Kedves Veronika!
39 éves nő vagyok, aki férjnél van, de külön él férjétől. 12 hónapja hagyott el egy 20 éves tanítványáért. Jóban vagyunk, barátok vagyunk továbbra is, mindennap beszélünk, van egy közös nagylányunk is.
Amikor elhagyott én sérülékeny voltam és bele mentem egy viszonyba egy nős férfival.
Rövid távú kapcsolatnak indult, szerelem lett belőle. Szinte mindenben passzolunk. 1 év alatt még soha nem veszekedtünk. A gyerekei miatt a családját nem hagyja el, ezt már az elején megmondta. Meg is értettem azután, ami velem történt.
1 év után úgy döntöntünk, hogy ennek véget kell vetni, ez a tisztességes.
A szakítás után 1 héttel találkoztunk munka miatt. Én olyan összetört, fáradt arcot még soha nem láttam. Megesett rajta a szívem és azt mondtam legyünk barátok, menni fog. Ő bele is ment. Lehetséges, hogy azok legyünk? Én nagyon szeretném, nagyon aggódok érte.
Vagy ostobaság?

4 hetes babankkal a ferjem elcsuszott a lepcsön.szerencsere a kicsinek nem lett baja, viszont most 7 hetes es almaban felkel felriadva, ket kezet szettarva. Aggodom hogy megmarad e nenne

Kedves Pszichológus! 23 éves, diplomás, értelmes, intelligens, hűséges, jó munkahellyel rendelkező, egészséges nő vagyok. Sajnos idáig soha nem voltam szerelmes, az első barátom tartott eddig az életemben a legtovább, ez volt a leghosszabb kapcsolatom, kb másfél év, 16-17 éves koromban. Azóta csak tengődök… 2-3 hónapos viszonyokról van szó, amelyek mindig véget érnek, legtöbbször én szakítok. Mindegyiknél úgy éreztem, hogy nem ő a párom. Csalódtam is már, nem egyszer. Engem általában olyan férfiak találnak meg, akik szeretőt keresnek. Azt olvastam, a férfiak két nőt különböztetnek meg, a feleségnek valót, és a szeretőnek valót. Nekem mindig a második szerep jut. Csinosan öltözködök, de nem kihívóan. Fogalmam sincs hogy miért nem találok magamnak párt, és a környezetem sem érti ezt. Pedig mindenki szerint én egy “főnyeremény” vagyok… Veszem észre… Munkahelyet is már váltottam… Ott is azt veszem észre, hogy nem keltem fel a figyelmet… Nem azt akarom, hogy mindem férfi velem legyen elfoglalva, csak hogy azt az egyetlen párom találjam meg, akit nekem szánt az ég… De egyre inkább kezdek kétségbe esni. Próbálok megfelelni a követelményeknek testalkatra is, és öltözködésre is. Ami sikerül
. A viselkedést viszont nem tudom behatárolni. Egyszer a férfiak azt mondják, hogy az a szexi, ha egy nő kezdeményez… Na ha így teszek, akkor tuti olyan a srác, aki ezt ellenzni. És persze ugyanez fordítva is. Vannak nők, akikért egy pillantás után is odáig vannak a férfiak. És nagyon irigylem őket. Mindenki az ő kegyüket keresi, ajándékokkal, meglepetesekkel halmozzák el őket a férfiak, pedig a kisujjukat nem mozdították. És úgy valogatnak közülük, mint más az édességek között a boltban. Soha nem tartoztam közéjük. N tudom mit csinálok rosszul. Nekem minden ismerkedésem kudarcba fullad, tőlem senki nem akar komoly kapcsolatot, csak szeretői viszonyt, titkosat. Ebből van elegem. Sokszor öngyilkos gondolataim is támadtak, de ahhoz gyáva vagyok… Lehet máshoz is? Fogalmam sincs mitévő legyek, a korosztályomból sokan már évek óta tartós párkapcsolatban élnek, vagy férjhez mentek. Én meg még mindig fent lakok a gyerekszobámban a szüleim házában, soha nem éltem még együtt senkivel. Kínosan is érzem magam, és borzasztó magányosan. Nagyon kérem, adjanak nekem tanácsot, mit csinalhatnék másként. Arctalanul, ismeretlenül kérek, kapaszkodok az Önök szakértelmébe, nincsen más akihez fordulhatnék. Köszönöm, ha válaszolnak.

Jó napot kívánok!
3 éve vagyunk együtt a párommal. Nagyon szeretem és tudom, hogy ő is engem. Kapok tőle virágot, ha valamit kérek tőle megteszi. De van egy olyan probléma, hogy nagyon nagyfejű és nem akarja belátni a saját hibáit. Tudom, hogy senki sem hibátlan, de nagyon sok vitánk van emiatt mert ő úgy gondolja, hogy mindig csak én hibázom. Ő sosem.
A másik probléma, hogy emiatt kritizál sokat engem. Ő nem veszi annyira komolyan, mint én, van úgy hogy nevet rajta, ha ram szól valamiért, hogy már megint nem jól csináltam. De én már többször mondtam neki, hogy ez számomra nagyon idegesítő, mert már odáig jutott a dolog, hogy ha ott van mellettem és csinálok valamit akkor folyton azon jár az eszem, hogy biztosan mindjárt rám szól valamiért és ezért még többet bénázok. Eddig nem voltak ilyen problémáim és nem tartom magam egy hülye nőnek, de egyre inkább ezt kezdem érezni mellette. Sok mindent elfelejtek, ez tény. Emiatt is sok vitánk van. Nem életbevágóan fontos dolgokat, ha meg lehet oldani is ő előtte emlékeztet rá, hogy már megint ezt is elfelejtettem és hogy mindig mindent elfelejtek. Nem tudok róla, hogy eddig ennyire feledékeny lettem volna, de úgy érzem sokszor mintha belém “verte” volna ezt.
Nem csak emiatt, hanem mondjuk ha mosogatok is bele szól, hogy miért vizezem be a szivacsot vagy miért rakok rá sok mosogatószert. Ilyen apró dolgokért is, amik már nevetségesek. Elején nevettem is rajta, de mostmár sok kezd lenni, mert én nem kötözködöm vele, hogy emiatt csinálná ő is.
Akárhányszor szeretném vele ezt megbeszélni, mindig csak a hibáimat hozza fel és nem hallgatja meg, hogy nekem ez mennyire idegesítő. Szerintem azt hiszi, hogy nem teljesen komolyan gondolom ezeket. Mert hiszen tényleg apróságok sokszor, de számomra nagyon zavaró.
Köszönöm előre is a választ

Tisztelt Pszichológus! A problémám amivel Önhöz fordulok a következő: egyedülálló vagyok jelenleg, volt az évek során két hosszabb kapcsolatom is, de egyik sem tartott komolyabb irányba több év után sem (5-7 év), így véget értek. A helyzet viszont az, hogy kezdem érezni a környezetem nyomását, valamint a belső félelmeim, hogy mindenki körülöttem házas, megtalálta élete párját, és én miért nem tudok elköteleződni? Miért nem tudok találni valakit, akivel el tudom képzelni az életem hátralevő részét? Igazából elvagyok egyedül, nem keresek aktívan párt, és nem is tudom elképzelni, hogy valaki elvesz feleségül és gyerekeim lesznek,stb…Miért nem tudok felnőni, miért nem érzem ezen dolgok fontosságát? Igazából a sok sikertelen kapcsolat után egy kissé szkeptikus is vagyok az egészben, nem tudom elképzelni, hogy valakivel egy életen át jól meg lehet lenni…viszont vannak napok, mikor úgy érzem, jó lenne valakit találni és belevágni az egészbe…nagyon bizonytalannak érzem magam igazából. Félek, hogy el vagyok késve az ilyen döntések meghozatalában. Mit tanácsol, hogy tudok ebből a bizonytalanságból kijutni? Köszönöm a választ!

Kedves DoktorNő! Most szakított velem a parom. 1hónap múlva lennénk 2évesek. 25éves nő vagyok a “volt” pedig 30éves. Én pánikbetegséggel küzdök gyermekkorom óta, a párom most lett az! Kb. Fél éve nem boldog, se mellettem, se nélkülem és már a munkája sem teszi boldoggá, hobbija nincs. Hiába próbáltam rajta segíteni, elvittem a Korona előtt a pszichológusomhoz. Mellette találtam meg Önmagam és azóta jobban is voltam lelkileg. Azt mondta nekem mindig, hogy szeretne tervezni, de velem nem lehet, mert a munkámmal még jelenleg nem keresek annyit, Ő pedig így nem tud rám számítani..(1éve saját üzletet csináltam) Ma pedig azt mondta, hogy megijedt attól, hogy mindjárt 2évesek leszünk. Sajnos Ő maga sem tudja mit szeretne, féltem viszont most magamat jobban. Nem tudom mit kezdjek Nélküle, hiszen minden passzolt, ilyet még nem éreztem, pedig voltam már szerelmes. Volt 1hónapos szünetünk, amikor Én leptem ki, mert már nem bírtam azt, hogy sokszor közömbös volt velem. Kiderült azért mentünk szét, mert fél az elköteleződéstőt. Majd pontosan 1 hónap múlva megkeresett, hogy nem volt jó döntés, amit hoztam és szeret, akkor is a pszichológus Dr. Nő segített át ezen, de most nem tudok kihez fordulni. Most Ő szakított velem és azt mondta ez azért van, mert már nem szeretne többet bántani(lelkileg) Hogyan lepjek tovább? Kérem segítsenek!

Üdvözlöm

2 hónapja vettem észre hogy a barátom beszél egy lánnyal, aki állítólag régi barátja, sokszor kisegítették egymást nehezebb időkbe de soha nem találkoztak.

Megkértem ne beszéljen vele mert engem zavar,még is ígérte, de folytatták, de már a beszélgetést ki is törölte. Nagyon összeveztünk és féltékeny voltam. Megigérte ha ennyire zavar, többet nem beszél vele. Azt is elmondta, hogy neki csak barát az a lány és engem szeret, de ez akkor is aggaszt.

2 hete távol vagyunk egymástól, de a laptopon bejelentkezve maradt, akkor látom hogy ami óta nem vagyunk egymás mellett újra beszél a lánnyal, 2 óran át videozik vele. Én meg el vagyok hanyagolva.

Ő nem tudja hogy én ezt tudom.

Ön szerint csupán nő és férfi közti barátság lehet?

Jó napot! A mostani helyzet miatt önkéntes karanténba vonultam,konkrét tüneteim nincsenek,családi orvosommal egyeztettem mégis nem tudok másra gondolni csak arra hogy beteg vagyok, félek hogy a családom elfertőzöm,néha kapar a torkom vagy szédülök, nem tudom eldönteni hogy valós vagy pszichés jellegű.

Jó estét. Azért fordulok pszichológushoz mert tanácsot szeretnék kérni. Van egy barátom lassan 4 éve hogy együtt vagyunk. Sohasem adott rá okot hogy féltékenykedjek de valami oknál fogva mégis rohadt féltékeny vagyok ha egy csaj közelébe van és már a kapcsolatunk is kezd erre rá menni. Szeretnék öntől segítséget kérni hogy hogyan győzzem le ezt a féltékenykedést mert nem akarom elveszíteni a barátomat. Előre is köszönöm.

Van egy nagyon jó barátom aki miatt aggódom. Egy pánik roham közben ismertem meg, ami érdekes történet de most nem ezen van a lényeg. Akkor még eléggé boldog volt, viszont manapság egyre kevesebbet beszél mindenkivel mióta itt ez az egész corona. Próbáltam segíteni neki de nem ir vissza semmit, se nekem se senkinek akit ismerek és beszéltem vele. Hogy tudnék neki segíteni?

Jó reggelt kívánok!
Van egy velem azonos korú barátom akinek figyelemhiányos hiperaktivitás zavara van már gyerekkora óta. Állandó pörgésben van, akkor érzi a legjobban magát ha valami fizikai aktivitást végezhet (pl.foci),néha teljesen elfelejt dolgokat amiket mondok neki… stb. Én nagyon szeretem őt és próbálok igazodni hozzá mindenben csak néha már nagyon elfáradok ebben. Eszem ágában sincs végetvetni a kapcsolatunknak csak az a problémám, hogy néha már nagyon nehéz vele. Ön mit javasol?
Köszönöm előre is!

Tisztelt pszichológus Hölgyem / Uram,

Azért írok Önöknek és szeretném segítségüket, véleményüket kérni, mert sajnos “sikerült” megbántanom egy hölgyet azzal, hogy tiszteletlenül bántam vele.

Történetem nagyon röviden annyi, hogy – most mindegy is miért, milyen okból kifolyólag, bár ehhez nem lett volna jogom és nem is volt tiszteletteljes részemről – de a nőkre “illeszthető” talán legrondább szóval minősítettem őt, azaz lek…váztam.
Megbántam.
Azt szeretném kérdezni, mit okozhattam neki, mit, milyen lelki, érzelmi sérülést eredményezhet ez esetében, egyáltalán egy nőben (meglehetősen távoli a kettőnk közötti kapcsolat, szóval nem párkapcsolatról, családi, baráti viszonyról van szó – ha ez a részlet számít ez esetben – ?

Válaszukat és segítségüket előre is köszönöm!

Tisztelt pszichológus Hölgyem / Uram,

Az az egyetlen további kérdésem lenne még Önhöz az előbbi, szintén általam írt témával kapcsolatban (verbálisan bántalmazott hölgy esete), hogy milyen hatással, befolyással bírhat ez az eset a bántalmazott nő férfiakhoz való viszonyában, a velük való további ismerkedésben?

Köszönettel!

Nagyon félénk vagyok szorongok ha olyan emberekkel kell beszélnem az osztályomból akikkel nem nagyon szoktam beszélni. Most el kezdődött egy online oktatás és a tanárom fel hívott hogy felejek rajtam kívű 4 emberrel és el kapott egy pánik roham nem tudtam fel venni a videó chatet hogyan tudnám ezt a félénkséget el hagyni

Igazából nem is rólam lenne szó hanem egy ismerősömről.
Először is ismertetném a helyzetét.
Szülei elváltak, apukájával és nevelőanyjával él együtt. Apjával nem valami tökéletes a kapcsolata, többször is mondja, hogy lassan neki kell intéznie mindent 15 éves korú létére magának és még néha apja helyett is. Többször mondja még, hogy őt otthon senki se szereti, mivel a testvére is egy elég érdekes alkat, hecceli, ugráltatja stb. Másik problémája még szerintem, hogy ő Ausztriában él a legjobb barátai viszont itt, Magyarországon. Továbbá alacsonyabb az önbecsülése, ebben apja se segít mivel néha mondja neki, hogy nem fogja vinni semmire. Néhány párkapcsolati problémája is volt, amik eléggé megrázták. Sokszor mondja még, hogy amióta kint él szinte mindennap sír.
A karantén se segített szerintem rajta, ezen a héten különösen rossz hangulatban volt. Ma azt kérdezte, hogy mondjak 5 érvet amiért érdemes még élnie. Erre azt válaszoltam, hogy ki tudja mi vár még rá, annyi jó dolog jöhet még. Ő erre csak annyit mondott, hogy ő már teljesen kilátástalannak érzi a dolgot és nagyon a határán van annak, hogy feladja.
Mit tudnék tanácsolni neki? Azt mondtam neki, hogy forduljon egy szakemberhez, de ezt avval vetette el, hogy az apja már több éve „keres” egyet, de túl drágák. Van valami jó ötlete, hogy mit lehetne még tanácsolni neki, hogy öntsek bele még reményt?