kb 2 eve megismerkedtem valakivel, amiből egy kapcsolat lett.
Házas vagyok.
Van egy kozos gyerekunk, aki 12 éves.
Házasságunk alatt erzesem szerint mindent megtettem, amit egy ffi/apa megtehet:
Rengeteget foglalkoztam a gyerekunkkel, sokat jatszottam vele, kivettem a részem a házimunkából, rendszeresen főztem/főztunk egyutt a fiammal, felujitottam a lakasunkat, évente mentunk nyaralni, jartunk sokat kirandulni, tanultam vele, zeneiskolaba hordtam, foglalkoztam vele rengeteget.
Nem én keresem a tobb penzt, felesegemnek szakmajanal fogva van lehetosege mellekallasra.
Kapcsolatunk mar nem tudom megitelni milyen is volt.
De sok minden hianyzott belole: kozos tervek, intimitas, osszhang, más gondolkodásmód. Ha beszelgettunk, a harmadik mondattal ugy meg tudott serteni, hogy elment a kedvem az egesztol. Ő nem szeret főzni, nem szereti a hazimunkat stb
Mikor lett a kapcsolatom, ezekre jobban ráláttam, más szemmel néztem már.
Ő az önmegvalósítással volt elfoglalva: sport, munka.
A 2 ev alatt ő elment ebbe az irányba.
Sokat vitáztunk ez idő alatt.
Sértegetett, lehúzott, kritizált, minősítette a kozos 16 évet, mennyire rosz volt neki.
Tobbszor elmondtam, mi nekem a bajom ezzel kapcsolatosan: ahogy beszél rólam, a csaladomról, és ahogy gondodik dolgokról. és hogy a kommunikációja nem asszertív.
Amikor lett egy kapcsolatom, akkor mar nem tettem meg annyi mindent azert, hogy neki jó legyen, stb.
Errol a kapcsolatrol nem tudott, csak a viselkedesem valtozott meg.
Es persze nem az jutott el hozza, hogy vmit maskent kellene csinalnia, hanem hogy en vagyok pondro, meg életkeptelen, semmirekellő.
Külön alszunk, alig beszélünk.
Ha igen, akkor vita lesz belole.
Nagyon egocentrikus,és önző.
De felépített magának egy világot.
edzés, sport, stb.
Én meg elvesztem teljesen.
Az, akivel egyutt vagyok 2 éve, szeretné, hogy egyutt lakjunk. Tervez velem.
Felesegem mar nem.
Nem hallja meg azt, higy nekem mi volt a bajom a hazassagunk alatt, nekem kellene az ő igenyeihez alkalmazkodni.
Nem szeretnem ezt igy folytatni.
Viszont nem merek az új kapcsolatba beleállni:
Bár voltam mar ugyvednel, stb.
Mindig eszembe jutnak régi emlekek, programok, hangulatok.
Nem tudom elkeozelni, hogy ne legyek része a fiam életénke nap mint nap.
Nem tudom milyen lenne az új párommal az élet. Pedig neki is annyi idos fia van, mint nekem.
Köt a múlt, az abból szerzett tapasztalatok, valamint az elmult 2 ev alatt szerzett lelki sebek alapjan nem tudom, megfelelnek-e neki is hosszú távon.
És így őrlődöm.
Van, hogy nagyon azt érz, menne, de van, hogy nem.
És így nem tudok továbépni.
Kozben az a kapcsolat is megjárja a poklot, es a menyországot is.
Ez igy nem jó.
Senkinek.
Merre?
Hogyan?

23 éves lány vagyok. Fontos tudni, hogy a családomban volt alkoholista, öngyilkos, depressziós, neurotikus és skizofrén személy is. Azért írok, mert már nem tudom, mit gondoljak magamról. Nagyon félek, hogy velem sem stimmel valami. Tizenévesként azt gondoltam, hogy ez normális, voltam pszichológusnál is, mert nagyon sokat sírtam, nem voltam jól, de ő is azt mondta, hogy ez oké. Azóta eltelt pár év, de én azt érzem, beleragadtam ebbe. Nem tudom eldönteni, mit mesélek be magamnak, és mi az igazság. Nagyon sok furcsaságom van, amiről kb. senki sem tud. Egyébként már gyerekként is imádtam egyedül lenni, rajzolni, olvasni. Ez most sem változott, van, hogy napokig ki se mozdulok, fel se tudom idézni, mit csináltam, csak szenvedtem egyedül. Akármin tudok sírni. Mindent halogatok, ha az utolsó pillanatban csinálom meg, bepánikolok és szidom magam. Megrémít a szélsőségesség: ha éppen nem egyedül kesergek napokig, akkor mindent eltervezek, elmegyek edzeni, bevásárolok, kitakarítok, foglalkozok magammal, programokat szervezek stb. Aztán másnap élni sincs kedvem. Egyébként sok barátom van, szeretnek, mindenki azt gondolja rólam, hogy egy okos (egyetemre járok), kedves, szép lány vagyok. Egyszer egy barátnőmnek meséltem valamennyit, ő azt mondta, azt hitte, hogy minden rendben van velem, mert nem látszik, egy „jófej csajnak” tűnök. Már sokszor fizikailag is megvisel, állandóan fáj a fejem, a hátam, mindig azt érzem, hogy össze fogok esni, ha nem alszom 9-10 órát, nagyon rosszul vagyok. Néha levegőt sem kapok, remegek, kiabálni akarok vagy megütni, eltörni valamit. Kb. háromszor volt, hogy ezek miatt nem tudtam elindulni egy találkozóra. Nagyon zavar még az is, hogy van, hogy hetekig nem iszom, viszont ha elkezdem (sokszor volt, hogy akár egyedül is), akkor ugyan nem rúgok be mindig, de azért 3-4 pohár a minimum. Tizenévesen volt egyszer alkoholmérgezésem, amikor kórházba vittek. Nagyon zavar az is, hogy mindig van valami megszállottságom. Úgy látom, hogy nem tudok átlagos dolgokat érezni, gondolni. Csak a skála két végpontja van. Vagy nem érdekel valami, vagy a rabja leszek, vagy gyűlölök valamit, vagy imádom. Az egyik ilyen megszállottság, hogy imádok emberek után nyomozni. Néha olyan emberek után is, akiket nem ismerek. Például sztárok után, vagy volt olyan is, hogy egy előző barátom megemlítette az exbarátnője nevét, én meg az összes képét lementettem, rákerestem google-ben, pedig sosem találkoztam vele, nem is voltam féltékeny, nem is értem miért tettem… Alapjáraton imádom minden ember életét részletesen ismerni és mindenre emlékszem is. Egyszer egy exemről annyi mindent összeraktam, hogy úgy gondolom, hogy borderline (és valamennyire nárcisztikus is) személyiségzavara van, az időm hatalmas részét áldoztam „kutatásra”. Sok ideig azt éreztem, hogy meg kell mentenem őt. Valamiért nagyon vonzódom a pszichológiához, túlvilági, spirituális stb. dolgokhoz. Ezek mellett sokszor azt érzem, hogy színészkednem kell. Mintha valaki nézne. Még ha csak az utcán megyek egyedül, akkor is. Sokszor van, hogy beszélgetek valakivel, sorozatot nézek, zenét hallgatok, és azon gondolkodom, hogy ha látna egy ismerősöm, mit szólna. Imádok tragikus dolgokról olvasni, videókat nézni. Minden nap azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha ma meghalnék, vagy valakim meghalna, vagy kiderülne, hogy rákos vagyok stb. Minden nap eldöntöm, hogy ma más lesz, általában reggel még van erőm, de estére olyan szinten lemondok magamról, hogy élni se akarok tovább…
Hirtelen ezek jutottak eszembe. Nagyon tanácstalannak érzem magam. Egy részem azt érzi, csak egy hisztiző lány vagyok, a másik részem meg szinte fél saját magától. Szeretnék szakszerű véleményt és tanácsot kapni. Nem merek erről beszélni senkinek sem. Lehet ezen egyedül is segíteni, vagy segítséget kell kérni?

Jó napot kívánok. A problémám a következő. A szüleim már meghalltak. A temetés óta a rokonok eltávolodtak tölem. A barátnőknek csaladjuk van nekik meg van a maguk élete. Én teljesen egyedül vagyok nem tudom elmondani senkinek mit érzek. Nincs olyan személy akiben biznék akinek elmondhatnám mit érzek pedig jo lenne. A temetést egyedül intéztem, a gyászt egyedül kell feldolgoznom. Kérem ne irja azt hogy ide oda közösségbe menjek ez nem lehetséges mert ritkán vagyok otthon külföldön dolgozom. Külföldön sincs igazan akiben megbiznek meg magyarul tudom magam legjobban kifejezni. Nagyon egyedül, magányos vagyok. Nem tudom mit tegyek.

jò napot !
ez elött is voltak problèàim de ezt most ugy èrzem teljesen kiteljesedik rajtam .
2 hete vèget èrt egy 4 èves kapcsolatom sajnos kimondhatom Hogy 80%ban miattam .
azòta ugy èrzem feleslegesè vàlt minden ami e vilàgi. nem tudok boldog lenni .
ez előtt is voltak fóbiáim tömegiszony ,fèlek AZ ideben emberektől nagyon makacs ès zàrkòzott szemèlyisèg vagyok .
amiòta elment a pàrom azòta csak azon gondolkodom mit tennèk màskèpp ès hibàztatom magam. alvàs zavarjaim vannak ètvàgytalan vagyok folyamatos öngyilkossàgi gondolatok gyötörnek minden porcikàm fàj ès ugy èrzem majd belehalok a helyzetbe .
ez a munkàmra is kihat .
összsègèben màr ez is elèg 'megterhelő' ha fogalnazhatok ìgy ès erre mèg ràjön a pànikzavar ès az epizòdikus,rohamokban jelentkező szorongàs.
ezeket tavaj diagnosztizàltak nàlam ès irtak fel rà Scippà-t ami 10 mg os ès frontint ami 0,25mg os illetve ajànlottàk heti egyszeri megjelenèst egy pszihològussal .
ezeket a gyògyszereket akkor elutasìtottam ki se vàltottam mert fèltem tőlük tele van az internet azzal Hogy mit tesznek ezek a szerek,
de mostmàr lassan eljutok arra a pontra Hogy lehet bàrmi ami kizökkent ebből az àlapotbòl mert egyre sűrübben gondolok a halàlra ès annak formàira !
mit gondol kedves doktor mi lehet a teendő ?
vàlaszàt előrre is köszönöm !

Tisztelt Cím!

Azzal a kérdéssel fordulok önökhöz hogy adjanak tanácsot mit tegyek.
8 hónapja, hogy ismerkedek egy férfival. Személyesen már többször találkoztunk, de csak  1-1 napot tudtunk eltöltötteni együtt. Mindketten elváltak vagyunk. Sajnos eddig még nem történt semmi intimitás közöttünk. Január óta kint van külföldön és így még ritkábban tudunk találkozni.
Legutóbb áprilisban volt itthon akkor találkoztunk és megint csak sajnos 1 napot tudtunk együtt eltölteni. Amikor itthon van akkor is a családtagjaival tölti főleg el a napokat, én megértem ezt, mert nagyon hiányzott már nekik is.
Amikor tervezte, hogy eljön hozzám, akkor azt mondta velem és a gyerekeimmel akarja tölteni a napot, de végül nem mentünk sehová egész nap itthon voltunk. Ő próbált közeledni felém, úgy hogy hátulról nekem nyomta magát. Én leblokkoltam és féltem, hogy nem leszek jó neki, féltem, hogy csalódást okozok neki, pedig nagyon szerettem volna hozzá bújni, megfogni a kezét, de sajnos nem ment. Mikor elment után napokban írtam meg neki, hogy sajnálom hogy nem tudtam közeledni felé, mert talán megijedtem, de nem tőle. Ő mindig jól viselkedett velem, nagyon aranyos volt, soha nem erőltette semmit. Türelmes volt már az első perctől kezdve.
Én úgy gondolom, hogy a saját érzéseimtől, amit ki váltott belőlem. (Ezt ugyan nem mondtam meg neki ilyen nyíltan. Sajnos sok csalódás ért már főleg a volt házasságomban) .
Biztos az is volt a baj, hogy eleinte mindenről tudtunk beszélni, de arról, hogy hogyan közeledjünk egymásfelé erről soha sem beszéltünk, pedig úgy gondolom ez fontos lett volna. Én utána egy telefonbeszélgetés alkalmával mondtam is neki, hogy én vártam volna tőle azt mikor itt volt , hogy azt mondja, gyere ülj ide mellém, hogy közelebb legyünk egymáshoz, mert lehet, hogy ez a bátorítás kellett volna és mertem volna közeledni hozzá. Utána egy kis szerelési feladatban kértem a segítséget és direkt úgy próbáltam adni a szerszámokat, hogy véletlenül összeérjen a kezünk, de erre azt mondta, hogy attól félt, hogy véletlenül a harapó fogóval meg csípem a kezét. Pedig én nagyon vigyáztam volna rá. Utána  ő odabújt hozzám és mondtam neki, hogy nagyon jól esett, de nem mertem szembe fordulni vele, pedig minden vágyam azt volt, talán azért féltem, mert előtte percekben nem éreztem, hogy tényleg komolyan akarja. Ezt abban a pillanatban meg kellett volna beszélnünk, de egyikünk sem tudta, hogy fogjon hozzá.
Amikor lekísértem az autójához, akkor ugyan próbáltam kicsit megfogni a vállánál, de éreztem hogy zavarban vagyok. Amikor elköszöntünk egymástól akkor is csak a szokásos arcon puszilás volt más nem történt. Amikor beszállt az autójába mutatta, hogy ott lóg az a piros szív amit egyszer régebben, mielőtt kiment adtam neki. Akkor ott nem mondott semmit, hogy mikor beszéltünk majd, ez egy kicsit furcsa volt hiszen minden alkalommal megbeszéltük, hogy hogyan tovább, mikor beszélünk, de akkor semmit nem mondott én meg sajna nem kérdeztem. Pár nap múlva mikor beszéltünk kiderült, hogy beteg volt, azért nem írt, nem hívott. Amikor beszéltünk olyan rossz volt még a hangja is alig ismertem rá.
Aztán visszament külföldre. Utána újra csak a telefonbeszélgetés maradt. Egy idő múlva azt vettem észre és mondta is, hogy az általános sablon szöveg, mi újság, hogy vagy már zavarja. Akkor azt éreztem, hogy nem tudok miről beszélgetni vele, úgy éreztem nem tudom lekötni a figyelmét. Szerintem az is volt ott a gond, hogy ő abszolút nem kérdezett semmit tőlem, hanem tőlem várta, hogy beszéljek valamiről. Akkor azt mondta, hogy nem érdemes mindennap beszélnünk mert nincs miről beszélni. Egy másik alkalommal azt mondta, hogy beszéljünk 2 vagy 3 naponta mert akkor legalább van miről beszélgetni.
Akkor mikor tudom, hogy hívni fog mindig olyan izgatott vagyok és alig tudok valami értelmeset kinyökögni, mert zavarban is vagyok. Kellett egy kis idő míg sikerült feloldódnom, ő meg hallotta a hangomon, és mondta is hogy megint zavarban vagyok. Ezt sem értettem magamon, hogy miért lettem zavarba tőle, mikor régebben nem voltam.
Aztán egyszer kérdeztem tőle, hogy hogyan bírja egy pasi sokáig szex nélkül, erre azt mondta, hogy nem is igazán hiányzik már neki meg van nélküle, meg hogy volt egy  rossz tapasztalata is de ez egy hosszú történet . De amikor elkeztünk beszélni a szex témáról, akkor egész felélénkült. Kértem tőle hogy küldjön magáról egy félmeztelen képet, átküldte és mondta te jössz én is átküldtem magamról egy olyan képet. Utána átküldtünk magunkról egy intimebb képet az alsó testünkről is. Akkor megállapítotuk, hogy kellemesen csalódtunk egymásban, mert mindketten csodálatosan nézzünk ki. Megbeszéltük, hogy nyár végén eltöltünk együtt kettesben egy hetet és hogy bármi belefér, akár még a szex is. Sokat fogunk együtt nevetni, kirándulni és örülünk, hogy kettesben lehetünk végre, mert erre már mindketten nagyon vágyunk

Utoljára múlt kedden beszéltünk egymással és akkor megbeszéltünk, hogy csak 2 vagy 3 nap múlva keresük egymást és hogy szombaton esetleg mutattunk magunkról még egy kis intmitást. Erre én buta ésszel nem bírtam kivárni a szombatot és mindemmap írtam neki valami kis apróságot. Sajnos már máskor is voltam így hogy nem bírtam várni és nyaggattam őt, de úgy éreztem akkor, hogy írnom kell és csütörtökön  úgy éreztem kiakadt, mert ezt írta, hogy megbeszéltük, hogy nem beszélünk minden nap csak 2 vagy 3 nap. Valamint, ha akarok írhatok neki, csak ne várjak választ mindig, mert nem mindig alkalmas ő az irogatásra és hogy talán egyszer majd megértem. Ő naponta 12 órát dolgozik és estére nagyon ki fárad. Sajnos tudom, hogy híbáztam mert nem tartottam be a megállapodást, mert mindig ha beszélni szoktunk én olyankor mindig olyan boldog vagyok, hogy utána egyszerűen napokig úgy érzem írnom kell neki és nem törödöm azzal, hogy esetleg zavarom őt, kicsit nagyon önző viselkedés ez a részemről. Utána nap próbáltam bocsánatot kérni, megnézte ugyan, de nem választ rá. Utána még vasárnap írtam neki hogy mondja el ossza meg velem, a gondjait, mesélj el ha rossz napja volt. Az az igazság hogy soha nem beszélt arról ha valami kudarc érte vagy csak rossz napja volt, mindig csak a jó dolgokról beszélt. Egyszer ugyan nagy nehezen sikerült valamit kimondatnom vele, de mindig azt mondta hogy arról nincs mit mondani, magyarul nem szeret róla beszélni, csak ez azért zavar, mert én mindig megosztottam vele a kudarcaimat, rossz napjaimat és tőle kértem tanácsot és támogatást ha arra volt szükségem és mindig viszonozta is
Egyszer ezt írtam neki, hogy ha egyedül van, gondja van beszéljük meg és azt, hogy "Szerintem nincs annál felemelőbb érzés, mikor azt érezzük, hogy  nem vagyunk egyedül, van aki mindig mellettünk áll, fontosak vagyunk neki és vele, bármit vagy bármiről őszintén beszélhettünk", ígaz akkor épp beteg volt, de megköszönte hogy mellette állok.
Azt is megnézte, de nem írt rá semmit és azóta nem hív, nem keres.
Tudom híbáztam, de magunk szerint keresni fog még engem, vagy ennyi volt és vége?
Amikor kiment dolgozni én támogattam őt, soha nem kértem tőle, hogy jöjjön haza, én azzal is beérem, ha boldog, hogy azt csinálhatja amit annyira szeret, ígaz így távol van tőlem, sokszor nagyon hiányzik is, de el fogadtam a döntését.
Most maguk szerint besokalt tőlem? Hagyjam békén egy kicsit? Maguk szerint még visszatért hozzám? Vagy csak szüksége van egy kis időre? Az a rossz, hogy nem tudom mit akar. Azóta nem keres, nem hív. Vagy csak ennyire futotta?
Várom, mielőbbi válaszukat.

Jó napot kivanok! Egy olyan problémám van ,hogy tulajdonképpen allandoan szorongok valamiért,attól,hogy a gyerek beteg lesz, és a munka miatt leginkább.Mindig a legrosszabbra gondolok és ilyenkor elmelegedes,szédülés,rossz közérzet van rajtam ami később enyhül de nagyon rossz érzés olyankor.Kerem segítség ,hogyan oldhatnam meg ezt a problemamat,mert lassan teljesen kikeszulok a félelem ,szorongó erzesektol.Halas köszönet !

Jó napot kívánok. Pànikbetegséggel küzdök, komolyabban már másfél éve. Mindig is szorongó személyiség voltam. Csalàdomban is gyerekkorom óta voltak gondok, betegségek, bíztos ezért félek annyira a betegségektől, haláltól. Régebben mindig családtagjaimat féltettem nagyon, féltem hogy szeretteim elveszítem, vesztettem is el sokat az idő alatt. Tavaly januárban édesapám agyvérzést kapott az esküvőm előtt. Amúgyis stresszes volt a helyzet számomra de ez mindent vitt. Bár feljavult rendesen szerencsére de én egyre rosszabbul lettem.Azóta ùgy érzem hogy egyedül sehova sem vagyok képes elmenni, beképzelek minden betegséget, rengeteg orvosnál megjártam, agy tomográf, belgyógyász, neurológus,stb. 3 hónapig kaptam kezelést pszichiátertől pànikbetegségre, paroxatint. Amikor szedtem jobb volt, elmentem ide oda, biztosabb voltam magamban. Kaptam gyengébb nyugtatókat is de féltem szedni. Nem szedtem. Nem mentem vissza a pszihiáterhez mert hittem hogy talán irrá leszek magamon. Nagyon sok mindent írhatnék, a lènyeg az hogy szerencsére tudom, és kezdem belátni hogy ez valóban pánik, szorongás és hogy én épitem ennyire fel a félelmeimet. Bármennyire próbálom, nem tudom egyedül leküzdeni ezeket a félelmeket, érzéseket. Tudom hogy segitséggel sikerül. Azért lenne jó számomra ez az online megoldás mert sajnos még képtelennek érzem magam egyedül elmenni és a másik dolog, hogy Erdélyben élek, a közelben nem találtam magyar pszichológust, és ez nekem gondot jelent. Köszönöm

Jó napot kívánok!
Sajnos tanácstalan vagyok szeretném a segítségét kérni. 2007 óta élek mostani párommal négy kislányunk van. A párom nős volt mikor megismertem de külön éltek a nejével. Többször igérte el válik de nem tette meg 12 év után sem, vártam bíztam benne. A válasz mindig majd beadom a papírt. A felesége azt mondta a párom nem akart vállni tőle. Szerencse játék függő volt. De most is minden hónapban tippmixezik. Az nem lehet hogy valaki a saját családját is kockára teszi szánt szándékkal? Többször mondtam hogy külön válunk de akkor sem adta be a papirokat. Sajnos nem tudok bízni benne már. Ön mit tud tanácsolni mit tegyek? Előre is köszönöm

Férjemmel válófélben vagyunk. 1 évvel ezelőtt jelentettem be, hogy válni szeretnék mert megismerkedtem valakivel, ő semmi áron nem akart elengedni, mindenféleképpen rendbe akarta hozni. Sajnos az, hogy ide jutottam érzelmileg, illetve a kapcsolatunkban nemcsak az én hibám. Egy évvel ezelőtt aztán elkezdődött a tortúra, nem visszahódítani akart, kimutatni az érzéseit, megválaszolni az évek óta tartó hazugságokat, őszintén és társként viszonyulni hozzám, hanem vissza akart zsarolni. Van egy közös kislányunk, és az ő érdekében többször is visszafordultam és megpróbáltam a jót látni benne, annak ellenére, hogy ő lelkileg engem nagyon összetörtént, megalázott, gyalázkodott, így a vége mindig az lett, hogy elmenekültem és visszamentem a szerelmemhez. A férjem ennek ellenére, sem külön menni, sem válni, sem semmit nem szeretett volna, kommunikálni nem lehet vele normálisan, a gyerek miatt sem tudok vele normális kapcsolatot ápolni. A keresetet beadtam, nem bírtam tovább. Közben kiderült, hogy hónapokkal ezelőtt szerelmi kapcsolatba került ami azóta is tart – a kislányom osztálytársának az anyukájával aki elvált és van 3 gyermeke. Helyzet fura és kínos, de engem nem is érdekelne, de a kislányomat nagyon féltem. Az új helyzet, hogy a kis barátnője most már az új testvére és apa most már nemcsak a ő apukája hanem a másik kislányé, és további szituációktól féltem az érzékeny kislányomat. Látható nyomai is vannak a dolognak a kislányom viselkedésében, annak ellenére, hogy az apja még mindig nem mondta el őszintén neki hogy mi is folyik ott. A másik kislány elég domináns és gondolom hogy a maga gyermeki szintjén próbál helyezkedni, a kislányom pedig habitusa lévén hagyja, de nekem panaszkodik elég sokat rá. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a kialakult szerintem egészségtelen helyzet miatt, illetve azért is, mert az iskola sem a legjobb a kerületben iskolát váltanék. Az apja hallani sem akar erről, szerinte én bosszút akarok állni, az önérdek vezérel. Én nem értem őt, szerintem mindamellett, hogy a kislányunk érdekei és lelkivilága a legfontosabba, neki is sokkal ideálisabb lenne nem szembesülni a helyzet adta nehéz szitukkal ha nem muszáj. Én nem szeretném ha a gyermekem ennek ki lenne kitéve, az apja magánéletét úgy intézi ahogy akarja, de az iskolai lét az közös szülői felelősség és én ezt a helyzetet egészségtelennek tartom és ragaszkodom az iskolaváltáshoz. Köszönettel

Üdvözlőm. Egy pár hónapja összevesztünk egy aproságon a barátnömmel. Azota nem hajlando kommonikálni nem válaszolt az üzeneteimre aztán letiltott mindenhonnan. De viberen idöközönként visszarak Ilyenkor irok neki egy pár mondatot elolvassa megint letilt. Ezt jo párszor eljátszottuk. Igy nehéz tullépni rajta olyan mintha még ö sem zárta volna le.Reménykedjek még vagy engedjem el? Nagyon megvisel ez az egész.

Jó napot! Az lenne a problémám hogy kb q hete szakitott velem a baratom, és én ezt nagyon nehezen viselem. Északa alig alszok, vele almodok, és ez nagyon nehéz nekem. Én ha szeretek valakit azt komolyan gondolom, és mindent meg teszek hog egy jo baratsag legyen. Volt egyszer amikor olyan fordult meg a fejemben, ami nem én vagyok. A szüleim is eszre vették hogy van valmi baj, de nem akrtam nekik el mondani. Lehet hogy ez nem olyan nagy probléma de én ezeket a dolgokat nagyon nehezen dolgozom fel, és akár hónapokig is tudok rajtuk rágódni. Ha esetleg egy tanácsot adna azt nagyon meg köszönöm. Válaszát előre köszönöm.

Jónapot!
Kb 2éve volt az elso NAGY szerelmemmel egy 5honapos kapcsolatom. Sajnos o meg csalt 2novel egyszerre es 1el kulon, szakitottam vele de nem birok rola le mondani! Voltam azota nem is egy novel de csak o jar a fejembe. Ugy erzem hogy o a meg oldas minden problemara de meg is azt erzem e mellett o minden problemam. Hogy tehetnek ez ellen?

Gyermek nevelés alkalmasáq

Jó napot! Szeretnék segítséget, tanácsot kérni. Az elmúlt hónapokban szinte mindennapossá váltak a mások felé irányuló agresszív gondolataim. Korábban ezek rémálmok formájában jelentek meg, bántalmaztam (olykor meggyilkoltam) azokat, akik sérelmet okoztak nekem, még akkor is, ha a nekem nem tetsző véleményükkel segíteni szándékoztak. Azonban ezeknek vége szakadt, attól fogva nappal jelentkeztek. Akárhányszor kilépek az utcára szinte mindig elképzelem, ahogy bántok valakit, a legtöbbször halállal végződik a dolog. A gondolataimban mindig késsel teszem ezt, valamint további probléma, hogy ez az eszköz megtalálható nálam, nem tudok nélküle elindulni, különben pánikszerű rosszullét tör rám. A hétköznapokban szinte alig tudok helytállni ezek miatt, amikor pedig egyedül vagyok és csendesedik ez a borzalom az elmémben úgy érzem, hogy ez teljesen távol áll tőlem. Ezek amolyan tisztább pillanatok, most is egy ilyet élek meg, azonban ezeknek az időtartama lecsökkent 10-15 percre az utóbbi időben. Az agresszív gondolataim bárhol, bármikor megjelenhetnek, és nem kegyelmezek bennük senkinek sem. Amikor pedig rámtör a késztetés, általában kényszeresen a zsebemhez nyúlok, ahol a késem van és csak bámulom az illetőt, figyelem a szememmel, a szívem nagyon hevesen ver és alig kapok levegőt, mégis halálosan nyugodtnak is érzem magam egyben. Eddig még nem fordult elő komolyabb problémám ebből, igyekszem mindig elhagyni a helyszínt, továbbá minden ilyen eset után egy vágást ejtek az alkaromon "büntetésként", azonban nem tudom meddig bírom ki ezekkel. Még megjegyezném, hogy kétszer kezeltek pszichiátrián, azonban a tüneteim sehogy sem múlnak el. Tudom, hogy sokan szörnyeteknek fognak tartani ezek után, igazából jelenleg én is annak tartom magam, de remélem itt választ kaphatok a levelemre. Előre is köszönöm.

Tisztelt Cintia!Azt hiszempillanatnyilag csupán azt szrretném tudnihogy a dependens és a nárcisztikus személyiségzavar jelen lebet e egydzere egy szem€lyben.Ködzönettel:Melitta