Szeretnek valakivel megbeszelni a gondokatt

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!
30 feletti nő vagyok, a szüleimmel élek együtt. A párommal 1,5 éve vagyunk együtt, és idén februárban eldöntöttük, hogy közös házat vásárolunk. Ennek kezdetben nagyon örültem is, bár egy kicsit akkor is féltem, viszont most, hogy aláírtuk a szerződést, és folyamatban van a dolog, teljesen összeomlottam lelkileg, hogy el kell hagyjam a családi otthonomat és a szüleimet. Szeretem a páromat és vele is szeretnék lenni, viszont nem tudom feldolgozni ezt a helyzetet, Minden reggel arra ébredek, hogy elárasztanak a félelmek, szorongást érzek a gyomromban, és egész nap a sírás határán állok.
Nem tudom mi segíthetne, vagy mit tegyek?

Üdvözlöm!
Èn egy 24 èves nő vagyok, külön èlek a fèrjemmel ès várjuk az első gyerekünket. A problèma viszont az anyukámmal van akivel sajnos eddig se volt felhőtlen a kapcsolatunk. Nem kèrdezz semmit, olyan mintha nem èrdekelnè hogy nemsoká megszületik az első unokája. Eddig se törödött velem mindig csak a nővèremmel mondván hogy ő duci alkat, nincs önbizalma.. Stb… Kiskorom óta magamnak vásárolok ruhát, cipőt mert anyukám hiába jött velem a boltba nem velem foglalkozott hanem a nővèremnek vásárolt pedik csak ketten voltunk..
Soha nem kèrdezz rá, hogy elvagyok e a fèrjemmel, van e miből èlni most, hogy csak a fèrjem dolgozik, ès ez is zavar mert anyósom mindig megkèrdi hogy kell e segítsèg…
Viszont panaszkodni azt tud rendesen,(4-en èlnek egy házban ès mindannyian dolgoznak) pedig direkt nem kèrdezek anyukámtól semmi olyat ami az anyagiakkal lenne kapcsolatos.
Mivel jön a baba így sok baba holmit nèzegetek a neten ès meg is mutatom neki, hogy mi a vèlemènye, erre ő csak azt válaszolja hogy ő biztos nem veszi meg mert drága, vegye meg a másik mamája, holott nem kèrtem hogy vegye meg… Viszont 2 perccel később azt mutatja, hogy mit fog nővéremnek venni….
Próbáltam alkalmaszkodni, de nem tudok a vègsőkig türni neki ès sokat veszekszünk egymással.
Kèrem segítsen! Mit tehetnèk, hogy javuljon a helyzet? Vagy törödjek bele, hogy ő ilyen?

Tisztelt Tanácsadó!
Pár napja ért véget a 10 hónapos kapcsolatom, ami nem hagy nyugodni. Ezért kérem az Ön segítségét.
A barátommal hétvégén nagyon csúnyán összevesztünk, mert megígérte, hogy meglátogat, de az utolsó pillanatban írt nekem, hogy mégis inkább egy másik időpont lenne a megfelelő, mert a feladatai miatt nem ér rá. Sajnos ez már többször is előfordult, és ezáltal úgy éreztem, hogy én csak egy nyűg vagyok a számára, a feladatai fontosabbak, mindig nekem kell alkalmazkodnom hozzá. Most is nagyon megharagudtam rá, ezért napokig nem keresett. Felvetettem, hogy a következő találkozásunkkor beszélnünk kéne, ezzel ő is egyetértett. Másnap este találkoztunk is, ő pedig csak annyit mondott, hogy nem bírja ezt tovább, szakítani akar velem. Nem tudtam mit válaszolni, csak némán, lesokkolva álltam ott. Később, amikor már átgondoltam a helyzetet, megkérdeztem, hogy szerinte nem lehetne-e változtatni a helyzeten. Azt mondta, hogy nem. Nagyon elutasító volt. Másnap elmentem hozzá, személyesen is beszéltünk még, mert bennem még voltam megválaszolatlan kérdések. Azt mondta, hogy valóban szakítani akar velem, nem csak szünetet tartani, mert ő már kiszeretett belőlem. Megkérdeztem, hogy mióta érzi ezt velem kapcsolatban. És ekkor jött a meglepő válasz: már hetek óta marcangolja ez az érzés. Nagyon fáj, hogy ezt nem tudatta velem. Egy hete még semmi jelét nem mutatta annak, hogy nem szeretne, nagyon kedves volt velem, sétálgattunk, beszélgettünk, minden olyan volt, mint ahogy az szokott lenni. Ezért úgy éreztem, hogy talán nem is hetek óta érzi ezt, csak most hirtelen nagyon mérges lett rám. Azt mondta, nagyon bántotta, hogy kritizáltam néhány döntését, és hogy nem értettem meg, hogy a sport is fontos a számára. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy csak az volt a problémám, hogy én nem éreztem azt, hogy fontos lennék számára. A kritikus megjegyzéseimet pedig nem bántásnak szántam, csak a véleményemet akartam elmondani. Amikor a problémáimról beszéltem, vagy megsértődtem, esetleg megharagudtam rá, az se azért volt, mert nem szeretem, hanem mert fájt, hogy nem tudunk több időt együtt tölteni. Elmondtam neki, hogy szerintem ez most csak egy krízishelyzet a kapcsolatunkban, amin lehet változtatni, és én kész vagyok a változásra a kapcsolatunk érdekében. Ő viszont nem hisz a változásban, szerinte ez már végleg elromlott. Ez nagyon fáj, úgy érzem, mintha azt kommunikálná felém, hogy abban sem hisz, hogy én változni tudok érte. Közben pedig rengetegszer elmondta, hogy mennyire fontos vagyok neki, milyen jó volt velem ez a 10 hónap. Tanácstalan vagyok, hogy miért történt ez ilyen hirtelen velünk. Tudom, hogy én sem vagyok mindig a legkedvesebb ember, de ha időben szólt volna, hogy rosszul érzi magát valami miatt, akkor kész lettem volna változtatni. Még nagyon fiatalok vagyunk (mindketten 20 évesek), és félek, hogy ez egy elhamarkodott döntés volt a részéről. Beszéltem az egyik közös barátunkkal, és szerinte is ez történhetett, mert nagyon hajlamos erre. Most tanácstalan vagyok, úgy érzem, mindent megpróbáltam. Attól is félek, ha esetleg újra megkeresne, nem tudnék neki nemet mondani, pedig tudom, hogy ez a kapcsolat meg lenne mérgezve. Talán az is közrejátszott a szakításban, hogy mindkettőnknek ez volt az első komoly kapcsolata, vagyis eléggé tapasztalatlanok vagyunk, illetve az intimitás sem igazán működött az utóbbi időben. Valószínűleg azonban ebben az is közrejátszott, hogy kevés időt töltöttünk együtt. Már nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék, mert a barátaim se értik ezt a hirtelen jött döntést, ezt az erős visszautasítást. Napok óta csak sírok, marcangol a tudat, hogy talán én hibáztam óriásit, de ő nem figyelmeztetett akkor, nem kommunikálta felém az érzéseit. Ön milyennek látja ezt a helyzetet? Ha csak a véleményét írná meg nekem, már az is nagyon sokat segítene!
Előre is köszönöm a segítséget!

Jó napot kívánok. Én azzal a problémával fordulok önhöz hogy, 22 éves vagyok, és van egy csaj barátom jól kijövőnk egymással. De itthon mindig azt hallom hogy ha azzal a lánnyal barátkozol nem less barátnőd. De keresek Pedig azt is. Csak avval a lánnyal jó baráti kapcsolatba vagyunk, úgy hogy neki van pasija. Maga szerint ez így normális hogy van egy lány haverom? és a szülőknek hogy lehet meg magyarázni ezt a dolgot hogy csak barátok vagyunk? Mert mindig azzal jönnek hogy fiu és lány barátság nincs.

sziasztok
Kérdésem a pszichoterápával kapcsolatba lenne?
Ugye nem oldja meg helyettem senki a gondjaimat, a pszichológus azt se mondja meg mit csináljak. De mégis azt olvasom, hogy segít agresszió, szorongásos zavarok, ptsd vagy akármiben. Ezek szerint az ember magát gyógyítja meg? Én csak próbálom megérteni, hogyan gyógyul meg az ember ettől? placebó? Állítólag a valóság hitünkön alapszik. Ha sikerül valaminek olyan hatást gyakorolnia rám, amitől az agyam elhisz igaznak, akkor meggyógyulhat bármilyen beteg. az lehet pszichoterápia, angyal gyógyítás, vagy ha mondjuk a pápa megfogná a fejemet és mormolna pár órát nekem a szorongásomra, vagy bármilyen betegségre és én elhiszem hogy Isten rajta keresztül gyógyít, akkor meg is gyógyulok, mert az agyam elhiszi és annak alapján amit mondott beindul a változás.
Pont túl vagyok egy gyógyuláson, pont ilyen pszichés, fóbiás, ptsd-s állapotból ami kisgyermek korom óta velem volt, nem írom le mivel sikerült de mindössze 2 alkalom, de nagyon hittem benne. Az agyamban, egész testemben éreztem olyan erős volt, bizsergés. s elfelejtettem az események részleteit, elmúlt a szorongás, újra bízok az emberekben. és ez tartós, nem tér vissza a rossz állapot, az agyam valószínűleg meggyógyította magát. Olyan erősen hittem abban akkoriban, hogy más esélye se volt csak megvalósulni. kb pár hónapig tartott ez a gyógyulási folyamat.
Én csak keresem a válaszokat a gyógyulásra, ki tud erre választ adni? Én ezt a gyógyulást egyfajta traumaként éltem meg szerintem.

Kedves Tanácsadó!
53 éves nő vagyok, 10 éve egyedül élek, mert a férjem meghalt. Nagyjából 7 éve kezdtem társat keresni. (Online, mert másra nem nagyon van lehetőségem.) Az a gondom, hogy úgy tűnik, csak olyan férfiak találnak meg, akik ezért vagy azért nem tetszenek. Nem a TÖKÉLETEST keresem, tudom, hogy olyan nincs, többé-kevésbé elfogadónak ismerem magam, és tényleg az is vagyok, amíg beszélgetünk, kedves és türelmes, de találkozni már nem akartam mindenkivel. Vagy a beszélgetéseink, levelezéseink voltak halálosan unalmasak, vagy akivel szenzációsan jót beszélgettünk, ő alacsonyabb, vékonyabb volt nálam, vagy sokkal öregebb, sokkal fiatalabb, sokkal kövérebb volt, mint amit még el tudtam volna fogadni. Azokat nem is említem, akik nős emberek voltak, vagy csak kötetlen kapcsolatot kerestek. Az évek alatt kitapasztaltam milyen az online társkeresés, tisztában vagyok vele, hogy az én korosztályom értelmes és jól kinéző férfijai nem ilyet keresnek, mint én. Fiatalabbat, vékonyabbat, szebbet, jobbat, és várják, hogy a következő majd az álmaik nője lesz, ezért még ha szimpatikus vagyok is nekik, mégsem kezdenek velem kapcsolatot. Pontosan így jártam a legutóbbi férfival is. Egy évvel volt idősebb nálam, diplomás (én is az vagyok), nekem épp megfelelő külsőleg, belsőleg(amennyit megtapasztalhattam pár hónapi ismeretség után). 1 hónapig leveleztünk, el volt ájulva a stílusomtól, azt írta, nem beszélgetett még soha senkivel ilyen tartalmasan és élvezetesen. (Az biztos, hogy őszinte, becsületes ember, ezt tudom!) A találkozásunk is nagyon jól sikerült. Aztán amikor már nyilatkoznia kellett, hogy hogyan tovább, akkor elmondta, hogy bár tetszem neki, de mégis benne él egy álomnő, aki ha azután toppan az életébe, miután velem kapcsolatba kezdett, akkor nem tudja majd mit tegyen? Engem hagyjon el, vagy az álmáról mondjon le?
Nyilván ez is benne volt a pakliban, hisz én is sok embert utasítottam el, de én egyikhez sem kerültem előtte ennyire közel, mint ahogy mi egymáshoz. Persze, tudom, el kell viselni.
De vajon miért van az, hogy ennyi idő alatt (7-8 év) sem találhat két olyan ember egymásra, akik el tudják kölcsönösen fogadni egymást, akik legalább annyira vonzónak tudják találni egymást külsőleg és belsőleg, ami már elég a kapcsolat elkezdéséhez, aztán majd a többi alakul közben, mert nagyon sok esetben alakul a mélyebb megismerés által.
Vagy elengedtem már olyan férfiakat, akikkel azóta boldog kapcsolatban élhetnék? Csak bennem is sok a félelem, mint az előbb említett úriemberben? Bár ha addig eljutottam volna az ismerkedésben bárki mással, mint Vele, akkor már nincsenek bennem félelmek, nála sem voltak, én tudtam határozottan, hogy mit szeretnék.
És ha az elején semennyire sem fog meg valaki, akkor nem lehet vagy nem érdemes erőltetni. ÉS PLÁNE FELESLEGESEN REMÉNYT KELTENI A MÁSIKBAN.
Szóval nem tudom, hogy mit tehetnék!? Nagyon szeretnék már végre társat találni, iszonyúan elegem van már az egyedüllétből! Úgy érzem parkolópályán vagyok már évek óta. Tudom, vannak más dolgok is az életben, és lehetőségeimhez mérten próbálok is élni velük: barátok, kirándulások, színház, mozi stb. De ezek is egy szerető társsal lenne jó! Az otthonom viszont kong az ürességtől. (A gyerekeim messze laknak tőlem, bár minden nap beszélünk, de 2-3 havonta találkozunk.)
Szóval mit tehetnék máshogy? Hogy változtathatnék a hozzáállásomon, ami esetleg eredményes lehet?
Válaszát előre is köszönöm!
Gabi

Csalódtam. Majdnem nyertem a ötös lotton. Kettesem lett, de olyan közel voltak a nyerő számok 66-ot jelöltem ès 67 volt a nyerő. 4-est jelöltem és ötös volt a nyerő, ha ezek stimmelnek akkor négyesem lett volna. És most rossz kedvem van. De jövőhéten tuti nyerek. Így fogok rászokni? De érzem hogy nyerni fogok. Kértem Lucifert, hogy sugja meg a számokat és ezek jöttek, de csak kettesem lett. Most megint megkértem. Direkt szivat az ördög? Állítólag az egyik régebbi nyertesnek is ő súgta meg és milliárdokat nyert. Amugy ritkán játszok, két havonta kb. Ès csakotoslottot. De jövőhéten is játszok, mert nagyon érzem. Úgy mint ma. Mondjuk ma is nyertem csak olyan közel volt a nagyobb is.

Kedves Tanácsadó!
2014.óta házasok vagyunk a férjemmel és a mai napon közölte velem, hogy már nem szerelmes belém 1,5 éve nem szeret már. Mai napon bukott ki mindez belőle már nem bírta tovább magában tartani. Rengeteget fogyott és több mint valószínű hogy emiatt. Sajnos nem vettem észre hogy már nem szeret. Van egy 2,5 éves lányunk és most született 2 hónapja kisfiúnk. Azt mondta abban bizott h a kisfiúnk születésével újra szeretni fog. Engem ez hidegzuhanykent ert nagyon szeretem. Hatalmas fájdalom ez nekem. Egy világ omlott össze bennem amikor azt mondta nem szerelmes belém. Mi történhettett mit rontottam el folyton ez jár a fejemben mert az a baj hogy nem tudja az okát nem tudja mi történt csak már nem érzi azt a tüzet mint amit érzett. Teljesen tanácstalan vagyok nem tudom hogyan tovább nagyon fáj hogy már nem szeret. Mit tegyek hogy újra szeressen?

Üdv.
Én igazából nem magam miatt írok. Az egyik barátomról lenne szó, akit kiskorom óta ismerek. Nemrég kiderült, hogy már 5 hónapja otthagyta a munkahelyét bár nekemis, a szüleinek is és minden barátjának aztmondja dolgozik, sőt néha még mesél is róla, hogy elkésett vagy rosszul volt és haza küldték, pedig otthonvan egész nap. Úgy bukott le, hogy az anyja megtalálta a papírjait, hogy kirúgták onnan. Más helyen nem dolgozik, viszont én kicsit tartok tőle elmondani neki hogy tudjuk, hogy lassan fél éve nem dolgozik és miért hazudik mindenkinek. Félek hogy reagálna rá. A legfurcsább az, hogy nem látszik rajta depresszió vagy levertség teljesen normálisan viselkedik. Mióta ismerem nem nagyon érdekelte mások véleménye és nekem mindent elmondott ezért most kicsit tanácstalan vagyok hogyan is hozzam fel neki ezt a témát. Mikor a munkáról kérdezem terel vagy nem válaszol. Lehet esetleg valami személyiségzavar vagy esetleg szociofóbia?

Kedves Szabó Lili!
Nagyon köszönöm válaszát, melyet 2018-05-01 22:58:59-i keltezéssel:
Párkapcsolati problémák – témában írt a nagy korkülönbségre vonatkozóan.
„A kérdés az, hogy szeretnének-e közös életet élni, s családot alapítani?”
Erre a kérdésre sajnos az a válasz, hogy 35 éves korom után már feladtam hogy valaha utódaim szülessenek, ugyanis nem szerettem volna idős szülőket gyermekeimnek. Az élet fintora(?), hogy akiben társra leltem, ő huszon évvel idősebb, s ha minimum 10 évvel korábban találkozunk, akkor még belevágott volna, de mosmár ő is teljesen kizárja. Tehát eddig lehetőségem sem volt gyermekvállalásra, most meg már túl késő. Úgy érzem ezt elfogadtam, de rettegek attól hogy 10-20 év múlva mennyire fogom magam okolni azért mert nem voltam vakmerőbb.
A másik pedig:
Közös életet persze, hogy szeretnénk, de a korkülönbség miatt félünk. Félek.
Ön azt írja hogy „Nem biztos, hogy gondoznia kellene a jövőben akár a párját, akár a szüleit”.
Nagyszüleim mindegyike hosszú évekig 24 órás ellátásra szorultak.
De ha nem is így fog történni, akkor is félek attól, hogy mivel a szüleim korosztálya, ezért egyszerre szenvedem el mindannyiuk elvesztését és egyedül maradok.
Ezt próbálom mérlegelni, hogy ha már így is úgy is egyedül kell maradnom, akkor melyik verziót válasszam:
1.: magány és utána nagy fájdalom, vagy 2.: pár év boldogság és utána mégnagyobb fájdalom…
Az első verziónál –mesebeli valószínűtlenséggel– még találhatok egy korban hozzám illőt, de saját gyermekem már nem lessz, viszon egész idáig ilyen társat nem találtam ezért kételkedem.
A második verziónál viszont ami még aggaszt: a korkülömbség miatt adódó küzdelem a környezetünkel a pár év boldogságért.

Nem tudom, hogy mit tegyek, de leginkább nem tudom mit kezdjek e második verzió küzdelmeivel, hogy „edzem rá magam”.

Üdvözlöm!
Régóta keresek olyan szakembert, aki internetes felületen keresztül is tudna nekem segítséget nyújtani, örülök, hogy az oldalra találtam. A problémám nagyjából 4 hónapja áll fenn, jobb/rosszabb időszakokkal. Kiskorom óta hajlmas vagyok a szorongásra, ezt onnét tudom, hogy néha nehézséget okozott egyedül közlekednem valahova, nem éreztem jól magam. Ezt azonban egy idő után szinte teljesen elnőttem. December elején történt velem egy olyan eset, ami meglehetősen megrázott. Az akkori baráti köröm teljesen feloszlott, elég rosszul bántak velem azok, akiktől legkevésbé vártam volna.. Mindig is konfliktuskerülő voltam, így ez nagyon érzékenyen érintett. Napokig iskolába se akartam bemenni. A helyzetet bár azóta rendeztem, az egykori kötelékek sosem lesznek a régiek. Távkapcsolatban élek, a párom mindenben támogat, mindenben mellettem áll, így nekem nagyon fontos, ám csak hétvégente vagyunk együtt, akkor nem szokott panaszom lenni, de hétköznaponként a sírás kerülgetett, ha nincs velem és újra rosszul voltam. Érettségi előtt is állok, ami miatt hatalmas rajtam a nyomás, ugyanis ezen nem csupán a tanulmányaim folytatása múlik, hanem az is, hogy barátommal egy városba kerülhessünk a hosszas távolsággal való küzdelmek után. Ha vele vagyok, jóval kevésbé koncentrálok bármi rosszra, vagy egyáltalán nem is leszek rosszul.
Napközben fáradékonyabbnak, kedvetlennek éreztem magam, volt hogy szédültem, vagy ha egyedül kellett mennem valahova, bepánikoltam, nehezebbnek éreztem még levegőt is venni. Úgy érzem, mintha ez nem én lennék, mert mindig életvidám voltam, amit bár lehet mások most is úgy látnak, de belül érzem a kedvtelenséget, fáradtságot. Voltam orvosnál, aki teljes vérképre küldött vérszegénység/pajzsmirigy gyanúval, de makk egészségesnek bizonyulok. Vérnyomásommal sosem volt probléma. Szeretném kérdezni, hogy a felsoroltak alapján ez pszichés eredetű gond lenne-e, illetve ha igen, abban az esetben mit tanácsolna?
Válaszát nagyon szépen köszönöm!

Tisztelt Doktornő,
Én egy 20 éves egyetemista lány vagyok. Azzal a problémával fordulok önhöz, hogy nem tudom túltenni magam egy semmiségen. Nem volt még barátom soha, pedig szoktam fiúkkal találkozgatni, esélyt adni, hogy lehessen valami de egy idő után mindenkit megunok és nyomasztóvá válik, hogy találkoznunk kell. Nem nagyon tudok emberekhez közeledni és azt sem tudom, hogyan kéne viselkedni egy kapcsolatban.
Találkoztam egy sráccal még a télen és azt éreztem amit még soha, rögtön felhívtam utána a barátnőm, hogy na most tuti lesz barátom mert olyan jól éreztem magam. Pont vizsgaidőszak közepén volt. A találkozásunk után még estre igen, de másnap nem írt a fiú és elkönyveltem magamban, hogy rendben van ez így. Semmi bajom nem volt..szokott ez így lenni, de aztán vége lett a vizsgaidőszaknak és írt nekem hogy gratulál, hogy ötös lett a vizsgám néhány órás beszélgetés után nem írtam neki vissza mert rosszul esett, hogy csak azért írt, mert kitettem egy képet a vizsgaeredményről és azt szerettem volna tesztelni, hogy képes- e újra írni ha nem írok vissza. Nem beszéltünk többet. Elkezdtem találkozni az egyik csoporttársával és nagyon aranyos fiú, de folyton azt érzem, hogy a másik sráccal én szúrtam el. Nem bírtam tovább és írtam neki, hogy beszéljük meg. Azt mondta nem érezte hogy én szerettem volna bármit is.. nem tudott kiigazodni rajtam és akkor inkább hagyta a dolgot. Mostmár van barátnője és tudom, hogyha eléggé megfogtam volna akkor írt volna, de mégis olyan rossz érzés van bennem mert én a találkozáson és előtte a beszélgetések alkalmával annyira azt vettem le, hogy nagyon kedvel.. Úgy érzem , mert ilyen makacs vagyok, hogy nem írtam vissza vagy én nem írtam neki elszúrtam mindent és 20 év alatt először bolondultam meg így, hogy belebetegszek egy ilyenbe, de nem tudom magam túltenni ezen mert azt érzem a saját boldogságom útjába álltam mert ilyen távolságtartó vagyok. Nem tudok emiatt tanulni és koncentrálni és csak azt remélem idővel jobb lesz, de most nem úgy fest. Tudom azt is, hogy ez szinte egy törvény, hogy mindig az kell akit nem kaphatsz meg és hogy ez is közrejátszik abban, hogy nem tudom elengedni . Hogyan tudnék túllépni ezen? Nem akarom, hogy rámenjen a vizsgaidőszakom egy ilyen kis butaságra… és nem akarok ismét 20 évet várni, hogy újra ilyesmit érezzek az első randi után
Sosem voltam kapcsolatfüggő, mint sokan korombeliek. Mindig boldog tudtam lenni egyedül, de anyukám mostanában mindig azzal rágja a fülem, hogy mikor lesz már barátom.. úgy érzem kezdi belém beszélni, hogy csak akkor tudok boldog lenni, ha van valakim.

Jónapot!
Szoval az lenne a problema hogy lassan 5 hónapja szószerint nem voltam kint a szabadban,nagyon sokat alszok, de ami a legrosszabb hogy “nem tudok beszélni” végkepp nem tudok senkivelsem szót váltani még a szüleimmel sem.Mindenkit ellökök magamtól,mostanaban sokat eszem, inni is elég sokat iszom ezzel nincs baj ,de nem tudok vegkepp beszélni nem akarok kimozdulni,psichológus gyógyszert adott azt beszedtem de semmit sem hat,meg szerintem nekem ezt fejben kell legyőznöm.Kérem válaszoljon!!Köszönöm!

20 éves vagyok. Nincs önbizalmam és ez szétszedi az életem. Félek megszólalni társaságban mert mi van ha hülyeséget mondok, félek megölelni embereket, félek a barátaimnak nevezni embereket előttük mert mi van ha ők nem úgy gondolják.. Nagyon nehezen találok olyan személyiségű embereket akik kompatibilisek velem, de azokhoz nagyon ragaszkodok. Pont ez a baj, ezzel a túlzott féltéssel és félelemmel taszítom el őket. Én rohanok mindig ha segíteni kell nekik, vagy szükségük van rám. De ez nem érték. Túl sok vagyok. Poén hogy az életben akkor szeretnek ha nem szeretek túlzottan. Akkor kíváncsiak rám ha magamba fojtom a gondolataim. El kell engednem, hogy megtarthassam őket… Ez gondolom mindenkinél így van de hát ez borzalmas és állandóan ezen agyalok.
Negatív vagyok mindenben, mert egyszerűbb. És nem igaz hogy bevonzzuk a dolgokat, mert mindig negatív voltam és mégis van ami sikerült. Pont ezért gondolkozok úgy hogy nem fog sikerülni, és akkor vagy annyi hogy igazam volt, vagy pedig örülök mert sikerült. Ha pozitív vagyok akkor meg vagy csalódok magamban ha nem sikerül, vagy igazam volt. Nyilván a kevesebb sérüléssel járó opciót választom…
Egész életemben menekültem továbbtanulásokkal más-más városokba, Budapesten kötöttem ki, és innen nem érzem hogy van tovább. Nem tudok tovább menekülni. Egy pesszimista örök reménykedő vagyok, ami egy nagyon csúnya dolog..