Kedves Szakember!
32 éves diplomás lányunk 3 éve viszonyt folytat egy nála 13 évvel idősebb 2 gyermekes családapával. A férfi megmondta, hogy a gyermekei miatt nem adja fel a családját. A feleség tud a viszonyról, otthon állandóan szekálja a férjet. Hazugságban élnek mind a hárman: a lányunk, a férj és a feleség is. A lányunk jobban ragaszkodik a férfihoz, mint az őhozzá. A telefon állandóan a kezében van, chatelnek, beszélnek, titokban találkoznak. Minden idejét a férfival szeretné tölteni. Már többször átvágta a férfi, de ő mindig megbocsátott. Mi, a családja nagyon sajnáljuk, hogy nincs egy rendes társa, akit felvállalhatna. Az ünnepeket, a hétvégéket magányosan tölti, mindig várja, hogy a férfi mikor tud ellógni otthonról. Örökös várakozásból áll az élete. A barátnők, a családunk hiába próbálja lebeszélni erről a kapcsolatról. Félünk, hogy idegileg rá fog menni erre a helyzetre. Azonkívül pörög a biológiai órája is. Ha sikerülne meggyőzni a lányunkat, hogy forduljon szakemberhez a problémájával, akkor kihez fordulhatna? Pszichológushoz, pszichiáterhez, pszichoterapeutához, kineziológushoz? Tudna esetleg valakit konkrétan is javasolni? Mi szülők mit tehetünk?

Féléve történt a családomban egy tragédia amely az esküvőm előtt 2 nappal következett be az édesanyukám elvesztettem az apukáját. Az esküvő persze még volt tartva de senki nem vett részt az eseményen. Ez a dolog nagyon megtört engem, ugyanis a családom kitagadott. Nem tudom hogy ehhez köthető e vagy sem de azóta folyamatosan az a félelem van bennem hogy én is elveszítem a férjem vagy a szüleim. Borzasztó érzés mert minden második harmadik este el uralkodik bennem ez a félelem rettegés hogy mégis mi lesz velem nélkülük és hogy nem bírnám ki. Ez úgy gondolom nem normális dolog hogy folyton a halálra gondolok. Nem tudom hogyan kezelhetném ezeket a félelmeket. Nem tudom mit tegyek..?

Joestét vagy jonapot feleségem elment haza a anyához már 3 hete azt monta hogy neki idökel de visza fog jöni majd de én nagyon nehezen birom néküle mert van 1 gyerekünk és mindig ő jut eszembe ha rá nézek

Tisztelt Doktor nő!

Problémám elég régóta fenn áll és úgy érzem most jutottam el a mélypontra. 2017. Novemberében született meg első kislányunk, aki szeretünk és mindent megadunk neki. Jelneleg is szoptatom, most 16 hónapos.

Párkapcsolatom férjemmel már nem ennyire jó sajnos. Én magam folyton levertnek, fáradtnak érzem magam. Nincsen motivacióm a kislanyomon kivül, a libidóm minuszban, amiatt is romlott meg a kapcsolatunk férjemmel. Jelneleg en dolgozom február óta, ő pedig otthon van a kislányunkkal. Sajnos hamarabb kellett munkát keresnek, mint szerettem volna, mivel a férjemnek is vannak.olyan pszihés problémái ami miatt jelneleg nem tud munkát vállalni. Ezek szorongás, meghatározatlan félelem, bizonyos fokú mizantrópia, bár ez orvosilag nem bizonyított. Ez is nagyon bánt, hogy nekem kell a nadrágot viselnem, de valahol anyagailag leginkább nagyobb biztonsagot ad szamomra, hogy én dolgozom mert én nm fogom csak úgy ott hagyni, mint férjemnel szokott lenni valamilyen okból kifolyólag. Leginkabb anyagi gondjaink vannak, amiatt folytonos streszben élek és úgy érzem őt nem érdekli a dolog. Élünk, ahohy tudunk de azért néhea kicsattan belőle, hogy milyen szar. Ezzel is nagyon megbánt, mert ha mondom neki, hogy akkor el lehet menni dolgozni letámadt, szavakkal, régi sérelmeket hozz fel és ,hogy keressek akkor egy másik palit.
A masik problémánk, hogy igyan otthon van a lányunkkal, és immel ámmal elvégzi a házimunkát, föz, takaritgat, de ez nekem nem felel meg. Ez lehet csak az én hibám, mert kenyszeresen mindig elmosogatok, ha van tele van a mosogató, felsöprök, hogy ne a kintről behozott porban stb járjunk. Egy kis alig 1,5 szobás kertes házban élünk.
Ebből kifolyólag is, pihenni semmit nem tudok. Elbúlyni kicsit egyedül, magammal lenni. A kislanyom is értelem szerűen igényli a figyelmem, engem de annyira elfaradok addigra, mentalisan is, hogy csak aludnék.
Alvással is gondjaim vannak, kislanyom is még néha 1x -1x ébred olyankor kihozom es köztünknalszik, de emiatt meg már én nem alszom csak felületessn, ill ha nyugodt esténk van akkor is meg-meg ébredek igy reggelre fáradtabbnak érzem magam.
A héten elküldött a háziorvosom is nagy turtinra hátha csak a szülés/szoptatás miatt van baj a hormonokkal, de úgy érzem sajnos nem azzal van "baj".
Mit tehetnék, hogy változzon a helyzet velem leginkább? Vitaminok szedése segíthet, a fáradtsagin, idegességen?
Már gondolkodtunk pár terápian is, de sajnos mint említettem anyagilag éppen, hogy megélünk.

Köszönöm segítségét!

Lesz lehetőségem valaha a normális életre?
Én vagyok az a tipikus fiatal, aki nem dolgozik, nem tanul és az anyján élősködik.
De nem azért mert ez olyan jó, hanem mert rettentő szorongásiam vannak, ha már a munkára gondolok és hogy ott meg kell felelni a követelményeknek és bepánikolnék és kirohannék, mert rettegek. És fejletlen a problémamegoldó képességem is. Gyerek koromban szerintem durván félre neveltek és tulajdonként kezeltek.
Régen lenéztem az öngyilkosokat, mára megtudom érteni, hogy aki nem kapott normális nevelést és támogatást gyermekkorában az halálra van ítélve, és az életben halott.
Apámnak például személyiségzavara van és alkoholista.
Nem tudom egyesek hogyan tudnak vállalkozók lenni, vagy sok pénzt keresni, ha nem kaptak semmi támogatást és segítséget a szüleiktől.
Hogyan tudják elviselni a szorongást és a bizonytalanságot?
Én már teljesen feladtam, amikor még segédmunkásnak is félek elmenni. Fekszek és nézek ki a fejemből, mert máshoz nem értek, tényleg semmihez nem értek ami szakma lenne például.
2 éve munkanélküli vagyok, amióta otthagytam a sulit.
Barátnőm se lehet sosem, mert a nők az életképes hímeket választják, nekem marad a prostizás.
Az alkoholistákat is megértem és a drogosokat is, rettentő szorongás és félelem van abban aki függő.
Én például annyira béna vagyok, mindenki más megtud oldani egy feladatot én nem. Ha tanulnék is valami szakmát, nem tudnék elhelyezkedni benne, mert elrontanám a feladatot.
Sőt tegyük hozzá hogy az iskolában is kudarcaim voltak a társaim között.
Lehet valakit full életképtelennek nevelni, például azzal hogy akadályozzák az önállósági törekvéseket?
Ilyenről hogy család, gyerekek nem is álmodhatok.
Szerintem jobb lenne nekem a halál.
Simán töketlen vagyok, az életem eddig a gép előtt éltem.
25 vagyok.
Lehet még valaha normális életem mint másoknak?
Normál esetben a férfi a családfenntartó. Én azt se tudom mi merre van.

Szép napot!
Egy olyan problémával fordulok Önökhöz,hogy pár napja kezdödött este lefekvéskor heves szivdobogás érzés,hidegrázás a tenyerem meg a talpam elkezdett izzadni,de közben rángatott a görcs vagy nemtudom ezt leirni ilyen rángások jöttek rám,mintha fáznék és felkelett kelnem nemtudtam feküdni és csak ha zenéthallgattam a fulhallgatoval akkor mult el és elaludtam.de napközben is vannak ilyen tüneteim,vagy ha boltba megyek és sokan vannak elöttem a kasszánák ránjön egy rosszullét és izzad a kezem hevesen ver aszivem és mindig azon izgulok,hogy nehogy rosszul legyek,de ez van a buszon is ha sokan ülnek rajta.és azt veszem magamon észre ,hogy megvagyok feszülve az álkapcsomat is összeszoritom.sajnos sokat vagyok egyedül párom külföldön dolgozik havonta egyszer jön haza.gyerekek iskolába oviba és mindig mindenen idegeskedem.nehezen kapok levegöt olyankor sokszor fáradt vagyok és álmos van,hogy egésznap és semmitnincs kedvem csinálni .boltba menni is százszor meggondolom mielött elindulok .az ismeröseim azt mondták ez valamiféle pánikbetegség?köszönöm a választ

Jó napot!Nem tudom mi a gondja a 4,5 éves kisfiamnak.Nyilván kevés a figyelem rá,pláne az egy éves kisöccse megszületése óta.De most dackorszakozik,hisztizik.Nagyon rosszevő is.Az zavar,h elsirja magát,bármit mondok..szóval van olyan nap h félóránként.Munkanélküli vagyok és még nem találtam a kisvárosban pszigológust.Kérem adjon ötletet,támpontot hogy mi lehet a baj.Régebben mondta az óvónő,h eléh érzékeny.De ez otthon nem volt jellemző.S ami nagyon zavar,h elmegy napokig aludni a nagyihoz..Egyrészt könnyebb..másrészt meg hiányzik és ugy érzem már nem is kellek neki..Csak a nagyi..Régebben nem akart ottlenni..

Tisztelt Doktornő!
A volt pàrommal 5 évig voltunk együtt aztàn 5 èvig külön. Ő szakitott velem. Különköltöztünk. 2 èvig albèrletről albèrletre mentem szinte miatta. Biztam hogy együtt leszünk ujra. Szerettem. Talàlkozgattunk…programok….de ő nem hajlott igazàn az ujrakezdèsre. Megelègeltem ezt ès külföldre költöztem. Oda is kijàrt hozzám…programok..stb.
Ezen a se veled se nèlküled idöszak alatt èn megismertem valakit.
Ekkor a volt pàrom elkezdett utànam sirni hogy szeret ès kezdjük ujra.
Nem mentem bele. Kèrtem bizonyitsa be!
Mikor belementem kb 1 èv utàn hogy tènyleg kezdjük ujra… tervezgettem jövönk…kèrtem költözzön ki hozzàm..
A munkàira hivatkozott h előbb befejezi ès utàna jön. Majd…majd…
Aztàn kiderült egy gerincbetegsège…most meg emiatt gondolja ugy hogy ő nem jön ki hozzàm….
Merthogy otthon vannak doktorok…teràpia…torna…olcsobb..itt munkàt se talàlna betegen…
Mindig minden màs fontosabb ès csak a kifogàsok ugy èrzem.
Ha nem lenne a betegsège kiköltözne ès velem èlne
Hogy van ez a baja….inkâbb lemondana rolam.
A csalàd lehetősègèről. Hogy akit szeret azzal èlhetne.
Hogy èn költözzek haza…úgy megint jo lenne szàmàra.
Elvàrnà. Elvàrnà hogy èn adjam fel az eddigieket miközben ő dobott el anno. Neki kellene bizonyitania!!!
Ön szerint doktornő mit kellene csinàlni ebben a helyzetben?!
Hazaköltözni?
Vagy neki kijönnie?
Van esèly hogy ebből valaha is lesz mèg normàlis kapcsolat?!
Ha valoban szeretne itt lenne?!

Kedves Pszichológus!
Ha nem is súlyos problémákról van szó, szeretném elmondani valakinek. Van egy osztálytársam, akitől "félek" . Jó barátnők vagyunk, és fizikailag sem bánt, de van, hogy néha azt kívánom miatta, hogy öngyilkos lennék. Az ok pedig az, hogy nagyon sértődékeny. Ha nem szeretném, hogy mondjuk mennyünk boltba, vagy haza, már nem merem neki mondani, hogy nem. Én egy elggé érzékeny típus vagyok, így nagyon megtud bántani, ha haragszik rám. Amit nem értek mert sose tettem vele olyat, amivel én megbántottam volna. Így mindig a könyvekbe menekülök.
Szeretnék a barátja maradni, de ez így elég nehéz…
Előre köszönöm a választ és a segítséget!

Igazából mindenféle panaszom van. Lehet hogy az életkorommal jár együtt, de inkább megszabadulok tőle minthogy magamban tartsam

Az alábbi helyzet megfelelő kezelésében szeretném a szeretném a segítségét kérni:

Van egy 13 és fél hónapos tündéri kisfiam, a nagyon nehezen fogant, és a férjemmel nagyon hálásak vagyunk érte. Igyekszünk a legjobb tudásunk szerint nevelni őt, és megtenni mindent az optimális fejlődéséért. Az első perctől kezdve igény szerint szoptattam, nagyjából 3 hónapos korától velünk is alszik. Nem ragaszkodunk mereven egy nevelési stílushoz sem, de nagyjából a kötődő nevelés alapelveit szem előtt tartva neveljük. Nem terveztük, hogy így lesz, de a születéstől kezdve ösztönösen így alakult. Még most is igényli a szoptatást, ez nekem egyáltalán nem esik nehezemre. A nagyszülőktől nagyjából egyforma távolságra, kb. 250 km-re élünk. Az én édesanyám 8 éve meghalt, akivel nagyon jó volt a kapcsolatunk, és nagyon várta , hogy unokája lehessen, de sajnos ő ezt már nem érhette meg. Anyósom -akivel egyébként jónak tartottam a kapcsolatunkat-néhány napot itt töltött , amikor hazajöttünk a kórházból, nálunk is hagyott pár ruhát, mondván, hogy ha úgyis jön majd az unokájához, ne kelljen olyan sok mindent magával hozni. A férjem húgának a második gyereke, a kislánya is nagyjából akkor született, amikor a mi fiúnk, nincs egy hét különbség a két gyerek között. Ők ugyanazon a településen élnek, ahol a férjem szülei. Amikor anyósom tőlünk hazaért, ment a másik unoka körül is besegíteni, és utána hozzánk nem is nagyon jött. 1 év alatt háromszor látogatták meg a mi gyerekünket, viszont a másik unokák folyamatosan náluk vannak, vagy anyósom van nálunk, többször ott is alszik, hogy vigyázzon a gyerekekre. Amikor a kislány kb. 3 hónapos volt, már akkor egész hétvégére a nagyszülőkre hagyták a mindkét gyereket, hogy a szülők elutazzanak pihenni. A tápszer és a szigorú napirend lehetővé is tette ezt. Eleinte naponta többször is küldtem anyósomnak fotókat az unokájáról, de sokszor minden komment nélkül válaszként csak küldött egy fotót a másik unokáról, akit épp sétáltatott, vagy aki épp náluk ébredt reggel…stb. Aztán apósom egyszer ki is jelentette, hogy neki a másik unoka a legkedvesebb unokája, és a mi fiúnkkal nem tud úgy játszani. Sőt, egy alkalommal, amikor náluk voltunk, és már mindkét gyerek 7 hónaposan főzeléket is evett, anyósom csak a kislánynak csinált pürét a vasárnapi ebédhez, a mi gyerekünkről megfeledkezett. Aztán, amikor finoman szóvá tettem, elnézést kért. Nagyon rosszul érint, hogy ennyire megkülönböztetik a két gyereket. Tisztában vagyok vele, hogy a másik unokák ott vannak a közelükben, napi szinten találkoznak velük, szinte ők nevelik őket, emiatt jobban kötődnek hozzájuk, és mivel az én fiam még mindig szopik, és eddig még csak én vigyáztam rá, meg esténként az apja, amikor a munkahelyéről hazaér, anyás is, ráadásul messzebb is lakunk, így a mi gyerekünket idegenebbnek érzik. Anyósom egyszer meg is jegyezte, hogy mivel "össze-vissza" szoptatok, ezért ő nem tud vigyázni a mi fiunkra. Engem nagyon megvisel ez a helyzet, talán amiatt is, mert mivel anyukám már nincs köztünk, nincs kitől tanácsot kérnem, nincs, aki támogatna a gyereknevelésben, nincs kire rábíznom a kisfiamat, ha valamit el kell intézni, arról pedig álmodni sem merek, hogy valaki addig vigyázna rá, amíg én kicsit pihenek. Éjjel is gyakran kelünk még. Pedig korábban azt hittem, anyósomra számíthatok majd. A szülés után egyedül kimozdulni először 1-2 órára csak akkor tudtam, amikor 11 hónapos lett a fiam. Nagyjából havonta-másfél havonta megyünk látogatóba, és mindig ezzel szembesülök. A férjem a munka után próbálja kivenni a részét a gyereknevelésből, és sok mindent meg tudunk beszélni együtt, de a szülei kapcsán nem ismeri el, hogy bármi probléma lenne, ő nagyon ragaszkodik hozzájuk, próbál megfelelni nekik, és szerinte én túlreagálom a helyzetet. A sógornőm szeret ráerősíteni ezekre a helyzetekre, és még inkább előtérbe helyezni a gyerekeit, engem pedig kioktatni a gyereknevelésről, mert ő két gyerekkel már tapasztaltabbnak tartja magát. Nem szeretnék konfliktust a családban, igyekszem jó kapcsolatot ápolni mindenkivel, de sokszor forr bennem a düh, és nem sok híja, hogy nem robban ki belőlem, és amit akkor mondanék, az nem válna senkinek a hasznára. Igyekszem önuralmat gyakorolni minden ilyen helyzetben. Tudom, hogy csak a saját hozzáállásomon tudok változtatni. Gyakran gondolkodom rajta, hogy esetleg én mit rontottam ebben a helyzetben.Talán gyakrabban kellett volna segítséget kérnem…stb. Sokszor eszembe jut, hogy azzal hogy a szoptatással és a válaszkész neveléssel erősítem az anya-gyerek kapcsolatunkat, annak viszont ártok, hogy a nagyszüleivel is normális kapcsolata alakulhasson ki a gyerekemnek. Arra szeretnék tippeket kérni, hogy hogy kezeljem jól ezt a helyzetet. Sokszor egy-egy ilyen családi látogatás után remegek a tehetetlen dühtől, amit a sérült igazságérzetem teremt bennem.Válaszát előre is köszönöm!

Szép napot!

Az lenne a problémám hogy folyamatosan azt érzem hogy meg fogok halni.

Napota többször van zuhanás érzésem.

Állandó gondolat hogy meghalok.

Félek hogy meg fogok halni vagy az hogy elalszom és többé nem kelek fel vagy valahol össze esek és kész annyi volt minden.

Voltam kardiologian ott nem találtak semmit

Pajzsmirigy túlműködés gyanúja miatt jell szednem Huma Pronolt napi 2xfelet

A kérdésem az lenne hogy tényleg meg fogok halni vagy ez csak félelem

20 éves vagyok

Köszönöm a válaszát.

Jó napot kívánok. Én 29 barátnőm 19.
Azzal problémával fordulok önhöz, 4. Hónapja vagyunk együtt, de még szeretkezés nem esett meg közöttünk.
Más megközelítés esett már , de csak egyszer.
December óta elhitette velem, hogy szeretné, de a fogamzásgátló hatását megvártuk ami 1 hónap, ez után sem történt semmi. 2.5 hónap utan végül elmesélte hogy én leszek neki a 2.személy az életében és rágörcsöl és fél mondta, hogy a következő menstruáció után már szeretné. Abból sem lett semmi. Amikor felhoztam eltelt még 1 hónap és elmondta , hogy nem úgy bántak vele, ahogy kellene egy nővel, fájt neki, rossz tapasztalati voltak számára. Nem volt vele megértő amikor kellemetlen érzései voltak. Sokat sírt utána. Megértettem őt akkor amikor ezt mesélte nekem. De nem tudom azt megérti, hogy miert hiteget engem már kezdetektől fogva, úgy ismertem meg, úgy mutatta meg magát , hogy szeretné. Ezt hitette el velem. Ilyen jeleket is adott. Én ez miatt sokszor csalódtam . Saját magát is elhitette azzal, hogy szeretné. De ennek már hónap óta. Félt , hogy ezt mond elmondja. Már amikor próbálkoztam vissza utasított állandóan. Már elgondolkozom azon, hogy miert is szedi akkor a fogamzásgátlót már 4. Hónapja. Mit lehet tenni? 3x jött fel szóban mindegyik alkalommal elelsírt magát. Azt mondta ő is akar vágyik rám. De ezek csak szavak már. Nem merem felhozni mert csendbe marad es ujra elsírja magát.

Tisztelt Doktornő!

30 éves férfi vagyok. Kicsit összetett a problémám. Biszexuális beállítottságom van, de eddig még azonos neművel nem volt kapcsolatom. Talán mert félek tőle, leginkább a kudarctól, vagy a szégyentől. Tavaly megismerkedtem egy 20 éves sráccal, akivel azóta nagyon jó a kapcsolatunk. Szinte hetente összejárunk, iszogatunk, jókat dumálunk. Szinte tényleg nincs olyan, amit ne beszéltünk volna meg, teljes részletességgel, tabuk nélkül mindent elmondott már az első szexuális élményétől kezdve, a legutóbbi párkapcsolatáig. Sőt már többször láttam meztelenül is, ami nem igazán zavarja őt. Viszont az én biszexuális beállítottságomról nem esett még szó, direkt. Ő teljesen heteroszexuálisnak tűnik. Viszont én az utóbbi időben elkezdtem hozzá vonzódni, mind testileg, de méginkább lelkileg, mert megfog az egyénisége.
Most tanácstalan vagyok, mert megpróbáltam kicsit óvatosan közeledni felé, amikor elköszönünk szoktunk egymásnak puszit adni, na most legutóbb (direkt) ez majdnem a szájára (szája szélére) sikerült, amit kicsit furcsának talált. Picit most távolságtartóbb lett. De amúgy kb. éjjel-nappal dumálunk, meg tényleg nincs olyan tabu téma, amit nem beszéltünk volna meg. Tényleg életre való figura, nyitott, szókimondó és jól kommunikál minden emberrel.
Szóval a kérdésem az, hogy hogyan kellene vagy meg kellene-e beszélnem vele, hogy bejön nekem? Nem akarom elveszíteni, mint barátot, de másrészt meg szeretném, ha tudna az érzéseimről. Hogyan lehetne ezt tapintatosan megbeszélni vele, hogy emiatt ne legyen eltávolodás?

Köszönöm előre is segítségét!

En: mosd meg legyszi a labad, mert budi..
O: ne baszogass mar ezzel..
Probalom elmagyarazni h ez igenytelen.. azonnal serteget a kulsommel, azzal h o tart el, hogy nekem mina dolgom..addig mondja a degradalo jelzoket, h en neki megyek sirva. Megcsipem, meglokom. 93 kilo en 160 cm. Azt mondja bantalmazom. Azt mondja h en beteg vagyok. Menjek orvoshoz. Jokedelyu ember vagyok. Nem vagyok labilis, ingadozo. Erdekelne szakember tanacsa, hogy amelett h nem termesztes hogy o bamt szavakkal es en tehetetlensegemben es szomorusagomban neki megyek, mennyire vagyok en beteg?
En nem kelek fel hogy kotekedjek. Baratsagos vidam no vavyok, de talpraesett. O azt vallja h a no mindent csinaljon a ferfi hozza a penzt. Neki nincs mas dolga. Neki egy eso is befolyassal van a kedelyere. Nagyon roviden ennyi. Tudom h ebbol nehez analizalni. Az erdekelne, hogy az en reakciom az alazasra, a degradalasra, az anyasagom megkerdojelezesere mennyire aggaszto, beteges. Mert szerinte e beteg vagyok, mert tombolok. Eros tulzas h tombolok. Elkeseredett vagyok amikor bant engem verbalisan, es en erre mar 100. Alkalomra igy reagalok.
Koszonom a segitseget.
Kocsis Kata