Kibírjuk együtt? Rombolja vagy építi a karantén a párkapcsolatokat?

Kibírjuk együtt? Rombolja vagy építi a karantén a párkapcsolatokat?

A világjárvány fenekestül forgatta fel az emberiség életét, mindenre és mindenkire óriási hatást gyakorol. A járvány megfékezése érdekében hozott rendeletek, módosítások és korlátozások legtöbbünket beláthatatlan időre a négy fal közé szorítottak, és arra kényszerítettek, hogy a lehető legtöbb időt a számunkra legfontosabb emberekkel töltsük.

Akárhogy nézem is, a járvány miatti korlátozások mindenki számára stresszt jelentenek. Kinek-kinek jobban vagy kevésbé, ami az egyedi körülményektől függött. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy a karantént egy kertes házban kell átvészelni, vagy egy másfél szobás panellakásban, gyerekkel, és örökmozgó vadászkutyával. Az sem mindegy, hogy azon aggódunk, hogy a munkahelyre bemenet nehogy megfertőződjön valamelyikünk, vagy inkább azon, hogyan oldjuk meg, hogy mindenkinek legyen nyugodt helye a home office tevékenységhez. A home office és a távoktatás miatt az otthon már nemcsak otthon, hanem iroda és tanterem is. A napirendünk felborulása, az életterünk leszűkülése és az összezártság sokaknál feszültséget szül, ami igazi párkapcsolatgyilkos is lehet.


Mindenki másképp reagál egy váratlan helyzetre, ami a biztonságérzetét megingatja


Az első hullám kezdetén volt, aki lefagyott, más dühöngött. Volt néhány reziliens (lelkileg rugalmas) ember, aki megengedte magának, hogy lelkileg padlót fogjon, majd pedig feltápászkodott. Ők azok, akik elhiszik, hogy minden borzalom tartogathat lehetőséget is, csak rá kell nézni más nézőpontból a helyzetre, és mindig van olyan része a dolgoknak, melyekre van ráhatásunk. Nyilván nem mindegy, hogy milyen az alaphabitusunk, amikor nehéz helyzetbe kerülünk.

Kétségtelenül előnyben vannak azok, akik optimisták, hisznek magukban. Fokozhatja a feszültséget, ha gyerekeink vannak, attól függően, hogy mennyi segítségre van szükség az otthontanuláshoz. Egészen más helyzetben vagyunk akkor, ha egyikünk elveszítette az állását, vagy netán mindkettőnk, és még ezen is ronthat, ha nincs elegendő megtakarításunk, amiből a kevés ideig járó, de ilyenkor életbevágóan fontos jövedelem-kiegészítés megérkezéséig fent tudjuk tartani magunkat, a családot.


A legnagyobb stresszor pedig mai napig is az, hogy senki nem tudja megmondani, mikor lesz vége ennek az egésznek, és van-e remény arra, hogy visszatérjünk a normális életünkhöz.

Egyre több a konfliktus

Ha sokáig vagyunk összezárva egy emberrel, megnőhet a stressz-szintünk, elszaporodhatnak a konfliktusok. Ezek ronthatják a kapcsolat minőségét. Azonban, ha mindez krízishelyzetben történik, az is megtörténhet, hogy átértékeljük a helyzetet és hálásak leszünk a másiknak, amiért közösen vészeli át velünk ezt az életszakaszt, ezáltal közelebb kerülünk hozzá. A külső ellenségre fókuszálás kifejezetten összekovácsoló erővel bír, növeli a „mi” érzését, és hosszútávon is pozitívan hat a kapcsolatra, mert a közösen harcolóknak lesz narratívájuk arról, milyen eredményesen küzdöttek, és, hogy közös erővel sikerült valamit elérniük.

Ez történik, amikor jól alakulnak a dolgok. De történhet épp ellenkezőleg is. Ha a nyomás túl nagy, vagy ha a kapcsolat erőforrásai teljesen elapadtak, akkor a járványhelyzet okozta nehézségek centrifugális erővel hatnak, és nem összekovácsolják, hanem szétcincálják az amúgy is viharvert párost. A karantén a párok életében felszínre hozta azokat a gondokat, amelyek ott lappangtak addig is. A legtöbb pár életében a korlátozások miatti beszűkült élettér és a külső kapcsolatok leépítése okozza a legnagyobb változásokat. Otthon maradni, összezárva egymással, illetve gyerekekkel. A külvilág teljesen háttérbe szorult. Ha nagyon elfoglaltak vagyunk, akkor élhetünk egy olyan illúzióban, hogy a dolgok rendben vannak. A közös gyerek, a közös élet, vagy az, hogy azonos célokért küzdünk, mind-mind ezt a látszatot erősítik. De ha csak a felszínen volt rend, az most kibukott. Minden rendszer teherbíró-képességét próbára teszi, ha kibillen az egyensúlyi állapotából, ha a megszokottól nagyon eltérő körülmények közé kerül, ha az életfeltételek lényegesen megváltoznak.


Menekülőutak nélkül

A kényszerű összezártság nem tesz jót az amúgy is döcögő kapcsolatoknak. Nem tudunk otthon szeparálódni, és nincsenek azok a menekülőutak, amelyek elviselhetővé tették eddig az együttélést. Összezárva szinte az őrültbe vagyunk képesek hajszolni a másikat. Nem azért, mert bántjuk egymást, nem azért, mert megváltoztunk, hanem azért, mert ugyanazok a dolgok, amelyek korábban napi pár órában csak idegesítettek, most napi 24 órában már az „agyunkra mennek”, szinte az idegösszeroppanás szélére sodorjuk egymást. A barátokkal csak korlátozottan tudunk találkozni, közösségi eseményekre nem tudunk járni, nincsenek külön töltött órák, szinte csak a pár/házastárs van, és azok a „gyári hibák”, amelyek mindig is kódolva voltak a kapcsolatukban, amik a karantén miatt szinte egyszerre aktiválódtak.
Az egy térben megélt állandó és túl szoros fizikai közelség szintén megterhelheti a párkapcsolatokat. A távolság megteremtése – akkor is, ha csak korlátozott mértékben megvalósítható – segít abban, hogy visszataláljunk önmagunkhoz és az “újratalálkozáskor” a párunkat is új színben lássuk, hiszen ő is lehetőséget kapott, hogy megélje az “elvonulós” önmagát. A távolságteremtés jelenthet eltérő tevékenységeket vagy fizikai távolságot, akár a lakás egyes területeinek ideiglenes felosztásával – ebben lehetünk kreatívak. Kijelölhetünk időlegesen saját “minibirodalmakat” az egyes családtagoknak, ahol az illető úgy rendezheti el a tárgyakat maga körül, hogy biztosíthassa a maga számára az elvonulós tér határait.

Amennyiben bővebben érdeklődik a téma iránt, tekintse meg korábbi cikkünket, amelyben az erőszak rejtett formáiról írtunk részletesebben, hamarosan pedig a koronavírus alatti családon belüli erőszakról olvashat.

Források:

• www.mta.hu
• https://u-szeged.hu/mediafigyelo

A blogbejegyzést Micskei Orsolya pszichológus írta, akihez itt tud időpontot foglalni négyszemközti online konzultációra.