Negatív gondolatok kezelése. Hogyan lehet ezeket kezelni?

Ez miért van így?
Például szociális munkás nőnek mindig nárcisztikusabb párja van. Azt vettem észre hogy a segítő szakmában dolgozó nőknek ilyen kisgyerekesen, “menősrác” viselkedő pasijuk van vagy akik ilyen különcök, arrogánsak.
Az ismerettségi körömben ezt látom.
Az ellentétek vonzzák egymást.
Ennek mi a pszichológiai magyarázata, ezek szerint én is ilyen nőt fogok bevonzani mint az anyukám?
Az itt lévő pszichológusoknál is így van?
Én úgy látom hogy pszichológus nők jogászokkal, rendőrökkel vannak együtt, vagy kőművessel, gyári munkással. A tanárnők is.
Van összefüggés?
De tényleg megfigyeltem.
Szeretik a rossz fiúkat?
Mondjuk én is az ilyen cuki, kedves nőkhöz vonzódom.

Tisztelt Szakértő! Az a problémám hogy a párom időnként hirtelen fellobban, kiabál felrug eldobál vagy betör tárgyakat, agresszív megnyilvánulásai vannak. Ilyenkor sokszor ordibál elhord engem minden szemétnek akit ” jól összevissza kéne verni” . Van egy 6 éves gyermekünk, őt nem bántja, de nem is korlátozza magát elötte. Mikor megszületett még valahogy kordában tartotta magát, de mostanában erősődnek ezek az indulati meggyilvánulások. Az a gondom hogy sokszor fogalmam sincs hogy mi váltja ki belőle. Mintha lennének olyan napok amikor “elmentek neki otthonról” Kb 2 hetente fordul elő. A legnagyobb probémát az jelenti számomra hogy hogyan kommunikáljam ezt a gyerek felé. Nem szeretném hogy azt higgye ez normális , de ha meg véleményezem a viselkedését az olaj a tüzreA párom azt mondja én vagyok az oka a dühének és ez egy helyénvaló reakció. (az apja is igy szokta) Nem akarom h a gyerekem is ilyenné váljon mit mondjak neki? Nem akarom hogy a kis lelke sérüljön mit tegyek?

Nem tudtam választani a probléma körökből, mert többet is tudtam volna.
Férjemmel kb 13 éve vagyunk együtt. Ez idő alatt folyamatos vita tárgya volt és valószínüleg lesz is, az anyja. Éveken keresztül kavarata a dolgokat, és a végén mindíg rajtam csattant az ostor. Mai napig én vagyok a rossz a férjem szemében, és anyuci a sérthetetlen. Mostanra eljutottam arra szintre,hogy ha csak a nevét meghallom az anyjának, vagy csak ha hallom, hogy telefonon felhívja (legalább heti 4x min. 40 percre), az én vérnyomásom az egekbe megy. Képtelen elszakadni tőle, és az anyja nem is engedi. Én pedig már belefáradtam. Bennem van a hiba? Hogy nem bírom elviselni a banyát, lehet hogy saját magamat hergelem vele és direkt keresem a hibáit? Azt hittem miután megszületik a közös gyermekünk végre igazi család lehetünk. De nem, van az ő családja és vagyok én, aki szültem neki egy gyereket. Itt ez a csodás gyerek, és üresnek, kiégettnek, és egy nagy nullának érzem magam. A férjem meg rátesz egy lapáttal azzal, hogy hetekig duzzog. Ami szintén végig jellemezte a 13 évünket. Nem tudom mitévő legyek.

Tisztelt Válaszadó!
Egy közeli hölgy rokonnal kapcsolatos a problémám. Korában sosem tapasztaltam hasonló megnyilvánulásokat nála, amiket mostanában. Mindig ajándékoztuk egymást családilag karácsony, születésnap, névnap. Főleg karácsonykor kellett törni nagyon a fejemet, hogy mi legyen számukra az ajándék, hiszen ők mindig négyünknek vettek, mi pedig kettejüknek a férjével, mert nekik nincs gyerekük. Szóval elég komoly ajándékozás folyt. Nyilván ilyenkor az ember néha nagyon eltalálja, néha meg nagyon melléfog. De ez persze mindkét irányból igaz, nem lehet mindig eltalálni a másik szíve vágyát. Eddig azért ezzel nem volt gond, örültünk, mert hisz ajándék, és nem sértettük meg a másikat nemtetszés nyilvánításával. Egészen tavalyig. Már amikor kibontotta a fa alatt az ajándékot, is látszott, hogy nem tetszett neki, mást várt. Ráadásul első pillantásra hasonlított a két tárgy egymásra, de kiderült, hogy nem az amire vágyott. Hozzáteszem, mi nem tudtuk, hogy mire vágyik, teljesen véletlenül vettünk hasonló dolgot. Nyáron viszont visszaadta, hogy ez neki nem kell, cseréljük be neki a másik dologra, ahol vettük, mert ő azt kér. Nem csináltunk vele semmit, azóta is egy fiókban van a holmi, kicsit háborogtunk egymás között, hogy miféle dolog volt ez? Már csak azért is, mert elég drága holmit szeretne, amit kapott, az felébe került. De eldöntöttük, hogy ősszel, amikor a születésnapja lesz (kerek ünnep), megvesszük neki azt.
Közeledik a születésnap, de hallunk a rokonságban olyan hangokat, hogy mások is felháborítónak találják, ahogy a férjével együtt kezelik a helyzetet. Másoknak is elmondták, hogy szeretné azt a tárgyat, amit tőlünk is várt. Tehát lehet, hogy többet is kap belőle, kaptunk olyan infót. Egy másik rokon meglehetősen drága konyhai gépet vásárolt már ajándékba, valamiért el is árulta neki, erre a hölgy kijelentette, hogy az neki nem kell, vegyen valami személyeset! Egy másikat a férj hívott fel, hogy a felesége aranyat vár a születésnapjára.
Nem értem, mi ez a tobzódás részükről? Visszatetszőnek találom, hogy igényeket támaszt az ajándékokkal kapcsolatban. Arról nem beszélve, hogy most nem is feltétlenül engedhetem meg magamnak a nagyon drága ajándékot. És úgy érzem, hogy egy ajándéknak szívből kell jönnie, és örömmel adni. Most viszont ellenállást érzek magamban, hogy nincs kedvem behódolni, marionett bábúként engedelmeskedni a kívánságnak. Már azon gondolkozom, hogy virág, édesség, és kész! De valahol mélyen meg mégis úgy érzem, hogy teljesítenem kell a kívánságot, mert ők is elhalmozták a gyerekeimet, míg kicsik voltak, bár mindig igyekeztem viszonozni, de ezzel talán még tartozom.
Szeretném a véleményét kérni, hiszen mint szakember, és mint kívülálló más szempontok szerint mérlegel. Melyik viselkedés lenne részemről a helyes? Ha belemegyek a játszmába, vagy ha nem?
Válaszát előre is köszönöm! Gabi

Jónapot.Nem tudom hogy jó helyen járok-e viszont vannak bennem elég fura gondolatok és érzések és mivel nem akarom hogy a környezetem fárasszam ilyen dolgokkal úgy döntöttem hogy felveszem olyan emberrel a kapcsolatot akivel tudok beszélgetni.Remélem tud válaszolni a kérdésemre de leginkább tanácsokat szeretnék kérni.Az a helyzet velem hogy nagyon érdekes helyzetekbe keveredtem az elmúlt 1 évben ezekbe volt szakítás munkahelyi problémák kapcsolat tartási problémák meg miegymás tehát tisztába vagyok a hátrányaimmal amúgy introvertált vagyok és nem igazan találom meg a hangsúly az emberekkel és hát ugye hozzám hasonlókat hol találom?Az előző munkahelyem miatt heti rendszerességgel több ezer ember jelenlétében voltam a főnököm egy zsugori kapzsi dagadt kis gonosz törpe volt és a munkahelyemen lett egy kapcsolatom ami nem tetszett a volt főnökömnek mert nem jött össze neki (sehogy)..de nekem igen és a jó ember elkezdett idegileg kicsinálni tehát megfordult a fejemben hogy agyonverem az illetőt..de végül is felmondtam és nem lett belőle semmi.VISZONT mi lesz a kapcsolatommal?Amúgy a lány most külföldön van elég messze így csak a facebook szerelem maradt ugye..de remélhetőleg újra találkozunk..és ezek a dolgok teljesen kiidegelnek…de az igazi dolog ami miatt itt vagyok az az hogy nem tudom mit kezdjek magammal egyszerűen annyi düh és fájdalom halmozódott fel bennem hogy úgy érzem magam mint egy bomba rossz a közérzetem nincs kedvem semmihez ráadásul bennem van hogy a barátnőm másfelé kacsingat eltervezek valamit elkezdem és csak úgy abba hagyom nm lebeg előttem semmi konkrét életcél nem találom a helyem sehol ejszakákat nem alszom nem tudom mit akarok nem tudom mit szeretek nem tudom mit akarok csinálni…olvasok könyveket fennt vagyok önfejlesztős oldalakon bestseller könyveket olvasok olvastam Napoleon Hillt Anthony Robbins vannak elképzeléseim magamról hogy milyen ember szeretnék lenni egy olyan ember akire felnézek aki a saját életét éli és saját maga irányítja a körülményeket nem pedig fordítva és nem tudom hol kezdjem hiába olvasok vagy nézek akármit egyszerűen valami meggátol mintha valami húzna vissza és nem merek tenni nem merek lépni azt se tudom miért.A voltmunkatársaim közül voltak emberek akik felnéztek rám és tudat alatt engem kezdtek el követni és ne a főnököt sokan mondtak sok mindent de magammal akarok kezdeni valamit…szeretnék mondjuk egy privát beszélgetést mert sok dolog nem publikus ha számíthatok rá azt nagyon megköszönném.

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!

A segítségé, tanácsát szeretném kérdni a mindennapi életemhez. A kérdésem a következő: Miért van az, hogy bármibe is belekezdek, anyukám negatívan áll hozzám és olyanokat mond, hogy úgy sem fog sikerülni, kevés vagyok hozzá?

Amúgy anyukám úgy beszél, mintha ő olyan sokra vitte volna az életben. 8 általánosa és szakmája van, majd hozzáment apukámhoz,aki meg speciális iskolába járt, majd a nevelőszülei vettek apukámnak egy házat, az apukám keresetéből,mivel apukám szinte nem is tudja ellátni magát. Persze anyukámnak az élete sem volt jó az anyukája mellett, ezért azt mondta nekem ,hogy elmenekült az otthonából és mivel apukámnak ekkorra már volt háza ezért ideköltözött. Sajnos nem volt jó gyerekkorom , állandóan veszekedtek, apukámnak jó hosszú ideig az alkohollal is problémái voltak, persze anyukám ez miatt csak apukámat okolja, pedig ő meg néha szerintem fel sem fogja a történtek lényegét.

Sajnos én már 29 éves vagyok, és még a szüleimmel élek, bár fiatal koromban elhatároztam,hogy amint tudok elköltözök, de a depresszió közbe jött, ez miatt kórházba is voltam. Az utóbbi években tudtam csak megoldani, hogy félre teszek lakásra, igaz anyukámtól is kaptam rá pár százezret, ezt becsülöm benne, annak ellenére,hogy mindene a pénz és az,hogy jól nézzen ki. Jelenleg sajnos közfoglalkoztatásban dolgozom, így nehéz félre tenni albérletre, meg nincs olyan ismerősöm akivel eltudnék költözni,hogy a költségek feleződjenek. Igaz sok barátom sincs,nehezen nyílok meg…

Amúgy annak ellenére ,hogy anyukám nagyon lehúzza az önbizalmamat, és nem épp támogató, két szakmám, egy középfokú nyelvvizsgám is van, jelenleg pedig egy felsőoktatási intézmény hallgatója vagyok, mellette pedig felnőttképzésre járok.

Mivel fontos mindkét suli ahova járok, de mostanában tényleg félek tanulni rendesen , tartok attól hogy nem fognak sikerülni, ezért gondoltam,hogy írok Önnek. Sajnos a pszichológusom,akihez évekkel ezelőtt jártam, nem igazán segített, ilyen kérdésekben, inkább csak meghallgatott, persze akkor még ennek is örültem,hogy van valaki akivel megoszthatom a problémáimat.

Üdvözlettel:
Kiss Katalin

Tisztelt Válszadó!
Nekem az a problémám magamal hogy ha kiabálnak velem , vagy csak ugy beszélnek velem én már sirva fakadok és nem értem hogy miért van ez .
Néha ugy érzem hogy nem akkarok már élni .
De van egy barátom aki nagyon szeret engem és én is őt , igy ő miatta nem teszek semmit .
A szüleimet nem érdeklem mar egy pár éve , mindig csak a hugomal törödnek , velem nem is igazán bezelnek , peddig én probàlkozom velem .
Mindenki egy senkinek nézz engem , és azt mondják páran hogy inkább ne is probálkozak meg semmivel mert ugy se fog sikerulni . ( pl munka , iskola stb) peddig en tudom hogy sikerülne de igy hog azt mondják hogy nem fog igy nem merek neki kezdeni semminek.
Egy időbe szedtem nyuktatot amit fel irt a háziorvos de az semm segitet . Gyogyszerel es gyogyszer nelkul is mindig el sirom magam vagy öngyilkos akkarok lenni .
Na hát nekem ez a problémam .
Nagyon szépen köszöszön a választ elöre is .

Gyilkossággal való fenyegetőzés

Elég kényes kérdes, de apám elég labilis és gonosz. Naponta szitkozódik és aláz, ma reggel nekem akart jönni és azt üvöltette, hogy “megöllek és nem érdekel, ha börtönbe megyek érte” . Azt sem tudok, hogy min húzta fel magát, talán az volt, hogy 90 fokos volt a kanzánban a víz és kérdeztem, miért tüzel ennyire. 2 napja eljátszotta ugyanezt a temetőben, mert kieesett egy zöldág a koszorúból, ezekután oda sem megyek… Vagy leesett egy tányér, vagy reggel nem elég hangosan köszönök uraságának… Napi szinten van ez, volt, hogy ugyanilyen helyzetben eltörte az orromat (ami azóta is görbe) , vagy szétverte a számat, hogy minden tiszta vér volt…

Az, hogy ilyeneket üvölt, hogy “mentő visz el, kiverem a fogad, beverem a szádat” . Ez általában egy félórás üvöltés után van, aztán megindul feléd a 100 kilójával. Ki tudja, ha nincs ott senki, vagy a kezébe akad valami. Csak idő kérdése.

Elnéztem neki mindent, hogy pár éve leszorított a 100 kilójával és telenyomott nyugtatóval, ugyanilyen őrjöngése után.

Elmondhatatlanul gyűlöl, ezt már le sem tudom írni. Erre nem mentség, hogy idős, meghogy az ő korában, még divi volt verni a lányokat… Gondolom embert akkor sem lehetett ölni, de ő ezt komolyan is gondolja.

Túl sokáig tűrtem és elegem van. A baj az, hogy ők akarták, hogy egyetemre járjakynem is volt más lehetőségem, de az első naptól a szememreveti, hogy “az ő házában élősködök, mikor ő már 14 évesen dolgozott”. De megcsinálta ezt 16 évesen is velem…

Más meg azt hiszi, hogy mintacsalád vagyunk, szoktam is velük menni, ahhol áltaában sikerül megmenteni a helyzetet, de most halottaknapján majdnem nekem esett a temetőben.

Én is elrontottam ezt, mert ez csak rosszabb lesz, meg minek megyek velük bárhova is.

Néha azt érzem, hogy túlreagálom, hogy régen ez volt, hogy úgyis engem gúnyolna ki mindenki.

Mit csináljak????!

Jó napot! Az lenne az én problémám, hogy semmi sem okoz nekem örömöt, pedig van aki szeret engem. Viszont nem érzem hogy bárki támogatna. Valahogy nem értem mi értelme a létezésemnek. Nem tudom magam rávenmi dolgokra (pl tanulás), mindent csak halasztok, nehezen koncentrálok és a memóriám is romlik. Emellett olyan érzésem van mintha “nem léteznék”. Ezt úgy értem hogy mintha nem lenne sok öntudatom. Gyerek koromban is éreztem ilyet de az elmúlt. Aztán egy éve megint jelentkezett de azóta folyamatos. Ezzel érdemes lenne szakemberhez fordulni? (Szeretnék, csak nem tudom foglalkoznának-e ilyen problémával) Előre is köszönöm a választ.

Volt egy hosszú kapcsolatom, melyből kiléptem. Azóta rengeteg sérülést okoztak nekem a férfiak, legtöbb kihasznált. Már régóta komoly kapcsolatot keresek. Így teljesen kikészültem a sok csalódástól. Végre talpra álltam, összeszedtem magam, újra jól éreztem magam. Pár hónappal ezelőtt, úgy éreztem végre megtaláltam azt a személyt, akivel leélhetem az életem. Eleinte kerültem, mert fiatal még, de végül az érzéseim azt sugallták, hogy ő lehet az igazi. Nem volt hosszú kapcsolat, mindössze 4 hónap. Nagyon jól megvoltunk, szerintem teljes mértékben összeillettünk. Annyi volt a gond, hogy én túl komolyan akartam. Elfelejtettem, hogy ő még fiatal. Végül szakított velem. Sajnos képtelen vagyok túl lépni rajta, lassan már egy hónapja. Mostanra teljesen depressziós lettem. Szinte óránként változik a hangulatom. Úgy érzem senki sem segíthet, teljesen bezárkóztam. A barátaimnak próbálom folyamatosan jelezni, hogy nem vagyok jól, de azt hiszem ők ezt nem értik. Mindig csak azt a választ kapom, hogy nem tudják, mitől lenne jobb. A srácot szinte naponta keresem. Írok neki, hívogatom. Csak beszélgetni akarok vele, mert attól jobb, és nem támadnak rossz gondolataim. Utálom magam, amiért ide jutottam. Sőt az egész világra haragszom, mert nekem nem adatott meg a lehetőség a boldogságra. Fiatal vagyok még, és mindenki azt mondja, majd eljön az ideje, de én úgy érzem, nem tudok várni, nem akarok várni. Sokszor sírva ébredek éjszakánként, alig eszem. Tudom, hogy ez a srác nem érdemel meg engem, és hogy nem szabadna leadnom az elvárásaimból, de most is ugyanúgy szeretem. Egyszer már voltam pszichológusnál, a régebbi sérelmeim miatt. Némileg segített, azóta azonban úgy érzem, sokkal nagyobb teher van rajtam, és nem látom már a szépet az életemben.

Kedves Cintia!
Három éve vagyunk együtt a párommal. Már az első évben eljegyeztem őt, és elkezdtük tervezni az esküvőnket. Most ősszel, mikor eljött az igazi szervezés ideje, valami hirtelen bekattant a fejemben, és rájöttem, hogy nem akarom vele leélni az életem. Annyit megmondtam már neki hogy az esküvőt muszáj lefújni, de az igazi szakításra egyszerűen nem bírom rászánni magam. Bármennyire is biztos vagyok benne, hogy ezt akarom, amikor rá kerül a sor, azt a pár szót nem tudom kimondani, egyszerűen csak utalgatok rá, várva, hogy majd ő megteszi helyettem, ami persze nem fog megtörténni. A kérdésem az, hogy hogyan gyűjtsek elég erőt ahhoz, hogy megtegyem a nagy ugrást.
Köszönettel: egy kétségbeesett lélek.

Tiszteletem!
A párommal három év után össze költöztünk és el jegyeztem. Minden szépen alakult, és tervezgettük a jövőt.
De a mai nap el mondta, hogy nem akar gyereket és hogy abban sem biztos, hogy ezt akarja. Nem szeret, és ezzel küszködik egy jó ideje.
Viszont én ezt nem érzem és éreztem rajta.
Meg beszéltünk, hogy folytatjuk és segítek amiben lehet.
Magát hibáztatja, és félek mert eddig minden probléma mentes volt.
Tudok ezen segíteni neki, vagy esetleg be pánikolt?
Segítségèt előre is köszönöm!
S. Gábor

5 hónapja szültem.
Mostanában olyan “rohamok” jönnek rám, hogy még én is kiakadok magamon később.
Egyetlen szótól vagy rosszul fogalmazott mondattól felrobbanok, teljes hangomból ordítok, remegek, sírok, és 20 perc múlva mintha mi sem történt volna minden happy. Elég gyakran előfordul ez velem, 5 hónapja ezt érzem de leginkább 2 hónapja jött jobban elő. Állandóan rosszul vagyok, hányingerem van, fáj a fejem, és a hasam. Egyik éjjel arra keltem fel hogy majdnem megfulladtam, kapkodtam a levegőt. Semmihez nincs erőm, csak feküdnék egész nap, konkrétan félek egyedül kimenni a boltba, félek egyedül itthon maradni. Csak aludnék folyamatosan. A családomnak hiába mondtam el ezeket, csak azt kapom hogy “jajj maradj már nincs neked semmi bajod” stb…
A legrosszabb az egészben, hogy mikor ez rámtör, a fejemben tudom hogy túlzás amit csinálok és nem jó ez így de képtelen vagyok visszafogni magam. Úgyérzem megőrülök. Mostanában már zsibbadást is érzek vagy a karomban vagy a lábamban, ami sokáig tart. Most éppen ráz a hideg. Van hogy ébresztő óra meg egyéb hangot hallok. Amikor valaki nyugtatgatni próbál vagy nem hisz nekem, csak még idegesebb vagyok tőle.

Tisztelt válaszadó!
Mi lehet a bajom? 5 hónapja szültem.
Mostanában olyan “rohamok” jönnek rám, hogy még én is kiakadok magamon később.
Egyetlen szótól vagy rosszul fogalmazott mondattól felrobbanok, teljes hangomból ordítok, remegek, sírok, és 20 perc múlva mintha mi sem történt volna minden happy. Elég gyakran előfordul ez velem, 5 hónapja ezt érzem de leginkább 2 hónapja jött jobban elő. Állandóan rosszul vagyok, hányingerem van, fáj a fejem, és a hasam. Egyik éjjel arra keltem fel hogy majdnem megfulladtam, kapkodtam a levegőt. Semmihez nincs erőm, csak feküdnék egész nap, konkrétan félek egyedül kimenni a boltba, félek egyedül itthon maradni. Csak aludnék folyamatosan. A családomnak hiába mondtam el ezeket, csak azt kapom hogy “jajj maradj már nincs neked semmi bajod” stb…
A legrosszabb az egészben, hogy mikor ez rámtör, a fejemben tudom hogy túlzás amit csinálok és nem jó ez így de képtelen vagyok visszafogni magam. Úgyérzem megőrülök. Mostanában már zsibbadást is érzek vagy a karomban vagy a lábamban, ami sokáig tart. Most éppen ráz a hideg. Van hogy ébresztő óra meg egyéb hangot hallok. Amikor valaki nyugtatgatni próbál vagy nem hisz nekem, csak még idegesebb vagyok tőle.