Tisztelt Szakértő!

Idén kezdem a gimnáziumot és egyre jobban aggaszt hogy nem tudok ismerkedni. Idáig nem foglalkoztam vele sokat, egyszerűen elzárkóztam az emberek elől, és ezidő alatt felszedtem jópár kilót és nagyon megutáltam a külsőmet.
Társaságban kimondhatatlanul kellemetlenül érzem magam, sírhantékom van és csak arra tudok gondolni hogy mit gondolhatnak rólam, biztos elítélnek mert kövér vagyok, csúnya, vagy zavarja őket a jelenlétem. Ilyenkor csak szótlanul állok és ha valaki esetleg hozzám szól annyira igyekszem fenntartani a beszélgetést hogy összehordok mindenféle hülyeséget és lejáratom magam.
Amikor pedig már úgyérzem hogy sikerült elengednem magam és értelmesen elbeszélgetni valakivel, később azt hallom vissza hogy az illető szerint nagyon félénk vagyok és “nem lehet velem mit kezdeni”.
Félek hogy az új osztályommal is így lesz, márpedig itt szeretnék barátokat szerezni és nem csak fogcsikorgatva végig járni ezt a négy évet hanem élvezni is.

Remélem sikerült érthetően megfogalmaznom a problémámat, és előre is köszönöm a segítségét!

Edit

Kedves Pszichológus!
Közel 4 éve leszünk együtt a párommal. Csodálatosnak tartom, olyan aki mellett el tudnám képzelni az életem. Nem gondoltam volna, hogy párkapcsolati problémánk van. Beleszerettem a haverjába. Nem akarom elhagyni a párom. De nem tudom elfelejteni a barátját. Plátói a szerelem. Akkor kezdődött a plátói, amikor megismertem a párom. Azt hittem szexuálisan van gondunk a párommal,ezen javítottunk. Mégis örülten tetszik. A haverja feleségül veszi a barátnőjét. Szomorú vagyok. Nem tudom elengedni. Nem beszélgetünk, nincs kontaktunk egymással a férfival. A férfi elméletileg az ellentétem, iszik néha, én nem, bulizik, nem valószínű, hogy összeillünk.
Hogyan oldjam meg, hogy a páromba legyek szerelmes és ne a haverja tetszen nekem? Talán feldolgozatlan párkapcsolat miatt lehet? Régen sokat volt plátói szerelmem. Milyen feldolgozatlanságok lehetnek vajon?
párom: megértő, kedves, passzolunk, sokat segít a háztatásban, összedolgozunk
haverja: megörülök azonnal érte, kevés beszélgetés, csak évente egyszer találkozunk és vagy 8 hónapja nem tudok szabadulni tőle, de vagy közel 4 éve, amióta ismerem a jelenlegi párom, teljesen szétszed ez a férfi a vonzalommal
Apukám: kis koromban kicsit kevesebb szeretettet adott, ivott, de kicsit alkoholizált, jó szándékú egyébként
Anyukám korán meghalt
Én: folyamatos változás az életem, önbizalmamat növelem a kihívások növelésével, régen nem nagyon engedtem el a férfiak társaságában magam, alacsonyabb önbecsülés, amin a párom szeretete sokat segít
Remélem elég információt adtam.
Köszönöm szépen!

Tisztelt Doktornő!
Segítséget szeretnék kérni, mert már nem tudom mit tegyek elvagyok keseredve. Anno mar irtam hogy 4 éve vagyunk házasok és van két gyönyörűszép gyermekünk kislányunk 3 éves a kisfiúnk 6 hónapos. Egyik nap közölte velem a férjem, hogy nem szeret már nem szerelmes belém es elmérgesedett a viszonyunk állandó veszekedés volt és elhagyott a szüleihez költözött. Megbeszeltük hogy ujra kezdjük tiszta lappal csakhát addig amíg tüske van bennünk amig nem beszéljük meg az adott problémát addig nem tudunk békében és boldogan élni. Mint utóbb kiderult azért hagyott el mert birtokolni akartam es az akaratomat lenyomni a torkán erre irnék egy példát nagyon fogyott fajt a dereka kértem menjen el orvoshoz es ő erre annyit válaszolt majd ő tudja ő teste ő dolga ne akarjam megmondani hogy neki mi lenne a jo pedig csak féltem ugy érzem terhére vagyok. Semmilyen kedveskedést nem mutat irányomba azt veszem észre hogy csak élünk szinte mint két idegen. Tegnap mondtam neki hiányzik a csokja az hogy megoleljem megkerdeztem hogy neki nem hianyzom erre azt válaszolta ne provokáljam miért kötekszek vele. Egyszerűen bármit mondok rögtön támadásnak veszi és kihátrál. Nem kapok választ a kérdéseimre és nem mutat irányomba semmi érdeklődést. Megmondtam neki nem leszek házvezetőnő és hogy a lábtörlője sem mintha meg se hallana. Parterepautahoz nem hajlandó menni leraz hogy nem tud 3dik embernek megnyilni es ne eroltessem mert megint az akaratomat nyomom le a torkan. Sokszor ideges ingerult es indulatos kiabal nem erdekli hogy a gyerekeink hallják mindig ugy állitja be hogy bűntudatom legyen mindig azzal vág vissza hogy kötekedek vele. Annyiszor mondtam elvalok ha ezt igy folytatja de meg neki all feljebb a ferjem az aldozat holott ketten ronthattunk el valamit elhanyagoltuk egymast vagy elbeszéltünk egymás mellett. Ahhoz hogy ez a hazassag működjön mondtam neki ketten kellünk de ugy látom nem hajlandó tenni semmit hogy boldog életünk legyen. Szörnyű ez a viszonzatlan szerelem. Fogalmam sincs hogy mit tegyek főleg úgy hogy nem tudjuk megbeszélni a problémáinkat egyszerűen elzárkózik tőle. Köszönöm előre is válaszát!

Üdv a problémám az hogy szerintem pánik beteg vagyok ha sok ember között vagyok mindig attól felek hogy elajulok tömegközlekedésen nem tudok utazni egyedül nem tudok lenni mert szorongok és mindig butasagokon jár az agyam társaságba már ritkán járok mert nem tudom elengedni magam teljesen stb nem tudom mit tehetnek meg csak 26eves vagyok és ez a dolog nagy mértékben megkeseríti az életemet mit ajánlana ? Előre is köszönöm válaszát

Miért félek a szextől?
Mármint csikis vagyok nagyon és ha a hasamnál cirógatnak elhúzom magam.
Tudom, mert nem bírtam sose ha az orvos nyomkodta a hasamat.
Már ha a mellkasomhoz nyúlnak akkor is kellemetlen.
Nagyon be feszülök. Elfutnék.
Ennek lelki okai vannak, vagy szimplán ilyen vagyok? Ezt a gyengéd érintést nem igazán bírom.
Nem tudom, ha a kukimhoz érnek az mennyire más.
Egy örömlány tudna segíteni a problémán?

Tiszteletem. 29 éves nő vagyok. 5 éve párkapcsolatban.9 éve ugyanazon a munkahelyen dolgozom. A szüleim már nem élnek. Évek óta élek úgy hogy nem tudom eldönteni mi érdekel igazán vagy mit is akarok az élettől. Nincs hobbim csak a munka és az othoni teendők.ritkán mozdulok ki. többször visszagondolok arra hogy régen mennyi mindent szerettem ma meg nincs semmi ami lekötne. többnyire csendes visszahúzódo tipus vagyok. rájöttem a napokba hogy a régi évekkel ezelötti hobbiaim ma is jó érzéssel töltenek el. régen imádtam meséket/animéket nézni,rajzolni játszani számítógépen. ma viszont ugy érzem hogy egy 29 éves felnőtt nőnek nem ilyennel kellene foglalkoznia. Nem érzem magam 29 lelkiekben még mindig gyerek vagyok valahol. olyan aki szeret álmodozni,sétálni,meséket nézni,a plüssöket és imádom az állatokat és a növényeket. de azok a nők akik körülvesznek az életben munkahelyen mind mai 21.századi nők. műköröm,divat,pletyka ez az ami érdekli őket. igy én csak igyekszem meghúzni magam sokat vagyok egyedül mint egy szürke kisegér. ami még nem is zavar mert egyedül is jól elvagyok, csak félek hogy hosszú távon ha lemondok mindenről amit szeretek az megbetegítheti a lelkem és ezáltal talán a testem is. nem igazán tudom mihez kellene kezdenem. felvállalni magam mindent amit szeretek és boldognak lenni függetlenül attól másoknak mi tetszik, vagy elfogadni h felnött rövidesen 30 éves nő vagyok és megpróbálni 21. századi nőként viselkedni hogy beleilljek a mai társadalomba…? Kell e egy embernek a korával foglalkoznia vagy az kell a legfontosabb legyen h mi tesz boldoggá hogy akként éljek aki igazán vagyok? sokszor érzem hogy nem igazán találom a helyem a világban.

Mik a jelei annak ha egy feleség papucs a házasságban ?

Van olyan hogy fiatalon, az ember élete kiég például, hogy semmi nem érdekli, semmi nem motiválja, nem talál örőmet a mindennapókban, vagyis keresi az élet értelmét ?!

Kedves doktornő! Problémánk merült fel a 17 éves fiunkal kapcsolatban. Rockertársaságban van ,ez önmagában nem jelentene problémát,az viszont igen,hogy teljességgel kezelhetetlen és irányíthatatlan lett,amióta találkozott köztük egy 14 éves kislánnyal. Sajnos nehéz sorsú gyerekkora volt a kislánynak. Joggal alakult ki a kislánynál a lányokhoz való vonzódás. A fiam beleszeretett ebbe a leányzóba,annak ellenére,hogy esélye sincs nála, kapcsolatra. 1 hete szinte alig látjuk,mert a kislány szülei megengedték neki,hogy náluk aludjon. A kislány kezén karcolásokat láttunk. Fiunkkal megbeszéltük,hogy az esti busszal hazajön. Nem jött. Fenyegetőzik avval,hogy haza sem jön,mert a barátjával (a kislánnyal)szeretne maradni,mert mi miért tiltjuk,holott már átesett a ló túlsó oldalára és szinte őket tekinti családjának. Teljesen ellenséget lát az emberben, nem hajlandó ép ésszel gondolkodni. Tudom a tiltással az ellenkezőjét éri el az ember,de hogy próbáljuk kezelni ezt a helyzetet? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Doktornő. 17 éves lány vagyok és már 2 és fél éve komolyabb kapcsolatban vagyok. A barátom egy nagyon rendes, megértő és nagyon hűséges fiu, bátran mondhatom, hogy minden lány álma. Nagyon szerettem és tiszteltem őt, visztont mára ezek az érzések sajnos elmúltak. Nekem ő az első szerelmem és az elmúlt években nagyon hozzánőttem, szinte mindent együtt csináltunk. Érzem hogy már nem szeretem annyira, mégis képtelen vagyok szakítani vele. Ha szóba jön a szakítas, összeomlok és az életemet értelmetlennek érzem, nagyon magányos és céltalan leszek. Nagyon sok emlék köt össze melyeket képtelen vagyok elengedni. Beszéltem vele is az érzelmeimről, viszont ő semmi képp sem szeretne elveszíteni ezért nagyon kűzd. Viszont én boldogtalannak érzem magam és szeretnék valami változást de képtelen vagyok dönteni. Se vele, se nélküle viszony alakult ki kettőnk között.

Tisztelt Hölgyem!
A segítségét és a javaslatát szeretném kérni, súlyos problémával fordulok Önhöz. 31 éves miskolci férfi vagyok és egy furcsa és ritka fóbiától, emetofóbiától szenvedek immáron több mint két évtizede. Nem az interneten megtalálható leírások szerinti “típusos” formájától. Korábban akkor is szorongtam, ha valaki rosszul volt mellettem, ez azonban többszöri expozíció nyomán szinte teljesen megszűnt. Pánikbeteg is vagyok, tulajdonképpen szinte minden gastrointestinalis kellemetlen folyamattól szorongok. Hányinger esetén pedig nagyon bizarr pánikrohamot tudok produkálni. Ilyenkor minden erőmmel, ösztönösen (tudattalanul) az ingerek (öklendezés, expulsio) ellen küzdök és próbálom visszafojtani és/vagy a figyelmemet elterelni. Tekintve, hogy a pánikom pontosan ilyen tüneteket generál, egy öngerjesztő folyamatba csúszok bele. A sors fintora, hogy sajnos gyakran vannak ilyen tüneteim, azonban szerencsére az inger nem mindig olyan erőteljes, hogy az öngerjesztő folyamat beindulhasson és a pánikroham kiteljesedhessen. Sajnos ezidáig nem tudtam megfigyelni, hogy ez minek a függvénye, a psyches izgatottság meggátol abban, hogy a folyamatot vizsgálhassam. Korom előrehaladtával a tünetek még gyakrabban jelentkeztek és egyre intenzívebben, ezért három alkalommal is gastroscopiát javasoltak, melyek minden alkalommal negatív eredménnyel zárultak. Így a panaszaim hátterében psychés eredetet állapítottak meg és ebben az irányban javasolták a további diagnosztikus vizsgálatokat és kezelést. Tekintve, hogy ezt nem tudtam elfogadni, önkényesen további invazív vizsgálatoknak vetettem alá magamat, melyek mind negatív eredményt hoztak. Mostanra magam is beláttam, hogy az esetek többségében psychés folyamatok okozzák a tüneteimet. Azonban abban az esetben is ugyanúgy reagálok, ha a panasznak valamilyen vegetatív oka van (pl. ételabusus, vagy infectio). Tehát gyakorlatilag “nem tudok” hányni, bármennyire szürreálisan hangzik is. Tágabban összefoglalva, a saját szomatikus folyamataimtól félek, leginkább azoktól, amelyek valamilyen formában a gastrointestinumot is érintik. Ezzel így nagyon nehéz egészséges, normális felnőtt életet élni. A probléma mostanra oly mértékben súlyosbodott, hogy a mindennapi élet korábban triviálisnak tűnő feladatainak elvégzése is komoly problémát okoz. A megoldást mindenképpen két fronton szeretném keresni, az egyik, hogy mi váltja ki a tüneteket, a másik pedig, hogy miért így reagálok rájuk, hiszen a fentebb említett fizikai kiváltó okok esetében ez is nagyon fontos lenne. A szakemberek többsége ezt a másodikat figyelembe sem vette, nem hallgatták meg az érveimet. Keresem tehát a hányingerre, öklendezésre hányásra jelentkező pánikreakcióm okát. Nagymater elmondása szerint, édesanyám kisgyermekkoromban többször hagyott magamra veszélyhelyzetekben. Gyakorlatilag megijedt ezekben a szituációkban és próbált belőlük kimenekülni, ahelyett, hogy rólam gondoskodott volna. Ilyen esetekben, állítólag több alkalommal előfordult, hogy sikítozva menekült a szoba másik végébe, ahol becsukott szemmel, befogott füllel a sarokba guggolt. Édesanyám psychés problémáiból adódó megnyilvánulásai egyéb kritikus helyzetekben, sajnos más, biztonságérzettel kapcsolatos, ill. személyiségfejlődési problémát okoztak. Egyértelmű caracteropathias jegyeket mutatok, melyeket én magam is felismerek a viselkedésemben. A kezdetektől fogva, szociális, beilleszkedési problémáim voltak, vannak. Ezek megjelennek a baráti- és párkapcsolatokban, kollegális- illetve minden más emberi kapcsolatok vonatkozásában. Ezt azonban jelenlen másodlagos problémának tartom. Az elsődleges a fentebb leírt. Úgy vélem, hogy sokkal jobban tudnék fókuszálni a másodlagos problémára, ha az elsődleges megoldódna. Számos szakembert felkerestem már, több alkalommal feküdtem hónapokat a MISEK Pszichoterápiás Rehabilitációs Osztályán, de az alapprobléma perzisztens, ezen nem tudtak segíteni. A hagyományos, feltáró jellegű terápiák nem váltak be a problémára, véleményem szerint bármilyen hosszú távon lehetne folytatni, de nem járnának eredménnyel, mert az alapproblémával kapcsolatos konfliktusok non-verbális korból származnak. Amennyiben már találkozott hasonló problémával és/vagy tud bármilyen javaslatot tenni, hogy hova fordulhatok ezzel, kérem tegye meg.
Köszönettel,
TH

2,5 éves leányunokám már kicsi baba kora óta “retteg” a férfiaktól. Ha liftbe beszáll egy férfi, felveteti magát és elbújik, ha üzletben férfi vásárló mellénk lép, vagy a biztonsági őrt meglátja sírva fakad, fel kell venni, és el kell menni mert sír. Ha az utcán a kismotorjával előre hajt és észrevesz egy bácsit, vagy ha a szomszéd bácsi szól hozzánk ugyanez a reakciója. Az unokám a szüleivel él együtt, gyakran találkozik velem a nagymamával is. Az elmúlt hetekben elkezdett köpködni, látszólag ok nélkül, jön-megy és köpköd. Mi lehet az oka a viselkedésének, mit tudok tenni, hogy segítsek rajta.

Üdvözlöm!
EGY olyan kérdésem lenne mivel szakított velem a párom, nagyon szeretem őt és valószínűleg sok idő is kell mire túl tudom tenni magam rajta. És az a legfájdalmasabb hogy már el terveztem vele a jovomet.
Szeretnék segítséget kérni öntől, hogy hogyan tudnam magamat túl tenni a paromon?
Köszönöm válaszát!

Tisztelt Hölgyem!

Ez egy eléggé szokatlan probléma de próbálom minél érthetőbben elmagyarázni.
Az utóbbi néhány évben jött elő.Amikor valami intim dolgot csinálok főleg akkor szokott előjönni,hogy oda nem illő dolgokra gondolok.Például olyan dolgok jutnak eszembe akaratlanul mint egy családtagom vagy ismerősöm de nem ritkák a teljesen elvont vallással kapscolatos dolgok sem.Próbálok nem gondolni rá de mindig valahogy előjön és ezért bűnösnek érzem magam utána és undorodom magamtól. Nem szeretek megérintő dolgokat látni vagy hallani mert tudom,hogy később elő fogja hozni az agyam a legrosszabb pillanatokban. Semmi önbecsülésem emiatt és nem tudom kól érezni magam.Megtenné,hogy segít?

Apósommal kapcsolatos a problémánk. Szakembernél sohasem járt ezzel a problémával tehát csak sejtjük, hogy milyen betegség lehet ez, de ahogy interneten tájékozódtunk, féltékenységi paranoiáról van szó. Már 68 éves, anyósommal már több mint 40 éve házasok, de anyósom elmondása szerint az egész kapcsolatukat elejétől fogva kísérti ez a betegség. Ez akkor kezdett el rosszabbodni, amikor nyugdíjas lett. Azóta állandóan zaklatja az anyósomat azzal, hogy „összehozza” a szomszéd fiúval, a sógorával. Tudomásom van arról is, hogy volt alkalom, amikor meg is verte mindenféle indok nélkül. Ugye mondanom sem kell, hogy soha nem volt példa arra, hogy anyósom megcsalja apósomat. De apósom szülei is ilyen problémával küzdöttek, szóval úgy vélem ez a betegség gyerekkorból is adódik. A gond az, hogy bár 100 km-re laknak tőlünk, nemrégen született két gyermekünk és az utóbbi időben többet jöttek látogatni minket illetve sok felújítás is volt a lakás körül, amiben sokat segítettek. Egy ideje azonban elkezdett féltékenykedni az apukámra és engem is belekevert. A rögeszméje most az, hogy apukám kavar anyósommal és pedig falazok nekik. Nem tudom ebben a helyzetben hogyan kellene helyesen cselekedni illetve viselkedni. Sajnos nem lehet vele megértetni, hogy elrugaszkodott a valóságtól és hogy beteg, tehát az hogy őt orvoshoz vigyük saját akaratától fogva nem lehetséges. Anyósomat sem tudjuk meggyőzni, hogy próbáljon kitörni ebből a helyzetből mert ez csak rosszabb lesz, ő próbálja elfogadni hogy beteg és kitartani mellette. De akkor erre a helyzetre mi a megoldás? Én félek attól, hogy ez rosszabbodni fog idővel és veszélyt fog jelenteni a környezetére és a gyerekekre is. Van alapja a félelmeimnek? Rá kellene hagyni ezt a viselkedést vagy minden alkalommal próbálni meggyőzni hogy ő beteg? Köszönöm előre is a válaszát.
Üdvözlettel,
AB