Ülök a buszon, vonaton, úton a melóhelyem felé és csak egy valamire gondolok: meg akarok halni. A munkahelyemen ebédszünetben mindenki csicsereg körülöttem és én arra gondolok: meg akarok halni. Hazafelé a munkából, majd a boltban a sorban állás közben. Mindig, állandóan, szüntelenül.
Mostanában ez minden és talán az egyetlen meghatározó gondolatom. Pontosan nem tudnám megmondani mióta, nem emlékszem rá. Éppen ezért olyan, mintha mindig is ezt éreztem volna, mindig is így éltem volna. Reggel kinyitom a szememet és a sírás fojtogat. Vagy az sem, csak olyan üres vagyok, mint egy tátongó sötét lyuk. Arra gondolok, hogy meg kellene halni, de jó is lenne és akkor nem kellene végig csinálnom ugyanazt, mint mindig.
Nincs kedvem a munkához, nincs kedvem tanulni, nincs kedvem zenét hallgatni se, pedig emlékszem, régen még szerettem mindent. Jóleső örömmel töltött el meghallgatni egy kedvenc zenét, megtanulni valamit, amit eddig nem tudtam, de most már semmi nem tölt el örömmel. Semmi sem. Semmi sem érint meg.
Már nem hiányoznak a barátaim se, akikkel azt sem tudom, mikor találkoztam utoljára. De sajnos egyikük se hívogatnak, mikor találkozunk, sosem írnak rám facebookon. De nem érdekelnek, ahogy semmi más sem. Csakhogy túléljem a napomat. De közben az fut át az agyamon: hátha közben meghalok. Mondjuk reggel. És akkor nem kell már egész nap semmit se csinálni, semmit se tetetni.
Azt szeretném, ha hirtelen megszűnne minden, véget érne a földi pályafutásom és nem kellene befejezni a napomat. De ha csak nem gázolnak el, lő le egy fegyveres őrült, vagy állít valaki belém kést, esetleg elvisz egy hirtelen jött betegség, akkor erre nem sok esélyem van. Csak ha öngyilkos leszek. Ám az annyira nem kecsegtet még. Talán mert nincs bátorságom hozzá, nem akarom fájdalmat okozni magamnak. Meg az olyan macerás. Én egyszerűen csak azt szeretném, ha elaludnék és nem kelnék fel többé vagy hirtelen megszűnnék létezni. Eltűnnék egy csettintésre és nem kellene tovább cipelnem azokat a mázsás súlyokat, amiket napközben magammal viszek mindenhová.
Nem akarok már több lélektelen szexet. Nem akarok úgy beszélgetni a senkivel, hogy közben ott sem vagyok. Igen, beszélek, tőmondatokban elmondom mi történt velem és megkérdezem őt, mi van vele, de valahogy mégis mindez olyan távoli, mintha ott sem lennék. Nincs kedvem ahhoz, hogy eljátsszam mennyire boldog vagyok és elégedett. Miközben egyáltalán nem.
De ahhoz sincs affinitásom, hogy elmenjek egy randirra. Nem akarok kimozdulni. Jobb szeretek csak feküdni és nem csinálni semmit. Csak nézni ki a fejemből és azt várni, mikor halok már meg. Annyiszor hallottam már, hogy valakit álmában ért utol a vég, mert agyvérzése volt vagy leállt a szíve. Velem ez miért nem történhet meg? Tessék, itt egy lélek, aki mennem, hogy eggyel kevesebb ember élősködjen a Földön, de mégsem engednek el. Inkább szenvednem kell, minden nap végig járni a poklot, bezárva az életnek nevű börtönbe.
Este a fürdőben, vagy éjszakánként titokban sírok és könyörgők a megváltó halálért. Ennyi jutott nekem. Néha arra gondolok, hogy beteg vagyok. Nem normális, ha az embernek van egy középszerű élete és ennyire boldogtalan. Van egy jó munkám, fizetésem. De én csak meghalni
akarok. Lehet, hogy elment az eszem vagy egy démon lakik bennem. Az ördög suttog nekem és próbál öngyilkosságba kergetni, hogy övé legyen a lelkem. Nem tudom. Csak azt, hogy nem normális, hogy azt érzem, amit, hogy halálosan szomorú és elégedetlen vagyok, hogy semmi sem mozgat belül, akár jó, akár rossz dolog történik velem.
Nincsenek már álmaim, vágyaim. Igényeim sincsenek. Egyedül az érdekel, hogy meghaljak, de lehetőleg anélkül, hogy nekem kellene besegítenem. Remélem, nem kell eljutnom odáig, hogy gyógyszereket kell bevennem, vagy kiugranom a kilencedikről. Sok minden megfordult már a fejemben, de félek, hogy nem járok sikerrel és egyszer nem tudom őket elhallgatni. Már azon voltam, hogy egy csomó altatóval fogom véghez vinni. El is kezdtem kiváltani a recepteket, amiket nagyanyó és nagyapónak ír fel az orvos. Ki is váltottam egy párat, de sikerült azt az énemet megállítani, de úgy látszik csak egy darabig.
Egyetlen kívánságom az élettől a kényelmes halál. Nem kell nekem több pénz, ház, saját kocsi, sem gyerek vagy más, egyszerűen csak boldog akartam lenni egész életembe. De ez nem sikerült, sosem voltam boldog eddigi életem egyetlen egy percébe sem. Főleg az elmúlt 2 évben. Előtte még volt bennem remény, harc, erő, de most már csak fáradt vagyok. Fáradt nem csak testileg, hanem szellemileg és lelkileg is, de nagyon.
Hadd adjam át a helyemet egy olyan léleknek, aki szívesebben élne helyettem. Szabaduljon már meg ez a Föld legalább egy fogyasztótól. Itt vagyok, készen állok. Csak ne keljen újra felvennem azt a fájdalmas maszkot. Nem vagyok dühös senkire és semmire sem. Én csak egyedül voltam, vagyok és leszek is.
Tudod, mióta az eszemet tudom azóta állandóan úgy érzem, mintha a testemen kívül lebegnék, és onnan nézném magamat. És gyűlölőm, amit látok. A viselkedésemet, a hangomat. Nem tudom, hogy tegyek ellene. Nagyon félek, hogy ez az érzés sosem múlik el. Nem vagyok se hülye, vak meg éppen nem. Mindig észrevettem, mikor engem gúnyoltak ki, beszéltek ki és ez nagyon fájt. Nem tehetek róla, hogy ilyen lettem, pont ezért utálom magamat, a testemet, a fejemet, fülemet, fogaimat, ahogyan beszélek. Mindent. Látom ahogy rám néznek.
Félek, holnap reggel is még itt leszek. Már előre szomorú vagyok. Látom magam előtt, ahogy felébredek és csak azon jár az eszem: miért nem halok már meg?
Torkom szakadtából sikítok, de senki se hallja, aki meg talán észrevette az meg az mondja, hogy én csak egy probléma vagyok, mindig. Hát, sajnálom, hogy többé nem vagyok személy. Probléma vagyok. Ha nem magamat bántom akkor mindenkit körülöttem és ez ellen semmit sem tehetek. Egyszerűen összetörtek. Tudom, hogy az élet maga a fájdalom, minden reggel fájdalommal nyitom ki a szememet, fájdalommal megyek dolgozni, fájdalommal mosolygok, nevetek. Hiába mondja valaki, hogy jobb lesz, vége lesz majd ennek, nyugodjak le. Nem megy, borzasztóan fáj, csak azt akarom, hogy vége legyen. Minden lélegzetvétel fájdalmas.
Hogyan tudnád folytatni az utadat, ha a legszörnyűbb dolog történt meg veled? Mivé kell alakulnod, hogy túléld ezt? Tőlem az életemet vették el és oda adták másnak, minden egyes nap látom ahogyan boldogan, vidáman éli azt az életet, amit én is akartam. Ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak semmit se éreznék soha többé. Nem én akartam ezt az utat választani, lerugdostak erre és egyszerűen nem tudok változtatni rajta, akár hányszor megpróbáltam mindig ugyan az lett a vége. Még jobban beletaszítottak a sárba.
Általában mindig sikerül felvenni a maszkot, mindig ezt csináltam, sosem mutattam az igazi arcomat, és ha valaki gyanított valamit erről, akkor csak elhintem, hogy jól vagyok, de ma nem sikerült felvenni, nem találtam magamban több erőt egy újabb mosolyra.
Nincs már remény, számomra nincs több. Mindenki jobban fog járni, ha már nem leszek itt.

Sajnos a párom anyagi helyzete megromlott. Lehetosege lenne hogy kirendezze tartozasait, megsem el vele. Probaltam szepen, csunyan, sehogysem jo. Persze en csak cirkuszolok szerinte es a csaladja szerint is. Pedig csak felek a jovotol, ugyaniy 6 honapos terhes vagyok, es olyannyira kihat ram ez az egesz, hogy szorongas es almatlansag gyotor, es mindezekhez tarsul a folyamatos gyomorideg.

Üdv.Végső elkeseredésemben fordulok ide,hátha valaki válaszol. Sajnos már 1 éve vannak szorongásos tüneteim,ami fokozott feszültség érzetet vált ki belőlem félelmet izzgatotságot. A minap egy bevásárló központban,ez rosszabbodott menekülni akartam,melegem volt és fáztam egyszerre az egész testem remegett,meg szünt számomra a külvilág,úgy gondolom pánik betegségem is van.Azóta ne nagyon megyek olyan helyekre,ahol várni kell pl a kasszánál,vagy orvoshoz stb.. Úgy érzem hatalmába kerïtett ez mert már az otthonokban is rosszul vagyok,de teljesen más tünetek vannak mint pl, szédülés egyensúly zavar mintha a fejem nem lenne tiszta,izzgatott vagyok nagyon és szorongok egyszerre. A lelkem segítségért kiált. Már nem tudom mit tegyek,3gyermekem van ebből a 2 kicsi 7/6 évesek oviba járnak én hozom viszem őket,sokat vagyunk 3as ban itthon. Attól félek hogy történik velem valami,és ők egyedül maradnak a házban még meg jön apa vagy a nagy tesó.. Magas a vérnyomásom gyógyszert szedek rá,de érzem hogy néha kevés. A lelkem fáj érzem,tudom hogyan probléma a lelkemben van. Nem tudom el engedni a gyermekkorom olyan csodálatos volt és olyan hamar el múlt. Hirtelen felnőttem,és felelős lettem a saját gyermekeiért,a családomért,meg halt a kislányom,aztán anyukám. Nem gyászoltam soha! Szeretnék segítséget kérni de már ott tartok hogy nem merek el menni orvoshoz,a hosszú út miatt. Házi orvos csak nyugtatót írt nem akarok nyugtatót. Tud nekem segíteni egyáltalán jól tudom tényleg fel ismertem a betegséget vagy valami más bajom van? Mit javasol mit tegyek? Hálásan köszönöm a választ.

Nagyon szorongó, folyamatosan stresszelek és problémáim vannak. Meg akarok halni

Tiszteletem!

Érdeklődni szeretnék,megállapították paranoid skizofrén vagyok,majd jártam kezelésre,ezalatt paranoid zavaros lettem, több évig kezeltek paranoid zavarral. 2014 be kezdődött a kezelés.2018 februárban
jártam a kezelő orvosnál,továbbra is paranoid zavaros voltam! 2018 áprilisban,ismét mentem a kórházba, a kezelő orvosom szabadságon volt. Aki ügyelt doktornő zárt osztályra záratott,meg állapította,skizofrén vagyok! A kérdés,ez szakmailag,hogy lehetséges? Vagy négy évig,rossz diagnózis alapján kezeltek, vagy a skizofrén diagnózis megalapozatlan?

A kezelő orvosom elismert szakember! Nem gondolnám,több évig nem tűnt fel neki!?

Tisztelettel: Ákos!

Kedves Dóra!

Nekem olyan problémám van,hogy időközönként rám jön a pánikolás,zsibbad a bal kezem-lâbam, mellkasomnál kisebb nyomást érzek,és szorongok. Mit tehetnék ellene?
Köszönöm a válaszát!
Üdv, Anita

Tisztelt Doktornő! Problémám az lenne hogy ezelőtt 20 évvel sikeresen elsőre levizsgáztam vezetésből.Azonban miután kezemben a jogosítvánnyal beültem vezetni,pánik kapott el,kézremegés,izzadás.A félelmem abból ered,hogy figyelmetlenségemből halált okozhatok,ez miatt nem merek beülni a volán mögé.Tanácsát szeretném kérni,hogy mivel tudnám leküzdeni ezt a félelmemet,a pánikomat.Válaszát tisztelettel megköszönve Bné Anita

Jo estét kívánok. Rövid megpróbálom leirni.5 hónapja valtak el útjaink gyermekem anyától .4 éves a lányom.Anyuka eléggé korlátoza,hogy talalkozunk annyit a lanyomal amennyit szeretnék. En ezt az érzést amit a lányom utáni sóvárgástól és hiánytól érzek nem tudom elengedni.Külsőleg azt lássák jol vagyok,de belülről felemészt ez az egész.Nemtudok ebbe bele nyugodni,hogy nincs velem a lányom es nem is lesz már soha ugy velem,ahogy azt szeretném.

Kedves Doktornő!
Egy olyan problémával küzdök,ami számomra nagyon sok szorongást okoz. Nem rég megismerkedtem egy sráccal, aki oda meg vissza van értem,imádjuk egymást.
Egy internetes társkeresőn találtunk egymásra de én az elején egyáltalán nem vettem komolyan a dolgot.
Idén megyek újra érettségizni, hogy bejussak végre az álom szakomra amit mindig szerettem volna tanulni, de az interneten nagyzolásokba kezdtem és egy furcsa indíttatásból már úgy adtam elő mindenkinek, hogy én oda járok. Egyetemista vagyok,ebben nem hazudtam, de még nem oda járok ahova szeretnék. Ennek a srácnak is azt harangoztam be,hogy én már oda járok,szinte én is elhittem ezt a mesevilágot és nem tudok belőle kiszállni. Mindenkinek meséli,hogy milyen értelmes intelligens a lány(vagyis én), hogy ezt tanulja közben én még be sem kerültem oda 🙁 Nagyon rosszul érzem emiatt magam, félek,hogy ha bemutatom a családomnak valahogy erre fog terelődni a beszélgetés,és nyilván ők tudják, hogy ez csak az én agyamban él..Kérem szépen segítsen, nem tudom hogyan tudnám ezt elkezdeni felvezetni,sokkal komolyabb lett a dolog,mint először gondoltam,félek,hogy csalódást okozok neki és azt hiszi nem az vagyok,akinek mondom magam,pedig az összes érzésem tiszta iránta!
Üdvözlettel.

Jó napot

Nem is tudom mivel kezdjem. Kiskoromtol fogva kisebbegi komplexuszal kuzdok. Kaotikus a családi hátterem mivel apum elvalt es onnan volt egy lanya akit nem latott, anyum szintugy es neki is volt egy lánya es en voltam a kozos gyerek. Allandoan mindig masokra tamaszkodtam vagy mastol vartam a megoldast eletem soran mindig kompenzaltam. Itthon mindig kivoltam rekesztve a tobbiektol, mert nem vekony testalkatom volt es nagy fejem. Aztan gimibe elkerultem es itt is csak tenglodtem, nem tudtam hova menjek tovabb, aztan kimentem angliaba az egyik tesomhoz es ott keresett nekem munkat. Kint voltam egy par evet azota volt egy ongyilkossagi kiserletem, elojott a manias depressziom, apum meghalt, mamam is..anyum pszichiatrian van es most itthon vagyok egyedul a faluba es nem tudok mihez kezdeni. Nem latom semminek sem az ertelmet, mindent halogatok es a jovon meg aa multon toprengek. Tavaly fosulis voltam de azt is ott kellett hagynom mert bekerultem a pzichiatriara 2x. 6 honaponkent valtakozik a depresszios es manias fazis. Nem tudom lassan meg a napi teendoimet se ellatni…ketsegbe vagyok esve

Üdvözlöm. Röviden elmesélem a történetem. Fiatal koromban ismertem meg a férjem. Nagy volt a szerelem köztünk. A szüleink ellenezték a kapcsolatunkat, de kitartottunk egymás mellett. Idővel összeházasodtunk, lett két gyönyörű gyermekünk. Kívülről szép és boldog család vagyunk. DE! A férjem marihuanna függő. Korábban (házasság előtt) is szívesen használta a szert. Akkoriban annyira nem zavart. Persze már mikor megkérte a kezem, csak azzal a kritériummal mondtam igent, ha abba hagyja. De nem így lett. Jelenleg 3 és 4 évesek a gyermekeink. Mióta megvannak a gyerekek, azon vagyok, hogy leszoktassam, de sikertelen. Volt példa, hogy a kislányom szólt rá, hogy apa dobd el….. Ott telt be a pohár nálam, amikor kijelentette, hogy ha “felnőnek” a gyerekek, megfogja mondani nekik, hogy inkább kábítószerezzenek, mint igyanak. Akkor azt mondtam, ebből nem kérek többet. Konkrétan kijelentettem neki, hogy nem fogok egy kábítószeres emberrel élni. El fogok tőle válni. De persze azóta sem hatja meg a történet, csak a szemembe hazudik ezzel kapcsolatban. Pedig kész tények elé állítom. Szeretem, de nem akarok vele tovább élni. Sajnálom is, mert rajtunk kívül nincs senkije. Se szülő, se rokon. Nevelő szülei vannak ugyan, de teljesen megromlott a kapcsolatuk. Azt érzem, számára fontosabb a szer, mint a család. Azzal érvel álandóan, hogy neki nem jár az életben ennyi élvezet sem? Ezt akkor tudnám élvezetnek nevezni, ha havi 1 alkalommal szívna… De ez nálunk napi vagy napi többszöri eset. Sajnos azt veszem észre rajta, hogy jelenleg csak akkor foglalkozik velünk(akkor normális és gondoskodó) , amikor be van szívva. Ha nincs, akkor flusztrált és agresszív. Teszem hozzá, nem bántalmaz minket. Nem csak negatívként próbáltam rá hatni. Felajánlottam azt is, hogy keressünk egy szakembert, ha kell végig járom vele azt az utat, csak győzze le a függőségét. De ő a függőséget sem vallja be, ő nem beteg szerinte. Hatalmas teher számomra, mert nem egy kábítószer függő, nem jó példamutató apukát képzelek el a gyermekeimnek és magamnak sem egy ilyen férjet. A válás gondolata már régóta a fejemben van, ahogy az is, hogy boldogabb életünk lehetne nélküle. Ez tudom csúnya kifejezés volt így részemről, de ezt érzem. A remény is meghalt számomra, hogy boldog család lehetünk. Pedig lehetnénk, ha nem kábítószerezne. Tudna számomra tanácsolni valamit, amivel helyre lehet hozni az életünk? Válaszát előre is köszönöm.

Üdvözlöm!

Az a gyanúm, hogy valamilyen személyiségzavarral küszködöm. Tudom, most leírom, pár nap múlva mintha mi sem történt volna folytatom az életem. Úgy érzem, hogy üres vagyok, fájdalmat, szomorúságot, félelmet élek meg nap mint nap..szorongást. Szexualitásom csökken, nem bírok 16 karikás filmet végignézni féltékenységi jelenet nélkül. Három és fél éve vagyok kapcsolatban, mostmár élettársi kapcsolatban. Fóbiám a konektor,félek az áramtól, nem tudok ezzel mit kezdeni, pedig igyekszem leküzdeni.
Hangulatingadozásaim vannak, sokszor mutatom magamat boldognak a másik pillanatban dühkitöréseim vannak. Önbántalmazásom is volt már több éve és mai napig visszajönnek öngyilkos gondolataim. Kerülöm a társaságokat, barátságokat szakítok meg. Munkahelyet sem tudok hosszútávon szerezni. Ezenkívül pcos és ir-es vagyok.
Hallottam a borderline szindrómáról, tudom, hogy nem szabadna valahova rendszereznem magam, de úgy érzem, hogy hasonlóságot érzek a viselkedésemmel. A nagymamám skrifonrén volt, a szüleim intézetben nevelkedtek. Kivülállóként viszont azt lehetne elmondani, hogy jó életem van és gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Sokat veszekszek a párommal de szerencsére kitart mellettem. Motivál hogy menjek el orvoshoz. Nem tudom, hogy nekem mi való. Pszichológus, pszichiáter, pszichoterapeuta?
Kérem segítsének elindulni a jó utra. Folyton visszaesem ebbe a reménytelen fázisba.

Üdvözlöm! Nekem állandó problémám az állandó szorongás, valamint a minden napos szorongás. Nem tudom már kezelni és szinte már elviselhetetlen. Az orvos frontint irt fel de nem használ. Próbáltam már a gyógyteákat, valamint a gyógynövényes nyugtatókat is. Sajnos egyre erősebbek a rosszullétek és már a minden napi teendőimre is kihatással vannak. Ön mit tanácsolna? Köszönöm válaszát!

Jó napot. Nagyon hálás lennék online segítségre…
30 éves vagyok, eléggé nehéz éveken és gyerekkorom vagyok túl.
20 évesen már volt egy házasságom ami véget ért metz nem lett gyermek amire nagyon vágytam.
Most jelenleg van egy fél éves babám de apukával nem jövünk ki jól.Nehezen tudom kezelni az indulataim…

Jó napot!

Lehet valami mentális betegségem?

Folyamatos hangulatingadozás,zárkózottság,önkárosítas,
nehéz beillleszkedés közösségekbe,közösségben ingerultség,téveszmék,paranoia ,hogy valaki/valami követ.
Utalhat arra?