Szép jo napot Erős eggy mondatban elmondom férre érhető probléma miatt elkezdett a párom sogorommal eggy éven keresztül sms és telefonon beszélgetni álitolag más nem volt köztük álitják mind ketten ezt kellene elhinnem állitolag miattam keztek el beszélgetni mondják ők ezen nem tudom magam tultenni mindig megprobálom de pár nap és mindig elő jön persze páromat ezzel untatom számonkérem folyamatosan hogyan tegyem át magam ezen?

Boun giorno.
Én nem is tudom miért írok most ide. Még egy éve talán, hogy írtam az oldalra. Akkoriban elég kétségbeesett voltam, mert nem voltak barátaim, a szüleim meg egyszerűen alkottak egy álomképet rólam és csak azt látták-a tökéletes, jól tanuló, szorgalmas, kedves lányt, aki kicsit introvertáltabb volt, mint az átlag, de ezzel semmi baj nincs, hiszen az iskolában jól teljesít, semmi panasz nincs rá és gyönyörű jövő áll előtte, barátkozni majd ráér egyetemen. Szóval nem igazán volt kivel beszélnem és hála az internetnek, minden létező mentális betegséget diagnosztizáltam magamon. A jegyeim valóban mindig kiválóak voltak, ha nem a legjobbak az osztályban, eddig mindig minden tárgyból ötös voltam év végén (idén sem törtem meg a tradíciót), de magányos voltam. Bár miért is fogalmazok múlt időben?
Már egy ideje pszichológushoz járok, ami javított a közérzetemen és segített tisztán gondolkozni. Most már tudom, bár szörnyen cikinek érzem beismerni, az egész csupán a kamaszkor és a "hormonok" műve volt és mivel nekem nem voltak barátaim vagy bárki velem egyidős, akivel megoszthattam volna a gondolataimat, talán kicsit másképp reagáltam rá. Vagy arról lehet szó, hogy alsóban (1-4.osztály) sokszor bántottak mind mentálisan, mind fizikálisan csupán, mert kicsi és szemüveges voltam? Nem tudtam megvédeni magam és "érett nagylányhoz" méltóan mindig sírva fakadtam, amivel tudatlanul csak bátorítottam azokat a szemeteket.
Még mindig csúfosan kevés az önbizalmam és elég ingatag a hangulatom. Mindig is kívülálló voltam a közösségben, bármilyen közösségben. Emlékszem alsóban mindenki futkározott, fogócskázott, de én mindig is utáltam a tesit és feleslegesnek tartottam, ne éveztem az efféle játékokat, úgyhogy csak ültem a tanárnéni mellett és néztem őket, gondolkoztam. Eléggé kínosan érzem magam társaságban és a társaság bárkit jelent. Tényleg bárkit még a szüleimet is. Anyának sose voltam elég, és soha nem is leszek azt hiszem. Ő nem tudta megvalósítani az álmait, nem vették fel arra a szakra , ahová menni akart és mostani állásával nem keres sokat, szinte annyit se, hogy el tudjon tartani engem. Apával elváltak még mielőtt megszülettem volna és már másik családja van külföldön, szinte sose látom. Nem tudom, milyen lenne ha megismerhettem volna, ha velünk maradt volna, de hiányzik. Bár hiányozhat egyáltalán valami, ami sosem volt az enyém?
Ősszel megyek gimnáziumba. Két évet ezelőtt hatosztályos gimiben töltöttem matek szakon, de az osztálytársaim bármennyire is voltak zsenik (pedig azok voltak, én már csak tudom), egyszerűen nem volt bennük semmi emberség. Ha a Harry Potter házaival jellemezném őket, keményen mardekárosak voltak. Sokat számított nekik, hogy kink a szülei milyen zsenik (pl. atomfizikus, programozó, mérnök, orvos, ügyvéd, tudós), ki milyen kőgazdag, és a sikeren, a győzelmen kívül nem számított nekik sok más. Sokszor mondták nekem hogy haljak meg csak mert bénáztam tesin egy csapatjátékban, amit ők versenyként fogtak fel. Az is volt, bár nem hiszem, hogy értelmes ember ilyen keményen fogna fel egy ostoba kis sportvetélkedőt. De ki vagyok én, hogy megmondjam ki az értelmes. Az az egyetlen gondolat mosolyogtat meg, hogy valószínűleg (szerintem) a jövőben ezt a szívtelenségüket a karrierjükbe vetve, hihetetlenül sikeresek lesznek majd, mindenkit eltipornak majd és olyan gazdagok lesznek, hogy egy átlag ember hónapokig, ha nem évekig elélne a jövedelmükből, de mégse lesznek boldogok, mert hiányozni fog az életükből a szeretet. Házasodni is érdekből fognak és olyan fenn fognak állni az emberiség felett a gondolataikban legalábbis, hogy elzárják önmagukat minden lehetőségtől, hogy szeressenek vagy szeretve legyenek. Azaz röviden beképzelt, szívtelen, számító üzletemberek lesznek belőlük, akik már azelőtt megbuktak emberségből, hogy integrálni tudtak volna. Nem mintha ez tényleg valóra válna, vagy én tudnék integrálni. Csak szeretek elgondolkozni mindenféle kis hülyeségen. Elég nagy a képzelőerőm és a a sok könyv, film, sorozat amiket láttam és olvastam is sokat tesz hozzá. Néha elképzelem mi lenne, ha pont úgy mint egy regényben, én a szegény kis "stréber" kirekesztett megtetszenék egy népszerűbb srácnak, akinek lennének érzései és egyszerűen felhúzna maga mellé, és megmutatná, milyen nagy és színe a világ. Hogy mi lett volna, ha nem lettek volna olyanok igazából, mint amilyennek én láttam őket és előbb-utóbb találtam volna barátokat vagy legalább szövetségeseket. Bár lehet, hogy pontosan így lett volna, csak hát nem voltam elég erős, hogy kibírjam az előtte levő szakaszt. Én magamtól egyáltalán nem, vagy csak ha nagyon muszáj, akkor létesítek bármiféle kontaktust magam és egy velem egykorú emberi lény közt. I think what I want to know is that how to feel different. I would like to know how I could get some self-love, confidence and if I am ready one or maybe more true friends. 'Cause now I don't even know what a friendship is like.
Yours faithfully
Dee
U.i.: Csak azért írtam alá, ha esetleg még írnék, akkor tudjanak valahogy azonosítani.
Oh, és bárki is olvassa majd végig ezt, legyen csodás élete, valósítsa meg az álmait meg minden. #legyél_optimista

Kedves Tanácsadó!
Az alábbi problémával fordulok Önhöz. A barátommal amikor (újra) összejöttünk elmondtam,hogy én nem hiszek a fiú-lány barátságban már. Rengeteget olvastam erről, nagyon megosztó ez a téma, a két véglet él. A különlétünk alatt összebarátkoztt egy lánnyal, akit én is ismerek, és régen is lógtunk párosan. ( a lány szétment a fiúval, új barátja van, és már gyerekük is) Közben ők éltek külfödön tehát a kapcsolatunk elején nem nagyon volt ez utána közöttünk téma. Majd haza költöztek és amikor én nem voltam az otthoni családomnál,hanem ott maradtam ahol laktam, már a találkozó után mondta csak el,hogy találkoztak. Tudta hogy rosszul fog esni, mégis megtette. Megkértem akkor, hogy ketten ne találkozzanak, úgy lenne a jó ha a régihez térnénk vissza, ahol én is és az ő párja is ott van, hiszen felnőttek vagyunk és nekem az ilyen páros találkozók sokkal építőbb jellegűek, mint hogy egymást kizárva. Én nem találkozok fiúkkal külön. Azóta összeköltöztünk és sajnos rá kellett jönnöm, hogy a hátam mögött mégis találkoztak ketten többször is, ami nagyon rosszul esett, hiszen átejtve éreztem magam. Újra leültünk erről beszélni.. majd kibukott, hogy a lány nem akar ilyen találkozót velem. Semmit nem vétettem a lány ellen, ezért nagyon furcsállom az egész helyzetet és nem tartom korrektnek. A totális kibukásom ma érkezett el,ezért írok ide. Beleolvastam a beszélgetésükbe, és az jött ki az egészből, hogy a lány engem szid a kérésemért, a barátom nem véd meg, és tervezgetik,hogy a hátam mögött folytatják ezt titokban. Az leszűrödött, hogy a lánynak ez új… ő nem tudta hogy eddig is titokban találkoztak és szerintem most sem tudja,csak mintha pár hónapja kérném ezt. Közben eltelt két év.
Volt más témával is bizalmi problémám a barátom iránt és a határaim végét érzem. Mi erre a megoldás? Nem tiltottam el tőle, közös programot akartam… de már nyitott se nagyon lennék ez iránt az olvasottak után. A barátom meg közben nekem azt mondta, hogy természetesen engem választ és akkor a barátság fog leépülni ha a lány nem nyitott,erőltetni nem fogja. De az egészből ahogy itt szó volt rólam,nem a szeretetet éreztem felém…semmi kiállás, hogy de ő attól szeret, csak ebben nem értünk egyet… semmi, hogy a lányt kérné hogy gondolja át … mntha nem az én oldalamon lenne.. Nagyon rosszul érzem magam és nem először látom,hogy a barátom "kétszínű" tud lenni,mert szerintem ez az. Tudom nem szép hogy beleolvastam és ez is árulkodó jel a bizalmam miatt,de nem azt találtam itt, hogy mennyire bízhatok benne és hogy én vagyok a hülye. Aggódok a haza meneteleken ( másik városban élünk közösen) szorongok. És egyszerűen már nem szeretek otthon külön lenni tőle, mert attól tartok,hogy akkor átver,tehát nyilván az utóbbi több mint fél évben azért nem találkoztak,mert mindig együtt voltunk otthon és végig együtt programztunk. De érzem hogy ez nem megoldás,hogy én otthon nem hagyok neki teret. Nekem se az igazi így,ez volt a saját önnyugtatásom,hogy majd így minden oké lesz..De látom,hogy nem. Ezek után mit lépjek,ha azt látom,hogy a lánynak azt írogatja, hogy megoldja hogy találkozzanak? Lefog majd koptatni a saját élettársam és adjam a butát, aki nem tud erről? Beszéljünk róla még most? Nem látom a kiutat. Tudja a véleményem. Tudja,hogy mennyire fájt, hogy a bizalmammal már eleget játszott és több nem fér bele. Ne álljak ki magamért? Én úgy érzem ki kell…
Kétségbe vagyok esve, pedig nagyon szeretem.
Köszönöm.

6 évig éltem kapcsolatban,abból 5,5 évig együtt is éltünk.Az első 2 év nagyon jó volt.A 2-ik évben megszületett a kislányunk.Azóta egyre jobban romlott a kapcsolatunk.A párom viselkedése is rossz irányt vett:
-munkahely gyakori váltogatása
-alkohol
-hazudozás
-nem törődömség
Édesapja halálával ez csak rosszabb lett.
Felelőtlenség:Főleg anyagi téren
A kapcsolatunk rossz iránya:
-szex:a szülés után kb. 2-3évig nem igazán voltam kibékülve magammal,a szex se úgy működött mint előtte,sok volt a stressz is.De ez az utóbbi 1 évben sokat javult
-kommunikáció hiánya
-egyhangú napok
Kevés idő kettesben.
Többször is odavágta a kapcsolatunk alatt,hogy nem kell velem lenni,el is lehet menni.
Most szakítottunk 3x.Mind a 3x hagyott elmenni aztán pár napra rá megbánta(a gyerekkel a szüleimhez költöztem).A kislányunk miatt 2x is visszamentem hátha megtudjuk oldani a problémáinkat,meg ígért minden szépet,jót.Ugyanez van 3x-ra is.
Már nagyon megromlott a kapcsolatunk.3 hónapja vagyunk külön.De ő megbánta a szakítást.Folyton ostromol,hogy próbáljuk meg újra,megváltozott minden jobb lesz.Van megoldás csak meg kell találni.De nekem nagyon fáj,hogy ismét hagyott elmenni és megint utána jön rá,hogy nem kellett volna.Egyszer mond egy okot miért lett ilyen,máskor meg már más okot monddHa valaminem úgy alakul ahogyő elképzeli vagy nem azt mondom akkor ki kel magából és mindenért engem okol,olyan dolgokat mondd amit másnap meg megbán!Hány esélyt kéne még adnunk ennek az egésznek?Én már nem tudok benne megbízni ezek után.Egyszerűen nem tudok visszamenni hozzáTalán már elmúlt a szerelem a részemről.Nem vagyok tisztába magammal se,csak azt tudom,hogy nem tudok visszamenni.
A kislányommal is idegesen bánok,hamar felkapom a vizet.
Már ideges vagyok ha megint jön üzenet a volt páromtól.Hogyan lehetnék a saját érzéseimmel,életemmel tisztába?Hogy mit is akarok igazán?Sehogy nem találom a válaszokat magamba.Ő szeretne párterápiáramenni,de én nem tudom ennek mennyire lenne értelme,ha már nem tudok megbízni benne.Talán annyiból jó lenne,hogy jobban kitudnánk jönni talán egymással nem vesznénk mindig össze,a gyerek miatt is.
Ebben szeretném a segítségét kérni!
Üdvözlettel,Szandra

Lehet problémám abból ha életem végéig eltartanak?
Nincs kedvem napi 8-10 órát dolgozni.
Nök szokták ezt csinálni hogy szülik a gyerekeket és otthon vannak végig.
Én is szivesebben lennék otthon mint egy munkahelyen, annyira feszélyez a munkahelyi közeg és hogy mások között kell dolgozni teljesen kikészít. Kissé paranoiás is vagyok gyakran hiszem azt hogy rólam beszélnek, nézik mikor hibázok.
Inkább maradok apéméknál életem végéig ugyis enyém lesz ez a ház ha öröklöm.
Miért muszáj dolgozni? Nem mindenkinek való ez a munkahely dolog.
Anyám szerint keressek olyan nőt aki majd eltart. De ha akarok saját dolgokat mint autó például, akkor muszáj lesz pénzt keresni.
Ugyanez a tanulással is. Utálok közösségbe járni, nem nagyon vonzz semmi szakma valamiért gyűlölet van bennem a társadalmi tevékenységekkel szemben. Jajj most dolgozni kéne hogy a társadalom hasznos tagja legyek. Miért legyek a társadalom hasznos tagja?
Van rossz tapasztalatom. Iskolás koromban piszkáltak, csúfoltak. Azóta utálom a társadalmat és a közösségeket.
Mások mintha élveznék hogy tanulhatnak, dolgozhatnak. Mi ebben az élvezet, nekem kellemetlenek ezek a dolgok.
Néha direkt erkölcstelen vagyok és úgy viselkedek hogy minél rosszabbnak tűnjek.
Nem akarok párkapcsolatot se mert ott is elvárások vannak. Szeretet nem létezik. Csak elváráshoz kötött. Van aki elvárja hogy dolgozzak különben szakít velem.
Lassan már egy kapcsolathoz is diploma kell.
A társadalom meg lenéz mindenkit aki nem tökéletes, szóval teljesen mindegy.
Ha nincs bejelentett munlahelyed a szomszéd nénitől megkapod hogy semmirekellő vagy.
Régen jártam pszichológushoz ő azt mondta hogy valószínűleg nem kaptam semmi támogatást, bátorítást gyerekkoromban csak elvárásokat.
És az autonómiám károsodott még a túlzott szülői kontroll miatt.
Azért kérdezek most itt mert lehet hogy ez igy nem jó és idősebb koromban bánni fogom. Hogyan lehetne megszeretni ezt a dolgozás, tanulás dolgot? És ne érezzem azt hogy ez egy kötelező elvárás, mert lázadok.
És anyukámat se akarom már pénzzel lehúzni. Mert kell új ruhára.
Általános iskolában kitűnő tanuló voltam
Csak jött az iskolai zaklatás, rossz társaságok ahol a tanulás lúzerség stb.

Hello!Érdeklődnék Paranoia betegségel kapcsolatban.Apukámnál azt diagnosztizáltak mivel nagyon féltékeny az anyukámra lehetetlen dolgokat találgat ki róla és már kezd egyre aggreszivebb lenni.Pszichológushoz nem szeretne járni csak 1 szer volt és szerinte ő nem beteg hanem az orvos hülye.Kérdésem szóval az lenne ,hogy ha Anyukám elköltözne X időre akkor Helyre jönne ? És nem lenne veszélyes a gyerekeire nézve? Mármint hogy nem rajtuk adna ki aggresziojat

Jó napot! 4éve élek párkapcsolatban egy férfival, akivel a kapcsolatunkat szintén 4év barátság előzte meg. A kapcsolatunk elején bizonytalan voltam magunkban, amit az ő részéről is éreztem. Ezen túljutva kissé viharos, veszekedésekkel téli időszakon mentünk keresztül, több probléma is felmerült kettőnk között mint például a szexuális életünk gyakorisága, ami miatt nem éreztem magam biztosnak a kapcsolatunkban. A helyzet azóta sem javult, szinte majdnem minden próbálkozásomkor elutasítást kapok. Emiatt teljesen fel is adtam az effajta próbálkozásokat a negatív élmények tükrében. Jóformán akkor szexelünk ha egy hétvégi italozás után úgy alakul. Többször leültünk megbeszélni a dolgok miértjét. Az elején azt a választ kaptam, hogy az exe szexuális téren nehéz eset volt, emiatt alakult ki benne is a bizalomhiány és egy rossz érzés a szexuális érintkezéssel kapcsolatban, semmi köze hozzám vagy ahhoz, hogy nem kívánna. Később mikor úgy tűnt ezen túljutott de a probléma még mindig fennállt, azt mondta, hogy nem tudja pontosan mi lehet a baj. Annyi biztos, hogy neki nincs igénye olyan gyakorisággal a szexre mint nekem és, hogy sokszor kimerültnek érzi magát illetve az alkohol segít oldani a felmerülő gátlásait. Egy idő után igyekeztem a saját gondolataimat félrerakni ezzel kapcsolatban és elfogadni a dolgokat ahogy vannak. Azonban sajnos más problémák is felmerültek a részemről. Alapvetően boldognak mondható a kapcsolatunk ugyanakkor mégis sokszor az az érzésem, hogy nem kapom meg azt a figyelmet,törődést amire vágyom. Emiatt gyakran előfordulnak önbizalomhiányos, elkeseredett pillanataim, nem akarok emberek közé menni sem. Próbáltam vele erről beszélni de sajnos nem jutottunk előre egyik alkalommal sem. Alapvetően senkinek sem nyílik meg soha. Velem igyekszik próbálkozni, de nem tudja kifejezni magát vagy a problémáit. Ugyanakkor az élet más területein pedig annyira összeszedett és racionális ember. Nem tudom mihez kezdjek az egész helyzetünkkel, mitől lehetne jobb mindkettőnk számára.

kb 2 eve megismerkedtem valakivel, amiből egy kapcsolat lett.
Házas vagyok.
Van egy kozos gyerekunk, aki 12 éves.
Házasságunk alatt erzesem szerint mindent megtettem, amit egy ffi/apa megtehet:
Rengeteget foglalkoztam a gyerekunkkel, sokat jatszottam vele, kivettem a részem a házimunkából, rendszeresen főztem/főztunk egyutt a fiammal, felujitottam a lakasunkat, évente mentunk nyaralni, jartunk sokat kirandulni, tanultam vele, zeneiskolaba hordtam, foglalkoztam vele rengeteget.
Nem én keresem a tobb penzt, felesegemnek szakmajanal fogva van lehetosege mellekallasra.
Kapcsolatunk mar nem tudom megitelni milyen is volt.
De sok minden hianyzott belole: kozos tervek, intimitas, osszhang, más gondolkodásmód. Ha beszelgettunk, a harmadik mondattal ugy meg tudott serteni, hogy elment a kedvem az egesztol. Ő nem szeret főzni, nem szereti a hazimunkat stb
Mikor lett a kapcsolatom, ezekre jobban ráláttam, más szemmel néztem már.
Ő az önmegvalósítással volt elfoglalva: sport, munka.
A 2 ev alatt ő elment ebbe az irányba.
Sokat vitáztunk ez idő alatt.
Sértegetett, lehúzott, kritizált, minősítette a kozos 16 évet, mennyire rosz volt neki.
Tobbszor elmondtam, mi nekem a bajom ezzel kapcsolatosan: ahogy beszél rólam, a csaladomról, és ahogy gondodik dolgokról. és hogy a kommunikációja nem asszertív.
Amikor lett egy kapcsolatom, akkor mar nem tettem meg annyi mindent azert, hogy neki jó legyen, stb.
Errol a kapcsolatrol nem tudott, csak a viselkedesem valtozott meg.
Es persze nem az jutott el hozza, hogy vmit maskent kellene csinalnia, hanem hogy en vagyok pondro, meg életkeptelen, semmirekellő.
Külön alszunk, alig beszélünk.
Ha igen, akkor vita lesz belole.
Nagyon egocentrikus,és önző.
De felépített magának egy világot.
edzés, sport, stb.
Én meg elvesztem teljesen.
Az, akivel egyutt vagyok 2 éve, szeretné, hogy egyutt lakjunk. Tervez velem.
Felesegem mar nem.
Nem hallja meg azt, higy nekem mi volt a bajom a hazassagunk alatt, nekem kellene az ő igenyeihez alkalmazkodni.
Nem szeretnem ezt igy folytatni.
Viszont nem merek az új kapcsolatba beleállni:
Bár voltam mar ugyvednel, stb.
Mindig eszembe jutnak régi emlekek, programok, hangulatok.
Nem tudom elkeozelni, hogy ne legyek része a fiam életénke nap mint nap.
Nem tudom milyen lenne az új párommal az élet. Pedig neki is annyi idos fia van, mint nekem.
Köt a múlt, az abból szerzett tapasztalatok, valamint az elmult 2 ev alatt szerzett lelki sebek alapjan nem tudom, megfelelnek-e neki is hosszú távon.
És így őrlődöm.
Van, hogy nagyon azt érz, menne, de van, hogy nem.
És így nem tudok továbépni.
Kozben az a kapcsolat is megjárja a poklot, es a menyországot is.
Ez igy nem jó.
Senkinek.
Merre?
Hogyan?

23 éves lány vagyok. Fontos tudni, hogy a családomban volt alkoholista, öngyilkos, depressziós, neurotikus és skizofrén személy is. Azért írok, mert már nem tudom, mit gondoljak magamról. Nagyon félek, hogy velem sem stimmel valami. Tizenévesként azt gondoltam, hogy ez normális, voltam pszichológusnál is, mert nagyon sokat sírtam, nem voltam jól, de ő is azt mondta, hogy ez oké. Azóta eltelt pár év, de én azt érzem, beleragadtam ebbe. Nem tudom eldönteni, mit mesélek be magamnak, és mi az igazság. Nagyon sok furcsaságom van, amiről kb. senki sem tud. Egyébként már gyerekként is imádtam egyedül lenni, rajzolni, olvasni. Ez most sem változott, van, hogy napokig ki se mozdulok, fel se tudom idézni, mit csináltam, csak szenvedtem egyedül. Akármin tudok sírni. Mindent halogatok, ha az utolsó pillanatban csinálom meg, bepánikolok és szidom magam. Megrémít a szélsőségesség: ha éppen nem egyedül kesergek napokig, akkor mindent eltervezek, elmegyek edzeni, bevásárolok, kitakarítok, foglalkozok magammal, programokat szervezek stb. Aztán másnap élni sincs kedvem. Egyébként sok barátom van, szeretnek, mindenki azt gondolja rólam, hogy egy okos (egyetemre járok), kedves, szép lány vagyok. Egyszer egy barátnőmnek meséltem valamennyit, ő azt mondta, azt hitte, hogy minden rendben van velem, mert nem látszik, egy „jófej csajnak” tűnök. Már sokszor fizikailag is megvisel, állandóan fáj a fejem, a hátam, mindig azt érzem, hogy össze fogok esni, ha nem alszom 9-10 órát, nagyon rosszul vagyok. Néha levegőt sem kapok, remegek, kiabálni akarok vagy megütni, eltörni valamit. Kb. háromszor volt, hogy ezek miatt nem tudtam elindulni egy találkozóra. Nagyon zavar még az is, hogy van, hogy hetekig nem iszom, viszont ha elkezdem (sokszor volt, hogy akár egyedül is), akkor ugyan nem rúgok be mindig, de azért 3-4 pohár a minimum. Tizenévesen volt egyszer alkoholmérgezésem, amikor kórházba vittek. Nagyon zavar az is, hogy mindig van valami megszállottságom. Úgy látom, hogy nem tudok átlagos dolgokat érezni, gondolni. Csak a skála két végpontja van. Vagy nem érdekel valami, vagy a rabja leszek, vagy gyűlölök valamit, vagy imádom. Az egyik ilyen megszállottság, hogy imádok emberek után nyomozni. Néha olyan emberek után is, akiket nem ismerek. Például sztárok után, vagy volt olyan is, hogy egy előző barátom megemlítette az exbarátnője nevét, én meg az összes képét lementettem, rákerestem google-ben, pedig sosem találkoztam vele, nem is voltam féltékeny, nem is értem miért tettem… Alapjáraton imádom minden ember életét részletesen ismerni és mindenre emlékszem is. Egyszer egy exemről annyi mindent összeraktam, hogy úgy gondolom, hogy borderline (és valamennyire nárcisztikus is) személyiségzavara van, az időm hatalmas részét áldoztam „kutatásra”. Sok ideig azt éreztem, hogy meg kell mentenem őt. Valamiért nagyon vonzódom a pszichológiához, túlvilági, spirituális stb. dolgokhoz. Ezek mellett sokszor azt érzem, hogy színészkednem kell. Mintha valaki nézne. Még ha csak az utcán megyek egyedül, akkor is. Sokszor van, hogy beszélgetek valakivel, sorozatot nézek, zenét hallgatok, és azon gondolkodom, hogy ha látna egy ismerősöm, mit szólna. Imádok tragikus dolgokról olvasni, videókat nézni. Minden nap azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha ma meghalnék, vagy valakim meghalna, vagy kiderülne, hogy rákos vagyok stb. Minden nap eldöntöm, hogy ma más lesz, általában reggel még van erőm, de estére olyan szinten lemondok magamról, hogy élni se akarok tovább…
Hirtelen ezek jutottak eszembe. Nagyon tanácstalannak érzem magam. Egy részem azt érzi, csak egy hisztiző lány vagyok, a másik részem meg szinte fél saját magától. Szeretnék szakszerű véleményt és tanácsot kapni. Nem merek erről beszélni senkinek sem. Lehet ezen egyedül is segíteni, vagy segítséget kell kérni?

Jó napot kívánok. A problémám a következő. A szüleim már meghalltak. A temetés óta a rokonok eltávolodtak tölem. A barátnőknek csaladjuk van nekik meg van a maguk élete. Én teljesen egyedül vagyok nem tudom elmondani senkinek mit érzek. Nincs olyan személy akiben biznék akinek elmondhatnám mit érzek pedig jo lenne. A temetést egyedül intéztem, a gyászt egyedül kell feldolgoznom. Kérem ne irja azt hogy ide oda közösségbe menjek ez nem lehetséges mert ritkán vagyok otthon külföldön dolgozom. Külföldön sincs igazan akiben megbiznek meg magyarul tudom magam legjobban kifejezni. Nagyon egyedül, magányos vagyok. Nem tudom mit tegyek.

jò napot !
ez elött is voltak problèàim de ezt most ugy èrzem teljesen kiteljesedik rajtam .
2 hete vèget èrt egy 4 èves kapcsolatom sajnos kimondhatom Hogy 80%ban miattam .
azòta ugy èrzem feleslegesè vàlt minden ami e vilàgi. nem tudok boldog lenni .
ez előtt is voltak fóbiáim tömegiszony ,fèlek AZ ideben emberektől nagyon makacs ès zàrkòzott szemèlyisèg vagyok .
amiòta elment a pàrom azòta csak azon gondolkodom mit tennèk màskèpp ès hibàztatom magam. alvàs zavarjaim vannak ètvàgytalan vagyok folyamatos öngyilkossàgi gondolatok gyötörnek minden porcikàm fàj ès ugy èrzem majd belehalok a helyzetbe .
ez a munkàmra is kihat .
összsègèben màr ez is elèg 'megterhelő' ha fogalnazhatok ìgy ès erre mèg ràjön a pànikzavar ès az epizòdikus,rohamokban jelentkező szorongàs.
ezeket tavaj diagnosztizàltak nàlam ès irtak fel rà Scippà-t ami 10 mg os ès frontint ami 0,25mg os illetve ajànlottàk heti egyszeri megjelenèst egy pszihològussal .
ezeket a gyògyszereket akkor elutasìtottam ki se vàltottam mert fèltem tőlük tele van az internet azzal Hogy mit tesznek ezek a szerek,
de mostmàr lassan eljutok arra a pontra Hogy lehet bàrmi ami kizökkent ebből az àlapotbòl mert egyre sűrübben gondolok a halàlra ès annak formàira !
mit gondol kedves doktor mi lehet a teendő ?
vàlaszàt előrre is köszönöm !

Tisztelt Cím!

Azzal a kérdéssel fordulok önökhöz hogy adjanak tanácsot mit tegyek.
8 hónapja, hogy ismerkedek egy férfival. Személyesen már többször találkoztunk, de csak  1-1 napot tudtunk eltöltötteni együtt. Mindketten elváltak vagyunk. Sajnos eddig még nem történt semmi intimitás közöttünk. Január óta kint van külföldön és így még ritkábban tudunk találkozni.
Legutóbb áprilisban volt itthon akkor találkoztunk és megint csak sajnos 1 napot tudtunk együtt eltölteni. Amikor itthon van akkor is a családtagjaival tölti főleg el a napokat, én megértem ezt, mert nagyon hiányzott már nekik is.
Amikor tervezte, hogy eljön hozzám, akkor azt mondta velem és a gyerekeimmel akarja tölteni a napot, de végül nem mentünk sehová egész nap itthon voltunk. Ő próbált közeledni felém, úgy hogy hátulról nekem nyomta magát. Én leblokkoltam és féltem, hogy nem leszek jó neki, féltem, hogy csalódást okozok neki, pedig nagyon szerettem volna hozzá bújni, megfogni a kezét, de sajnos nem ment. Mikor elment után napokban írtam meg neki, hogy sajnálom hogy nem tudtam közeledni felé, mert talán megijedtem, de nem tőle. Ő mindig jól viselkedett velem, nagyon aranyos volt, soha nem erőltette semmit. Türelmes volt már az első perctől kezdve.
Én úgy gondolom, hogy a saját érzéseimtől, amit ki váltott belőlem. (Ezt ugyan nem mondtam meg neki ilyen nyíltan. Sajnos sok csalódás ért már főleg a volt házasságomban) .
Biztos az is volt a baj, hogy eleinte mindenről tudtunk beszélni, de arról, hogy hogyan közeledjünk egymásfelé erről soha sem beszéltünk, pedig úgy gondolom ez fontos lett volna. Én utána egy telefonbeszélgetés alkalmával mondtam is neki, hogy én vártam volna tőle azt mikor itt volt , hogy azt mondja, gyere ülj ide mellém, hogy közelebb legyünk egymáshoz, mert lehet, hogy ez a bátorítás kellett volna és mertem volna közeledni hozzá. Utána egy kis szerelési feladatban kértem a segítséget és direkt úgy próbáltam adni a szerszámokat, hogy véletlenül összeérjen a kezünk, de erre azt mondta, hogy attól félt, hogy véletlenül a harapó fogóval meg csípem a kezét. Pedig én nagyon vigyáztam volna rá. Utána  ő odabújt hozzám és mondtam neki, hogy nagyon jól esett, de nem mertem szembe fordulni vele, pedig minden vágyam azt volt, talán azért féltem, mert előtte percekben nem éreztem, hogy tényleg komolyan akarja. Ezt abban a pillanatban meg kellett volna beszélnünk, de egyikünk sem tudta, hogy fogjon hozzá.
Amikor lekísértem az autójához, akkor ugyan próbáltam kicsit megfogni a vállánál, de éreztem hogy zavarban vagyok. Amikor elköszöntünk egymástól akkor is csak a szokásos arcon puszilás volt más nem történt. Amikor beszállt az autójába mutatta, hogy ott lóg az a piros szív amit egyszer régebben, mielőtt kiment adtam neki. Akkor ott nem mondott semmit, hogy mikor beszéltünk majd, ez egy kicsit furcsa volt hiszen minden alkalommal megbeszéltük, hogy hogyan tovább, mikor beszélünk, de akkor semmit nem mondott én meg sajna nem kérdeztem. Pár nap múlva mikor beszéltünk kiderült, hogy beteg volt, azért nem írt, nem hívott. Amikor beszéltünk olyan rossz volt még a hangja is alig ismertem rá.
Aztán visszament külföldre. Utána újra csak a telefonbeszélgetés maradt. Egy idő múlva azt vettem észre és mondta is, hogy az általános sablon szöveg, mi újság, hogy vagy már zavarja. Akkor azt éreztem, hogy nem tudok miről beszélgetni vele, úgy éreztem nem tudom lekötni a figyelmét. Szerintem az is volt ott a gond, hogy ő abszolút nem kérdezett semmit tőlem, hanem tőlem várta, hogy beszéljek valamiről. Akkor azt mondta, hogy nem érdemes mindennap beszélnünk mert nincs miről beszélni. Egy másik alkalommal azt mondta, hogy beszéljünk 2 vagy 3 naponta mert akkor legalább van miről beszélgetni.
Akkor mikor tudom, hogy hívni fog mindig olyan izgatott vagyok és alig tudok valami értelmeset kinyökögni, mert zavarban is vagyok. Kellett egy kis idő míg sikerült feloldódnom, ő meg hallotta a hangomon, és mondta is hogy megint zavarban vagyok. Ezt sem értettem magamon, hogy miért lettem zavarba tőle, mikor régebben nem voltam.
Aztán egyszer kérdeztem tőle, hogy hogyan bírja egy pasi sokáig szex nélkül, erre azt mondta, hogy nem is igazán hiányzik már neki meg van nélküle, meg hogy volt egy  rossz tapasztalata is de ez egy hosszú történet . De amikor elkeztünk beszélni a szex témáról, akkor egész felélénkült. Kértem tőle hogy küldjön magáról egy félmeztelen képet, átküldte és mondta te jössz én is átküldtem magamról egy olyan képet. Utána átküldtünk magunkról egy intimebb képet az alsó testünkről is. Akkor megállapítotuk, hogy kellemesen csalódtunk egymásban, mert mindketten csodálatosan nézzünk ki. Megbeszéltük, hogy nyár végén eltöltünk együtt kettesben egy hetet és hogy bármi belefér, akár még a szex is. Sokat fogunk együtt nevetni, kirándulni és örülünk, hogy kettesben lehetünk végre, mert erre már mindketten nagyon vágyunk

Utoljára múlt kedden beszéltünk egymással és akkor megbeszéltünk, hogy csak 2 vagy 3 nap múlva keresük egymást és hogy szombaton esetleg mutattunk magunkról még egy kis intmitást. Erre én buta ésszel nem bírtam kivárni a szombatot és mindemmap írtam neki valami kis apróságot. Sajnos már máskor is voltam így hogy nem bírtam várni és nyaggattam őt, de úgy éreztem akkor, hogy írnom kell és csütörtökön  úgy éreztem kiakadt, mert ezt írta, hogy megbeszéltük, hogy nem beszélünk minden nap csak 2 vagy 3 nap. Valamint, ha akarok írhatok neki, csak ne várjak választ mindig, mert nem mindig alkalmas ő az irogatásra és hogy talán egyszer majd megértem. Ő naponta 12 órát dolgozik és estére nagyon ki fárad. Sajnos tudom, hogy híbáztam mert nem tartottam be a megállapodást, mert mindig ha beszélni szoktunk én olyankor mindig olyan boldog vagyok, hogy utána egyszerűen napokig úgy érzem írnom kell neki és nem törödöm azzal, hogy esetleg zavarom őt, kicsit nagyon önző viselkedés ez a részemről. Utána nap próbáltam bocsánatot kérni, megnézte ugyan, de nem választ rá. Utána még vasárnap írtam neki hogy mondja el ossza meg velem, a gondjait, mesélj el ha rossz napja volt. Az az igazság hogy soha nem beszélt arról ha valami kudarc érte vagy csak rossz napja volt, mindig csak a jó dolgokról beszélt. Egyszer ugyan nagy nehezen sikerült valamit kimondatnom vele, de mindig azt mondta hogy arról nincs mit mondani, magyarul nem szeret róla beszélni, csak ez azért zavar, mert én mindig megosztottam vele a kudarcaimat, rossz napjaimat és tőle kértem tanácsot és támogatást ha arra volt szükségem és mindig viszonozta is
Egyszer ezt írtam neki, hogy ha egyedül van, gondja van beszéljük meg és azt, hogy "Szerintem nincs annál felemelőbb érzés, mikor azt érezzük, hogy  nem vagyunk egyedül, van aki mindig mellettünk áll, fontosak vagyunk neki és vele, bármit vagy bármiről őszintén beszélhettünk", ígaz akkor épp beteg volt, de megköszönte hogy mellette állok.
Azt is megnézte, de nem írt rá semmit és azóta nem hív, nem keres.
Tudom híbáztam, de magunk szerint keresni fog még engem, vagy ennyi volt és vége?
Amikor kiment dolgozni én támogattam őt, soha nem kértem tőle, hogy jöjjön haza, én azzal is beérem, ha boldog, hogy azt csinálhatja amit annyira szeret, ígaz így távol van tőlem, sokszor nagyon hiányzik is, de el fogadtam a döntését.
Most maguk szerint besokalt tőlem? Hagyjam békén egy kicsit? Maguk szerint még visszatért hozzám? Vagy csak szüksége van egy kis időre? Az a rossz, hogy nem tudom mit akar. Azóta nem keres, nem hív. Vagy csak ennyire futotta?
Várom, mielőbbi válaszukat.

Jó napot kivanok! Egy olyan problémám van ,hogy tulajdonképpen allandoan szorongok valamiért,attól,hogy a gyerek beteg lesz, és a munka miatt leginkább.Mindig a legrosszabbra gondolok és ilyenkor elmelegedes,szédülés,rossz közérzet van rajtam ami később enyhül de nagyon rossz érzés olyankor.Kerem segítség ,hogyan oldhatnam meg ezt a problemamat,mert lassan teljesen kikeszulok a félelem ,szorongó erzesektol.Halas köszönet !

Jó napot kívánok. Pànikbetegséggel küzdök, komolyabban már másfél éve. Mindig is szorongó személyiség voltam. Csalàdomban is gyerekkorom óta voltak gondok, betegségek, bíztos ezért félek annyira a betegségektől, haláltól. Régebben mindig családtagjaimat féltettem nagyon, féltem hogy szeretteim elveszítem, vesztettem is el sokat az idő alatt. Tavaly januárban édesapám agyvérzést kapott az esküvőm előtt. Amúgyis stresszes volt a helyzet számomra de ez mindent vitt. Bár feljavult rendesen szerencsére de én egyre rosszabbul lettem.Azóta ùgy érzem hogy egyedül sehova sem vagyok képes elmenni, beképzelek minden betegséget, rengeteg orvosnál megjártam, agy tomográf, belgyógyász, neurológus,stb. 3 hónapig kaptam kezelést pszichiátertől pànikbetegségre, paroxatint. Amikor szedtem jobb volt, elmentem ide oda, biztosabb voltam magamban. Kaptam gyengébb nyugtatókat is de féltem szedni. Nem szedtem. Nem mentem vissza a pszihiáterhez mert hittem hogy talán irrá leszek magamon. Nagyon sok mindent írhatnék, a lènyeg az hogy szerencsére tudom, és kezdem belátni hogy ez valóban pánik, szorongás és hogy én épitem ennyire fel a félelmeimet. Bármennyire próbálom, nem tudom egyedül leküzdeni ezeket a félelmeket, érzéseket. Tudom hogy segitséggel sikerül. Azért lenne jó számomra ez az online megoldás mert sajnos még képtelennek érzem magam egyedül elmenni és a másik dolog, hogy Erdélyben élek, a közelben nem találtam magyar pszichológust, és ez nekem gondot jelent. Köszönöm

Jó napot kívánok!
Sajnos tanácstalan vagyok szeretném a segítségét kérni. 2007 óta élek mostani párommal négy kislányunk van. A párom nős volt mikor megismertem de külön éltek a nejével. Többször igérte el válik de nem tette meg 12 év után sem, vártam bíztam benne. A válasz mindig majd beadom a papírt. A felesége azt mondta a párom nem akart vállni tőle. Szerencse játék függő volt. De most is minden hónapban tippmixezik. Az nem lehet hogy valaki a saját családját is kockára teszi szánt szándékkal? Többször mondtam hogy külön válunk de akkor sem adta be a papirokat. Sajnos nem tudok bízni benne már. Ön mit tud tanácsolni mit tegyek? Előre is köszönöm