Helfer-szindróma: a segítés árnyoldala

A Helfer-szindrómát – más néven segítő szindróma- Wolfgang Schmidbauer pszichoanalitikus íra le az 1970-es években. Ez a jelenség főleg azoknál fordul elő, akik másokon segítenek, például orvosok, ápolók, pedagógusok vagy szociális munkások. A segítés mögött nem mindig csak altruizmus (vagyis amikor segítünk másokon anélkül, hogy bármit várnánk cserébe) áll. Sokszor egy mélyebb lelki ok is meghúzódik mögötte.

A Helfer-szindrómás emberek például azért segítenek, mert így próbálják elnyomni a saját félelmeiket vagy belső ürességüket. A segítés számukra egyfajta védekezés, amivel kontroll alatt tudják tartani az érzelmeiket, és elkerülik az igazán közeli, bensőséges kapcsolatokat.

A Helfer-szindróma pszichológiai háttere

Schmidbauer elmélete szerint a Helfer-szindróma hátterében sok esetben gyermekkori, tudattalan élmények állnak. Ha egy gyermek elutasítást vagy szeretethiányt él át szülei felől, érzelmi sérüléseket szerezhet, melyek nyomot hagynak. A gyermekkorban szerzett érzelmi sebek gyakran nem válnak tudatossá, hanem inkább cselekvésbe fordulnak át.

Ez a minta érvénysül a Helfer-szindróma esetén is. A gyermekkori, tudattalan szülői elutasítás eredményeként, a személy a segítő szerepbe menekül. Ilyen esetekben a segítés tehát nem csupán mások támogatását jelenti, hanem egyfajta védekezést a saját belső félelmekkel és érzelmi szükségletekkel szemben.

A Helfer-szindrómás személyek érzelmileg távolságtartóak, kerülik az egyenrangú kapcsolatokat, és gyakran nehezen kérnek segítséget saját maguknak. Vágyaikat és szükségleteiket nem tudják vagy nem merik kifejezni. Ezek a felgyülemlett érzelmek gyakran testi vagy viselkedéses tünetekben törnek felszínre. Emellett jellemző rájuk az ingadozó önértékelés és a külső megerősítéstől való erős függés, fokozott érzékenység a negatív visszajelzésekre.

Mivel nehezen tudják kifejezni a dühüket, ez gyakran nem nyílt formában jelenik meg, vagy mások helyett inkább önmaguk ellen irányul (például önkritika vagy betegség formájában).

A segítő szerep mögötti motivációk és működés

A Helfer-szindrómás emberek gyakran nagyon fontos, felelősségteljes munkát végeznek, ahol az érzelmeiket kontroll alatt tartják. Ez a szerep azonban a saját fejlődésük rovására megy, hiszen saját szükségleteiket, érzéseiket tartósan háttérbe szorítják, elhárítják, elnyomják.

Esetükben a segítés célja sokszor az, hogy ne kelljen szembenézniük a saját érzéseikkel, félelmeikkel, azaz saját szükségleteiket ne kelljen észrevenniük.

Négy jellemző típus a Helfer-szindrómában

1. A foglalkozás áldozata: Segítő szerepét a magánéletében is folytatja, állandó áldozatként él, feláldozva saját szükségleteit családi és baráti kapcsolataiban egyaránt.
2. A kényszeres szétválasztó: Élesen elválasztja a munkát és a magánéletet. A munkahelyen teljesen háttérbe szorítja az érzelmeit, de otthon „kisgyerekké” válik, aki érzelmileg követelőző és sebezhető
3. A perfekcionista attitűd: A szakmai ideáljait a magánéletben is érvényesíteni próbálja. Magánéletében teljes tökéletességre törekszik a kapcsolataiban.
4. A kalóz típus: A segítő szerep mögé bújva próbálja pótolni azt, amit az intimitásban vagy érzelmi közelségben nem tud megélni.

Érett és éretlen segítés

A Helfer-szindróma megértésében fontos különbséget tenni az érett és az éretlen segítés között.

• Az éretlen segítés jellemzője, hogy a segítő bizonytalan önértékelését igyekszik kompenzálni a segítségnyújtással, fél a közelségtől és érzelmi függéstől, érzelmeinek felvállalásától. Fél a valódi érzelmi közelségtől és attól, hogy megmutassa a gyengeségeit. A gyerekkori szigorú elvárások miatt magának is túlzott, elérhetetlen szabályokat állít, és ezt követi egész életében.
• Az érett segítés ezzel szemben egyenrangú kapcsolatot teremt, amelyben a segítő örömmel, szabadon és őszintén támogatja a másikat, miközben a saját szükségleteit is képes figyelembe venni.

A Helfer-szindróma és a kiégés kapcsolata

Schmidbauer szerint a Helfer-szindróma szoros összefüggésben áll a kiégéssel. A segítők, akik ezzel a pszichés mechanizmussal dolgoznak, hosszú távon kimerülnek, mert nem figyelnek saját szükségleteikre, határaikra, és nem kérnek segítséget. Ez a merev, kényszeres segítő működés komoly egészségügyi és mentális következményekkel járhat.

Kik vannak veszélyben?

Főleg azok, akik segítő szakmákban dolgoznak: például orvosok, ápolók, szociális munkások, pedagógusok, pszichológusok. Nekik különösen fontos, hogy ismerjék fel a saját határaikat, és időnként önmagukra is figyeljenek.

Ugyanakkor nem csak a segítő szakmában dolgozók érintettek: bárki, aki túlzottan próbál megfelelni mások elvárásainak, vagy aki saját nehéz érzéseit úgy próbálja kezelni, hogy másokon segít, szintén veszélyben lehet. Ezért fontos, hogy ne csak másokra figyeljünk, hanem magunkra is. Ez nem önzés, hanem a valódi, érett törődés alapja.

Felhasznált források:

• Fekete, S. (1991). Segítő foglalkozások kockázatai- Helfer szindróma és burnout jelenség, Psychiatria Hungarica, 6(1), 17-29.
• Füredi, J., & Németh, A. (2003). A pszichiátria magyar kézikönyve. Medicina Könyvkiadó.

A blogcikket Maróti Eszter pszichológusunk írta. Úgy érzi, hogy ön is érintett a Helfer-szindrómában? Forduljon bizalommal szakemberünkhöz, akihez ide kattitva tud időpontot foglalni online pszichoterápiás konzultációra.