk békésen kezelni a problémáinkat. Mesébe illőnek hittem az életünket, az a tipikus nevetgélve fürdetős, gyerekekkel birkózós, egymással viccelődős családi jelenet nálunk mindennapos. December 30-án egy egész napos programra indultunk, vásárlással egybekötve. Túl zsúfoltnak, kupisnak, találta a csomagtartót, kifakadt, kiszállt a kocsiból, és km-eket gyalogolt haza, hiába kértem, hogy szálljon vissza. Aznap hozzám se szólt. Másnap annyit tudtam kiszedni belőle, hogy ő nem tudja mi legyen, besokallt az állandó szájkoptatás miatt, nem működik a kommunikáció kettőnk között. Értetlenül állok az egész előtt. Persze vannak apró súrlódások, félreértések, vagy épp mások az igényeink bizonyos dolgokban, de nem érzem, hogy ennyire a szakadék szélén állnánk. Már nem először fordul elő, hogy bedobja a válás kártyát. Félévente előkerült a kicsi születése után, 2 nap után meg jött, hogy nem gondolta komolyan. Legutóbb mondtam neki, hogy nem tudom, el tudnám-e viselni mégegyszer az érzést, hogy elveszíthetem, és hogy nem kellek neki. Most mikor megint nem tudta megmondani, mit akar, mondtam neki, hogy költözzön el, mert így nem tudok élni, hogy nem szól hozzám, amíg el nem dönti, mit szeretne, gondolja át a dolgot, legalább érzi, milyen, amikor nélkülünk él. Egyből elfogadta az ajánlatot. Hatodikán költözik. Ma “Nem szeretkezünk egy utolsót?” kérdéssel várt délután, pedig a konfliktus óta nem beszélünk, fagyos a hangulat. Nemet mondtam. Megalázónak érzem ezt az egészet. Az elutasításra úgy reagált, hogy ne várjak túl sok jót az egy hónap letelte után. Olyan dolgokat mondott amik nagyon fajnak, nem tudom mit csináljak. Szeretem, de a mondatai belém égtek.: A lényemmel van gondja. Én vagyok a gond. Nem megy ez nekünk. Úgyse lesz ez már jobb. Ő nem akar egész életében könyörögni. Arra, hogy mi a valódi gond, nem egetrengető dolgokat mondott: Állandóan könyörögnie kell mindenért. Nem jó a szexuális életünk. Húzom a számat, ha maradnia kell sokáig dolgozni. Kupis a kocsim, utal a szárítóról öltözni. Ezzel szemben, amit kér, igyekszem teljesíteni, bár nyilván nem vagyok tökéletes. A házunk tiszta, mosok, főzök rendesen, a gyerekeinket próbálom lehető legjobban nevelni. Itthon szinte mindent én csinálok, gyerekek körül szintén, de sosem panaszkodtam emiatt. A szexuális életünk az utóbbi időben pont javulni látszott. A “szájhúzás” pedig csak annyi, hogy vagy elmondom, vagy hallja a hangomon, hogy kár, hogy nem jön. Sokszor mondtam már neki, hogy túl sokat dolgozik, és hiányzik mind a hármunknak, de hárít, hogy kell a pénz, pedig nem élünk rosszul. Kérdésemre, hogy szerinte neki kellene-e változni, azt mondta hogy nem. Állítólag szeret, de úgy gondolom, aki szereti a másikat, az nem gondolkozik váláson, csak azért, mert akadnak ellentétek, vagy nem is tudom mik, mert annyira minimálisak és kis mértékűek a konfliktusaink, hogy nem is nevezném konfliktusoknak.
Tehát most elköltözik. Azt mondta nem fog zaklatni, ne is beszéljünk egyáltalán, és hogy a gyerekekhez sem fog jönni, hogy ne zaklassa fel őket, holott nem fogjuk nekik elmondani, én próbálom majd a lehető legjobban hárítani ezt az egészet addig amíg nem biztos. Elmegy, 1 hónapig várom az ítéletet. Mi van, ha azt mondja váljunk el? Mi van, ha azt mondja maradjunk együtt, de én nem tudom neki megbocsátani, hogy megint bedobta a válás kártyát, mi van, ha nem tudom félretenni, hogy mindenért én vagyok a hibás, és bármit is teszek, soha nem leszek elég jó?
Mit tudna tanácsolni? Kérem, segítsen levelével, mert rendelésre nem tudok elmenni. Ragaszkodott a férjem hozzá, hogy a második gyermekünkkel maradjak itthon két éves kora után is, aminek én nagyon örültem, mert a nagyobbik fiunkkal nagyon nehéz volt a bölcsis időszak lelkileg. Ebben a hónapban már pont a nevetségesen alacsony GYES-t kapom, ez is elég nagy teher jelenleg, hiszen 2 gyerkőcöt kell ellássak majd ebből a kevés pénzből. Ezért is fordultam ilyen formában segítségért. Kérem, írjon bármit, amivel el tudok indulni. Szükségem van egy kívülálló, szakember segítségére.
Hálás köszönettel: Egy elkeseredett feleség.

szeretnem kerdezni mitol van az hogy en ha egyedul kell elinteznem valamit akkor miert félek? miert nem tusok nyugodt lenni hogyha orvoahoz vagy mas ilyen helyekre kell mennem egyedul…mindig olyan mintha izgulnek de annyira hgy ha megszolalok remeg a hangom a kezem mindenem meg ha egyedul megyek valahova ami nem szivesen van
kerdezni szeretnem hogy ez mitol van?
ugyerzem mindenki ellenem van mindenki aztmondja hogy jot akarnak kozben en mindenbe a rosszat latom..utalom maggam onbizalmam sincsen