Kényszer: ártalmatlan rituálé, hasznos óvintézkedés vagy betegség?

Kényszer: ártalmatlan rituálé, hasznos óvintézkedés vagy betegség?

Olvasva a címet, talán felmerül az olvasóban a kérdés, hogy mi is az a kényszer? Bár a „kényszer” kifejezés gyakorlatilag hétköznapi szóhasználatunk része, mégis rögtön az elején érdemes tisztáznunk, hogy mi is a különbség a köznapi értelemben vett, illetve a klinikumban használatoskényszer”, „kényszeres” szó között.

Valójában mindannyiunknak vannak bizonyos szokásai vagy akár rituáléi, amelyek abban az értelemben kényszeres tüneteknek tekinthetők, hogy egyfajta késztetésként éljük meg őket, amelynek nem tudunk ellenállni.  Ragaszkodunk ezekhez a cselekvésekhez még akkor is, ha tudatában vagyunk annak, hogy nem sok értelmük, vagy adaptív értékük van.  Mindennapjaink része lehet ugyanígy a kételkedés vagy az abban való elbizonytalanodás is, hogy nem mulasztottunk-e el valamit

Jó példa lehet erre akár az a szinte mindenkiben nap mint nap felmerülő kérdés, hogy „Biztos bezártam-e az ajtót?”, vagy akár az is, hogy  ‘Vajon nem kapok-e el semmilyen fertőzést a nyilvános illemhelyiségben?” Mindezekből következően adódhat akkor a kérdés, hogy vajon hol húzhatjuk meg a határt a „normális” mértékű kényszeresség és a klinikai értelemben vett kényszerbetegség között.  A válasz elsősorban abban rejlik, hogy az adott gondolat, vagy cselekvés milyen mértékben befolyásolja mindennapi életünket, azaz okoz-e jelentős mértékű funkcióromlást, vagy szenvedést.

Hol a határ a kóros és a normális kényszer között?

Ha a különböző rituálék hosszú órákat vesznek el a napunkból, és mindemellett jelentős mértékű szenvedést okoznak, valamint rendszerint intenzív szorongásos állapottal társulnak. Könnyen belátható, hogy nem tekinthetünk úgy rájuk, mint ártatlan szokásokra, vagy rituálékra.

A diagnosztikai rendszerek legfőbb kritériumként a kényszergondolatok és/vagy kényszeres cselekedetek jelenlétét, a kényszeres tünetek és kényszeres gondolatok okozta szenvedést és a funkcióromlást jelölik meg, illetve fontos további kritérium, hogy a kényszeres tünetek naponta legalább egy órát lefoglalnak a beteg életében.

Ahogyan fentebb már utaltam rá, a kényszerek egyrészt gondolatok és impulzusok, másrészt pedig cselekvések formájában fordulhatnak elő. A kényszerbetegség latin megnevezése, az obszesszív-kompulzív zavar kifejezés is erre utal: a kényszergondolatok vagy más néven obsessio alatt az akarattól függetlenül betolakodó, azaz rendkívül intruzív, énidegen, visszatérő, szorongást, distresszt előidéző, értelmetlennek tűnő gondolatokat értjük.

Fontos még említést tennünk az ún. kényszerimpulzusokról, amelyek tulajdonképpen olyan késztetések, melyekre a beteg mint valamilyen bűnös vagy ártó szándékú, mások testi-lelki épségében kárt okozó cselekedet véghezvitelére csábító veszélyforrásként tekint, melyek ellen védekeznie kell.

A compulsio szó a kényszercselekedet latin megfelelője, melynek egyrészt célja a kényszergondolatok által kiváltott szorongás csökkentése, másrészt pedig valamely elkövetett hiba vagy bűn „semlegesítésére”, vagy valamilyen vélt katasztrófa bekövetkezésének megelőzésére irányul, vagyis lehet restauratív és preventív szándékú is.

Rendszerint sztereotip módon zajlik, azaz merev szabályszerűségek jellemzik, melyektől a betegnek nem szabad eltérnie. Ha a kényszercselekedet végrehajtása valamilyen akadályba ütközik, az rendkívül heves szorongást, feszültséget válthat ki az illetőből.

Milyen fajtái vannak a kényszereknek?

Bizonyos elméleti megközelítés szerint a kényszerbetegek alapvetően két fő alcsoportba sorolhatók. Az  egyik csoportba tartozókra egyfajta kóros vagy túlzott mértékű kockázatbecslés és a számukra potenciális veszélyforrást jelentő ingerek és helyzetek aktív kerülése jellemző, míg a másik alcsoportra az a jellemző inkább, hogy mindig az az érzésük, hogy nem fejeztek be tökéletesen semmit, mindig találnak még munkájukban valamit,  ami még szerintük csiszolásra, vagy ellenőrzésre vár.

Mennyire gyakori a kényszerbetegség?

A korábban igen ritka betegségként számon tartott kényszerbetegségről ma már tudjuk, hogy valójában az egyik leggyakoribb pszichiátriai betegség. Élettartam prevalenciája kb. 2-3 %.  Ismert  tény továbbá az is, hogy  igen magas komorbiditást mutat a depresszióval (70%), a szociális fóbiával (20%) és az evészavarokkal (17%) is.

A betegség kezdete jellemzően a 10 és 30 éves kor közötti életszakaszra tehető.  Az előfordulás gyakoriságát illetően nem találtak különbséget a férfiak és a nők között, de úgy tűnik, hogy a kezdet tekintetében felfedezhető egy különbség a nemek között: férfiaknál általában a koraibb kezdet (serdülőkor) jellemző, míg a nőknél inkább a 20. életév után, valamint gyakran az első szülést követően kezdődik a betegség.

Irodalomjegyzék

BNO-10 Zsebkönyv. (2004). Animula Kiadó, Budapest.
DSM-IV-TR. Diagnosztikai Kritériumai. Zsebkönyv. (2001). Animula Kiadó, Budapest.
Füredi, J. & Németh, A. (2015). A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Németh, A. (1994). Kényszerbetegség. Cserépfalvi Kiadó, Budapest.
Szőnyi, G., & Füredi, J. (2008). A pszichoterápia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest.
Tringer, L. (2010). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest.

Következő blogcikkeinkben a kényszerbetegség típusairól, a betegség kialakulásában közrejátszó magyarázó elméletekről és a betegség hatékony kezeléséről lesz majd szó. Ha problémájára ráismer a cikkben és szeretne segítséget kapni, szeretettel várja Önt az onlinepszichologus.net csapata online konzultációra. A cikket Túri Márta Dóra klinikai szakpszichológus írta, akihez itt lehet időpontot foglalni négyszemközti online konzultációra.

Túri Márta Dóra klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta mentálhigiénés szakember