10 èv után kicsit unalmas ès egyhangú a szex! Előjátèkkal együtt 15 perc egy aktus! Viszont mire hangulatba jönnèk akkora a párom már elèlvezett! Szex után dühöt ès haragot èrzek! Állítja hogy legközelebb jobb lesz,de ez nem igazán jön be! Mit lehetne tenni? Köszönöm

Tulajdonképpen nem a problémáimról szeretném kérdezni, Hanem arról, hogy lehetséges e, hogy vissza tudok emlékezni szinte élethűen arra hogy talán 2_vagy három éves lehettem olyan eseményekre???Ha erre tudna választ adni akkor további kérdéseket is majd szeretnék feltenni. Előre is nagyon köszönöm.Tisztelettel Zoltán.

Nemreg megismerkedtem egy rendes ferfival aki 9 evvel fiatalabb nalam. Tobbszor talalkoztunk mar, en mar ugy ereztem nem lenne korai az elso szex kozottunk. Egyutt is aludtunk es kozolte velem meg nem ismerjuk egymast annyira, hogy szexeljunk. Porig voltam sujtva. Ott fekudtem mellette felmeztelenul, olelgetett, csokolgatott, ereztem a vagyat, az erekciojat es mielott jobban belemelyedtunk volna a dologba, abbahagyta.

Mire var meg? Mitol lehet ez? Lehet ebbol normalis kapcsolat, vagy majd rettegjek attol, hogy megint elutasit?

A barátommal lassan két hónapja vagyunk külön. Kétszer már szét mentünk. Másodjára csak összevesztünk egy hülyeségen és szakítottunk részben azért is mert ő érettségizett de már vége. Lement a szóbeli és írásbeli is. Amióta szakítottunk beszélgettünk párszor ő is mondta hogy nem volt ideje még a múltján gondolkodni rajtunk se. Nekem nagyon hiányzik. És tesz olyan jeleket ami azt bizonyítja hogy még nincs tul rajtunk. Érthető 1 évig voltunk együtt. Le akarom írni,hogy hiányzik kíváncsi vagyok arra hogy mit válaszolna. Jó ötlet ez? Írni valamit?

Tisztelt Cím!
Teljesen össze vagyok törve, 54 évesen semmi értelmét nem látom az életemnek. Volt egy kapcsolatom, ami nem is volt kapcsolat igazából, de most, hogy vége, most döbbentem rá mindenre. Lehet, hogy Ő csak előhozta belőlem azt, ami mindig bennem lappangott? Minden ok nélkül hirtelen sírva fakadok. Az emlékek miatt. Nem tudok aludni, próbálok ismerkedni, de nem akar sikerülni. Egyszer megvigasztalódom, egyszer -és sajnos ez van többször-teljesen magam alatt vagyok, és zokogok. Szedem a Valeriana Relax-ot meg a Magne B-t, de nem segít….Annyira sötétnek látom a jövőt….Az első együttlétünk nem sikerült, és félek, ez a baj. Hiába akartam megértetni vele, hogy ez nem jelent semmit…Csődöt mondtam, úgy érzem…És úgy viselkedem, mint egy szerencsétlen kamasz…Most hétvégén se írt, de én állandóan azt rohadt telefont nézegettem, hátha üzent….
Minden önbecsülésem odalett. És félek. Lehet, hogy engem már nem szeret majd soha senki? Nem lesz, akivel úgy aludhatnék, hogy átölelem?
Istenem, mint egy hülye gyerek. Pedig nem vagyok szerencsétlen az életben amúgy, jól dolgozom, megélek. Nem vagyok buta se. Nem tudom, mit tegyek…Mi van velem, depressziós vagyok? Vagy "visszafejlődtem" lelkileg? Miért ragaszkodom ennyire Őhozzá? Vagy nem is vagyok szerelmes belé? Vagy csak egy hülye hisztis vagyok? Mi van, Istenem, mi van velem? valamit előhozott belőlem ez a Hölgy? Most sem látok már a könnyektől…Kérem, segítsenek…

Az lenne a kérdésem hogyha egy 16 éves korú embert a szülei Pszihológushoz akarnak küldeni de az adott személy nem akar Pszihológushoz menni van e választása?Hiszen 16 éves kortól köt az orvosi titoktartás és hasonlók.Van e választása jogilag?

Ma elvesztettem életem első háziállatát, akivel 9 évig vigyáztunk egymásra. Most, hogy nincs, az egész napi rutinom, az egész életem meg fog változni. Egyedül leszek egy üres lakásban és nem lesz senkim és ez nem tudom leírni mennyire fáj, hogy nincs velem már és soha többé nem is lesz.
Mit tegyek? Válaszukat előre is köszönöm.

Betegesen féltékeny vagyok sajnos. Könnyen képzelek el dolgokat ha nincs velem a párom. Erre az ő viselkedése sem segít rá,ugyanis ő túlságosan közvetlen mindenkivel! Sokat vitatkozunk ez miatt!

Jó napot kívánok!
Volt egy másfél éves párkapcsolatom! Volt barátnőm szülei, elváltak mikor ő 12 éves volt! Nem tudja megérteni sztem meg most se hogy mi miért történt! O az anyját hibáztatja , holott az anyja csak a saját és a gyermekei életével törődött! Az apjával rossz volt a kapcsolata,azt mondta! Próbáltam motiválni,vinni előre de nem érdekelte ezek azt mondta neki nem kell a jó! Sok barátom akik tényleg szeretik barátként,is beszéltek vele de senkire se halgat! Azt mondta üresnek érzi magát,és hogy vissza húzom,és hogy senkit sem tud szeretni! Az a furcsa hogy próbáltam rávezetni dolgokra hogyan kéne mit csinálni,pl magától menjen befizetni egy számlát stb..és nem tetszett neki..azt mondta neki nincs célja…azt mondta azért mondja az anyjanak hogy szeretlek hogy jobban érezze magát! Mindent megtettem érte,ott voltam mellette a bajban de ő is! De valamiért nem tudja mi a tisztelet és hogy értékelni kell a dolgokat is! Azt mondta nem érzi hogy szeretem,de ő szeret engem! Nincs önbizalma , holott mindig elmondtam neki hogy szép,okos, csinos! Sok embernek hazudik! Azt vettem észre lehet apakomplexusa van!? Mert jobban érzi magát egy 20 évvel idősebb emberrel aki elviszi motorozni,és hogy ő motiválja,és kezd önmaga lenni! Miért nem fogadja el a tanácsot azoktól akik tényleg szeretik? Makacs és nem volt olyan hogy belátta volna a hibáit! Azt mondta mekettem üresnek érzi magát és senkit nem tud szeretni! Össze vissza beszél,és sztem csak dobalozik a szavakkal! Valamiért a rossz emberek társaságát keresi! Hogyan lehetne rajta segíteni,hogy ne dobja el magától azokat akik szeretik és jót akarnak neki!

Édesanyámmal és az ő felőli rokonsággal nem tartom a kapcsolatot. Anyukámnak van egy féltestvére aki 4 évvel idősebb mint én (én 18 vagyok). Szóval februárban felvettem a kapcsolatot a nagybátyámmal és nem tudunk rokonként tekinteni egymásra és most kapcsolatban vagyunk, titokban, úgy hogy a családunk nem tudja, mert ha kiderülne akkor abból nagyon baj lehetne. De viszont mi nem akarunk titokban együtt lenni, és nem tudjunk hogyan kéne kezelni a helyzetet. Hogyan mondjuk el a családunknak és mennyi lehet az esélyünk hogy együtt maradhassunk?

Tisztelt Doktornő
Én a kórházban lévő klinikai szakpszichológushoz járok (területileg hozzánk tartozik) és elmentem oda pánik zavarral és csak hónaponta egyszer kell mennem és akkor is 25-30perc csak.
Ön szerint ez normális ? Nem többször kéne és több percet a normális gyógyuláshoz?

Üdvözlöm! Néhány éve megismerkedtem, egy fiúval, akivel először nem akartam kapcsolatot, de a fiú kitartásának hála végül úgy alakult, hogy összejöttünk. A kapcsolatunk az első pillanattól fogva viharos, számtalan szakításon és egymásra találáson vagyunk már túl. Mára már együtt élünk, a veszekedések pedig a nagyobb dolgokról áttevődtek a mindennapi apróságokra. Még ez sem lenne probléma, hiszen ahogy mondtam az elejétől ilyenek vagyunk. A probléma abból fakad, és jelenleg a veszekedések nagy része is, hogy a fiút 1,5 éve kirúgták a munkahelyéről. Először lazán vette, keresett új helyet, de visszasírta a régit, mert nem volt megfelelő az új hely. Aztán otthagyta az újat és keresett másikat, majd, ami neki tetszett volna onnan őt rúgták ki. Így megy ez 1,5 éve, azóta egy helyen 1-2 hetet, vagy maximum 1 hónapot tölt el, munkahelyről-munkahelyre megy tovább, már nem is tudnám megszámolni mennyi munkája volt, vagy mikor volt interjún. Már a korábban említett előző helyre is megpróbált visszamenni, de sajnos nincs rá lehetőség. Teljesen belebetegedett ebbe a helyzetbe, hogy sehova nem kell, ami neki tetszene, vagy olyan helyeket talált csak, ahonnan 1 alkalom után úgy jött haza, hogy ő többet ide soha. Mára eljutottunk arra a pontra, hogy minden apróságon képes összeveszni velem a feszült hangulata miatt, pl., hogy miért olyan hangon beszélek, amilyen van nekem… Jelenleg van egy munkahely, amit talált. Azt hiszem egészen ideális lenne neki, hiszen közel van, a fizetés sem annyira rossz, nem kell megszakadnia egész nap, még akár barátkozhatna is, mert hasonló korú munkatársai vannak. Ő 3 nap után azt mondja nem illik a képbe, nem érzi jól magát itt sem, illetve mivel új jellegű feladat, ezt nem tudja. Próbáltam vele beszélni, hogy de próbálja meg jól érezni magát, megtanulni az újat, hiszen ennél nehezen fog jobbat találni. Megígérte, hogy így lesz, ettől függetlenül egész hétvégén csak ült magában és gondolkozott savanyú fejjel.
Hozzá kell tegyem, hogy az események hatására nagyon meghízott, illetve a barátaival sem foglalkozik. A barátait talán még megértem, mert nagyon szétfújta őket a szél, ő is más városba költözött (talán miattam is), de a többiek is elhagyták a szülőfalujukat és még messzebb költöztek. A meghízással kapcsolatban pedig annyit, hogy sportos pár vagyunk, és együtt jártunk edzeni korábban, tetszett mindig, hogy húz közben és érzem, hogy haladok, mert motivál. Éppen ugyanaz a kitartása fogott meg ebben is, amivel megszerzett magának, ami jelenleg teljesen hiányzik belőle. Most is jár edzeni, de ellazáskodja, a telefont nyomkodja, nem edz nagy súllyal, sokat pihen stb. Ezt is mondtam neki, hogy ne így csinálja, vagy kezdjen el diétázni, mert tudom, hogy nem szeretne kövér lenni és emiatt is utálni fogja saját magát, de a szavam mint a falra hány borsó…
Már felvetettem neki azt is, hogy keressünk egy orvost, de hallani sem akar róla. Próbálom tartani benne a lelket és összeszedni, mert tényleg szeretem, de amit eddig mondtam semmit nem ért.
Én közben már komolyabb dolgokról, eljegyzésről, házasságról álmodozom, de ez esélytelen ilyen körülmények között.

Kedves Doktornő! 30 éves vagyok. Sok halál eset volt az életemben. 11 évesen kezdődött, majd 18 éves koromra meghaltak: édesanyám, édesapám, nagybátyám, 1 nagymamám, 1 nagypapám. Sokszor gondolok az elmúlásra, hogy minden nappal 1-el kevesebbet élünk, félek az öregedéstől is. Hogy most még viszonylag tűrhetően nézek ki (és így sem találok párt), de 10 év múlva már tényleg nem lesz esélyem. Néha úgy érzem bárcsak telnének a napok, mert eléggé ingerszegény az életem. Máskor meg megrettenek, hogy már megint elszaladt 1 hét, 1 hónap, 1 év. Félek, hogy én is meghalok fiatalon, még mielőtt gyerekem lenne. Aztán meg, hogy mi van ha lesz és nem tudom felnevelni. Akkor mi lesz vele. Ezeken az aggodalmakon hogy léphetnék túl?

Ha nem akarok párkapcsolatot, házasságot, gyerekeket az miért probléma?
szexet igen de az megoldható.
Én alapból boldognak érzem magam.
Csak furcsa hogy másoknak ilyen céljai vannak, nekem a célom a létezés maga. A kalandozás, az impulzív életmód.
A tanulásban, munkában sem látom az életet. Az én hitem szerint több életünk van, végtelen. Ezért nem zavar az elmúlás és a halál gondolata. hogy még nem értem el ezt meg azt.
20 év múlva úgyis megöröklöm a szüleim házát, lakhatás megoldva, sok rokonom testvérem is van. Ők már idősebbek 30 felettiek gyereke is van az egyik nővéremnek a másik is terhes. Szóval körbe leszek véve gyerekekkel is.
Nem tudom de engem nem igazán hajt semmi hogy karrierem legyen. Nem is tudom hogyan kéne.
Szeretnék egy autót és ennyi. Csak úgy össze vissza csavarogni.
Nihilista is vagyok egy kicsit.
És zavarnak a társadalmi normák, szabályok, a kötöttségek.
ez a "dóóógozni, tanulni KELL". "gyereket KELL vállalni". Engem zavarnak ezek a kötelező hülyeségek. Amikor látom hogy ilyen társadalmi dolgokról beszélnek, hogy gyerekek, munka, párkapcsolat elfog az undor.
Mondjuk jövőhéttől dolgozni fogok, de csak a pénz miatt betanított munkát. Az se fizet rosszul amúgy manapság, főleg itt vidéken.
Nem tudom hogy ez az életmód a későbbiekben is jó lesz e, mert a biztos családi hátterem itt lesz, sok rokon. Hajléktalan nem leszek. Elköltözhetek albérletbe is, ha valami probléma lesz visszatérhetek haza.
Egyébként családtagoknak szívesen segítek.
Csak a sok társadalmi ember idegesít az előítéleteikkel és a begyöpösödött világnézetükkel és az hogy némelyik úgy néz rám mint egy olyan emberre akit meg kell vetni, mert nem társadalmi. Az neki miért baj hogy én ilyen vagyok? Nem az ő meghosszabbítása vagyok hogy megítéljen és megvessen, legyen társadalmi ember de ne erőltesse rám.

Tisztelt Cím,
Az alábbi problémámra szeretnék megoldást találni az önök segítségével. Párommal 10 éve vagyunk együtt az utóbbi fél-1 évben megromlott a viszonyunk, éltünk egymás mellett a lakásban. Én többször szóltam neki hogy ez így nem jó, próbáltam változásra bírni de sosem történt semmi, ő ezt nem érezte problémának. Végül feladtam és teljesen elhidegültem tőle. (Ő sosem volt az az ölelgetős, bújós típus, mondhatjuk hogy az ő magatartása észrevehetően nem változott meg) csak nekem lett elegem abból hogy nem kapok szeretetet.
Két hónapja teljesen véletlenül lebukott azzal hogy egy női telefontokot rendelt az internetről és nem nekem. Hosszas kérdezgetésemre sem mondta el hogy kinek rendelte, csak annyit hogy egy kollégának. Nem tudtam nyugodni, mivel furcsa volt a viselkedése. Nagy nehezen bevallotta hogy az egyik kolléganője tetszik neki és neki rendelte a tokot, de ő még sosem érzett ilyet és ő végig úgy gondolta hogy mi együtt fogunk megöregedni, de az utóbbi időben úgy érezte hogy én már nem szeretem. (ebben teljesen igaza volt, szó szerint irritált már a végén a jelenléte) A szóban forgó hölgy szintén párkapcsolatban él. Az eset után természetesen rájöttem hogy szeretem és teljesen padlót fogtam. Megbeszéltük a dolgot, kértem hogy legyen őszinte és ha mással akar lenni menjen. Elmondása szerint nem történt köztük semmi, szeret és nem akar elveszíteni. Ennek ellenére továbbra is tartották a kapcsolatot, chateltek egymással munkaidőben, a beszélgetéseket pedig gondosan kitörölte a telefonjából. Mikor ez kiderült ismét választás elé állítottam. Nem akart menni és bizonygatja hogy szeret nem akar elveszíteni. Mikor megkérdeztem hogy szerette-e azt a nőt azt válaszolta nem tudja, már nem emlékszik, de felejtsük már el, túl vagyunk ezen a témán, lezártuk engem szeret senki mást. Ismerem már egy ideje, úgy gondolom hihetek neki, de nem megy… nem tudok neki hinni, nem tudok bízni benne és nem tudok társként ránézni azóta. Hiába bújik, ölelget, próbál odafigyelni rám, (egészséges keretek között) folyamatosan van bennem egy rossz érzés. Nem tudom mit érez a nő iránt, hogy érez-e iránta még valamit, hiszen minden nap találkoznak, látják egymást… hogy csak azért marad-e velem mert a másik fél nem akarja lezárni a párkapcsolatát. Folyamatosan kattog az agyam és fogalmam sincs hogyan lépjek túl ezen a rossz érzésen, mert teljesen kiidegelem magam miatta. Mit tehetnék hogy ne ezen agyaljak nap mint nap? hogyan tudnám megnyugtatni magamat? szeretnék benne bízni és tiszta lappal indítva egy új esélyt adni magunknak, mert még az is lehet hogy ez kellett ahhoz hogy ismét figyeljünk egymásra annyira el volt laposodva már a kapcsolatunk, de egyszerűen nem tudom elfogadni hogy érzései voltak (vagy vannak) egy másik nő iránt. Mit tanácsol, hogyan tudnám kikapcsolni az agyam amikor ok nélkül elkezd rápörögni az elméletileg már nem létező problémára?

Köszönettel,
Farkas Zsuzsanna