75 éves Nagy mama csapkodja az ajtot meg sír vojamatosan de nem mond semmit be vordul magába ez mitől van???

Egy kozeli baratom komoly munkakorben dolgozik, ahol eves pszichologiai vizsgalat van es nem toleraljak a mentalis problemakat, egyet jelentenek az allas elvesztesevel. Az ismerosom rendkivul lehangolt az utobbi idoben es sokszor gondol a halalra, a sajat halalara is, hogy megszabaduljon a problemaktol, ugy erzi nem eleg jo senkinek. Ugy erzi, szuksege lehet pszichologus segitsegere, de retteg, hogy elveszti az allasat, ha elmegy es kitudodik, amitol meg inkabb stresszes. Mas munkahely szerzese ebben a szektorban nem opcio es ugy gondolom, ha a munkahelyet, amit nagyon szeret es amiert kemenyen dolgozott elveszitene, meg rosszabb lenne a helyzete mentalisan es penzugyileg is osszeroppanna. Ilyen helyzetben mit javasolnak? A pszichologus, ha ugy gondolja, hogy nem alkalmas ellatni a munkajat, tehet lepeseket vagy csak tanacsot ad a betegnek es a titoktartas jegyeben nem jelez a munkahelynek? Vajon ilyen gondolatok megjelenesenel eleg lehet a barati szeretet es figyelem vagy szukseges mindenkepp szakember bevonasa? Koszonom a valaszukat.

10 éve vagyok a férjemmel, és 4 éve vagyunk házasok. Van egy 3 éves kisfiunk. A férjem mindig csendes természetű volt, én meg az ellenkezője. Kb.3-4 hónapja, teljesen megváltozott a viselkedése, mindenért kiabál , veszekszik mindenkivel, főleg velem. Azt mondja, hogy én teljesen elhanyagoltam őt mióta a fiunk megvan, nem törődök vele, nem támogatom. A szüleivel us megromlott a kapcsolata, mert őket is okolja, hogy nem kapott elég szeretetet kiskorában. Mondtam neki próbáljuk helyrehozni a dolgokat, de azt mondja már nem lehet és nem is akarja. Azt is mondja, hogy elmúltak az érzései, de ettől eltekintve van , hogy megőlel, megcsokol ( lehet miattam csinálja, mert nem akar megbántani). Van még remény a házasság megmentésére ? Köszönöm előre is a választ

Üdvözlöm!

Hogyan tudnám leküzdeni a szorongásomat, ami abban merül ki, ha beszélnem kell más nyelven, vagy valami kényes ügyet kellene inténzem, vagy a sarkamra állnom, akkor dadogni kezdek, tikkel a szemem, illetve száraz lesz a torkom, és nem tudom elmondani azt amit akarok…

Jó napot kívánok több szakembernek is írok sajnos kevés jó visszajelzéssel. Szeretném megkérdezni önt, hogy tud segíteni?
Több szakembernek is írok sajnos kevés jó visszajelzéssel. Szeretném megkérdezni önt, hogy tud segíteni?
Több szakemberrel kell beszéljek és sok pénzt kell kiadjak az esetleges gyógyulásomra utolsó esélyként, mert több esélyem nincsen!

Telefonon ezt nem lehet elmondani ezért leírnám, kérném olvassa el, mert ez egy komolyabb dolog. Tisztelettel kérem, hogy tud-e segíteni vagy tud esetleg mást a Xi. kerülethez közel vagy bármi más rendszeres segítséget?

Mivel anyagilag nincs lehetőségem és baráti köröm sincs, így csak pszichológus vagy komolyabb szakember segítsége jöhet szóba. Ezért íyrtam sajnso e-mailben, mert szóba nincs erre ennyi energiám.

Több éve egysíkú életvitelem barátok hiánya miatt, 7 éve. Azóta keresem a megoldást, de anyagilag rossz volt a helyzetem. A helyi lelki segély erre nem tud semmit, kérdeztük. Gyógyszerrel ez sosem oldódott még meg, senkinél.

Tehát:

Eddig csak monoton munkát végeztem, de az egyre csak ront a rossz szervezettség, alacsony színvonalú és a szervezettségből kifolyólag lehetetlen volt az utóbbi jó pár év alatt önnállóan dolgoznom. A fizetésemet is magamra költöttem, meg a szüleimnek a rezsire és félretenni se tudtam semmit, jó 1 éve munkát sem találok, mert türelmetlenek a munkaadók vagy az újabb szervezetlenség, alacsony színvonalú környezet fogad.

B-s jogsim nincs, csak szellőző és klímaszerelő szakmám van (de az is csak 1.5 év gyakorlattal) és egy targoncavezetői, amiben még gyakorlatom sincs. Csak monoton munkahelyeim voltak ahol sosem történt semmi vagy csak stresszes volt a körülményektől, mert nem volt jól összehangolva a munkafeladat és sok volt a türelmetlenség amit rajtam vezettek le mindig. Az utóbbi 2 munkahelyeim max. 1 évesek voltak, a többi hónapos csak. A leghosszabb majdnem 3 év volt.

Sajnos a családban is csak az engem állandó ostorozás és szekálás vagy “a menj el dolgozni minnél hamarabb bárhova” mentalitás folyik több éve. Mellesleg a szüleim 5 éve nem is voltak sehol. Egyedül meg szinte 10 éve.

Van erre megoldás az én szempontjaimat 100%-ban nézve??? Vagy tényleg adjam fel mostmár végleg??? Az anyagi helyzetem is rendkívül kevés. A legjellemzőbb tulajdonságom, hogy kétszer csinálok meg dolgokat, ha valamibe belefogok. Kétszer is visszamegyek megnézni, hogy megcsináltam-e amit kellett, kétszer megyek vissza, hogy biztos eltettem mindent elinduláskor, kétszer nézem meg, hogy biztos jó cipőt húztam fel, kétszer nézem meg, hogy minden a helyén van és kétszer visszaellenőrzöm magam sok midnenben!!!

Van erre megoldás őszintén, keressek még szakembereket ha igen kiket? Érdhez közelieket vagy a XI. kerülethez közel kiket? Rendszeres segítség kellene! Több hónap…
Az életem forog kockán már, mert nincs semmilyen kilátás se ismerősök se barátok miatt. És mások ebbe nem látnak bele. A szüleim sincsenek mellettem, nincs helyén a család és csak a bűnbakot keressük mind hárman! Mivel egyedüli gyerek vagyok.

Csak olyan szakemberben bízok, aki ezeket éri és van rá irányultsága, segítsége és tud továbblépési tanácsokat adni, anyagi helyzetem mellett!
Bármilyen megoldás érdekel, kognitív terápia és más egyéb önismereti vagy csoportos, minden, amivel előrébb lehetek…

Tisztelettel
Köszönettel
Segítségi szándékkal kérve:

József 32 éves férfi Érdről

Jó napot kívánok! Elég bonyolult eletet élek , 18 évesen férjhez mentem az első úgymond szerelemhez , majd született egy kisfiam rögtön utána elvaltam majd még ismerkedtem második férjemmel 2 dik kisfiam született rögtön utána elvaltam. Azóta eltelt jó pár év a fiaim 17 és 15 évesek mán egyedül neveltem őket nem kaptam az apjuktol sem anyagi támogatást sem lelki támogatást gondoskodast a fiaim részére. Voltak párkapcsolataim de nem igazán éltem együtt senkivel mostanaig. Jelenleg van egy 3 éves kapcsolatom de úgy érzem , ezis zátonyra futót . Igazából mindig én szakítottam , ugyanazokkal a gondokkal tudom velem van a probléma . De olyan elkeseredett vagyok mint meg soha nagyon nehéz két gyermeket felnevelni egy fizetesbol úgy hogy még azzal is küzdök hogy van melettem valaki de még sem fizetést nem hoz haza időt nem szán rám soha nincs itthon csak aludni jár haza. Mindent nekem kell csinálnom és úgy érzem talán jobb volt egyedül. Csak a gyermekeim tartJák bennem a lelket. Voltak celjaim terveim olyan mintha elvesztettem volna mindent nincs élet kedvem. Nem tudom mit tegyek.

Jó napot kívánok
Egy éve már szenvedek attól,hogy lehet értelmi fogyatékos vagyok.Szinte minden nap sírok.Leírom,hogy mik a jelei annak, hogy szellemi fogyatékos vagyok.

1:Nagyon ügyetlen vagyok.Középiskolába se tudtam bekötni a cipőmet.Körzőt se tudom rendesen használni.Állandóan elesek.

2:’Középiskolásként idegeskedtem kitalált lényeken(Slender,ördög stb).

3:Amikor zenét hallgatok, vagy jól érzem magam akkor hülyén táncolok és ugrabugrálok.

4:Pofákat vágok.

5:Gyerekes vagyok.Kutyáinknak emberi tulajdonságokat adtam.Bocsánatot kértem tőlük és felköszöntöttem őket karácsonykor

6:Emberektől való túlzó félelem és a bujkálás.

7:Megkésett beszédfejlődés.

Következő okok miatt zavarna ha kiderülne,hogy szellemi fogyatékos vagyok.

1:Nem tudom megvalósítani az álmaimat.
2:Alsóbbrendű lénynek és értéktelennek érezném ez miatt magamat.
3:Állandóan megfognak alázni és lenézni.Engem óvódás korom óta bántanak.

Általános iskola elején elég jó jegyeket kaptam.Jól olvasok és jó a memóriám.Írásban egész jól fejezem ki magamat.De ennek ellentmond az amit fentebb írtam.Legrosszabb a mozgáskoordinációm és a kézügyességem.

Nem vagyok koraszülött.Nem volt strokeom meg oxigénhiányos.Szerető környezetbe nőttem fel.Szüleim nem dohányoztak,piáltak stb.Nem vagyok down szindrómás.

Attól félek a legjobban hogy középsúlyos értelmi fogyatékos vagyok.
Fennáll a gyanú hogy értelmi fogyatékos vagyok?
Létezik olyan,hogy egy szellemi fogyatékos tudja magáról azt hogy fogyatékos?

Négy éve élek együtt a párommal, elváltak vagyunk, de sajnos most szakítottunk.Hamar egymásba szerettünk, hozzám költözött. Fél évvel utána tudtam meg az apjától, hogy voltak alkoholproblémái,de addigra már megszerettem. Az első 2 év csodálatos volt,teljesen absztinens volt. Sokat beszélgettünk, utaztunk, kertészkedtünk, szinte mindent együtt csináltunk. Én ügyesebb vagyok a barkácsolásban, de mindig segített.
Két éve elkezdett sört inni, mert Erdélyben voltunk, és megkívánta a régi emlékek miatt, s azóta napi fél-egy litert megivott, főleg a meccsek alatt, hiába mondtam, hogy neki nem szabadna innia. Tudta, hogy szerettem vele zuhanyozni, mégis sokszor már lezuhanyozott, mir én kimentem a fürdőszobába, így csalódott voltam és dühös, hogy miért nem akar velem fürödni. Azt mondta, külön gyorsabb. Szerettem volna vele egy paplan alatt aludni, de ő nem igazán. Ahelyett, hogy odabújt volna hozzám, kereste az ő paplanját. Ez is fájt.A csapatépítő tréningeken főleg másokkal beszélgetett, velem alig töltötte együtt az időt, mondván, hogy azért vagyunk itt, hogy másokat megismerjünk. Amikor hívtam, hogy üljön mellém a tűzhöz, azt mondta, ne csináljak belőle paprikajancsit, inkább a részegen karaokézó néhány kollégához akart menni, csak nagy könyörgésre ült le mellém romantikázni a tűz mellé.A munkahelyi bálokon csak a végén táncolt velem egy kicsit, bár tudta jól, hogy nagyon szeretek táncolni, és ő is szépen táncol. De ezt sem tette meg a kedvemért. A kapcsolatunkban általában én voltam a kezdeményező, s jól esett volna, ha ő is hívott vagy szervezett volna programokat, de mindig rám bízta. Én az elején örömmel, lelkesedve hívtam, szerveztem a kirándulásokat, vittem sokfelé, de egyszer ráébredtem, hogy ez nem kölcsönös. Akkor hátradőltem és vártam, de nem nagyon történt semmi.Amikor a családtagjaival telefonált, magától nem kezdte mesélni, hogy kivel mi történt, csak ha kérdeztem, már-már faggattam, s akkor is csak nagy nehezen mondta el. Úgy éreztem, nem vesz be igazán a családi hírekbe. Amikor csomagot rendelt, sosem kérdezte ki a tanácsomat, mit gondolok, pedig jól esett volna, aztán úgy is ő dönt. Igaz, hogy én nem szerettem ezt a fajta vásárlást, de azért jól esett volna, ha ebbe is bevon. Ezek miatt egyre többször elégedetlenkedtem.
Egy munkahelyen dolgozunk, velem jött oda-vissza, de a kocsiban sem beszélgettünk,vártam szólaljon már meg, de nem, és akkor veszekedve mentünk a munkahelyre. Este a vacsoránál sem igazán beszélgettünk, inkább csak közlések szintjén, utána meg ott volt a TV és a meccsek. Amikor kivártam, és kértem, hogy most már beszélgessünk, akkor már nem volt hajlandó és ment aludni. Neki ritkán volt témája magától, csak ha én kezdeményeztem, de ezzel már leálltam. Így már azt gondoltam, csak arra vagyok jó, hogy nálam lakjon, meg szállítsam. Így sokszor veszekedtünk, sajnos sokszor vágtam a fejéhez, hogy költözzön el, mert én már nem bírom.Azt mondtam, nem kívánok magamnak ilyen veszekedésekkel teli légkört a hátralévő életemre, nem ezt érdemlem, pláne, ha valaha lesz unokám, ne így jöjjön a nagymamájához.Szerettem volna, ha több kedvességet, törődést, érdeklődést kapok, és tehetetlen voltam. Azért is, mert elvártam volna tőle, hogy védjen meg az apjával szemben, amikor az igaztalanul vádolt. Az apja csak évente egyszer hívott minket, amikor szüksége volt ránk az őszi munkákban.Se Húsvétra, se Karácsonyra nem hívott. Ezért is vele veszekedtem, hogy milyen dolog ez, mondja meg az apjának. De ő csak annyit mondott, ne veszekedjünk, ahelyett, hogy mellém húzott volna és megmondta volna az apjának, hogy engem ne támadjon. Holott amikor csak ott voltunk nála, próbáltam segíteni a kertbe és a házimunkában is. A fiával, menyével és unokájával is igen hűvös és ritka a kapcsolatuk -kapcsolatunk. Ritkán hívtak minket, az sem volt túl szívélyes.De azt sem tisztázta velük, azt mondta mindig, nem foglalkozik vele. Nekem sajnos nem élnek a szüleim, így örültem volna, hogy újra tartozok egy családhoz.Nekem egy fiam van, ők jól kijöttek egymással.
Amikor a volt apósa temetésére utazott, fel sem hívott, hogy mikor ér haza. Az apja hívott, hogy fent van már a vonaton, minden rendben van vele, nem ivott.
Vártam, hogy hív, de nem, majd végül én hívtam, azt mondta, már a buszon van. De nem volt semmi zaj, gyanús volt, s kiderült, hogy beült valahová sörözni. (Többször nehezen szedtem ki belőle az igazságot az utóbbi időben.) Az apját felhívtam, s elmondtam neki, hogy hol van, nagyon dühös lett,hogy megint kezdi, azt tanácsolta, hagyjam a sorsára, neki már elege van a korábbi italozásaiból (megjegyzem, lehet, hogy a válása valamint a szigorú, állandóan kritizáló apa elől menekülve kezdett korábban is inni). Ennek ellenére beültem az autómba és elmentem érte, hogy ne igya le magát, ne dobják ki a hidegre, s hazahoztam.Szerettem és féltettem.
Amikor másnap elmondtam neki, hogy az apja tud az újbóli iszogatásairól – sosem volt igazán részeg, csak érződött rajta az 1-2 üveg, többet nem ivott, de ez is tilos lett volna – iszonyatosan megharagudott, hogy minek kellett elmondanom neki, nem tartozik rá. Úgy éreztem, ekkor még jobban eltávolodott tőlem. Pedig szerintem az apját nem kellett volna áltatni, a szülő felé őszintének kell lenni, nem pedig képmutatónak.
Ez a fokozatosan romló légkör pedig oda vezetett, hogy amikor nemrég elromlott a számítógépem és a mosogatóm, s ez sem tetszett neki hogy a fürdőszobában kell mosogatni, s nem lehet netezni és tévézni. Pont ekkor 2 hétre el kellett utaznom, kértem, takarítson ki, mosogasson el és gyűjtsön tüzelőt. A sorozatos veszekedések ellenére egymást megölelve, kibékülve váltunk el,én sírtam is. A távollétem alatt viszont alig keresett telefonon, bár ma is a szívembe markol, amikor egyik alkalommal azt mondta: Gyere már haza! Arra jöttem haza, hogy részeg, a lakásban és a kertben semmit nem csinált, és azt nyögte, hogy olyan sokáig egyedül hagytam és nem találta fel magát. Pedig előtte megígérte, hogy rendbe tesz mindent.Még a munkahelyére sem ment be 1 napot azalatt,hogy nem voltam itthon. Pár nappal később az egyik boltban megint akart 1 doboz sört venni, de határozottan megmondtam, hogy hozzám több sört nem hozhat, és visszatettem a polcra. Ezek után újra betette a kosárba és megvette. Mutatni akarta, hogy őt nem lehet korlátozni.Erre azt mondtam, így nem jöhet haza a sörrel. Ahelyett, hogy megértette volna, hogy neki most nagyon nem lenne szabad folytatnia az ivást és én ebben segítségére lettem volna a határozottságommal,azt mondta, tegyem ki a szállodánál a kanyarban és én kitettem. Nem akartam neki könyörögni, és én sem akartam engedni. Neki nem lenne szabad semmit innia! Másnap a munkahelyen közölte, hogy biztos nem fog aznap hazajönni, mert meccs lesz, ott fogja nézni. Én tudomásul vettem, bár fájt, hogy a meccs fontosabb neki, minthogy hazajöjjön hozzám. Bíztam benne, hogy lenyugszik, átgondolja a helyzetet, meg tudjuk beszélni, hogyan tovább, vártam. Akkor kb. másfél hétig ott lakott, közben hívtam,jöjjön haza, várom. Amikor megkérdeztem, a sör vagy én, azt mondta, a sör!Írtam neki szép üzeneteket, kértem, mindent bocsássunk meg egymásnak, mert a szeretet fölül kell emelkedjen mindenen. Azt mondta, már nem úgy szeret, egyikünk sem tud változni, nem tud velem élni, én csak idegesítem. Rákérdeztem, van-e valakije, s kiderült, hogy igen.Az egyik kolléganő, akinek most épp nincs új pasija, s akinek ő mindig is tetszett, alig várta, hogy szabad legyen, felajánlotta, hogy lakjon nála, s ő máris ott lakik, a kényelmes lakótelepi lakásában, ingyen. Pedig nem is udvarolt neki, semmi előzmény! Hogy tudott belemenni ilyen hirtelen? Igaz, hogy sokszor veszekedtünk, bizonyára elhidegültünk, de megbeszéléssel, azzal a szándékkal, hogy próbáljuk meg újra, kijöhettünk volna a mélypontról. Az új nőnél nincsenek nehézségek, nincs kerti munka, van internet, bizonyára körüllengi, a kedvében jár, nincs korlátozás, ihatja a sörét, hisz meg akarja őt fogni, tartani! Érzem és látom rajta a sört, munka után mindig megy a kisboltba… S azóta többször próbáltam hívni, beszéljük meg az életünket,amíg még nem merül bele abba a kapcsolatba, mert úgy én már nem tudnám visszafogadni. Elzárkózik idegesen. Az esélyt sem adja meg a 4,5 év lezárásának. Addig mindig azt mondta, neki nem kívánatos az a nő, bagózik is, neki bagós nő nem kell. Lám, azért, hogy ne kelljen a drága szállást fizetnie, most mégis jó neki. A munkahelyen már vele sétálgat, beszélget, rá mosolyog, sok kolléga gusztustalannak tartja mindkettejük részéről ezt a hirtelen összeköltözést. Hát ennyit ért a velem töltött idő, a sok szép élmény? Már ilyen hirtelen nem érez irántam semmit? Ma mondtam neki, hogy odadobta magát a lakásért.
Az a baj, hogy még mindig szeretem, szeretném vele folytatni, bár már néha elbizonytalanodok, hogy tényleg lenne-e értelme. Lehet, hogy hagyni kellene menni, élje az életét, lehet, hogy az új nő türelmesebb és így feszültség mentesebb lesz a kapcsolatuk. Vagy nincs azokra igénye, amik miatt én elégedetlenkedtem és elfogadja olyannak, amilyen. Bár az elején nálunk is minden szép volt. De az is lehet, hogy ha majd kiismeri, akkor már neki is elege lesz.
A fiam jól mondta, hogy ha igazán szeretett volna, akkor nem kap a lehetőségen, hanem a szállodai időszak után próbálkozott volna velem megbeszélni mindent, és visszajöhetett volna.
Lehet, hogy én jobban ragaszkodtam hozzá, ő magába forduló, szótlanabb ember, nehezen mutatja ki az érzelmeit.Ez a gyermekkorában gyökerezhet.
Még annyit, hogy amikor hívtam vissza a múlt héten, azt mondta, hogy én kidobtam őt. Az igaz, hogy sokszor elzavartam, de sosem ment el. Csak az nem tiszta a számomra, hogy azért maradt-e, mert nem volt szállása, vagy azért, mert annyira ragaszkodott hozzám. Bár, ha ragaszkodott is, elég jól elrejtette, mert akkor miért nem beszélgetett velem, miért nem volt kedvesebb, kezdeményezőbb?Hiszen annyiszor értésére adtam, hol kérve, hol reklamálva.
A jövő héten még eljön a ruháiért. Azt mondta, egyedül fogok maradni. Hát nekem biztos, hogy nem fog ilyen könnyen menni beköltözni valakihez, mert sajog a lelkem. Nagy a seb, nagyon fáj, sokszor sírok, alig vonszolom magam, néha rám tör a sírás. Biztos nekem is másképp kellett volna vele bánnom, nem kellett volna erőltetnem a beszélgetéseket, csak valahogy elkezdeni. De vártam, hogy ő is kezdjen egy témát! Ez lett volna a természetes.Most már az apját sem szidnám, olyan amilyen, nem kellett volna fele foglalkoznom, se sértőnek éreznem, hogy ennyire nem hív minket. De én nem ehhez vagyok szokva.
Sajnos, azt is ki kellett neki mondanom, hogy emberileg csalódtam benne, és nem tudok vele élni. De ha változtunk volna,és mindent idejében megbeszéltünk volna, akkor talán nem jutottunk volna idáig. Mintha fokozatosan tettük volna tönkre a kapcsolatunkat, és nagyon fáj, hogy nem vigyáztunk rá eléggé, mint egy ritka kincsre, nem becsültük és nem értékeltük egymást igazán.

Megtisztelne, ha értékelni tetszene a kapcsolatunkat, amelyet próbáltam árnyaltan bemutatni, bár mindent nem lehet egy e-mailben leírni.
Köszönettel: Erika

m

T Pszichológus.
Olyan problémám lenne, hogy a párom nem úgy vonzódik már hozzám szexuális téren, mint a kapcsolatunk elején. (5éve vagyunk együtt) A párom 22éves nő.
A probléma kb 2 éve áll fenn, azóta havi 1-3 alkalommal szeretkezünk, van hogy 4-5 de az ritka. Az elején volt hogy heti 3-5 alkalom is megvolt, illetve a napi több is. Ez már a múlté.
Mit tehetek ez ügyben?

Jo estet kívánok. Azzal a problémával fordulok önhöz hogy a barátommal tobb mint 3 eve vagyunk egyutt es a kapcsolatunk elejen romantikus volt nem kiabált velem nem emelte fel a hangját meg semmi ilyesmi de most az utobbi par hónapban ez megváltozott felemeli a hangját vergődik kiabál velem ha jo vagyok hozza ha nem. Azt mondta hogy féltékenykedek azert ilyen holott ha nem féltékenykedek akkor is ilyen. Elmond valamit de aztan megsem ugy van hanem máshogy es ha ra kérdezek hogy miert azt mondta kikötne nem is ugy van neki all fentebb. Nem tudom hogy ezt hogyan lehetne megoldani de mar sokszor azt erzem hogy nem vagyok neki eleg jo es nem szeret mondtam mar neki nem egyszer de mintha nem erdekelne. Ebben kérem a segítséget hogy mit lehetne ez ügyben tenni. Koszonom

Tisztelt Segítő! Abban szeretném kérni a segítségét, hogy a párom nagy veszekedés és szakítás során azokat vágta a fejemhez, hogy kettős személyiségem van, 4-5 év alatt végig hazudtam, minden szavam egy hazugság, aztán nárcisztikus is vagyok, ártó elviselhetetlen személy, akit csak ő birt elviselni eddig. Más nem fog.Természetesen nagyon rosszul esett amiket mondott és amikor kérdeztem, ha ilyen személyiségem lenne, akkor eddig miért nem mondta? Illetve a pár éves pszichoterápia és aztán egyéni terápiák amikre jártam saját magam miatt, mert sok elakadás volt és van az életemben amihez segítségre van szükségem (pl egy sportbaleset után amikor minden elveszett amit szerettem, vagy amikor azért mentem terapeutához mert ő vagyis a jelenlegi párom üvöltve zavar el otthonról és dühkitörései voltak és m m de párterápiára sosem volt hajlandó eljönni), akkor miért nem mondta egy pszichológus vagy pszichoterapeuta azt hogy ilyen vagyok. Ezért kérném a segítségét abban, hogy valóban nem közölnek a pszichológusok, terapeuták diagnosztikát az emberről? Ugyanis a párom erre azt válaszolta, hogy ők ezt nem mondják meg az embernek sosem. Ezen csodálkoznék ha igaz lenne, mert akkor mi a fenének jár az ember úgymond “jobbulni” valahova, ha nem kap visszajelzést arról milyen is?
köszönöm

Ha nem akarok beilleszkedi a társadalomba, Már magától a szótól is rosszul vagyok, hogy társadalom,milyen életet élhetek?
Mintha ez valami elvárás lenne.
Zavar a sok anyagias ember.
Már a párkapcsolat is arról szól hogy mid van, van e autód és hasonlók.
Szeretet nem létezik.
Az egész élet egy elváráshalmaz. Nekem ehhez nincs kedvem, mármint megfelelni bármilyen elvárásnak.
Nem fogok azért tanulni, dolgozni hogy megfeleljek a társadalomnak.
Én csak azért dolgozok most is hogy legyen pénzem és ennyi, minek a “státusz”?
Ha meghallom azt hogy “a társadalom hasznos tagjának lenni” gyűlölet keletkezik bennem. kérdezem én. Minek? Az által nekem miért lesz jobb?
Engem zavarnak a hagyományok, szokások. Semmi izgalom nincs bennük.
Én csak izgalmas életet szeretnék. Nekem izgalmas például az egyéjszakás kaland is
A társadalom mindenért elítél. Azért ha anyádnál laksz. Azért ha nem vagy jó munkásember. Azért is ha az idősebb nőket szereted. Ha nem akarsz megházasodni,nem vállalsz gyereket. Tán tökéletesnek kell lenni?
A társadalom az ellenség komolyan.
Valamiért idegesít hogy az emberek ilyen mereven be vannak gyepesedve a társadalomba. Miért kell elítélniük mindenkit aki nem tökéletes?
Én életem úgy csinálom ahogy akarom, senkinek nincs joga ítélkezni felettem. De képtelenek tisztelni mások határait és beleállnak az emberbe.
Amikor minden második szavuk bammeg. És szidják a melegeket, az autistákat stb. Én nem szidom a melegeket és semmi fogyatékossággal rendelkező embert,ők is emberek és semmi gond nincs velük,nem bántanak senkit. Viszont ezek az előítéletes társadalmi majmok igen.
Én meg akkor szociopatának vagyok bélyegezve biztos mert társadalom ellenes vagyok. De legalább nem bántom a kissebbet.
De amúgy valamikor tényleg szembe megyek a társadalmi normákkal.

Nagyon konkrét kérdésem van.
Mik azok a kérdések, amelyeket feltehetem magamnak, amik segíteni fognak a következő szituációban döntést hozni? :

11 és fél éve vagyok együtt a párommal, ennek nagy részét külföldi vendéglátós szezonokban töltöttük, illetve utazásokkal (Maldív, Amerika,görög szigetek, stb..)
Új autót vettünk, tényleg mindenünk megvan, készülünk a közös házat felépíteni/felújítani.

Többször megcsaltuk egymást, nekem volt két hosszabb viszonyom is.
Az egyik hölgy akivel ő félrelépett, pedig az akkori legjobb barátnőm volt. Az ő félrelépéseit én sokkal később tudtam meg.

Arra jutottunk a sok nehézség után, hogy együtt maradunk, viszont a napokban láttam azt a férfit, akivel hosszabb viszonyom volt, és nagyon elbizonytalanodtam.
Beleszerettem, mégis elengedtem, hogy neki ne okozzak fájdalmat, illetve mert a racionális gondolkodásomat előtérbe helyezve a párommal maradtam. Képtelen voltam szakítani vele. Szinte együtt nőttünk fel. Óriási komfortzóna kilépés volna (a családban már teljesen befogadtak, szeretnek, és fordítva is)

Milyen kérdésekkel tudatosíthatom magamban, hogy a biztos jövőt válasszam, vagy azt, aki iránt most ég a szívemben a tűz?

A választ előre is nagyon köszönöm!

Kedves Veronika!

Elég nehéz helyzetben vagyok. Azt hittem megtaláltam a lelkitársamat, ami kölcsönösnek is tűnt. Sokat beszéltünk is erről. A találkozónk pedig minkettőnkre nagy hatással volt, de akkor még nem állt készen kapcsolatra a régi sérelmek feldolgozatlansága miatt. De folyton azt hallgattam, én nem keresem őt, mintha én nem lettem volna elég nyitott, de én pont fordítva láttam ezt. Mostanság éreztem azt, talán készen áll. Ekkor jöttek elő ezek a problémák, hogy állítólag nem keresem őt gyakran. Végül azt hittem minden sínen van, de aztán megláttam, hogy mást választott. Teljesen összetörtem, mert azt hittem valami nagyon erős kapocs van köztünk. Fáj, hogy nem kaptam esélyt. Fogalmam sincs, mit kéne tennem, nagyon félek szembe nézni a fájdalmammal, és továbblépni.

Előre is köszönöm a válaszát!

Udvozlom,
5 evvel ezelott ismertem meg a paromat. A novere es az occse azonnal kiutalt, nem tudtuk miert. Az evek folyaman rajottunk. A novere akkor szult ikreket es aggodtak, h a parom miattam amgukra hagyja mivel egyedul allo anyuka volt szuksege volta parom anyagi es fizikai tamogatasara ami a mai napig folytatodott.
A parom sokat vitatkozott veluk miattam, h probaljanak elfogadni, o engem szeret. Igazibol meg sem akrtak ismerni, sugtak a hatam mogott , figyelmen kivul hagytak a jelenletem.Egy nap amikor ,eguntam es kinyitottam a szam, kitort a haboru. Vegre a novere belatta, h tevedett es bocsanatot kert tolem. Valamennyire rendezodott a kapcsolatunk amiota a parom elkoltozott hozzam.
Azota nagyon kedves es tapintatos es ravasz. meg mindig ugy manipulalja a parom ahogy akarja. A parom megy vele orvoshoz, kozertbe, iskolai ertekezletre mintha o lenne a gyerekek apja. Nagyon szereti oket es ezt el is fogadom. Amit nem birok efogadni, h a novere meg mindig napi szinten az eletunk resze.Nem tudom, h kezeljem a noveret mar , nem akarok a parommal ez miatt veszekendi, O egy csodalatos ferfi aki maximalisan kitart a csaladja es melletem is. Nem lehet vele errol beszelni , viszont nekem ez szorongast okoz. Szeretnem megtanulni elfogadni ezt a helyzetet hiszen vele egyutt tervezem a jovom.
Mit tehetnek ennek erdekeben?
Koszonom