A mindennapokban gyakran halljuk, talán mi magunk is használjuk a kifejezést: “önszabotázs”. A pszichológusi praxisban is megjelenik ez a sajátos címke. Több esetben találkozhatunk vele munkahelyi, párkapcsolati és egyéb magánéleti helyzetek értékelése során. Akár egy fontos határidő elmulasztásáról, egy fejlődésünket segítő képzés elhalasztásáról, egy ígéretes kapcsolat meghiúsulásáról vagy egy diéta feladásáról van szó, az önszabotázs érzése frusztráló és zavarba ejtő lehet.

A popularitásba hajló címke mögött meghúzódó értelmezés mélyebb rétegeket is érinthet. Jelen írás az önszabotázs jelenségének pszichológiájáról, a háttérben meghúzódó okokról és azokról a döntéshelyzetekről szól, amelyekben mérlegelnünk szükséges: kérjük-e szakember segítségét.

Hogyan jelenik meg az önszabotázs a pszichológiában?

A hétköznapokban az önszabotázs fogalma általában olyan helyzetekhez kapcsolódik, amikor feltesszük a kérdést: Miért cselekszünk olykor tudatos céljaink ellenére, és miért akadályozzuk meg a saját sikerünket?

Az önszabotázs lényegében olyan viselkedésmintázatok összessége, amelyekkel – gyakran tudattalanul- akadályozzuk saját céljaink elérését, aláássuk a sikereinket és fenntartunk egy negatív életszemléletet, annak ellenére, hogy tudatosan vágyunk a sikerre.

Bár a köznyelvben egy népszerű és sokatmondó kifejezés, a pszichológiában gyakran pontosabb, specifikusabb fogalmakkal írják le azokat a viselkedésmódokat, amelyek önmagunk akadályozásához és céljaink meghiúsulásához vezetnek.

A jelenség tudományos vizsgálata több pszichológiai iskolához is köthető. Példaként az alábbi három megközelítés szolgáljon.

Önszabotázs a szociálpszichológiában

Egy, a Berglas és Jones szerzőpáros által leírt 1978-as vizsgálatban megfigyelték: olyan helyzetekben, amikor kételkedni kezdünk képességeinkben, hajlamosak vagyunk olyan döntést hozni, ami később ürügyet szolgáltathat sikertelenségünk magyarázatára. A külső, személytől “független” okokról úgy vélték, az énkép védelmét támogatták. A szerzőpáros azt a következtetést vonta le, hogy az önszabotázs énvédő funkciót lát el és gyakran jelenik meg különösen nagy horderejű vagy bizonytalan helyzetekben.

Az évtizedek alatt a jelenség vizsgálata bővült és az értelmezés is teljesebbé vált. Az előbbi alaptétel, vagyis, hogy az egyén az énkép védelmében olyan stratégiát alkalmaz, amelyben előre akadályokat állít maga elé (pl.: halogatás, alváshiány, alkohol, túl sok vállalás), hogy sikertelenség esetén legyen “külső” magyarázat, kiegészült. Hiszen az akadályok ellenére is elképzelhető: sikerrel járunk. Ebben az esetben a teljesítmény még lenyűgözőbbnek tűnhet, mert az akadály ellenére történt.

Meghatároztak két fő kategóriát is: a viselkedéses és az “állítólagos” önszabotázst. Az előbbit azokra az esetekre használják, amikor valóban aktív, tényleges és mérhető akadályt állít valaki. Ide tartozhat a túl későn fekvés egy megmérettetés előtt, a szerhasználat vagy akár a felkészülés elmulasztása.

Az utóbbi pedig azokra az esetekre illeszthető, amikor olyan dolgot állítunk, amire nincs valós viselkedéses magyarázat. Ide tartozhat, amikor azt hangoztatjuk: alig volt időm (de indokolni nem tudjuk, mire ment el a nap, hiszen a sorozatnézés nem tűnik erős érvnek), vagy nem érzem jól magam (de nem vagyunk valójában betegek, csak nincs kedvünk kimozdulni a hűvös időben).

Arra pedig, hogy miért keverjük magunkat ilyen helyzetbe, a szociálpszichológia több magyarázattal is szolgál:

• énkép védelme: az emberek bizonytalanság esetén hajlamosak saját “kompetens énjük” védelmében inkább külső, szabotáló tényezőket keresni, mintsem kockára tegyék a “valódi” (vagy megélni kívánt?) értékelést;
• siker felértékelése: ha a teljesítmény jó a “körülmények ellenére”, kompetensebbnek érezhetjük és láttathatjuk magunkat;
• szorongáscsökkentés: az önszabotázs rövid távon csökkenti a szorongást és védi az énképet.
• “kockázatmenedzsment”: ha előre jelezzük, hogy a körülmények áldozatai vagyunk reméljük, a lehetséges kudarcot a környezetünk is a külső tényezőkkel magyarázza majd
• társas összehasonlítás befolyásolása: a teljesítményt sok tényező befolyásolja, ami azt is jelenti, nem tekinthető pusztán az egyén erőfeszítésének eredményeként. Minél több (látszólagos) akadállyal birkózik meg a személy, annál kisebb valószínűséggel jelenik meg negatív összehasonlítás;
• autonómia igénye: az akadályok megteremtése hozzájárulhat, hogy az egyén azt érezze, uralja a helyzetet;
• személyiségből fakadó tényezők: bizonyos személyiségvonások hajlamosabbá tehetnek az önszabotázs megküzdési módként való használatára.

Két magyarázat (szorongáscsökkentés és autonómia) kapcsán érdemes kiemelni az önszabotázs látszólagos előnyének árnyoldalát. A szorongáscsökkentés rövid távon megvalósul, hiszen az egyén megélheti: külső oka van a nehézségeknek. Hosszú távon azonban önmagunk ellehetetlenítése rontja a teljesítményt, a kapcsolati megítélést és az egészséget. Paradoxon, hiszen az önvédelem ezen stratégiája végül ártalmas. Az autonómia pedig pusztán illúzió. A helyzet uralása helyett a felelősség hárítása történik, vagyis ahelyett, hogy megragadnám, “kicsúszik a kezemből” az irányítás.

Pszichodinamikus megközelítések

A mélylélektani iskolák az önszabotázst nem egyszerűen rossz szokásként, hanem a tudattalanban gyökerező, mély belső konfliktusok és meghatározó korai élettapasztalatok komplex megnyilvánulásaként értelmezik. Ezen elméletek szerint az önmagunk ellen irányuló cselekedetek rejtett motivációkból táplálkoznak, melyekre az egyénnek nincs közvetlen rálátása. Két kiemelkedő teoretikus, Sigmund Freud és Karen Horney, bár eltérő hangsúlyokkal, de részletesen foglalkoztak azokkal a dinamikákkal, melyek az önpusztító viselkedés hátterében állnak.

Freud munkásságában több elem mentén is elindulhatnánk a fogalom egy más megközelítésének vizsgálatához. Ezek közül egyik a bűntudat mentén közelít az önszabotáló viselkedésminták értelmezéséhez. Bizonyos késztetéseink, vágyaink nyers formájukban összeegyeztethetetlenek saját belső vagy akár a társadalmi normákkal. Az önszabotázs -e tekintetben olyan mechanizmus, amely meggátolja ezen tartalmak kifejeződését, beteljesülését.

Horney a hangsúlyt a korai szociális kapcsolatokra és a kulturális tényezőkre helyezte. Úgy vélte, a gyermekkori szorongás – amely a biztonságérzet hiányából (pl. a szülői szeretet következetlenségéből) fakad – alapvetően meghatározza a személyiség fejlődését. Ennek a szorongásnak a leküzdésére az egyén neurotikus megoldásokat fejleszt ki, melyek központi eleme az “ideális énkép” megalkotása. Az ideális énkép egy tökéletes, dicsőséges, de merev és elérhetetlen verziója önmagunknak. Az önszabotázs is ebből fakad. Mivel a “valós énkép”, amely hibáival teljes, soha nem érhet fel az ideálishoz, az egyén mély negatív érzéseket élhet meg saját magával szemben, ami kétféleképpen vezet önszabotázshoz. Egyrészt, az egyén elkerüli a kihívásokat (pl.: halogat), mert retteg attól, hogy kiderül: nem felel meg. Másrészt, ha mégis sikert ér el, az ellentmond a mélyen gyökerező negatív énképnek (pl.: Nem érdemlem meg a sikert.). Ilyenkor a siker feszültséget kelt, ezért az egyén tudattalanul tesz azért, hogy elveszítse azt, amit elért, így állítva helyre a negatív önképét.

Kognitív viselkedésterápia – a kognitív torzítások és sémák ereje

A kognitív megközelítés szerint az önszabotázs maladaptív sémákból és kognitív torzításokból ered. Ezek olyan gondolatok és mélyen gyökerező negatív hiedelmek önmagunkról, a világról és a jövőről (pl.: értéktelen vagyok, úgysem sikerülhet, nem vagyok szerethető), amelyek automatikus negatív gondolatokat és elkerülő viselkedést szülnek.

Aaron Beck, a kognitív terápia atyja, ezeket diszfunkcionális sémáknak nevezte, Jeffrey Young sématerápiás modellje pedig olyan konkrét mintázatokat azonosított, mint a kudarc vagy a könyörtelen mércék sémája, melyek gyakran állnak az önszabotázs hátterében. Amikor egy helyzet aktiválja -e sémákat, olyan kognitív torzítások is megjelennek, mint a katasztrófizálás (pl.: ha megpróbálom, szörnyű lesz) vagy a “minden vagy semmi” gondolkodás (pl.: ha nem lesz tökéletes, inkább bele sem kezdek).

Maga az önszabotázs (pl.: a halogatás) kognitív szempontból egy sémafenntartó viselkedés: bár rövid távon enyhíti a szorongást, hosszú távon megakadályozza az egyént abban, hogy korrekciós tapasztalatot szerezzen (azaz lássa, hogy képes lenne rá). Ha elhiszem, hogy kudarcra vagyok ítélve, úgy fogok viselkedni, hogy ez be is igazolódjon. Ezzel pedig bezárul egy ördögi kör. 

De hogyan jelenik meg az önszabotázs a mindennapokban, és tehetünk-e ellene valahogy? Mikor érdemes szakemberhez fordulni, ha észre vesszük, hogy szabotáljuk a céljainkat? Szakemberünk cikksorozatának második részéből megtudhatja!

Felhasznált szakirodalom

• Beck, A. T., Rush, A. J., Shaw, B. F., Emery, G., DeRubeis, R. J., & Hollon, S. D. (2024). Cognitive therapy of depression. Guilford Publications.
• Berglas, S. (1990). Self-handicapping. Self-Handicapping: The Paradox That Isn’t.
• Freud, S., & Holder, A. (1992). Das Ich und das Es: Metapsychologische Schriften.
• Horney, K. (2013). Neurosis and human growth: The struggle toward self-realization. Routledge.
• Jones, E. E., & Berglas, S. (1978). Control of attributions about the self through self-handicapping strategies: The appeal of alcohol and the role of underachievement. Personality and social psychology bulletin, 4(2), 200-206.
• Young, J. E., Klosko, J. S., & Weishaar, M. E. (2006). Schema therapy: A practitioner’s guide. guilford press.

A blogcikket Barna Boglárka pszichológus írta. Úgy érzi, hogy magára ismert a fentiekben, és szeretné szakember segítségét kérni az önszabotáló viselkedés felülírására? Forduljon bizalommal szakemberünkhöz, akihez ide kattintva foglalhat időpontot online pszichoterápiás tanácsadásra.