Jó napot. Azért írok mert vagy egy problémám a lelkemböl ki indulva. Van egy barátom egy mászik országbol nagyon jól el beszélgetönk az interneten. De egy hete nem írt . Amikor elérhetö meg se nézte mit írtam . Ugy érzem elfejtet. Gyakran még aludni se tudok ez véget. és be is pánikolok. Mit tudok tenni?

Heló. Munkahelyemen van egy lány akinek akkor volt barátja de kb márciusba kezdtünk el beszélgetni sokat ahogy telt az idő nem néztem rá úgy hogy most én többet akarnék tőle meg amúgy is volt barátja, csak elvoltunk elment gyorsan az idő hamar vége lett a munkaidőnek és közben megismertük egymást is. Egész közel kerültünk egymáshoz bizalom együtt mentünk szünetre, felmentünk nála, már megszokottá vált hogy munka után mikor másnap nem kellett jönni dolgozni felmentünk ettünk elvoltunk de semmi több. Beszélgetések közben messengeren sok pirulós arc szivek ilyesmik is voltak látszott hogy közel állunk egymáshoz, viszont így visszagondolva ez olyasminek tűnt mintha együtt lennénk. Másfél hónapja lassan vége lett a kapcsolatának, én ápoltam a lelkét és a hangulatingadozásai mellett is ott voltam neki. Kb 12-14 napja bejelölte egy ott dolgozó csávó, akivel elkezdtek beszélgetni. Viszont nekem azt mondta h az idén biztos nem lesz senkije és főleg a munkahelyről nem meg hogy nála nem megy könnyen a tovább lépés ilyen hamar. Na és mindennap beszélnek munka közbe is és otthon is, és azóta azt vettem észre hogy már nem ír olyan szives dolgokat, olyan érzés mintha visszafogottabb lenne és azóta kiemeli hogy legjobb barátok vagyunk, ami oké is. Csak nekem furcsa hogy ezt most miért kezdte elhagyni meg az esti elköszönő szövegnél a sziveket meg minden ilyen cukiskodó dolgot. És azóta idegesít a dolog hogy miért ilyen velem meg máskor mondta h hiányzom meg imád szeret meg hogy foglalkozzak vele otthon is egész nap beszéltünk mostanában meg szinte nem, és egyik munkanap után maradt vele beszélgetni kb félórát és azért sem mentem fel aznap nála meg elvileg ő fáradt volt és pihenni akart. Voltak meccset nézni amit 12 óra válasz nélkül csinált. Na de a lényeg hogy mi lenne a teendő nekem csak fogadjam el vagy kérdezzek rá vagy nem tudom hogyan kezeljem a dolgot, egyszerűen csak jól esett hogy valaki ennyire szeret és foglalkozik velem, nem akarnék vele kapcsolatot meg ő sem, csak hiányzik a dolog. Viszont személyesen olyasmi mint régen meg beszélgetésnél is próbál de azért ennyi idő után észreveszem ha valaki nem olyan. Olyat is csináltam hogy mindig néztem h fent van-e elolvasta már-e az üzenetem meg ilyesmi kicsit beteges vagy nem tudom. És ebben kérnék segítséget hogy mit hogyan kellene tennem mert idegesít és olyan céltalannak érzem most az életem meg egyedül. Köszönöm! 🙂

Tisztelt Doktornő!

Szociális szorongással küszködöm, érzékeny és érzelmes embernek tartom magam és a környezetem is. A legnagyobb problémát az alacsony önbecsülésem termeli. Számos kudarcélményem van a gyermekkoromból és hozok családi hajlamokat is a melankolikusságra, szorongásra. Viszont olyan pontra jutottam, hogy nem látom értelmét annak, hogy folytassam az életem. Szuicid gondolatok bántanak, a hétvégén koncertre is elmentem, hogy kikapcsolódjak, de mintha nem tudnék már felengedni, nem érzem hatását. Nem szoktam koncertekre járni, mert nem engedhetem meg magamnak materiális okokból. A jegyemet az ösztöndíjamból fizettem. Szüleimmel élek, napi rendszerességgel ingázok Nagykőrösről Pestre. Nincs munkám, jelenleg a második diplomámon ügyködöm animációs alkotó művészként most már tanulmányi ösztöndíjat is kapok, ám azt érzem, hogy képtelen leszek elhelyezkedni és önálló életet kezdeni, ha továbbra is marcangolom magam. Hullámokban törnek rám az önsorsrontó gondolatok, mint hogy nem vagyok elég jó a szakmámnak, az anyámnak, a barátomnak és hogy a jelenlegi helyzetemből képtelenség kikerülni. Ezeknek a vége az, hogy folyamatosan sírok, egyedül érzem magam, hogy nem ért meg senki és nem támogat pozitívan senki és mivel külső forrásból nem kapok pozitív megerősítést, így már magamtól sem tudom magamat támogatni. Régebben még ez ment is, mert láttam az eredményét a környezetemtől és nekem az jól esik, ha hatok az emberekre. Anyukámtól várnék visszacsatolást, de már májusban is elmondta, hogy ő nem képes nekem pozitív támogatást nyújtani. Mindezek mellett rendszeresen nyaggat, hogy miért nem dolgozom. Számos lehetőségem volt egyetem mellett dolgozni, de szakmán belül rengeteget kell még fejlődnöm és az minimum teljes állású munkaidőben tudnám nyújtani. Volt tanári álláslehetőségem is, de akkora a pedagógus hiány, hogy pedes tapasztalat nélkül fajsúlyos feladatot varrtak volna rám, ám mint kiderült csak bébiszitter kellett volna nekik, nem egy rendesen felkészült tanár. Ezek mellett rengeteget fogytam. 165-8 cm magas vagyok és 47,5-48,5 kg vagyok. Inzulinrezisztenciával és pajzsmirigy alul működéssel élek együtt, melynek kezelése szintén pénzbe kerül. Követem a diétát, merckformin xr 500-at szedek és 1 éve Volina fogamzásgátlót. A mozgáshoz nincs kitartásom, hogy tartsam. Úgy érzem, hogy groteszk a reakcióm a problémáimra, mert egyébként mindenem meg van és semmire sem lehet panaszom, ám egyszerűen gúzsban tartom magam és nem tudom hogyan tudnám magamat élettel feltölteni a körülményeimhez képest. A családom sajnos nem hajlandó pozitívan hozzám viszonyulni. Anyukám folyamatosan az unokahúgához megy, elbeszélgetnek és velem még annyit sem akar tölteni. Jó párszor próbálkoztam vele közelebbi kapcsolatot kiépíteni. Segítségre és támogatásra van szükségem, nagyon jól tudom, hogy a gondolataimmal egyedül nem tudok megküzdeni, mert folyton visszaesem oda, ahonnan elindultam. Szeptemberben jártam az egyetemem tanácsadójánál is, de két alkalom után elbocsájtott azzal, hogy majd akkor menjek vissza hozzá, hogy ha elakadtam. Hiszen el sem indultam. Ugyanott tartok mint 3 hónappal ezelőtt és ehhez még társul a téli sötét fényviszonyok is. A barátnőimet és a barátomat meg nem szeretném folyton leszívni, amikor padlón vagyok és kilátástalannak látom magamat. Annyival egyszerűbb lenne ennek véget vetni. Csak nem mindegy melyik irányban.

Köszönöm, hogy időt szakít rám!

Kedves pszichológus!A fent nevezett kisgyermek anyukája vagyok, Anita!Kisfiam mostanság kezeletlen,durván üt bárkit (anyját,apját,nagyszülőket,óvoda társakat).Rájönnek hiszti rohamok amikor nem ugy van valami ahogyan azt ő elképzeli sajnos egyre nehezebben tudom kezelni!Ha én szolok rá akkor apát hívja mert engem nem szeret ha apuka szol rá akkor engem hív mert őt nem szereti!Tiltottam már el játékoktól de semmi sem segít nem mozdul el semilyen irányban és nagyon nehezen enged!Elég indulatos amugy rögtön üt bármire nemet mondok-mondunk!Tudom,hogy igy nehéz megítélni pár mondat alapján egy gyermeket de nem tudom eldönteni,hogy ez esetlegesen takarhat valamilyen idegrendszeri betegséget,vagy örökölt hajlam lehet mert az én nagypapám is pont ilyen indulatos és erélyes!Nagyon köszönöm igy előre is ha bármilyen választ is kapok!Üdv:Anita

Most vagyok túl egy 2 éves kapcsolaton, nem tudom mit kéne csinalnom nincs az eletemnek ertelme nelkule nyugtatokon elek de igy sem tudok aludni szetszakadok belulrol annyira faj, non-stop sirok mar fajnak a szemeim o volt a masik felem csaladtagkent tekintettem ra, vele terveztem el az egesz eletemet, a jovomet es mas mellett el sem tudom mindezt kepzelni
Nem erzem magam annyira erosnek hogy nelkule elni tudjak legszivesebben meghalnek
Elvesztettem a masik felem belepusztulok a fajdalomba semmi sem tud segíteni .. mit lehet ilyenkor tenni?

Üdvözlöm!
A fő problémám az lenne, hogy úgy érzem, félek egy párkapcsolattól. Eddig sosem “tűnt ez fel”, ha lehet így mondani, de egy éve találkoztam egy fiúval, aki nagyon kedves és figyelmes volt velem, többször is találkoztunk, telefonáltunk, szóval látszott, hogy ő tényleg komolyan szeretné ezt a dolgot. Bár szimpatikus volt és helyes, akkoriban mégis inkább stresszt, szorongást váltott ki belőlem, amikor például tudtam, hogy este hívni fog, gyakran egész nap hányingerem volt (bár tény, hogy ez volt a legstresszesebb évem az egyetemen, és már közelgett a vizsgaidőszak, így alapvetően nagyon feszült voltam). Aztán az egyik randink után megcsókolt, de én ennek hamar véget is vetettem, és mondtam neki, hogy hazamennék. Én utána nem kerestem őt, illetve nem reagáltam arra sem, ha ő keresett. Tudom, hogy szörnyű dolog, szerintem ez volt a legrosszabb, amit valaha életemben elkövettem, még most is görcsbe rándul a gyomrom, ha rágondolok. Csak hónapokkal később tudtam rávenni magam, hogy írjak neki egy bocsánatkérő üzenetet, nem mintha nem akartam volna, mert mardosott a lelkiismeret, de már a gondolattól is ideges lettem, és gombóc lett a torkomban.
Ez óta az eset óta gondolkodtam el, hogy belőlem ez miért vált ki mindig ilyen szorongást? Jelenleg is van egy fiú, akivel egy egyetemi rendezvényen találkoztunk, és elkezdtünk beszélgetni, de egyszerűen érzem magamon, hogy valahogy nem akaródzik nekem az egész dolog. Persze ez esetben egyáltalán nem ismerem ezt a fiút, alig öt percet beszélgettünk, tehát különösebb vonzódást nem érzek iránta.
De ez előhozta belőlem az előzőleg említett fiúval történteket, és hogy talán ha én nem rontom el, abból komolyan lehetett volna párkapcsolat, mert őt kedveltem, vonzódtam is hozzá, de nagyon megijedtem. És nem tudom, mi váltja ezt ki belőlem, hogyan lehetne ezt leküzdeni, mert nagyon szeretném, hiszen ha mindig minden esélyemet szabotálom egy kapcsolatra, milyen kilátásaim lehetnek? Nagyon vágynék már egy őszinte párkapcsolatra, ezért nagyon szeretném ezt a problémát valahogy helyrehozni, mert eléggé aggaszt és megijeszt a dolog.
Tény, hogy elég alacsony az önbizalmam, sőt, szinte a nullát súrolja,nem túl gyakran van magamról akár egy pozitív gondolatom sem, pedig tudom, hogy alapvetően csinos lánynak számítok, a tanulmányi eredményeim is mindig nagyon jók voltak, és sok mindenben tehetséges voltam, de valahogy mégis mindig az az első gondolatom, ha egy kapcsolat alakulóban van, hogy mégis mit szeretne bennem bárki is. A szüleim 12-13 éves koromban elváltak, apukámmal azóta teljesen megszakadt a kapcsolat (annak ellenére, hogy ő 2 utcával arrébb lakik, mint mi), ami nekem a mai napig elég fájó pont, mert én mindig is “apás” lány voltam, pláne amikor elkezdtem kamaszodni, úgy néztem rá, mint valami szuperhősre. Anyukámmal kicsit komplikáltabb volt a viszonyom, nem éreztem, hogy olyan őszintén megbeszélhetném vele a dolgaimat (ez mára szerencsére változott, ahogy idősebb lettem, közelebb kerültünk egymáshoz, és hálás is vagyok érte, mert jobb anyukát talán nem is kívánhatnék).
Válaszát előre is köszönöm 🙂

Üdvözlöm
Nemtudom menyire probléma amit átélek, vagy amit érzék. Egy ideje környezetem azt állítja hogy elveszettem az életkedvem, befordultam magamba és meg anyira sem vagyok nyitott mint régebben.
Hozzá kell tennem sosem voltam egy vigyorgó “majd szet csattanok a boldogságtól” ember. Amit mondani szoktak meg ,hogy sosemtudgyak mit érzék, a “jéghegy jelző “eléggé gyakori….es halavlhol lehet igazuk van. Ritkán es nemszivesem mutatom ki erzelemimet ha nem eppen haragról/dühről van szó.
Ami zavar hogy, utobbi idoben kezdem elveszteni a céljaimat mint a munka mint a magameletben, kerülöm a tarsasagot, mivel ott csak akkor erzem jol magam es szabadulok fel ha alkoholt fogyasztok. Nemtudom hogy ez sima kiégés vagy felkellene keresnem egy szakorvost.

Elore is köszönöm a választ.

Tisztelt doktornő!
Nem tudom mit remélhetek ettől a lehetőségtől de azért megpróbálom.
Anyám alkoholista Apám 12 éves koromban elhunyt. Nevelő szülők neveltek fel. Tudom, hogy az életemet jelentősen meg határozza a gyermekkorom. Nem tudom mi a bajom de nem tudok felmutatni egy normális párkapcsolatot sem. Kitartó vagyok sajnos sokszor sokáig. Ezidáig az összes fiú akivel kapcsolatban voltam szoros kapcsolatban volt az alkohollal. A jelenlegi is. Sőt biztos vagyok benne hogy alkoholista. Én egyáltalán nem iszom már egy éve. Előtte se számottevően, hétvégente. Mégis ragaszkodni akarok hozzá. El kerülöm a konfliktus helyzeteket. Bocsánatot kérek akkor is ha nem nekem kéne. Elhalmozom mindennel amivel csak tudom. Zoknit kabátot most már tv-t és autót veszek neki. Nem tudom én mit kapok. Én azt szeretném ha nem inna. De azt ugye nem kapom meg. Kapok ölelést meg puszit de szexet ő nem kezdeményez. Én kérem. Tudom, hogy ki kellene lépnem ebből de nem tudok. Egyrészt nincs hol lakom. Másrészt szeretnék valakihez tartozni. Boldogtalan vagyok mert hagyom magam ki használni. Télen Ausztriában dolgozom immár 8 éve de tavasszal nincs hova haza jönnöm. Albérletbe fél évre? Írjak egy kölcsön szerződést amit alá írassak vele? És hova vigyem a cuccaimat? Én el tudnám őt hagyni csak nem tudom hova menjek? Nincs nagyon kire számítanom mert mindent fel égettem azért, hogy be bizonyítsam neki hogy szeretem és komolyan gondolom. Nem tudom mit csináljak. Mert maga a tudat hogy van valaki velem nagyon jó. Válaszát előre is köszönöm.

Jó estét kívánok!
Igazából régen szeretnék erre a kérdésemre választ kapni,mert magam se értem, és nem tudom megmagyarazni ezt hogy miért, és hogyan alakult ki ez nalam
Nagyon regen észleltem magamon azt, hogy van egy bizonyos ember, aki eszembe van, és úgy képzelem el őt, mintha itt lenne velem a szobába..es közben én teszek, veszek…de folyton úgy elem át a mindennapokat hogy itt van és lát engem…..de közben tudom jól hogy nincs itt senki.. De nem tudok erről leszokni.
Ez nem csak itthon van így, hanem igazából bárhol, ahol éppen vagyok.
Mar ugy erzem teljesen természetessé vált ezt nálam, de még is zavar, mert tudom hogy ez nem igy van
Nem nagyon tudom megmagyarazni ezt, de mostanában elég kellemetlenül érzem már magam emiatt, és fogalmam sincs hogy most velem van baj… Vagy ez mindenkinél így van..
Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Dr úr
Amit érzek arra nincsenek szavak,de meg próbálom le írni.
Mintha egy sötét szobában volnék és nem tudok megmozdulni .Apám 4 hónapja ment el, azóta minden meg változott!

Nem kell önismeret!!!
Én azt kérdeztem hogy aki nekem tetszik annak én sose.
Most is van egy srác aki csak tartós szexet és szopast akar.
Nem szerelmes belém.es nem értem miért nem tetszek sportos kinézetű pasinak.

Üdvözlöm!
Az lenne a kérdésem, hogy Ön szerint hogy kezeljem azt, ha a szüleim túl szigorúak, vagy nem is tudom… Több, mint két éve együtt vagyunk a barátommal, és még egyszer sem aludt nálam, vagy én nála, csak úgy. Aludtunk már együtt, ilyen különleges alkalmakkor, például nyaralás alkalmával, vagy szilveszterkor. De a szüleim, és úgy inkább anyukám, úgy érzem, hogy túlságosan visszafog, nem hagy élni, önmagam lenni. Nagyon a múltban él, nagyon konzervatív és talán még nárcisztikus is, sőt, biztos. Eddig még megértettem, de mostmár kezd kicsit sok lenni, már 18 éves vagyok és úgy gondolom, hogy eléggé érett is. Hogyan viszonyuljak/viszonyuljunk ehhez? Mit tegyek? Próbáltam vele beszélni, többször is, de falra hányt borsó mind… És olyan rossz így élni. Vannak barátnőim, akiket a szüleik simán engednek, például hétvégén ottaludni, vagy hogy a fiú aludjon ott náluk, és annyira fáj, hogy engem ennyire nem hagynak élni, boldog lenni. És tudom, nem ebben rejlik a boldogság, de szerintem ez is hozzátartozik egy kapcsolathoz, hiába, hogy a vallás tiltja, vagy tudom is én, nem illik, és szükségünk lenne rá.
Ez az utolsó évem, aztán ahogy végeztem a sulival, megyek el itthonról. Egyetem vagy munka. Nem szeretném, hogy így folytatódjon, szeretném, ha változnának a dolgok. De nem tudom mit tegyek, egyáltalán tudnék-e tenni valamit. Nagyon nehéz így, nekem is és a páromnak is.
Ebben szeretnék valami tanácsot kérni! Válaszát előre is köszönöm!

A párom depressziós lett. Sok minden zúdult a nyakába, mint a munkában, mint pedig a családja terén. Még sosem volt depressziós korábban, neki is új ez a helyzet. Az lenne a kérdésem én hogyan tudok neki segíteni abban, hogy kicsit kiszakadjon a depressziójából, amikor velem van, hogyan tudok segíteni neki ezt átvészelni?

Üdvözlöm
Nekem az lenne a problémám hogy már lassan 1 éve dadogok és már meguntam hogy már attól is félek hogy egy buszjegyet kell kérnem….ezért tudna segíteni abban hogy valami házi praktikával el lehet e mulasztani??

A legnagyobb problémám a stressz.
Az iskola miatt rengeteg stressz ér, a dolgozatok előtt mindig nagyon félek, hogy nem sikerül.
Egész héten szomorú, kedvetlen vagyok… Szó szerint legtöbbször életkedvem sincs.
Hetfő reggel bemegyek a suliba, és már alig várom a péntek délutánt, hogy kijohessek.
Ráadásul a stressz miatt nem is tudok rendesen a tanulásra koncentralni, ezért fordulok most önökhöz segítségért!

Köszönöm a választ előre is!